A KÖRÜLTÁJ.

Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához képest!

Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás szentegyház. A száz élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyulva, egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak s oly mennyezetet képeznek, a min napsugár át nem tör, zápor keresztül nem ver. A székely tuhudún vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában van, aranynyal húzza be ez egész kupolát, s illatával az egész rónát betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Urhoz. Nem volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!

Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal koronázott hegyormokra: fölséges egy látvány! és köröskörül a hársfák között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bérczfalakkal, kaczagó mezőkkel. Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.

E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási kolonczra még egy roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a főrhabonbán ülőszéke.

Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)

A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még hosszú időn át «áldozatnak» nevezték. Pedig már nem gyujtották meg a Gyulák (a tuhudún főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön; nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, a kik emlékeztek azokra az időkre, a mikor így tisztelték az Istent; sőt némelyek még most is így végzik azt titokban.) Ez idő szerint az oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványos-várból a kőpaizsok az alaptörvényekkel, Bonda-várból az áldozatkehely, Torjáról a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, a kik dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia, keresztbetett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető lépcsőket.

A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett padalakú csompó, a mit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad alá a zúgó patak, mely az «Úr kútjából» támad, ott, a hol az az óriási bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll.) Ám azért az emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást gyógyít, s a ki iszik belőle, csomót köt a bükk fiatal hajtására.

A mint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész vidéken megszólalnak a kürtök s minden oldalról érkeznek a székelytörzsök fejei, erős kiséreteikkel. Legelsőnek érkezik meg az udvarhelyi főrhabonbán Káldor István. Törvény szerint ugyan székelyek grófja volna már a czíme; de még mindig a régit tartják. Öreg ember már: három tatárjárást megért; ha levágnák a száldokfát, a mit születésekor ültettek, megtudnák a gyűrűiből, hogy csak egy esztendő hiányzik a százból. Azért még egyenesen áll, mint a fenyőszál s nem is támaszkodik az aranycsákányára; övéig rengő szakálla olyan fehér, mint az ezüst, s sürű hótiszta haja befonatlan omlik vállaira; a keresztyének így viselik. A szemei oly élesek még most is, hogy a félsötétben is megismer minden arczot. Tiszteli őt minden ember, mert tudják, hogy igazságos. Két horkáz czipeli utána a «varázsdobot», mely hajdan az áldozatnál szolgált, most pedig az itélet-kimondáshoz ad jelt.

Azután rendben érkeznek a Zelemérek, a Vaczmán-törzsből, Kalandos, Dindár a Megyesekből, Bánd, Ropó, Libancs a Pethes-ágból, Sámsond a Telegdek sarja, Maka a rhabonbán, Kada, Zaklató, Ozdor a Szomorú-ágból; a királyi udvarnál a száz székely testőr mellett vezérkedett Ika, Póka, az Opoulet unokája, Domboru a Zábrán nemből, Nyujtód, a Domonkosok őse. Az a rend, hogy a család feje az őt megillető kövön helyet foglal, a hozzátartozók, a levente fiak pedig a háta mögé állnak kivont kardokkal. Maguk a családfők, a hatalom és tisztség jelvényeül egy-egy arany csákányt viselnek, hosszú, görcsös vadkörtefanyéllel.

Kívül a hárskörön gyülekezik a nép, férfi, asszony, gyermek, mindenki hallgatja a tanácstartó áldozatot; de ide a szentélybe csak a családfők és azoknak a felnőtt fiai jöhetnek be. Panasztevő felek, idegenek a kör elején állanak fel, azoknak a számára nincsenek ülőhelyek.

Nagy pompával érkezik meg a hatalmas Sándour János rhabonbán is, fiával Ompolylyal, a ki tisztében következik; a másikat Ipolyt, papnak neveli, mert buzgó keresztyén.

Csak négy kőszék maradt még betöltetlen: az egyikről mindenki tudja, hogy az a fiuleány Veneturné helye, a kit gonosz tetteiért a tanács megfosztott attól a tisztességtől, hogy a törzsét itten képviselje. A másik hely szintén fiuleányra vár. Az a hirhedett Rapsonné helye, a kinek elég oka van késedelmeskedni, mert messze lakik, s öreg asszony már. Még akkor tündérek és óriások világa volt Erdélyországban, a mikor Rapsonné, meg az ő öcscse, Firéne csodaszép menyecskék valának: bizony, most már a százesztendőn régen túl van. S csak zselyeszékben tud idáig jönni, s mikor leültetik a helyére, az orra hegye majd a térdit éri.

