AZ ELREJTŐZÖTT.

Bálványos-várának két része volt: egy külvár, a mi tág körben foglalta körül a házakat, a mikben a tuhudúnok maradékai laktak. Ez a külső vár az utolsó pogány vezér, Gyula támadása után épült; a mikor a magyar király az őshit mellett fellázadt székelyeket behódította, a tuhudún hadnagyokat váraikból kizavarta, akkor mindazok, a kik fel nem vették a keresztséget, ide menekültek Bálványos-várába, a minek megvívását nem tanácsolta a vajda a királynak. Ellenben a bálványosiaknak is szép hegedűszóban tudtul lett adva, hogy a mit a váron belül cselekesznek, azért őket ugyan senki nem háborgatja, de a váron kívül mindentől őrizkedjenek, a mi a keresztyéneket megháborítaná. Ekkor építették a külső várat, a miben valamennyi tuhudún menekült háza bőven elfért, valamint a tűzáldozat halma. A menekült előkelők idejöttek kincseikkel, marháikkal. Ezt a külső várat, a hegy meredeksége miatt, épen csak a kapunak vezető útról lehetett megtámadni, a mi előtt egy mély akna volt ásva, a mi meg volt tömve kénkővel; ezen aztán egy vasrácshíd vezetett keresztül, úgy, hogy ha az ostromló ellenség a hidat elfoglalja, a meggyujtott kénkőnek a füstje úgy elbánik vele, mint a méhrajjal, a kit kifüstölnek.

De még más titkos erővel is fel volt e kapu őrtornya ruházva. Mikor ezt építék, egymásután háromszor összedőlt a fal. Akadnak rosszlelkü emberek, a kik azt állítják, hogy a torjai keresztyének ásták alá éjszaka a falakat; olyan ostoba beszéd is hallatszik, hogy a kőműves-mester rosszul rakta le az alapköveket, de a ki igazlelkű ember, az bizonynyal tudni fogja, hogy ez az ördögök ravaszsága volt, a kik minden építkezésnél addig incselkednek, a míg az áldozatjukat meg nem kapják. Miért is a kőműves elvégre azt tette, hogy a saját feleségét falaztatta be a torony kőfalába, s attól fogva megállt a torony, mint a «Csala tornya». Most is mutogatják azt a hosszú, magas márványkövet, mely azt a fülkét jelöli a falban, a hová az áldozatul hozott menyecske be lett falazva. S ennélfogva ez a tornyos kapu nemcsak hogy az ördögöknek ellenállott, de minden emberi ellenségre nézve is bevehetetlenné lett téve.

Annál nagyobb vala a bálványos-váriaknak a megrettenésük, a mikor ezt a kívül-belől erős tornyot egy nekiveselkedéssel elfoglalták a keresztyén atyafiak. A lehetetlenséggel volt az határos. Sokan azt állítják, hogy azért ment ez olyan könnyen, mivelhogy a székely a saját nemzetsége ellenében nem tud olyan jól verekedni, mint ha idegen nemzetbelivel akaszkodik össze; a kik közelebb találtak, azt mondták, hogy az előrohanó bélpoklosokat halott vitézeknek nézték, ez a varázs rontotta meg karjaik erejét; a legigazságosabbak pedig tudták azt jól, hogy az új tűz ki nem gyulladása okozta az egész veszedelmet. Elég az, hogy megtörtént s most már a tuhudúnok egész népe fel volt szorítva a belső várba, egy szikra tűz nélkül, étel, ital, szüleség nélkül, a mit mind elfoglaltak a keresztyének a hirtelenkezű ostrom alkalmával.

De a hol a legnagyobb a kétségbeesés, ott van legközelebb a vigasztalás is. Még mielőtt a nap fáklyái jönnének, ime megérkeztek száguldozva a Szilamér fáklyavivői. Soha még a hajnal sugárfényét sem üdvözlé ember annál nagyobb riadallal, mint a bálványos-váriak az első két hirmondót, a kik az égből esett tűzzel megérkezének Tiburcz vára felől. Erről az egy oldalról volt még csupán hozzájárulható a büszke Bálványos-vár. Innen lehetett a megszállottak számára lábas jószágot felhajtani, innen a szent forrás kutfejéhez sziklába vágott hosszú lépcsősoron alászállni.

A mint Szilamér maga is megérkezett, újra megszállta a lélek a tuhudúnok szívét; a csüggedést felváltá a harczi indulat, szörnyü riadallal fogadták őt már a kapuban, s lováról egyenesen paizsukra emelték, úgy vitték magukkal be a várudvarra.

