AZ EL NEM OLTOTT TŰZ A KANDALLÓBAN.

Ment volna hát már a Tiburcz várából Rapsonné asszonyom, ha el nem állták volna az útját a bélpoklosok; de azok oda térdepeltek szokás szerint karélyban a garádics tornácza elé, s ottan végzék esteli ájtatosságukat. Senki pedig hozzájuk nyulni nem mer vala, hogy ellökje őket az útból. A fehér kámzsás csuha minden részét a testüknek bőven takarta: mert a bélpoklosoknak meg van tiltva az arczát, vagy a kezét világi ember előtt valaha feltakarni.

– Oh édes cselédim: ti jámbor Lázárok, rebegé Rapsonné asszony a hideg láztól vaczogó állal. De nagyon teli van a ti torkotok áldással. Bizony nagyon szánlak benneteket, ti szegény Lázárok. Nesztek, ime alamizsnát adok; vegyétek el az Isten nevében.

Azzal kilencz ezüstdénárt vőn elő az oldalán függő tarsolyából s azokat kiosztá az előtte térdeplő nyomorultak között; még pedig olyan elmés módon, hogy a mankójának a vége el levén hasadva: ebbe a hasadékba szorítá bele a vékony ezüstpénzeket s úgy nyújtá azokat a szegényeknek, a kiknek azt viszont nem volt szabad puszta kézzel elvenni, hanem mindegyiknek a csuhája ujjához lévén varrva egy keztyű, abba dugott kézzel nyulhattak az alamizsna után. Innen maradt fenn az a közmondás: majd megtanítlak keztyűbe dudálni!

A Lázárok azonban még erre sem tágítottak; de még jobban hálálkodtak versekben.

Rapsonnénak erre valami jutott eszébe, a mivel magát is kiszabadíthatja a pokol tornáczából, másokat pedig egészen belemárthat a csávába.

Elkezdett ő is kegyesen sopánkodni.

– Óh ti jámbor Lázárok: bizony nem hiába rángatjátok az angyalok kantusát a ti hálálkodástokkal; mert ugyan jó helyre hozott benneteket az örd… vagy mit mondok? szent Lázár apátok. Jaj de áldott jó uraság ez a ti pártfogó gazdátok; mintha nem is tuhudún volna, de maga a köpönyeg szabdaló Szent Márton volna; hát még a felesége, az igazi keresztyén asszony: a ki maga fonta, szőtte, szabta a ti kantusaitokat. Tudom, hogy tűzbe-vízbe mennétek érettük, ha megtudnátok, hogy valami nagy veszedelem fenyegeti őket. No hát tudjátok meg. Bizony nagy csapásra vannak az ő fejük fölé emelkedve igen súlyos kezek. Holnap lesz Szent-Lőrincz napja; ma van az éjjele. A mikor, tudjátok, Szent Lőrincz tüzes könyei hullanak az égből. Szent Lőrincz könyei nekünk; de a tuhudúnoknak a csillaghullás a tűzeloltó, új tűzgyujtó ünnepet jelenti. Holnap az Opour Szilamérnak is fel kell menni Bálványos várába, mert neki is új tüzet kell hozni, a marháit a tűzön átterelni és a mi fő dolog, az újszülött fiát a tűzön felavattatni. Mert ez a gyermekcse csak félig keresztyén: az anyja után; az apja felől pedig pogány. A vén Opour Kevend pedig felfogadta két fia holttestére, a kik mind a ketten Imola miatt estek el a harczban, hogy ha ennek az asszonynak fiugyermeke születik, ő annak az arczát a tűzfelavatáskor úgy elcsufittatja a billogós tüzes késével, hogy abba soha asszony bele ne szeressen; világ ijesztője legyen, pogánynak maradjon. Ez vár arra a kis ártatlan csecsemőre holnap. A Mike Sára asszony pedig ezt nem tudja; mert ha tudná, hogy a leányának fia született, bizony kiadná a parancsolatot az Andorás fiának, a ki az átjáró várban lesi már nyugtalan, hogy mikor üssön rajtuk a bálványosvári pogányokon? hogy rohanja meg a várukat, ragadja ki a pogányok kezéből, kárhozat torkából az ő kicsiny unokáját. Azonban ha Mike Andorás megtudná ezt, bizony nem is várná, hogy az anyja parancsoljon neki; de magától neki esne Bálványos-vár kapujának, s betörné erővel, úgy szabadítaná ki az áldott szent hugát, meg annak az ártatlan gyermekét. Ha tehát ti olyan nagyon szeretitek azt a ti jóltevő gazdátokat, meg annak az angyali hitvestársát; s ha olyan nagyon kivánkoztok Isten országára érdemesnek lenni, semmi jobb dolgot el nem követhettek, mint ha most azonnal neki iramodtok, megvinni ezt a hírt Mike Andorásnak az átjáró várba, a miben tudósok vagytok. Ezért bizonynyal ő tőle mind aranypénzt kaptok!