Héj Rapsonné asszony, hol van az már, mikor kegyelmed tündéri szépsége még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kivánságára kőutat épített a várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné asszony fiatal korában az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt az utat, hogy Kolozsvárra bejárhasson misére; most pedig már maga tart kápolnát, abban dominicanus baráttal miséztet s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonából keresztyén babonákat formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna s a gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek a magyarok!

Még Mike Sára asszony maga van hátra; de az ő késedelmét megértheti, a ki tudja, hogy neki az Olt átjáratait kell őrizni, a míg a kunok fejei megérkeznek, a kik a Körültájra híva vannak. Ő csak azoknak a kiséretében jő fel majd.

Hanem, hogy Opour Kevend rhabonbán uram legutoljára marad, az tőle tiszta kevélység; mivelhogy csak a szomszédos Bálványos-várból kell alájönnie; ő bizonynyal előbb áldomást tartott odahaza. Mindenki tudja felőle, hogy ő még az ősvallás híve s Bálványos-várban a Damaseket imádják s a forrásnál áldoznak; de senkinek sincs kedve belekapczáskodni, mert mind maga, mind a három fia igen hatalmas emberek. Ő ül a balról levő legszélső kövön s közte és a szomszédja közt van a Veneturné üres ülőhelye, a minek a szomszédja eléggé örül. Az átellenben levő szélső kőpad pedig a Mike Sáráé.

Azért örül pedig az Opour Kevend szomszédja olyan nagyon annak, hogy messze esik tőle, mert a rhabonbán nemcsak a három fiát szokta elhozni magával, hanem még azonfölül a him oroszlányát is, a mit a szájába vetett zablánál fogva bocsát a kezén. Ámbátor a székely nem szokott megijedni a medvétől és a mándrucztól sem, de mégis egy oroszlán nem kellemetes szomszéd, ha mindjárt tejes haricskán nevelték is fel.

Kevend urnak nagy gyönyörűsége van abban, hogy ő egy oroszlánt vezethet pórázon. Bir vele: ő annak az ura. A merre megy, az emberek félve kotródnak előle szerteszét, – s mikor leül, zsámolyul használja a lába alá az oroszlány fejét. Pedig az ábrázatja is elég marczona volna arra, hogy a reátekintőben feltámaszsza a félszt. Összevissza hasogatva sebhelyektől, a miket nem ellenség vagdalt oda, hanem a saját keze. Az ősvalláskövetők a kedves halottaik temetésénél az arczukat szokták felhasogatni: vérrel siratták el, nem gyáva könynyel. Kevend sok ilyen kedves halottat elsiratott már. S aztán minden sebhely egy emlékeztető jel a halottnak megnyugtatást adó bosszúállásra. Neki és a fiainak három varkocsba fonva csüng a haja két oldalt és hátul, elől a homlok leborotválva. Az álla közepén hiányzik a szakáll, azt a helyet az újszülött gyermeknél tüzes vassal égeti meg a billogos Ez az őshitűeknél a felavatás, mint a Jézus-követőknél a keresztség.

A mint az öreg Kevend úr, senkit nem üdvözölve a tanácsban, nagy dölyfösen leül a tanácskőre, lábát elnyujtva az oroszlán sörényes nyakán, a három legény fia odaáll körüle, jobbról a Szilamér, balról a Zsombor, háta mögött az Iszla.

