A «TORLÓ».

Torja várától abban az időben csaknem egyenesen vezetett az út Bálványos várhoz, nem kerülte meg a hegyet lenn a völgyben, mint most. Óriások rakta útak voltak ezek hajdanában, egyenes irányban szédítő hegygerinczeken végig futók; most már benőtte őket az erdő, mióta a várak romban hevernek. Ezt a két várat összekötő magas út ketté volt szakítva egy négyölnyi széles, szédítő mély szirthasadék által; ezt a hasadékot pedig összefoglalta egy föléje épített torony, melynek két kapuja volt, az egyik Bálványos, a másik Torja felé nyiló; a torony falai négyölnyi magasak, a székely építési mód szerint középen öblösek, mint a kancsó, úgy, hogy hágcsóval nem lehetett megvíni. Ez a torony közös birtok s egyenlő számú helyőrséget tart benne a Mike és az Opour család, úgy hogy a két várból egymáshoz átjárni csak kölcsönös engedelemmel lehet.

Szilamér és kisérői ezen az úton vágtattak előre. Kevesen voltak: a nagyobb rész Iszla körül lézengett, s azokat a torjaiak szétugrasztották. Ha ezt a maroknyi csapatot megszoríthatják az átjáró toronynál, egy sem látja meg a mai naplementét.

– Adjatok vészjelt a Bara mezejére, parancsolá Mike Sára asszony, mialatt mellvértjét felcsatolták, s a paripáját felnyergelték.

Az a Bara mezeje pedig egy magas sziklaszál, a melyen egy kis őrtorony áll. Erről a toronyról Torja várára is látni, Bálványosra is. Ha a két vár közül valamelyiknek az ormán meggyujtják a lármafát, a Bara mezején tovább adja a toronyőr a jelt az átjáró toronynak s akkor az ottlevők bezárják a kapukat.

Csak hogy ezzel elkéstek már. A bálványosiak jó eleve gondoskodtak róla, hogy Opour Kevend középső fia Zsombor vezetése alatt lopva megrohanják a torjai őrséget az átjáró toronyban és lefegyverezzék, úgy hogy Szilamér bizton átnyargalhatott a zsákmányával a nyitott várkapun, ellenben az utána rugtató Mike Sára asszony előtt lecsapódott a vaskapú s épen akkor dobták le a torony párkányáról oda a lába elé a tört nyelű zászlóját; a bálványosiak foglalták el egészen az átjáró tornyot.

Mike Sára asszony nem sokat vesztegette a szót: csupa férfilélek lakott benne, előbb tenni szeretett, azután beszélni. Visszavitte a lovagjait Torja várába s azután jelt adatott a Fergetyüvárból a Körültáj gyűlésre.

Harmadnapra mindnyájan megjelentek a maksai dombon a rhabonbánok a felhivásra, a mire csak rendkivüli esetek adtak jogot az egyes családnagyoknak.

Hanem Opourék hiányoztak ezuttal. Azok el voltak zárva a torjaiak megszálló hadától: más oldalon kijöhettek gyalog, de lovon nem.

Mike Sára sietett előadni a dolgát.

– Háborúság történt a székely nemzetben. Az én leányomat, Imolát, mult Urnapján, istentisztelet után, a szentegyházból kijövet elragadta Opour Szilamér erőszakkal az oldalam mellől, s magával vitte Bálványosvárába.

Rapsonné csak úgy nevetett magában, s a gallérja mögül kikandikáló kigyójához motyogott suttogó szavakat. Az ő munkája volt ez.

– Meg van gyalázva családom, meg van sértve a törvény. Megtorlást kivánok.

A főkirálybiró szólt.

– Erős az igazságod. A törvény szabadságot ád neked a megtorlásra. Válaszsz magadnak «torló»-t.

– Már választottam.

– Ki légyen az?

– A fiam: Mike Andorás.

Csendes zugás támadt a Körültáj tanácsában erre a névre.