De már az utolsó szavakat nem hallották a Lázárok, mert egyszerre mind felugráltak s futottak ki a kapun; neki a meredek hegyoldalnak, mintha egymást űznék; nem válogatva az utat, hanem ugrálva szikláról-sziklára; az elátkozott haláltornáczán keresztül, a hol még vad sem jár; a merre legegyenesebb az út az átjáró vár és a Bara mezeje felé.

Szilamér a vár ablakából látta ezt a futást.

– Nézd! A Rapsonné megbolondította a Lázárainkat, úgy futnak hegynek alá, mint a kiket a gersei ördögök űznek.

Rapsonné pedig nagyot nevetett utána, mikor ezeket ilyen szépen szélnek bocsátotta. Lesz ebből haddelhadd! Holnap az Opourék, meg a Mikéék egymásnak a vérét fogják inni! Az lesz a derendóczia! Fel nem tartja ezt már semmi világi hatalom.

Most már mehetett ki a várból. Ott nem maradt volna éjszakára még azért az ördögért sem, a kinek kötelessége «deli ifju legény képében» megjelenni. De elébb megvárta, hogy sós hamuval, büdöskővirággal behintsék előtte a kapualját s a felvonó hidat, a min a bélpoklosok keresztülmentek; csak azután vitette ki magát, két szolgálója nyakába kapaszkodva.

Mikor aztán kinn volt, akkor odakinn a porondon leterittett egy kerek tevebőr-szőnyeget és arra állt rá.

Erről a «szigetről», a hol ő neki magának nem árthatnak a felköltött gonoszok, meghagyá a hétszeres átokkal a megutált várát:

– Czudar, undok, pokoltanya! Sodoma, Gomora, Gyehenna, Koponyavár! Rajtad hagyom balkézi áldásom! Tűz porrá égessen, föld gyomra elnyeljen, tüzes istennyila beléd lecsapkodjon, éjjeli kisértet rajtad végig járjon, a befaló kenyér benned kővé váljon, éles kés, nyil, fegyver gazdájának álljon, halálmadár rólad soha el ne szálljon!

S azzal hét kavicsot felszedve a balkeze markába, háttal a várnak fordulva, odahajítá azt a háta mögé, s aztán a tevebőrszőnyeggel együtt fölemeltetve, úgy viteté magát a zsellyeszékéhez.

– Siess! míg nem jönnek! (Tudniillik azok a rosszlelkek, a kik ez átkok végrehajtására előhivattanak.)

Mégis megérkeztek pedig; egy jött csunya nagy dongó bogár képében, a másik mint czikázó denevér, a harmadik mint szürkébe öltözött éji lepke, a negyedik mint suhogó bagoly: mind őt repkedték körül nagy átalkodottan.

– Gyih előlem! Hess utamból! Ribancz fajzat! Lidércz-kotlás! Patvar-kisze! Tündelevény! Rézorrú bagoly! Pusztuljatok dolgotokra! Nem ismeritek már az ostoromat?

Azzal leoldva derekáról a háromrét odafont kigyót, s azt a fejénél megfogva, nagyokat pattintott a farkával, mint egy csordahajtóostorral a levegőben, szétverve a pokol szárnyas népét maga körül, míg a cselédjei beültették a gyaloghintóba s aztán ketten két felől hajtották pávafark legyezőkkel előle az éjszaka rémeit, a mik az éjjel későn utazókra leskelődnek. Úgy ment késő éjjel az útjára.

* * *

Bizonyára a vén tündér nem szokott hiába átkozódni. A kit ő rontó szavakkal meghagyott, megérezte az azt.

Alig távozott el csörtető kiséretével Tiburcz várából, a midőn nyomban két jövevény garaboncz kezdett el éles sípjával fütyölni a várkapu előtt. A mint beereszték, s odabocsáták őket Szilamérhoz, ez mindjárt rájok ismert. Ezek a Gyulának (a tűzgyujtó papnak) a garabonczai.