Szilamér a legidősebb; délczeg, magas alak, hosszúkás tojásdad arczczal, szép, szelíd tüzű barna szemekkel, gesztenyeszín haja és szakálla. Ez bizonyosan az anyja képmására ütött, mert az apja szegletes vonásaiból alig van benne valami; ellenben a középső, Zsombor, szakasztott mása az apjának, mintha csak a száján köpte volna ki: ugyanaz a tömzsi, széles vállú termet, azok az előreülő pofacsontok, az a kettős áll, agyarkodó száj, villogó parázsszemek, az egyik szemöldöke épen úgy huzódik lefelé, a másik meg fölfelé; még a hangja recsegésével is úgy utánozza az apját, azért is ő az igazi kedvencze. A legifjabb, Iszla, széles képű, vastag ajkú kamasz, kiülő bikaszemekkel, alig serkedő bajuszszal, kenderszőke hajjal, a balarczán van egy nagy fekete szemölcs. Három külömböző anya szülte ám ezeket! Kevend úr úgy bánt az asszonyfélével, hogy «adom s veszem».

Végre jelenté a kürtszó, hogy a huszonkettedik «ág» is megérkezett.

A zöld boltíven át közeledett, lováról leszállva, Mike Sára asszony. Neki is a hosszúnyelű aranycsákány volt a kezében.

De nemcsak egyedül jöve el, hanem a leányát is magával hozta.

Teremtő szent Isten! de megremekeltél, mikor ezt alkottad; akárkinek az oldalbordájából vetted! Milyen délczeg termet; karcsú, de hatalmas; minden mozdulata csupa ideg, minden tekintete csupa lélek; aranyszínű haja sarkáig takarja; szája akkor mond legtöbbet, a mikor csukva van; de a két szemének a tüzét ember legyen, a ki kiállja. Nem is jó ránézni erre az alakra, mert a ki meglátja, hogy a keble azt a bőrpánczélt hogy feszíti széjjel, még eszét veszti bele.

A leány oldalán kard volt; mikor az anyja leült a tanácskőre, ő is kihuzta azt, mint a többi legények s odaállt az anyja mellé.

– Ki az ott?

– Mit keres az ottan?

Kiálta fel egyszerre Rapsonné és Kevend úr; de Rapsonné még egy szuszszal hamarább.

Mike Sára asszony nagy nyugodtan felelt.

– Ez az én leányom: Imola.

– Mit keres egy leány az áldozathelyen? Kiálta Kevend úr.

– Azt, a mit a legényfiak. Olvastassa fel kegyelmed magának, rhabonbán uram, szent László királynak törvényét, abból megértheti, hogy ha egyike a székely ágnak fiban kihal, annak minden birtoka és hatalma szálljon a leányágra, s a kit fiuleánynak neveznek, csak olyan legyen mindenekben mint a férfi.

– Köpök az ilyen törvényre!

– Akkor köp kend az egész székely nemzetre, a ki ezt a törvényt maga hozta a csikrákosi mezőn, maga László jelenlétében, a ki még akkor csak királyfi volt.

– De a tuhudúnok ezt soha el nem ismerték. Tudva van, hogy a bágyi lakodalomban Sándour Están rhabonbán uram menyasszony leánya Druzsilla inni akart ám áldomást a fiuleányok törvényére az áldozatkehelyből; de Burzon rhabonbán ki is kapta a kezéből a szent kelyhet: asszony nem iszik abból.

– De le is szúrta Burzon rhabonbánt Sándoúr Están ott abban a nyomban. Megolvashatja kegyelmed a csiki rovatosban.

A dob közbehangzott. Káldor István főrhabonbán igazságot tett a perlekedők között.

– A törvény: törvény; az ellen nincs szó, sem beszéd. A fiuleánynak mindenütt helye van ott, a hol az ágból való fiunak.

– Te mondád, pattogott vissza Opour Kevend. A törvény: törvény. De azt is apáink erősítették meg, hogy a ki az áldozathelyre bejön, annak háromban kell igaznak lenni: legyen erős, bátor és tiszta.

– Az én leányom bizonynyal mind a háromban igaz. Mondá Mike Sára asszony.

– De annak előbb bizonyságot kell tenni ősi szokás szerint, igaz tuhudún szokás szerint.

Erre Sándour rhabonbán kiálta közbe indulatosan:

– De mi nem vagyunk többé tuhudúnok, hanem keresztyének.

– Korcsok vagytok! ordítá Opour Kevend a fiával együtt, s a megrugott oroszlán is beleordított a zajba. – Mind keresztülmentetek a szivárványhidján! Az asszonyokból tettetek férfiakat, s a férfiak lettek asszonyokká!