Az ifju vezér aztán egyszerre tudott rendet csinálni a hadi nép közt, maga körül gyüjté a hadnagyokat, kinek-kinek kiosztá a maga hivatalát, parancsokat adott, a védelemre való szereket felhordatta s a maguk helyeire czipelteté, a kovácsokat sürgölte hajító-dárdák, nyilak nádalására, üstökben szurkot forraltatott, malomkerekeket ácsoltatott össze, mik az ostromlókat eltaposni szánvák, gyerekhadat, ifju leányokat lekergetett a pinczeboltokba, hogy ne lábatlankodjanak ott. A külső várat elfoglalva tartó keresztyének nagyhamar megtudták, hogy a belső várban nagy változás történt, a bástyafokon kigyulladó örömtüzekről; az okát is megértette velük a torony lonkájára felhágó kádár, a ki hármas kürtszó után ezt az üzenetet rivallá le a magasból:

– Halljad meg szavamat, te Mike Andorás. Az én ifju uram: bálványosi tuhudúnok vezére, Opour Szilamér híva hív tégedet, hogy holnap hajnalban, napfeljövetelnél jelenj meg a két hárs között vele szemben, hozd el magaddal minden fegyveredet, s harczolj meg vele akár magad egyedül vitézi párbajban, akár egész hadi népeddel az ő népe ellen. Addig pedig vigasztald anyádat s mondd, hogy imádkozzék, mert «egy» fia holnap bizonynyal halott lesz!

Mike Andorás azt felelte rá a maga kádárjával:

– Ott leszek!

Imola nem is csodálkozott rajta, hogy Szilamér csak a harczi készületekre gondol, s ravatalon fekvő apját még csak megtekinteni sem siet. Amaz előbb való, várhat a halott! Van annak ideje!

Az első nap úgyis csak az asszonyok dolga a halottat elsiratni. Imola, a mint lefekteté kis gyermekét, sietett fel a fegyveres házba, a hol a ravatal fel volt állítva; két alabárdos őrizte az ajtót, hegyével lefelé fordított dárdákkal.

De nagyon megütközött rajta, mikor a csarnokba belépett, hogy semmi asszonysirást sem hallott, ez pedig szokás mind a keresztyén, mind a tuhudún halottak virrasztásánál. De még fáklyák sem égtek a ravatal körül, csak egy nagy karos tartóban lobogott valami nagyfüstű szövétnek, tánczoló lángjával egyik szögletből a másikba kergetve a sötétséget. De csak egy asszony sem volt ott, sem a hegedűsök, hanem csupa férfiak, a kik közül épen Kájon horkáznak az arcza volt előtte ismerős, a többiek mind olyan különös viseletekben, a mik nem a rendes harczosoké.

A terem közepén volt felállítva a ravatal, de olyan magasan, hogy a rajta fekvő alakra alig lehetett rálátni; körüle összeboruló fenyőágak még jobban eltakarták arczát.

Valami nehéz illat terjengett, a nyitott ablakok daczára, a mi Imolában valami emléket költögetett fel. Hol érezte ő azt? Miért borzong úgy teste-lelke, mikor újra megérzi?

Kájon horkáz, a mint Imolát meglátta az ajtóban, eléje sietett s palástját szétterjesztve előtte, mint két denevérszárnyat, azt susogá neki:

– Térj vissza!

– Mit csináltok itt?

– Áldozunk istennek.

– Nem áldozhatom én veletek?

– Halott van itt ma.

– Valóban halott?

– Mondám, hogy «ma» halott.

– És holnap?

– Holnap is halott lesz.

– És az örökkévalóságban?

– Talán.

– Bocsáss hozzá, én látni akarom őt!

Azzal félretolta maga elől Kájont és odasietett a ravatalhoz. Annak az aljánál hevert egy barna tömeg, azt hitte, valami párnazsák. Arra felhágott.

– Vigyázz, az oroszlánra lépsz!

Már akkor rálépett.

Az oroszlán felemelte a fejét, megnézte, ki gázolt rá? azzal megint csendesen visszatette a fejét a földre.

Imola meglátta rémülete tárgyát. A ravatalon fekvő Opour Kevend szájába a «világ-zár» csoda-virága volt dugva.

Ki akarta azt onnan kapni, de a ravatal körül álló férfiak elrángatták a tetemtől.

– Ő nem halt meg, csak el van rejtőzve! Lihegé Imola iszonyattal.

– Te mondád! felelt Kájon.

– Ti kényszerítettétek őt az áldozatra!