– No, fiam, mit hoztál? kérdé az egyiktől.

– Én semmit sem hoztam. De vinni akarok. Holnap lesz tűzáldozat napja, ó-tűzoltás, új-tűzgyujtás szere. A Gyula elküldött, hogy vigyük fel vaskondérban a tavalyi tüzet, mind egy szikráig Tiburcz várából; reggelre ott legyünk a tűzhalomnál.

– Hát te másik, mit hoztál?

– Én már csak hoztam valamit. Itt van a rováson. Maga a rhabonbán faragta rá.

S ezzel átadott Szilamérnak egy singnél hosszabb mogyorófa pálczát, a mi négyszögletűre volt megfaragva, s aztán mind a négy oldalára egy-egy sor székely betű volt felmetszve; a miknek összességéből Szilamér megtudhatá, hogy atyjának az akaratja szerint holnap ott legyen újszülött gyermekével együtt Bálványos-várban a tűzhalomnál, hogy az új tűz fölött magzatát igaz tuhudún hit szerint a billogos felavassa.

Szilamérnak úgy jött ez az izenet, mintha jeges vízzel öntötték volna végig a hátát. Nagyon alá kezdett hajolni a feje tőle.

A vaskondért megtöltötte a háznál levő tűzzel.

– Mindenünnen kiszedtétek a tüzet? kérdezé a garaboncz. Kályhából? kemenczéből? pestből? kandallóból? katlanból? tűzhelyből?

– Az én tüzem mind itt van. Felelt Szilamér és annyiban igazat mondott, hogy a felesége szobájában levő kandallónak a tüze nem az övé volt, hanem az asszonyáé. Azt csak nem olthatta ki.

De a garaboncz észrevette, hogy ott egy ablak világít, s kérdést tett miatta.

– No igen felelt Szilamér, ott a szövétnek ég a gyermekágyat fekvő asszonyom mellett.

– Az pedig szükséges, hogy égjen; helyeslé a garaboncz. De el ne felejtsd uram azt is kioltani holnap hajnalban; mert különben nem gyullad meg az új tűz.

– Bolond nélkül is tudom. De ne bizzátok a tűzkereket a két öcsémre, mert azok nem gyujtják azt meg.

– Bizonyára a tűzkereket nem gyujtja meg a te két öcséd, uram.

A garabonczoknak meg volt hagyva, hogy Szilamérnak el ne fecsegjék az öcscsei halálát.

Azok elloholtak a rúdrafűzött vaskondérral, a miben a Tiburcz-vári parázs volt felhalmozva, mikor bementek vele az erdők sötétjébe, azt hihette, a ki látta, hogy két manó visz izzó gömböt a vállán.

Szilamér visszament a feleségéhez, kis fiához, megcsókolta az arczaikat: «aludjatok csendesen.»

Aztán kiment a vár lonkájára, mikor már az egész vár álomnak eredt, s ott járt fel s alá magában egyedül.

A nagy virrasztás éjszakája ez a tuhudúnoknál. A régi emlékezet felébredt a szivében s ellopta az álmot a szemeiről.

A nap leáldozott már a hegyek között, s a Szent-Anna taván és a mély völgyek közt sötét este volt már, de a Hargitán túl egy hegyszakadékból még odatűzött a lehanyatló nap a sík láthatárról Bálványos-várára, tűzszínűre festve a ködös erdők mélyéből kiemelkedő hatalmas ormokat; maga az istenek tornya úgy ragyogott messze, mintha egy eget támogató tűzoszlop volna. Lassankint elhalaványult az is, mind jobban borongva visszahanyattlott a ködös sötétségbe, még az aranynap képe a torony tetején is fekete lett végre.

Az elsötétülő égen megjelentek halkan a csillagok, előbb az örege, majd az apraja is. Az ősmagyar világban mindannyinak neve volt, ismerték. Egész tudomány volt az. A keresztyének naptárában nincs annyi név fölirva, mint a mennyi volt feljegyezve a tuhudún égen. Azokra tanították az apák a gyermekeket.

Szilamér a vár erkélylonkáján, a kőpárkányra ülve nézegette az ismerős csillagzatok jöttét és lementét. Az egész égboltozat megelevenedett előtte, mint egy járatos tartomány.

Az egész vár aludt már; de a csendes éjszakának ott künn a vadonban saját neszei vannak.