– Igazad legyen! szólt felcsattanó hangon Mike Sára. Úgy van! A hol férfimunka vár a székelyekre, nincs külömbség férfi és asszony között. Az oroszlán nősténye, azért, hogy sörénye nincs, mégis oroszlán. Én nem féltem a leányomat a tuhudúnok próbáitól. Neked is látom itt egy fiadat, rhabonbán, a ki a három bizonyság letevése nélkül jött ide a tanácshalomra. A mi bizonyságokat ő le tud tenni, az én leányom bizonnyal megcselekszi azt mind.

Az Opourok éktelen kaczagást támasztottak erre a felhivásra, a minek csak Káldor hatalmas dobütése vetett véget.

– No hát álljatok ki a próbára! mondá Opour Kevend, hosszú palástjával eltakarva az oroszlán fejét. Kezd el Iszla fiam. Mutasd meg, milyen a székely erő? Tégy fogadást.

Iszla kérkedőn felvetett fejjel lépdegélt fel az oltárkőre, s ott a két nehéz kőpaizst, a mikre a székely nemzet alaptörvényei vannak vésve, a két kezébe véve, felemelé azokat rengő karjaival, az arcza csak úgy fénylett bele. És aztán elmondá a fogadást: «a hogy most feltartom a székely nemzet törvényeit, úgy fogom azokat életemmel, véremmel mindenkor megtartani.»

– Jól van fiam! dörgé Opour, az öreg; hát a leány hogy mondja ezt?

Imola szép csendesen odajárult az áldozatkőhöz, a két márványvértet egymásra fektette, s úgy egyszerre emelte fel azokat a feje fölé. De meg sem látszott az arczán, hogy ez erejébe került, meg sem érzett a hangján, mikor a fogadást elmondta, hogy a keble szorul; még csak az arcza sem volt kigyulladva, mikor a lépcsőkön alászállt.

A rhabonbánok a fokosaik nyelével dobogtak a földön, helyeselve.

– Alirumna vér van benne! dörmögé bosszúsan a vén Opour.

A mint a tündéri alak a fényes napvilágtól körülsugározva belépett a hárskörönd ünnepélyes sötétjébe, Iszla szájtátva bámult reá, Zsombor vasvilla szemeket vetett feléje; de Szilamér egészen rajta felejté a lelkét.

– Hát lássuk a másodikat! szólt Opour; vajjon csak olyan bátorság lakik-e a fiuleány szivében, mint az igazi legényében?

Intésére egy garaboncz egy kecskegödölyét hozott s azt átvette tőle a rhabonbán.

Akkor lerántá a palástja szárnyát Opour az oroszlán fejéről, mire az, meglátván a gödölyét, hirtelen fölemelte a fejét s megrázta a sörényét, veszedelmes mormogással. Opour odahajítá eléje a reszkető áldozatot, s az oroszlán lenyomta azt a földre hatalmas tányértalpával. Opour inte Iszla fiának.

Erre Iszla kirántott a puzdrájából egy nyilvesszőt, s odalépve az oroszlánhoz, rárivallt s lábával nagyot dobbantva, fejére vágott a nyilvesszővel a nagy fenevadnak, s ugyanabban a perczben a másik kezével kirántotta annak a talpa alól a gödölyét s magasra fölemelve tartá. Az oroszlán ordított dühében; de az igaz, hogy Opour maga is visszatartotta azt hatalmas karjával a szájába vetett éles zablánál fogva.

– Csináld ezt utána! szólt Opour Imolához, ismét odadobva a fenevad elé a gödölyét.

Imola még el sem sápadt. Odalépegetett az oroszlánhoz szeliden; még csak vesszőt sem hozott magával, csak a szemébe nézett a nagy fenevadnak, azokkal a bűbájt sugárzó nagy égvirág-szemeivel, s attól a nézéstől az oroszlán pofájáról elsimultak a harag ránczai, az a nagy bolond vadállati ábrázat valósággal mosolyogni kezdett, még a fülét is hátrahúzta; s mikor a leánynak a varázstevő keze hozzáért a fejéhez, hogy azt megsimogassa: az oroszlán féloldalt fordította neki a fejét, mintha azt mondaná: «no még itt is;» a szemeit is összehunyta, a körmeit behúzta a talpa közé, csak a lobonczos farkával veregette a földet, utoljára hanyatt fordult, mint a macska, s játszani kezdett. S mikor aztán a leány kezébe fogta a gödölyét, az oroszlán megnyalta a gödölyének az orrát a nyelvével.