– Ez a sor! monda Kájon. Mikor a földön nincs tanács, az égbe kell érte menni. Ez az ősi szokás. A legvénebb vezért illeti ez az út. Hadúr elé csak ő mehet a nap mezejére. Damasek Isten csak ő rá bizhatja izenetét.

De már most igazán haragba jött Imola.

– Hallod-e, Kájon horkáz! Én hozzám ne beszélj úgy, mint egy szájtátó gyermekhez, vagy egy kölyü-fejü paraszthoz! Én a te tuhudún hitedbe nem szólok; nem bánom, hidd, a mit akarsz! Áldozzatok miattam fehér lóval, komondor kutyával, de én az apósomat, az én férjem atyját megáldoztatni nem engedem! Abba már beleszólok.

– Hiszen nem áldozzuk őt meg! Ime csak hét napig leszen halott, akkor ismét feltámad és életre kél.

– Ezt meséld a bolondnak! A ki hét napig a sírban fekszik, az soha többet nem látja ezt a világot!

Kájon horkáz olyan csodálatosan vigyorgott erre a szóra.

– És hát olyan nagy baj lenne abból, ha Opour Kevend hét nap mulva nem látná ezt a világot? Beszéljünk egymással okos emberek módjára, asszonyom. Neked legjobban meg kell azt értened. Az őshit világának vége van már. Az utolsó láng csak pislog, de nem világít, nem melegít többé. A mi fánknak a gyökerei elrohadtak, hiában támogatják, ki kell annak dülni. A kik még velünk együtt áldoznak, csak a kevélység és a régiekre való visszaemlékezés tartja őket hozzánk. Mi magunk sem érezzük már, a mit mondunk. Mi haszna rugódozunk az ösztön ellen? A nagy népek között, a kik mind felvették a kereszt vallását, nekünk el kell enyésznünk. Fiaink, leányaink lopva úgy is a ti egyházaitokat látogatják már s a mi áldozatainknál egyre gyérül a nép. A világ nagy folyó, mi azt vissza nem fordíthatjuk. Ime láthatod: egy maroknyi keresztyén had, kilencz bélpoklos lázárral kiveri a tuhudúnok ezreit a megerősített várukból; a tuhudún az ős istenek oltáraiért nem tud, nem akar harczolni többé.

Imola ámult és bámult. Hisz ezek olyan szavak, a mik igen jók volnának a maguk helyén és idején elmondva. Szemre főre nézett a jelenvalók közt. Kájon horkáz észrevette a kétkedését.

– Hát látod, asszonyom, ezek a tisztes férfiak mind az én szájammal beszélnek. Ez itt Seremás «táltos», ez Karakó «gyula», ez Vetyegő «kádár», ez Tihadár «billogos», ez Csomok «perestáldó», ez Sügetér «garaboncz.» Agg eb bánja dolgát! Nekünk kifelé áll mind a szekérrudunk. Idestova úgy kimaradunk, mint a káposztatorzsa a hóból.

Hát mért ne lehetnék én olyan jó esperes, mint a torjai, vagy olyan prépost, mint az udvarhelyi? nekem is van borotvált pilis a fejemen, mint neki; ha felveszem annak a palástját, egyszeriben az vagyok. A kádár lehetne «dulló» a billogos, a perestáldó a keresztyéneknél is be van véve: csak csuhát kell változtatniok s megtanulni az imádságokat; a garabonczok lehetnének egyházfiak; a táltosnak is tudnék jó hivatalt, a királyok most hoztak egy törvényt a «macellumokról»: ahhoz ő nagyon jól értene. «Minden szentnek maga felé hajlik a karja.» Ezt te jobban tudod. Mink sem vagyunk jobbak. «Adjátok meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket!» s mi az «Úr imájának» a többi részét mind ráadásba veszszük. Szerezzétek meg magatoknak a mi emberségünket, horkázokét, táltosokét, s mi olyan szépen átvezetjük a tuhudún népet hozzátok, hogy észre sem veszi. Az ő ősi ünnepeit átváltoztatjuk keresztyén ünnepekké; a tűzgyujtás áldozatából csinálunk szentivánéji tűzünnepet, a tündérekből csinálunk szenteket, Damasek Istenből Jehovát, az ördögöket meghagyjuk ördögöknek s minden rendben lesz.

Imola undorodva fordítá el az arczát ettől az istenekre alkudozó pogánytól, a ki nem titkolja, hogy ő bizony kész volna a mennyei üdvösséget elfogadni, de nem a vértanúság árán; hanem hogy neki fizessenek érte. S azok a többiek mind rábólintottak.