– Igaz; szólt a székelyek grófja, az öreg, hogy te neked «volt» egy fiad; hanem az el van temetve. Az ő temetése után lett a leányod felvéve «fiuleánynak».

E szókra Mike Sárának elkezdtek tüzlángban égni a szemei: nagy lélekerejébe került, visszatartani a könnyeit.

– Igaz, szólt, hogy a fiam, egyetlen fiam, Andorás fiam, el van temetve. Törvény által eltemetve. Annak is az Opourok az okai. Mert mikor az ojtozi szoros-út védelmére ki volt rendelve csapatostól, az Opourok a hátába engedték kerülni a tatárokat, áruló módon cserben hagyva őt és tudósítás nélkül. Ekkor a fiam, nehogy körülfogják, visszahuzta a csapatját, azt hitte, hogy bölcs dolgot cselekszik, a midőn az ellenség jöttéről tudósítást hoz. Ezért gyávasággal lett vádolva; gyávaság büneért el lett itélve egész csapatjával együtt a Fergetyüvár forgatására: a mi rosszabb a temetőnél. Úgy-e, hogy egy szóval sem védelmeztem őt. Úgy-e, hogy egy könyet sem ejtettem érte! Hibázott, bűnös volt, meg kellett lakolnia. Mikor a nyiltörésre került a dolog, én is eltörtem fölötte a nyilamat. Nem tudtam, hogy anyja vagyok, csak azt, hogy birája vagyok.

– Úgy van! szólt az ősz gróf. El lett itélve a Fergetyüvárba záratásra – egyik háborutól a másik háboruig. Ez a bölcs itélet, mert így a Fergetyüvárba bezártnak van legnagyobb oka a vigyázásra, hogy megjelentse, mikor tör be az ellenség; mert ez az ő kiszabadulásának az ideje.

Rapsonné csipősen károgott közbe.

– Ezért akart hát bennünket Mike Sára asszonyom a kunokkal összeverekedtetni olyan igen nagyon; hogy akkor a fia mindjárt kiszabadult volna.

Mike Sára rá sem ügyelt.

– A kiszabadulásának az ideje tehát eljött; mert a háború itt van, itt van az ellenség!

– Micsoda háború? Mely féle ellenség? Kérdé a székelyek grófja.

– Hát nem az-e a leggonoszabb háború, a mely megtámadja a székely nők tiszta, szeplőtlen erkölcsét? van-e nekünk erősebb várunk, mint a törvény? jöhet e rosszabb ellenség a székelyföldre, mint a ki lerontja ezt a mi bástyánkat; a ki pogány szentségtörő kézzel elragadja a szentegyházból, az oltár elől a keresztyén hajadont? Itt van az ellenség! S én a háborút megkezdtem vele. Egy fiának a holttestén már keresztülléptem. Ha torlót nem ád a tanács számomra, harczolok minden hadammal Bálványos vár ellen s viszem rájuk a faltörő tornyaimat! Ez szóm és mondásom. Hányjátok, vessétek meg, a mit mondtam. Addig eltávozom.

E szókkal Mike Sára asszony elhagyta a Körültájt.

A hátramaradt családnagyok aztán nagy tanakodásnak eredtek, a minek az lett az elhatározása, hogy adassék hát meg Mike Sárának az a torló, a kit ő választott magának, az Andorás fia, a ki ül a Fergetyüvárban.

Okát is adták ez elhatározásuknak egész bölcsességgel.

Mivel hogy a székely törvények szerint a leányrablás főbenjáró bűn, s ha azt egy hatalmas várúr követte el, tartozik a székelyeknek minden nemzetsége fegyvert fogni és a leányrablót a várából kiforgatni; tehát az eset megvan, a háború jelen van, s ezzel a Mike Andorás itéletének határideje letelt, s így Mike Sára választhatja őt torlójának. Ha pedig ilyen torló támad, a ki az egész nemzet helyett maga vívja meg a leányrabló várát, akkor a háború elmarad s nem kell mind a huszonkét nemzetségnek egy ellen fegyverbe öltözni. Ez olyan gömbölyű okoskodás, mint a farkát harapó kigyó.