– Alirumna volt az anyád! Az tanított erre a varázslatra! kiálta szörnyűködve Opour; míg a többi rhabonbánok nagy tetszésre riadtak köröskörül. Az oroszlánomat is megigézted!

Hej de ha még csak az oroszlánát igézte volna meg tekintetével ez a leány; de a legnagyobbik fia is beleesett annak a bűbájába. Abban is kicserélte a lelket. E szemek varázslata alatt elfeledte Szilamér, hogy az Opourok és Mikék örök ellenségek, s bizony azzal a szándékkal irányozta a kardja hegyét az oroszlán felé, hogy ha az Imolát meg találja tépni, rögtön halálra szúrja vele.

Mike Sára büszkeségtől tündöklő orczával ölelte keblére leányát. Nem válik ez szégyenére a nemzetségének.

– No, de hátra van még a harmadik igazság! mondá Opour, a tisztaság próbája.

Már erre a szóra haraggal dobbant fel az úrasszony.

– Kell azt még bizonyítani az én leányomnak?

– A törvény: törvény; mondá keserű gúnynyal Opour.

– A kik a törvényt hozták, csak férfira gondoltak; hajadon szűzleányt egy ilyen kérdéssel illetni is vétek!

A férfiak mind helyeselték ezt. Az ilyen próbát hajadon leánynak nem szükség letenni. De Rapsonnéból kitört az irigység: neki nem volt leánya.

– De csak tartsuk meg a törvényt. Az ember esendő. Ilyen idős hajadonnak már sokfelé lehetett az útja.

– Magáról tudja kegyelmed? veté oda gorombán Mike Sára asszony. No hát hozzák azt a próbatevő üstöt! nem féltem tőle a leányomat.

Abban az időben gazdag ezüstbányájuk volt a hegyekben a székelyeknek, ott állt a hatalmas kohó, a hol az érczeket kiolvasztották. Nagy négyfülű üstben felhozta négy hevér az olvasztott ezüstöt, s odahelyezé az oltárkőre.

Az volt a tisztaság próbája, hogy a bizonyító ezekkel a szavakkal: «a milyen tiszta a szivem, olyan tiszta legyen a kezem is», belemártotta kezét az olvadt ezüstbe.

Isten csodája-e, vagy valami bűbájos mesterség, hogy voltak sokan, a kik ebben a próbában a kezüket össze nem égették? Abban az időben ez volt a rendes bizonyítás: a hol nem volt olvadt ezüst, tüzes vasat hoztak; törvény rendelte így; a körüljáró «billogos»-nak ez volt az igazságszolgáltatása.

Iszla csak egy rövid káromkodásig, de Imola egy üdvözlégy Máriáig tartotta benn a kezét az olvadt ezüstben s az alatt nem az ő arczán folyt végig a könyű, nem is az anyjáén, hanem a Szilamérén. Az ifju dalia azon gondolkozott, hogy ha Imolának összeég a keze, felrugja az oltárkövön az áldozatkondért az egész ezüsttel.

De nem égette meg.

A főrhabonbán dobütés után kimondá a tanács itéletét, hogy Opour Iszla levente és Mike Imola fiuleány helyet foglalhatnak a Körültáj gyülekezetében a Száldokfákon belül.

– Magad is alirumna vagy, dörmögé boszúval Opour Kevend.

A főrhabonbán ekkor Mike Sárához fordult.

– És most add elő, miért hivattad össze a Fergetyüvárral a székely nemzet tanácsát a maksai dombra?