Mikor az utolsó emberfujta hang is elenyészett már, a bálványosvári csillagüdvözlő tárogató dal, akkor az éj maga kezd el beszélgetni a virrasztó emberhez. Valami borzong végig a tájon, mint egy végtelen nagy sóhajtás; szellő volt talán, mely a fák sudarain végig fuvalt, vagy tova rebbenő tündér (a szélanya), a kinek a palástja általsuhant rajtuk, a csillagos feketekék magasságból emberkiáltáshoz, harsonaszóhoz hasonlatos hangok felelgetnek össze; éjjeljáró hattyu, daru, vadlúd-csapat száll talán odafenn? Rejtelmes búgások támadnak a völgyből, mintha a föld maga álmában beszélne; pedig talán csak a bölény, meg a névtársa, a bölönbika, a gázlómadarak legkisebbje, álmatlankodik ott? Távol gyermeksiráshoz hasonló hangok keletkeznek itt-ott, hogy az ember szive majd megesik rajtuk; pedig talán csak a hiúz nöstény hivogatja párját. Majd megint egyszerre százszoros ormótlan ordítás kardala rivall fel, mintha pokolkürtőin kiszabadult ördögfiuk acsarkodnának fel egy jelszóra; dámvadat felverő farkascsorda lesz az. A csörtetés elhangzik a völgyben. Néha valami csattanó robaj dörömböl fel a rengetegből; korhadt faóriás dőlt ki a tövéből. És folyton-folyvást hangzik közben a két testvérpatak, a Zsombor és Bálványos zuhatagjainak éjjeli zenéje, mintha tündérkezek vernének ezerhúrú hárfát, hogy legyen zenehang, a mihez a Mohos bürüjén az éji lobogványok, a tüzes millingek kisértettánczukat egyre járják.

S e sok éjjeli hang mind Szilamérhoz beszélt.

«Elhagytad már félig őseid vallását: megtagadtál minket, régi isteneket; a kik vezéreltük a te dédükeidet, hirben, dicsőségben; a kik Etelének kezébe adtuk a Hadur kardját. A kik népek romlásából, vérengző harczokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük, megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak te neked és a te népednek. Nem olyan istenek, a kiket minden nemzet magáénak foglal, s egymásra igérget a pártfogásukért: «engem szeress jobban!» Mikor harczba keverednek, úgy hivogatják egymás ellen a közös Istent: «Ne amannak segíts! hanem nekem! Nézd, én czifrább oltárral magasztallak fel, mint a másik!» A ki midőn az egyik népének orczáját mutatja, addig a másiknak hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk; senki más bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk: mindig ti veletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?»

A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott egy-egy. Mintha mind megannyi sulyos szemrehányás hullott volna Szilamér fejére: «látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből és te megtagadsz engem a veszendő parázsban, a mit megtartogatsz! Egy sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!»

Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy góczból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a világ minden sarkai felé elszórva.

Ki cselekszi ezt odafenn?

Az ismerős álló csillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: «téged nézünk, beléd látunk!» «A hetevény csillagzat» is feljött már, miért vannak azok heten?

Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt mennyezetén fönn: feje, miként a holdvilág oly fényes; hosszú tűzfarka sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támadt jöttére odafenn, mintha ezernyi kelevézt vernének érczpaizsokhoz; kevély lassúsággal repül el keletnek, s mikor épen Bálványos-vár fölött súg el, ottan szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna ketté; a hosszú tűzvonal, a mit maga után hagyott, még soká világít az elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha egyszerre minden csillag eltünt volna az égről s csak lassankint tér vissza a helyreálló sötétséggel a látása s akkor veszi észre, hogy a «hadak utja» (a tejut) sokkal fényesebb most, miként az imént volt. Csaba vezér harczosai vágtattak most végig rajta; új patkónyomaiktól lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?

Éjfél után megszünik a csillaghullás egy időre; de az alatt meg-megvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul, felpirkadna az ég széle.

Szilamér azt érzé, a mi megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé, hogy beleszédül az égbe.

S ha oda beleszédül, mibe kapaszkodjék?

A Bucses-hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, előbb csak egy szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.

Minden ember szive érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.

Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott egy kép.

Az a kép, a mit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy felséges asszonynak az alakja, a ki egy mosolygó gyermeket tart az ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; köröskörül aranysugáros diadalfény veszi körül.