– Ez mind igen józan beszéd, mondá az úrnő; de ha én tinektek volnék, hát azt tenném, hogy ezt így elmondanám az én uramnak, a vezérnek magának szemtül-szemébe, szájtól fülébe.

Hah milyen kaczagás támadt erre egyszerre a belső emberek közt.

– No azzal jól járnánk, ha ezt Opour Kevend hallaná, a mit most elmondtunk! Engem karóba huzatna! Engem cziheren égettetne meg! Engem mozsárban töretne össze! Engem lófarkra köttetne! Az kellene csak, hogy ezt Opour Kevend uram hallja!

… De hátha hallotta is már?

Imola eliszonyodva nézte az elrejtőzött rhabonbán arczát.

Az alatt, a míg Kájon horkáz beszélt, a tetszhalott arczvonásai ugyan nem változtak, azokat kővé fagyottan tartá a gonosz vajákolás; hanem a haja, meg a szakálla megőszült e néhány pillanat alatt! Neki hallania kellett mind azt a kinzó ármányt, a mit ezek az emberek ellene elkövettek, legkedvesebb kegyenczei, a kiket ápolt, védelmezett, a kikért vérét ontotta, a kiknek köntösét csókolta. A pokol nyilt meg előtte ez áruló szavakra, egész rettenetességében; az a tudat, hogy egész életének dicsősége, híre, imádata nem volt egyéb, mint bolondok játéka egy vakemberrel; hogy azok az istenek, a kiket ő keres, maguk azok a fényes mezők, a miket azok laknak, nincsenek sehol; és ő nem fog odamenni, hanem fog lemenni a hideg földbe, az ürgék közé, a kiknek annyiszor meggyónta bűneit, s ott fog, ha fölébred, a nagy sötétségben dörömbözni koporsója födelén és imádni a halált, a ki lelkétől megszabadítsak. Egy egész végtelenséget érzett megnyilni maga alatt, a mibe feltarthatatlanul alá kell hullnia; egy végtelenséget, tele kiáltó sötétséggel. Mi a pokol, ha nem ez az? A rémület, az iszonyat, mely tagjainak merevencsét meg nem birta törni, megfehéríté a haját. A ki elébb csak szürke volt, mint az aczél, most fehér lett, mint az ezüst; haja és szakálla.

– Nézzetek oda! kiálta Imola, a fekvő alakra mutatva;

A férfiak elszörnyedve riadoztak szét a ravatal mellől.

Csak Kájon horkáz tartá meg nyugalmát.

– Ő hallotta hát, a mit mi beszéltünk s húsz évet vénült ennek hallásától. Annál inkább meg van érve a halálra. Senki sem áll útjában a végzetnek, egyedül ő. Térjen meg oda, a hova vágyott.

(Az elrejtőzöttnek a homlokán fehér gyöngyök törtek elő: hideg veríték.)

Imola elszörnyedve rebegé:

– Ti el akarjátok őt élve temetni!

– Ujra fölássuk, s akkor támadjon föl, ha tud!

– Ti megölitek őt!

– Ő maga önként szánta el magát az áldozatra!

– Ti pogányok!

– Miért pogányok? Hát a nagy Megváltó nem önként vállalta-e el a halált? Nem feszíttette-e magát a keresztfára? Nagyobb kár-e Opour Kevendért, mint volt a názáretbeli királyért?

Imolának az arczát a harag pirja futotta át.

– És én azt mondom, hogy Isten úgy legyen hozzám és gyermekemhez irgalmas, kegyelmes, a hogy én nem fogom azt megengedni, hogy férjem atyját élve eltemessék!

– Hát mit akarsz tenni?

– Én tudom, hogyan lehetne életrehozni az elrejtőzöttet.

– S te azt megtennéd?

– Meg fogom tenni.

– Gondolj magadra asszony! De gondolj gyermekedre, a kit Istennek ajánlottál az imént. Ha az egész világon minden mérget összegyüjtenének, a mi kigyó fejében, eskarap farkában, varangyban, pókban, gyilkos csomorikában lakik s azt egy pohárba töltve odatennék eléd, hogy ürítsd ki, nagyobb halálkínt nem vennél magadnak, mint ha ezt az embert, a ki itt előtted megdermedve fekszik, még egyszer életre visszahivod: mert nem rosszabb ellenség az ördög az angyalra nézve, mint az a tuhudún apa, a kinek két derék fiát megölték a keresztyének, arra az asszonyra nézve, a ki miatt ez történt. Gyilkosodat ébreszted fel benne! Hóhérját, kárhozatravivőjét magzatodnak.