– Elmondom. Értsétek meg. A kun nemzet hét nemzetséggel vonul keresztül a székely földön Magyarországba, a királyok engedelmével. Béla király megparancsolta a székelyek grófjának, hogy békében engedje őket elvonulni a Honárkán, az Etele útján, a Rhapsonné útján egész Kolozsvárig. Én, a rétyi nyirnek és a Honárkának örökös urasszonya, kötést szerzettem a kunok vezérével, Kuthen fejedelemfival, hogy én is békével engedem őt seregestől, népestől, minden jószágostól egész birtokomon keresztül vonulni, de ő is békében hagyja, meg nem háborítja az én népemnek se testét, se lelkét, se semmiféle jószágát. Kuthen vezér ezt a kötést megerősíté a nagy esküvéssel a négy éltetőre, a szétvágott kutyával. És arra kérdés támadt közöttünk, hogy ha a kunok itt a mi székely földünkön az ő áldozataikat végezni fogják: ez nem lesz-e majd lélekháborodás a a keresztyénhitű székely népre nézve, nem rontják-e meg az én nemzetségemet az ő szokásaik?

– De bizony megrontják! rikácsolt közbe Rapsonné asszony, a kinek már majd kifúrta az oldalát a szó, abbeli kínjában, hogy egy másik asszony annyi ideig beszél ő előtte; nem hagyta Mike Sárának végigmondani a magáét, hanem közibe vágott, s akkor aztán semmi gát az ő beszéde árját fel nem tarthatá vala. «Hogy ne rontanának meg bennünket. Czudar, rusnya, riha nép ez. Alig hogy letelepedtek, boszorkánygyülést tartottak a rétyi nyiren. Ezeren is voltak, vízen keresztül jöttek, vízben el nem merültek, férfiakat megnyergeltek, azokon lovagoltak, apró gyermekeket víz fenekéről felhoztak, tüzet fából csináltak, tűzön átugráltak, kis gyerekeket tüzön keresztül dobáltak, kigyót, békát összeszedtek, üstbe hánytak; azt megfőzték; ördögökkel tánczot jártak; összeszedték a harmatot, s zsákba dugták; a kútágasba kést ütöttek, azon keresztül a vidéken minden tehenet kifejtek, az én teheneim is mind véres tejet adtak az éjjel: látta őket, ott volt Darkó juhászom, azt megérezték a szagáról, pedig elbujt faoduba, de kihúzták s csak úgy kegyelmeztek meg neki, hogy megigérte, hogy sót hoz nekik. Éjjel sót csak a boszorkányok kérnek. Azzal úgy elfordították a nyakát a pásztorlegénynek, hogy most is oldalt áll a feje. Még nagyobb gonoszságot követtek el az Olt mellett. Egy halászlegény megleste őket, mikor mint hattyúk, meg vadludak odarepültek a leányaik a partra, ott levetették a hattyúruhát, a holdvilágnál megfürödtek, hajaikat szétbontották, énekeltek, karéjban tánczoltak; a halászlegény reggelre holdas lett a varázslatuk miatt. Az ördögökkel vannak. Én az én utamon keresztül nem hagyom őket vegyegni.»

Opour Kevend goromba kaczagással kiálta közbe.

– Talán bizony fél kend, nénémasszony, hogy a mely utat az ördög csinált oda kendnek, azt az utat megint elviszi az ördög?

Rapsonné mérgesen förmedt a háborgatóra.

– Te neked meg, vén bak, jobb lesz, hogyha hallgatsz az ördögről! Hiszen három fiad közül kettő váltott gyerek. Azt mindenki látja. Csak a középső a te képed. A legnagyobbikat a Furusina tündér cserélte ki a magáéval, a legkisebbet meg a Drómó ördög tette a fészkedbe; ott a pofáján a fekete jegye!

Hajh, micsoda viheder keletkezett erre! A négy Opour férfi mind visszakiabált Rapsonnéra, a ki meg, száz ránczba vigyorítva az ábrázatját, csak úgy vicsorgatta azt a harmadfél fogát reájuk. Legdühösebb volt az öreg Opour, a ki nemcsak a három fiát buzdította Rapsonné ellen haragra, de még az oroszlánját is ráuszította; de a mitől Rapsonné meg nem ijedt, hanem ő is előrántá a palástja alól a három singnyi hosszú fekete kigyóját s azt farkánál fogva kibocsátá a rátámadók ellen; a kigyó sziszegve emelte fulánkos fejét az oroszlán ellen, a ki visszahőkölt előle ijedten, és se ember, se állat nem mert Rapsonnéhoz közelíteni, úgy féltek tőle, meg a kigyójától. Ellenben a tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)

Csak a főrhabonbán hármas dobütése tudta elcsitítani ezt a szörnyű lármát.

