A KÖTÉS.

A felkelő nap első sugarai kivillantak a keleti havasok mögül, rózsaszinű fátyolt szőve a ködös erdőhátak és völgyek fölé. Az első napsugárra egyszerre szólaltak meg a bálványosváriak és a torjaiak csatakürtjei. A felvonó hid csattogva ereszkedék alá a várkapúból; de a ki előjött rajta, az nem a bajvivó dalia volt, hanem a lefátyolozott nő, ölében a kis gyermekkel, a kit palástjával betakart.

Keresztyén rend szerint még nem volt ő az urának megesküdött felesége, oltár előtt összekötve, áldással elbocsátva: azért illett, hogy fejét fátyollal borítsa és gyermekét palástja alá rejtse.

De a ki a két hárs mögül eléje jött, az sem a másik bajvivó levente volt ám, hanem egy másik asszony, a ki pedig szigorú orczával, kevély lépésekkel közeledett felé: egyik kezében zöld hársfaágat, másikban az aranycsákányt tartva, mint illik a nemzetség fejéhez és anyához, a ki ura és birája huszezreknek s azonfölül az ő leányának, s a míg egyik kezével békét ajánlani, a másikkal itéletet hozni az ő hivatala.

De a mint szembejutottak egymással, s a mint Imola a kis fia arczáról feltakarta a palástja szárnyát, a mint ez nevető orczával öreg anyja felé nyujtá két kis kláris kezét; de elfelejté Mike Sára a maga rhabonbáni hivatalát egyszerre, s eldobva zöld ágat, aranycsákányt, mindent a kezéből, úgy kapta az ölébe azt a kis porontyot, mintha neki hozták volna. Imola térdre esett az anyja lábaihoz, s aztán Mike Sára is odatérdelt le melléje s úgy siratták el együtt ketten azt az örömmagzatot. Mind a kettő elfeledte azt a sok szép okos beszédet, a mit a két ellenséges tábor előtt szükséges volna elmondani.

De hiszen többet értettek azok ebből az örömsirásból és ölelkezésből, mint minden ékesen szólásból, s nem kellett nekik ennél a példánál nagyobb buzdítás: Opour Szilamér elveté a paizsát, úgy rohant ki a várkapun, és szemközt eléje, épen úgy, vért nélkül sietett Mike Andorás, s a hol egybetalálkoztak, átölelték egymást, de nem hogy megbirkózzanak, hanem hogy megcsókolják egymás szakállát.

– Én megbocsátom neked hugom elrablását.

– És én megbocsátom neked testvérem halálát.

Azzal egymás jobbjába csaptak s megköték a békét.

Az egész nép idekinn rákiáltá, ezt látva, háromszor a Jézus nevét; Bálványosvár falai háromszor adták vissza e kiáltást: talán nem is a falak, hanem a falakon álló nép.

A keresztyén táborból előjött az esperes, a barát, még Kőrös apó is előkullogott, a mint látta, hogy itt nem lesz verekedés; aztán meg a bélpoklosok szerzete teljes számban: a Bálványos-várból pedig kivonultak a táltosok, a horkáz, a billogos, a kádár, a gyula, meg a garabonczok; s «áldás békességgel» üdvözlék a keresztyén papokat. Kájon horkáz jelenté az esperesnek, hogy a bálványosi tuhudún nép kész fölvenni a keresztséget, áttérni a Jézus hitére: az ősz rhabonbán, Kevend óhajtja, hogy ő maga mártassék bele előljáróképen a szent patakba.

– No nem bánom, mondá Szilamér, én is odahajtom a fejemet a viz alá. Elfogadom mennyei vezéremül a Jézus Krisztust, mert derék ember volt.

– Isten! Isten! édes fiam! Igazíták őt helyre az esperes is, meg Sára asszony is.

– No hát annyival derekabb ember volt, hogy úgy vitte a földi életét, hogy Istenné lett. Megismertem az útját, megszerettem: követem. Hanem azt az egyet engedjétek meg nekem, hogy az öreg Istent, a kit ti Jehovának, Zebaothnak neveztek, hadd hivjam én azt ezután is magyarok Istenének!

Az esperes jó ember volt, egybe ráállt, hanem a barát nagyon szítta a fogát: nem járja ez.

– Aztán még egyet hagyjatok meg a kedvemért. Lemondok mindenféle pogány áldozatokról; viz mellett, tűz mellett, nem tartok semmiféle bálványokat: a mik voltak, azokat mind elrejtetem a föld alá, a hol senki rájuk nem talál többet; hanem azt az újtűzgyujtó ünnepet hagyjátok meg nekünk; úgy kivánja azt a mi szivünk! Senkit sem bántunk meg vele. Inkább adjatok neki valami szent nevet, teszem fel: «Pilátus-égetés!» ’sz az is szent volt, benne van a crédóban.

Az esperes arra is kezet adott, s ekkor aztán szent volt a szövetség, s annak a megpecsételésére Szilamér lehuzta a csizmát a lábáról s azt megtöltetve borral, ráköszönté a szentháromságra, az «atya» helyett a «magyarok Istenét» tisztelve.

– De hiszen ez schisma! szörnyülködék el Rhadamantus barát.

– Persze, hogy csizma, mondá az esperes. De azért csak igyunk belőle, ha ránk köszöntik.

– Sed hoc est magnum schisma!

– Hát iszunk belőle «magnum áldomás».

S biz a Szilamér csizmája szépen körbejárt az atyafiak közt, békepohár gyanánt, s egy sem ijedt meg attól, hogy ezt a nagy poharat egy hujjában kell kiüríteni.

Szilamér aztán úgy követte mezítláb, a hogy illett, a szent atyákat a szent forráshoz, hogy a szent keresztséget elfogadja, s azután mindjárt a szent oltárnál a házasság szertartását is egész ünnepélyességgel végrehajtatta magán és Imoláján. Mely után a kis fiát is megkeresztelték, apjával egy névre Istvánnak, (a szent királynak a nevére) s egyuttal törvényes szülöttnek nyilváníták; a kis «maga jött» emberkének nagy bámulatára.

Végül aztán össze-vissza kereszteltek minden lelket; napestig eltartott az Istenes szertartás: arra megint következett, egy füst alatt a keresztelői radina, a lakodalom, meg a békekötési áldomás. De már ez eltartott egy hétig. És bizonyára mindezek Istennek tetsző dolgok valának.