De még azonkivül az is tekintetbe vétetett, hogy Mike Sára asszony íme most már a leányát is elveszté, a ki családjának fiúleányává lett téve, azért helyeslendő, hogy a fia visszaadassék neki; legigazságosabb is, ha a bátya áll elő torolónak a hugán ejtett gyalázatért.

Mike Sára csak azt várta, hogy az itéletet kimondják, azonnal futtatott hirmondót az «Ordítóvárba», a honnan az őr hosszú kiáltó csövön átrivallt a Fergetyüvárba: «állj!»

Erre a sarkon forgó vár megpihent. Minden hónapban egyszer meg szokták így állítani, a mikor aztán élelmet szállítottak fel a bezártak számára: buzát, zsiradékot, sajtot és eczetet. Azután meg tüzelő-szert, szurkot és földi gyantát. Ennek pedig az volt a módja, hogy a Fergetyüvár egyik ablakából egy hosszú gerenda nyult ki, azon a kivül levők által lőttek nyillal hosszú zsineget, a zsineggel áthúztak rajta egy vastag kötelet, s a kötélen felhúzták a széles öblös fonott kast, a mi az élelmi szerekkel volt megtöltve. Azt azután odafenn kiürítették s megint leeresztették.

Ezen az úton bizony a torony lakói maguk is kiszökhettek volna a Fergetyüvárból; kötelet fonhattak volna az öltönyeikből, csakhogy az ilyen szökevény fejére halál volt kimondva és becstelenség: a mi mindegy. Becsület nélkül nincs élet.

Pedig az is keserves élet volt odabenn. A mozgó fatorony belsejében volt egy taposó malom, a minek a bodonjában huszonöt ember járta az örök lépcsőket, három óránként felváltva egymást. Százan voltak az elitéltek. Ennek a bodonnak a korongja hajtotta körül fogaskeréknél fogva az egész fatornyot s furfangos mesterséggel vizet is emelt fel a százölnyi mélységű kútból, s még egy malomkereket is tartott mozgásban, a mi a buzát megőrölte, a kölest meghántotta.

Tizenkét ablaka volt a tető alatt a fatoronynak, a miket egy fatornáczon lehetett körüljárni. Ezeket az ablakokat ó-székely betükkel, a mik keresztvonásokból álltak, úgy lehetett éjjel-nappal ellátni, hogy azok egy egész szót kiadtak; ez volt a legnehezebb munka, ott ülni napestig és nézni a távolba, és hallgatni a külvilág nagy csendességét, a mit csak néha ver föl egy kürtszó s lesni a kiáltó szót a messzeségből.

Ezt a munkát teljesíté Mike Andorás már három télen, három nyáron át: onnan nézte a lesablakból a körben forgó nagy világot, úgy, hogy mikor megállt a torony, úgy tetszett neki, mintha most meg visszafelé forogna a tájék. De jobban, mint a rabság és bőjt, fájt a lelkének a becsületvesztés, hogy őt gyávának mondták ki, a mi nem igaz! «Uram Isten, adj háborút! nagy, kemény, véres háborút!» ez volt a mindennapi imádsága. Csoda, hogy meg nem háborodott a szenvedésben.

A földalatti munka nem volt rosszabb ennél. Egy része az elitélteknek odalenn dolgozott a szirt mélyében: hasznos munkát végeztek; az alattuk levő bérczben egész vastag rétege van annak a drágakőnek, a mi már a kőkorszakban is drágakő volt: köszörűkőnek hivják. Ott csinálták a kaszaköveket, a fenőköveket. A visszabocsátott kas ezekkel volt tele. Az elitéltek meg is fizettek a maguk élelmeért.

Azokat az üregeket pedig, a miket így kivájtak, a közjóért, átalakították pinczeszobácskákká, raktárakká, egy hosszú folyosót elneveztek «birgej»-nek, a mi a székelyeknél sziklába vágott temetőt jelent. Mikor a bezárt foglyok közül valamelyik meghalt, azt befalazták egy ilyen sziklaoduba. A folyosó egyre hosszabbodott, a záró sírkövek egyre szaporodtak.