Nézte, nézte soká azt az ezüst ivet ott az égen; ha nem jelennék-e meg ő neki is abban amaz asszony képe, a ki világosságot ad az emberek szivébe, hogy megértsék, mi külömbség vagyon az egy igaz Isten, a minden népek atyja, az örökkön élő és az ős-istenek között, a kik az ő népükkel együtt elmulnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak, rájuk nehezült az álom.

Csendes és jótékony álom. Nem verték fel a rossz rémek, még a hajnali tárogató kürtök rivallásai sem; csak az ébreszté föl, mikor egyszer a nevén szólítá egy édes, ismerős hang. Arra fölpillantott, s ime előtte állt az ég csónakából alászállt tünemény; egészen előtte; a szelíd jósággal mosolygó anya-alak, ölében a repeső gyermekkel, köröskörűl folyva aranyos dicsfénynyel, mint az oltárképen.

De ez nem az égi alak volt, hanem a saját asszonya, körülragyogva a pitymalló ég aranybiborától.

– Hajnal van! szép piros hajnal! suttogá a nő szerető mosolylyal. Nézd, mi már felkeltünk. Készen vagyunk az útra.

– Micsoda útra? kérdezé Szilamér, álomkábultában.

– Nem hallod a hivogató kürtszókat Bálványos várában?

Szilamér nem hallotta, mert gyermeke mondott valami szót.

Azt a szót kitalálni nagyobb kérdés, mint valamennyi papok égi homályokba rejtett bölcsessége.

– Add ide ölembe!

Azzal a karjára véve a kis fiát, összecsókolgatá annak két piros orczáját, s minden csókja után mondott neki az égtől szakadt emberke valami olyan szót, a mit megérteni fölér a próféták látásaival. És ő megértette.

– Hát nem indulhatnánk Bálványos-várba? kész minden az útra sürgölé Imola.

– Ma nem! kiálta indulatos daczczal Szilamér, s úgy szorítá magához gyermekét, hogy Imola megijedt tőle: azt hitte, agyon akarja szorítani. – «Ma nem!»

S mikor a székely azt mondja, hogy «ma nem!» akkor ég-föld összeszakadjon is, az a nap nem olyan nap, a mely őt engedelmesnek lássa. Megölhetik, négybevághatják; de helyéből egy darabban meg nem mozdíthatják. Opoúr Szilamér nem viszi a fiát tűzön fölavatni!

Ez az egy szó pedig nagy végzet lett Bálványos-várára, és az egész őshit vallására nézve.

Szilamér nem ment el a bálványosvári tűzáldozathoz. Imola kandallójában sem lett kioltva a tűz.

Az pedig régi hit, hogy ha a «hivek» közül csak egynek a tűzhelyén maradt is a régi tűzből, az új tüzet nem birják lángralobbantani a kilenczfából faragott kerékkel a szűz legények.

A horkázok kürtjei egyre riadtak Bálványos-vár ormairól. Szilamér csak leste, hogy mikor gomolyodik majd fel a nagy füst a tűzhalomról? a minek a Tiburcz-várhoz jól meg kellett látszani; de csak nem támadt az elő. A nap is delelőn volt már; pedig akkorra égni kell már az új tűznek: de még mindig se füsti, se lángja.

Szilamér ott állt a vár ormán, a távol ködeiben elburkolt várra bámulva, a mely olyan messze látszott mostan esni. Nehéz nyári köd ülte el a tájat, a min keresztül Bálványos-vár úgy tünt fel, akár csak egy kék felhő, a sápatag ég alján elpihenve.

Imola kitalálta, Szilamér min töprenkedik, azt sugá neki: «a tűz mind kialudt már a kandallóban is!» ő maga oltotta ki. Látta, hogy Szilamér nagyon búsul, megszánta az ő tuhudún hitét. Hisz ennek épen olyan szívnyomás az, mint ő neki volt az, hogy nem gyónhatott meg.

Szilamér beszélő szemei úgy meg tudták ezt neki köszönni.

Hanem késő volt már. Az új tűz csak nem lobbant fel Bálványos-vár falain belől.

A délután is elmult, s az örömtüzek, miket ilyenkor a legények raknak, csak nem gyulladtak ki, a tűzkerekek, miket a hegyoldalon aláeregetni szoktak, nem kergették egymást. Olyan volt az egész Bálványos-vár, mintha már ki volna halva.