– Hallgatás legyen a szent tanácsdombon! Kussodjanak el már az oktalan állatok! Nem áldozat helye ez már, a hol kutyákra, medvékre van szükség, hogy az áldozatmén belein osztozzanak. Itt most ember tanácskozik, észszel, nem fegyverrel. Te Opour rhabonbán olyan fegyverrel támadtad meg Rapsonnét, a miben ő náladnál erősebb, a nyelvpirittyel. A mi sebet kaptál, viseld. Máskor ne hagyd a nyelvedet kiguvadni a tokjából. Te pedig Rapsonné hugomasszony, ne szólj, a míg nem kérdeznek, akkor is beszélj ész szerint s ne légy minden lében kanál. Nem kérdezte itt azt senki, hogy vannak-e boszorkányaik a kunoknak? Kálmán királyunk kimondta törvényben, hogy nincsenek. S a törvény: törvény. Hogy a te juhászod látott sok vén banyát, azt elhiszem: a kunoknak az a szokásuk, hogy a vén asszonyokat félrecsapják, s a kis porontyaikat is azoknak a nyakukba dobják. Nem szeretik a vénasszony-pört, meg a gyereksírást. Hogy ezek a férfiak nyakában ülve jöttek ki a vízből, abban semmi varázslat sincs: kénytelenek voltak vele, ha bevitték a mocsárba a bivalyok. Ha tüzet raktak, melegedtek nála. Azt hányták üstre, a mit útban találtak, s ha megfúrták a nyirfát, annak a levét csapolták le, nem a te teheneidét. Ha véres tejet fejtek nálad, csapasd meg a gulyásaidat, miért hajtották a csordát szirontákos legelőre? A mit pedig a halászlegényed látott, azt nem kellett volna neki meglátni. Ha éjjel van, alugyék, s ne leskelődjék a kunok szép leányai után, mikor azok a vízre járnak s ne bámulja a holdat: hiszen hallhatta az anyjától, hogy nem jó a holdba nézni, mert abban egy ember hegedül, s ha annak a hegedüjéről egy húr lepattan, megüti a mafláskodó szemét. Bolondnak bolond a tanácsa. – Az ide nem kerül. Azonban a mi tisztünk a fölött igazságot tenni, hogy a kun jövevényeknek a bálványáldozata nem háborítja-e meg népünk lelki békességét: nem ragadja-e a bálványimádás sötét berkeibe vissza székely nemzetünket? a miből bizony nagy háborúság lenne! S ha a székely a fejedelmek ellen, a magyarok ellen támad, csak ő vallja kárát. Székely támad: székely bánja! Azért igazság, hogy Mike Sára asszony kivánsága szerint a kun atyafiak idehivassanak s adják elő, mi az ő bálványáldozatuk? Ha nagy lármával jár, sipszóval, dobveréssel, tűzrakással, botránkoztatással, tiltassanak el tőle; ha titokban tehetik, hogy senkit se háborítanak vele: az ő lelkük rajta! Gondoljátok meg, hogy a kun nép a mi vérünk: egy ükeink voltak, most egy haza fiai leszünk. Egy fonálnyi szeretettel többet meg lehet kötni, mint egy pászma haraggal. – Ezt gondoljátok meg.

Általános zúgás hagyta helyben az öreg szavait. Még Rapsonnét is megnyugtatta a «hugomasszony» megszólítás.

Azzal a székely gróf jeladására minden oldalról megszólaltak a kürtök, behivogatva a népet, s felszólítva a kunok követségeit a közeledésre. Mikor a körültájt tartották a maksai dombon, akkor az volt a szokás, hogy a nem harczra való nép elfoglalta a hársfák közléit, asszonyok, öregek onnan hallgatták a nagy zöld boltozat alatti tanácskozást; a gyermekek pedig felmásztak a fákra, s egész csoportostól elhelyezkedve a benyuló ágakon, ott szájukba vett falevelekkel és cserépsipokkal utánozták a madarak éneklését. (Még maig is fenmaradt ez a szokás a ditrói egyházban a karácsonyéji szertartás alatt.)