Három éve mult már, hogy Mike Andorást, száz társával együtt, e szomorú helyre bezárták s azóta más emberhang nem jött hozzájuk a külső világból, mint a mit az Ordítóvár kiáltó tülke hozott.

Andorás ez idő alatt a sziklában egy kápolnát vágatott ki: egészen olyan mintára, a minőre az édes anyja a torjai egyházat építteté, abban oltár is volt, magas kőkereszttel, és szószék: akkora terem volt, hogy mind elfértek benne. Ő maga volt benne a pap; olvasta a szentirást a maga gyülekezetének, s sátoros ünnepeken úrvacsoráját is osztott, bor helyett eczettel. Azt kaptak a sziklarepesztéshez.

Az őszi ökörnyál szállingózott már a légben; vége felé közeledett ez az esztendő is; daru, vadlúd búcsút kiabált, a keleti ég felé húzódva hosszú sorban; a kúnok is elvonultak; még sem lett háború, nem lett szabadulás. Ekkor hangzott az «állj» kiáltás, szokatlan időben. A Fergetyüvár megállt.

Mindig éjjel szoktak ellátogatni hozzá titoktartásból, most is éjjel jöttek.

Mikor a fedett kast felvontatták a kivilágított ablakig, a hol Andorás maga nyitotta fel annak a tetejét, nem a megszokott életes zsákokat találta abban, hanem egy élő alakot, a kinek a láttára elsivalkodta magát. Az édes anyja volt ott.

– Szabad vagy! Szabad vagy! kiáltá az anya, édes kedves fiát keblére ölelve, az meg nem tudott egyebet mondani, mint «anyám, édes anyám!» – Vége van a rabságodnak! Velem jösz! Szabad vagy. Itt van a paripád, újra felülhetsz rá. – Hát a becsületem! Azt is visszavívod!

E szavakra Andorás kiszakítá magát anyja karjai közül, s egy pőrölyt ragadva kezébe, azzal hétszer ráütött a torony érczfödelére: mint egy óriási harang, úgy zúgott bele az ércztető.

Sokszor hallotta Mike Sára e kondulások hangját a Fergetyüvár felől s nem tudta kitalálni az okát.

– A szentegyházba hívtam társaimat, mondá Andorás, anyjához visszatérve. Kész-e már a te egyházad odafenn? Lásd, az enyém már elkészült idelent. Istent imádni itt is lehet. Ne jőjjön addig más szó ajkainkra, míg hálát nem adtunk, fogadást nem tettünk.

Azzal anyját vezetve kezén, leszállt a toronyból a földalatti folyosóba, onnan az imabarlangba, a hol már valamennyi társa összegyülve várta. Szurokfáklyák égtek az oltáron.

Andorás felállt a kőszószékre. Abból állt a papi tudománya, hogy elmondta a hívek előtt az Úr imáját, az üdvözletet és a hiszekegyet. Azok csendesen utána mondták. Azután szólt hozzájuk egyszerű, keresetlen szavakban.

– Híveim. Az Úr elküldte hozzánk legjobbik angyalát, az én édes szülőmet, hogy hozza el számunkra legnagyobb áldását, a szabadságot. Ime kiáltsátok: Hozsánna, hozsánna! Dicsőség a magasságban lakó egy igaz Istennek.

Zengett bele a sziklák egyetemessége!

Azután folytatá Andorás.