S még mielőtt leszállt volna a nap, meghozta a kora éjszakát a zimankós vihar. Délről és nyugatról jöttek, tolakodtak a gomolygó felhők; olyan az alakjuk, mintha égtaposó óriások nyomulnának egymással megütközni. Ni, annak ottan ezüst sisak van a fején, arany taréjzattal, gömbölyű paizsát ni hogy tolja maga előtt. A másik ellenben haragos kék alak, tán Hunor vagy Magor, hosszú szürke szakálla úgy lobog utána, bakacsin palástjával fél eget beterít. Alatta aranynyal versengő szép világos-fehér alak repül uszályával, a sötétből kiválva, engesztelő tündér, tűzveres, vérpiros szörnyek útját állják, foszlányokká tépik. Villámkorbácsaikkal, lángpallosaikkal a szörnyü istenhősök egymásra sujtanak, felharsog az égbolt ádáz haragjuk szavától, s mikor összeölelkeztek, egymásba omlottak, sürű sötétség lesz, mintha éjjel volna, csak a villám fénye gyujt bele világot, s olyankor ez az egész világ sápadt-fehér lesz a fényben, mintha csak halottak birodalma volna. Végigrecsegnek egyik hegyláncztól a másikig az ég harsonái. Ezek itten Etele király kürtjei, amazok Hildebrandt és a Tronjei hős trombitái! Egyszer-egyszer végighasad a nagy lobbanástól a sötét égboltozat s messze mélyen belátni az égbe, egész fel a nap mezejére, a hol azok a ragyogó alakok ülnek mind csoportban: kürtfuvó Lehel, Botond a bárdjával, boszuállásban rettentő Vérbulcsu, ősz Álmos, Nemere, Árpád a honszerző, Kupa és Gyula az utolsó hősök, Thonuzóba a hős feleségével, az őshit vértanui, Zsombor is bizonynyal, de csak egy pillanatig tart megjelenésük. Az égi csatacsillag lecsapott a földre, hogy megrendült belé az egész hegy várastul, s lángjával meggyujtotta a legmagasabb szálfát a tetőn, az mostan fellobog magasra s fényt vet a tájra. Ni, hogy omlik alá a vér a felhőkből! A katalauni mezők harcza foly odafenn, vagy a nibelungi dal égi folytatása.

Ekkor érkezett meg a hirnök Bálványos-várából Szilamérhoz, égi tüzön, hegyi vizen keresztül. Régi jó hadnagya volt az, Koppánd.

– Mi hirt hozasz? kérdezé Szilamér a lábairól leroskadótól.

– Mindent, a mi csak rossz. Egy szót se hallj tőlem, a mi a halálnál kedvesebb volna. Ma reggel az új tűz nem gyuladt meg: ez volt az első átok. Elfordult a tuhudúnoktól az Isten. És az alatt, a míg tüzünk nem volt, megtámadták Bálványos-várát a torjai keresztyének. Mike Andorás hozta ránk őket. A görögtűz koszoruit nem használhattuk ellenük, mert nem volt tüzünk, odatolhatták a vívótornyukat. A vashíd alatt nem gyujthattuk meg a kénköves aknát, hogy az ostromlók odafulladjanak, mert nem volt tüzünk. Ránk törték a kaput. Hát hiszen fegyver volt a kezünkben, négyen voltunk egy ellen, nagy erőnk volt velük szemben és mégis elbuktunk; le lettünk gázolva pocsékká téve, kivertek bennünket a külső várból, beszorítottak a belső várba, a honnan csak a pokol tornácza felé szabad még az út.

– Kivertek benneteket Bálványos-várból! ordítá fel, szégyentől lángoló arczczal Szilamér. Kőfal mögül hajtott ki negyedrész ellenség! Valamennyi Opoúrt egy Mike Andorás! Hát a szíveteket asszonyoknál hagytátok-e?

– Rém volt rajtunk, lihegé Koppánd. Az Isten elfordulása is beteggé tette a szíveinket, rémület, félelem kisért mindnyájunkat a harczba. Előre éreztük, hogy veszedelmünkbe megyünk. S mikor a kaput betörték ránk a keresztyének, legelől az ostromló hadak közt kilencz fehér ruhás kisértet rohant ránk, halotti köntösében, azon elijesztőn, a hogy a sírból fölkelének, arczaik fehérek, sírok férgeitől szörnyen elrutítva.

– Az én bélpoklosaim!