– Elhiszem, hogy úgy lesz, szólt Imola szilárdul. De az én hitem, a Krisztus vallása, azt parancsolja, hogy annak, a ki ellenem vétett és véteni fog, megbocsássak. És én nekem nem szabad megváltanom életemet, nem gyermekem életét annak az árán, hogy egy embert tudtommal, beleegyezésemmel megöljenek: hogy megöljék előttem a férjemnek atyját és én ne szóljak, ne tegyek semmit arra, hogy őt megmentsem. Én az én Jézus Krisztusomat követem.

Ezt mondva, még egyszer felszökött a fekvő oroszlán hátára, s odanyúlva Opour Kevend fejéhez, kiragadta annak a szájából a világzár virágot s messze elhajítá. (A tetszhalott azt érzé, hogy egy láthatlan kéz megragadja végtelen esésében s emeli fölfelé, hol a csillagtalan semmiség határt ér, s ismét közeledik a véghetetlen magasságú ég!)

De a megrémült czinkosok mind odarohantak az asszonyhoz, a tettenkapott gonosztevők kétségbeesett dühével s el akarták őt ránczigálni a tetemtől.

– Hahó! kiálta Imola, haragra bőszülten. Ébredj fel oroszlán! Ne hagyd a gazdádat! Segíts megküzdenem a nyomorultakkal!

S az oktalan állat megérté a csodálatos asszony szavát. Ordítva ugrott fel fektéből s megrázta rettentő sörényét, szörnyű tenyerével rácsapva a ravatal padjára, hogy az egész összedőlt egyszerre s a tetem kigurult belőle.

Táltos, horkáz, garaboncz most futott, iramodott ajtón ablakon át a felbőszült fenevad elől, a merre tágasabb a világ: egy pillanat mulva nem volt ott más, csak Imola és a tetszhalott.

Az oroszlán pedig nagy kevélyen odaült az ajtó küszöbére, királyi pofáját fennyen fölemelve, s ha valaki közeledni merészelt, elég volt egy mordulása, hogy falnak fusson a fejével tőle.

Aztán egyszer-egyszer hátra fordítá a fejét megnézni hogy mit mível amaz asszony.

A gazdáját költögeti; hideg vízzel locsolgatja, tenyerével dörzsölgeti. De nem birja életre hozni. Nagyon mélyen elaltatták azt. A veríték fénylik a nő homlokán; de még az elrejtőzött arczára nem tért vissza a pir. A világzár virág nagyon jól bezárta a szívét.

Imola kifáradva tekinte az oroszlánra, mintha panaszkodnék neki a szemeivel.

– Nem birsz te azzal egy magadban, mondá az oroszlán. Várj, majd én segítek!

S odament ő is a gazdájához, hogy segítsen őt kis gazdasszonyának felkölteni.

Már hiszen, ha Opour Kevendnek féllába még ezen a világon volt, hát mikor annak a lábnak a talpát elkezdte az oroszlán ráspoly-nyelvével végignyalogatni, csakugyan nem állhatta tovább a halottember dicsőségét, nagyot kellett vele rúgni s ezzel az egy rugással megint itthon termett ezen a világon.

Az első dolga az volt e földön, hogy reszketni kezdett, mint a lázbeteg, s nagy fogvaczogással olyan szókat mondott, a miket maga sem értett meg. Imola sietett őt betakarni a palástjával, s ölébe vette a fejét: a bolond oroszlán meg azt tette, hogy meleget fujt neki a szíve tájára s úgy nyihogott, mint valami kutya.

Voltak abban az időben ilyen csodálatos hűségű oroszlánok, mint azé a keresztes lovagé, a kinek még a tengeren is utána úszott a hű oroszlánja, míg odafulladt.6)

Imola megsímogatta a kezével az ősz rhabonbán homlokát, a ki nagy nehezen felemelte pilláit s csodálatos fényhagyta szemeivel feltekinte reá.

Csak suttogni tudott: erős hangja elmaradt valahol a hadak útján, a hideg égben.

– Felköltöttél. Visszahivtál. Messze jártam. Égből jövök. Istent láttam. Szavát hallám. Nem maradok itt sokáig. Jobb odafenn. Mondok egy szót. Azt hallják meg. Isten küldi. Most tudom már igaz nevét. Az Isten neve «irgalom».

S azzal kezével megfogva hosszan lecsüngő ősz üstökét, odanyujtá az Imola kezébe: «bontsd ki ezt!»

Annak pedig nagy jelentése volt! Befonatlan hajfürtöket csak a keresztyén székelyek viseltek.