– Ámde jól tudjátok, hogy itéletünk egyik háborútól a másikig tartott. Ha megszabadulunk, ellenségbe botlunk. Szabadságunk ára az, hogy visszavívjuk a porbaejtett zászlót, a becsületünket. Azért, mielőtt e rettentő helyet elhagynók, tegyünk erős fogadást, erre a szent oltárra, erre a keresztre, a mit kezeink faragtak, könnyeink áztattak: hogy nem kérdezzük, ki az ellenség? bátran rajta ütünk! Nem kérdjük, leszünk-e többen? segít-e valaki? magunk megállunk ott végső lehelletig. Úgy jöhet, hogy tengersokaságú tatárhadra megyünk, úgy jöhet, hogy ormótlan óriásokkal kell megverekednünk, hogy a mesebeli «fanyövők», «vasgyúrók», «kőmorzsolók», állnak az utunkba; bátran neki vágunk; lehet, hogy a királyok elküldenek bennünket távol óperencziákra, Krisztus szent sírjához, kutyafejű vad pogány nép között vérünket ontani: oda is elmegyünk! Fogadjuk Istenre! A szent háromságra! A szent feszületre!

Harsogott a kiáltás «Ámen! ámen!» S valamennyi férfi kivonván a kardját, odafektette azt az oltár kövére.

– Most tehát, mondd meg anyám, ki az az ellenség, a ki ellen harczolnunk kell, a miért szabadságunkat visszakapjuk? Szerecsen, vagy tatár? ördög, vagy óriás?

– Nem szerecsen, nem tatár, sem ördög, sem óriás; hanem a tuhudónok rhabonbánja, Opour a fiaival, a ki ellen harczra küldettek.

Erre támadt még csak Isten igazában való nagy rivallás.

– Az Opourok ellen! A kik cserben hagytak! A kik miatt három esztendeig szenvedtük ezt a keserű fogságot! Senkinek a vérét úgy kard nem szomjazza, mint a miénk az övékét. Fujjátok meg a jerikói kürtöket Bálványosvár alatt! Parancsolta a nagy tanács, hogy egy ki legyen törölve a huszonhárom családból? Amen! Amen! Ki fogjuk irtani, mint Benjamin törzsét kiirtották! – Mi volt a halálos vétkük?

– Elraboltak egy keresztyén hajadont az oltár mellől, az anyja mellől s erőszakkal vitték Bálványos várába! felelt rá Mike Sára.

– Kinek a leánya volt? kérdezé Andorás, a ki anyja arczán baljóslatot látott.

– Az én leányom volt, a te Imola hugod.

Erre a szóra vad kaczagással ugrott le a szószékről Andorás, s olyan bőszült dühhel rohant az oltárnak, hogy azt kelle vélni, még tán feltaszítja: az anyja kezének kelle őt visszatartóztatni, hogy kardjával meg ne sujtsa a feszületet.

– Fiam! Az Istenre! Tiszteld a keresztet! kiálta Mike Sára, fiát térdre nyomva gyöngéd erőszakkal.

– Hát nem tisztelem-e? Nem két kezemmel faragtam-e ki magam sziklakőből? Imádkoztam-e előtte egyébért valaha, mint hogy őrizze meg drága jó anyámat, gyönge kis hugámat! És így hallgatott meg!

Az anya csillapítá fia vad haragját szelíd, okos szókkal: Ne pörölj Istennel, édes jó gyermekem. Jusson eszedbe a kereszt előtt az, a ki rajta kiszenvedett: ki még akkor is, mikor halálra kínozták, ellenségeiért imádkozott.

– Lett volna csak egy testvérhuga, a kit meggyaláztak, a pokolra sujtotta volna őket!

Mike Sára befogta a fiának a száját, hogy ne jöhessen ki több ilyen istenkáromlás rajta.

Andorás reszketett minden ízében, a láznál, a mirigynél is gonoszabb dühtől. Csak az anyja ruhájának a szegélyét csókolgatá, mintha azt hinné, hogy annak az érintése meggyógyítja a lelkét ölő kínt.

– Jól van: szent leszek; keresztyén leszek. Zsákba öltözöm, hamuba fekszem, úgy vezeklek. Elzarándoklok a szent földre. Bélpoklosokat fogok ápolni. De a míg hugom meggyalázóját szemben nem találtam, rosszabb leszek minden pogánynál!

*

A Fergetyüvár e naptól kezdve nem forgott többet; és aztán soha sem is forgott, hirt adni közelgő ellenségről.