– A pokol hősei lehettek bizonynyal, mert a mint azokkal szembetalálkoztunk, elveszett a fegyvernek az éle a kezünkben; ha a buzogányomat akartam feléjük emelni, az olyan nehéz volt, mintha hordót emelgetnék rúdra tüzve, s ha meg a kardommal csapkodtam feléjük, az meg olyan volt, mintha nyakla szalmaszállal ütögetnék kőczölöpöt. Futott ezek elől, a ki csak embernek született. Eleven embertől én sem ijedek meg, de ki küzd halottakkal?

– Az én bélpoklosaim! hörgé keservesen Szilamér, öklével ütve koponyáját. Megátkozott engem az a gonosz tündér. Ah! Miért nem voltam én ott?

– Hisz ez volt a legnagyobb átok rajtunk, hogy te nem voltál ott köztünk; hogy nem volt velünk egy fiatal vezér, a ki a harczi népet a zürzavarban rendbe tudja szedni, szavával, példájával fellelkesíteni.

– Hát az öcséim? Hát Zsombor? Hát Iszla?

– Öcséid? Jó Szilamér. Rég otthon vannak már az ő ükeiknél az örök napos mezőkön. Iszla öcséd még Torján elesett, mikor te feleséget hoztál, Zsombor pedig elhullt, Mike Andorással harczolva az átjáró-vár lonkáján, el is temettük, szép tuhudún szokás szerint.

– Öcséim meghalva? fuldoklá Szilamér, el-elakadozó szóval.

– Bizony halva ők már. S ki őket túlélte, a ki megsiratta hét sebből omló vérkönyeivel, hős apád Kevend, az most ott fekszik a ravatalon!

– Harapd el nyelvedet, hogy ne mondjon több ilyen átkozott hirt!

– Pedig még nincs vége. Hátra a legrosszabb. Az, hogy tűz nélkül maradtunk (tűzhelyünk, szívünk is); az, hogy megverettünk, az, hogy ellenségünk birja már a külvárunkat, az, hogy két testvéred el van már temetve, az, hogy ősz apád is ravatalon fekszik, még mind nem a legnagyobbik átok. Annak a betetőzője az, hogy te nem vagy köztünk. A kevély győzelmes Mike Andorás most trombitaszó mellett fölkéri a várat, s tudva, hogy te nem vagy benne, se a feleséged, azzal fenyegetőzik, hogyha magunkat kegyelemre meg nem adjuk, fejünkre rontatja Bálványos-várát az Istenek tornyával együtt.

– No hát ott találjon engem is e várban! rikácsolá Szilamér. Felmegyek eléje, s viszem magammal az asszonyom, gyermekem! S majd a kit legelől maga előtt talál, abban rám ismerhet, aranynappal melledző pánczélingemről, s kardom csapásáról! Készülj hát az útra, asszony! Feleségem. Villámlik a felhő, harsog az égdörgés! Így kel az utolsó tuhudún az útra. Ottan ég a szálfa! Égi tűz gyujtá meg. Itten van az új tűz! Fáklyákat gyujtsatok nála! Viszem magammal az ég lángját Bálványos-várába! Előre, a ki tuhudún! utánam, a ki még szeret!

Imola bámulva látta a rögtöni nagy átváltozást Szilamér alakján. A bősz harag, a vakbuzgó pogány hit egyszerre erőt vett annak egész lelkén. Elkezdte a régi vérengző dalokat nagy harsogással énekelni, a mik mind az ős bálványistenek magasztalásáról szólnak, előhivatta a kürtöseit, megfuvatta velök a hosszu hársfakéregből készült, messze elrivalló kürtöket, a miknek a szava elhallik egész a Bálványos-várig, és azalatt felölté magára napbálványos pánczélját, feltette a ráró-madaras sisakját, előhozatta a harczi ménjét; kardot, kelevézt, buzogányt szedett a markába, s míg az ég villámait ontá, míg a zápor szakadt, odavágtatott a villámgyujtotta szálfához s maga gyujtogatta meg az istenadta tűznél a szurokfáklyákat, a miket követőinek szétosztott, és a közben folyvást hangzott a csatadala, a mivel népeit a végső kétségbeesett harczra fellelkesíté.

Ez volt az utolsó fellobbanása az ősi tűznek.

Imola szótlanul és engedelmesen követte férjét e végső halálos tusába, kis gyermekével együtt.

Nagy erő az Isten szeretete, de még nagyobb a nők szerelme!…