BÁLVÁNYOSVÁR.

– Arx idololatriae; a hogy Zsigmond királyunk adománylevele nevezi.

A legrégibb székely várépitészet emléke. Rég túlélte az egyezer esztendőt. Még most is állnak falai. Úgy volt az építve, hogy örökké tartson. A «magyar Isten» számára építették. Itt gyültek össze hivei még a harmadik századjában is a keresztyén vallás uralmának. S a királyok és a vajdák nem mertek arra gondolni, hogy Bálványos-várát ostrom alá vegyék, elfoglalják, a régi Istent belőle kizavarják. A mit a királyok és vajdák nem mertek megtenni, megtette egy asszony. Meglátjuk, hogy történhetett az?

Még romjaiban elnézve is fölséges ez a vár. Háromezer ötszáz lábnyi magas hegy tetején, a minek három oldala hozzájárulhatatlan, mered föl a tizenkét öl magas torony, a minek falait sem villámverés, sem földrengés nem birta ledönteni. Körülötte a várost átölelő erős falak: csakhogy az a város most már vadzsályával van benőve. Tetejéről belátni a fél Székelyországot. Valamikor ennek a toronynak aranyozott teteje volt: csúcsán az aranynap sugárküllős képével; – támadáskor, alkonyatkor olyan messze elragyogott az, a milyen messze a horkázok tárogatói elhangzottak. Ez a torony volt bizonynyal a bálványok szentélye; a két öl vastagságú falak alig hagynak fenn négy ölnyi belső világot: a toronynak se ajtaja, se ablaka sehol, csak a kiülő párkányzatán keletnek van rajta egy fülke, faragott gyámkővel, egy ember betölti azt. Földalatti folyosón jártak ebbe s napvilág nem érte a benne őrzött ősi ereklyéket.

Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. A szityafaj nem volt képfaragó. Bálványaikat nem alkotta emberi kéz; maga a négy éltető, a négy «kis isten» készítette azokat – az «öreg isten» parancsolatjára.

Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrincz napjának nevezik) eljöttek a földalatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a horkázok és rhabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyujtanak meg helyettük; a földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket s új tüzet gyujtanak Bálványos-várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő hiveknek. Ekkor hát fáklyafénynél végig járják a vallás fejei mind a négy emeletét a toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.

Az egyiket a Földisten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld. A «Kalandos» patak nagy áradatkor ma is hord elő még a föld kebléből szeszélyes emberalakokat, miket a természet keze idomított. Egyet most is látni belőlük Erdő-Szent-Györgyön a Zeyk kastély udvarában. Hajdan imádták azt: most csak kapubálvány.

A másik bálványt a Vizisten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriási fatörzs, a mi a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem fogja, s szikrát ad az aczélütésre. Ez is a teremtő «kis isten» csodája.

A harmadik a Légisten bálványa: egy roppant nagy lebkő, a mi itt esett le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, a mivel a székely fejedelmek megtették a «napvágást».

A negyedik a Tüzisten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érczeket okádni; akkor dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.

Ezek lakják a torony négy emeletét: a négy éltető jelképe.

Maga a rézkupola azokat az ereklyéket rejti, a miket már ember hozott létre. Itt őrzik a kőkutyát, a mit aranynyal töltötten találtak a föld alatt; az ökörbőrre rovátkolt végrendeletét Csaba vezérnek, és a «balita» bálványkákat, a mik ohóban olvasztott ezüstből alakultak, a hogy az omló ércz szeszélye formálta. Ilyent ajándékoz a vőlegény menyasszonyának mátkatálban, s a javas asszonyok azoknak a hepehupás forradásaiból le tudják olvasni a jövendőt az új asszony számára. Valamennyi Opour családbeli ősanyának itt vannak a balitái. Nagy kár, hogy a főfő ereklye, a szerecsendiókehely, a mibe a vezérek vérüket bocsáták, a mivel nagy szövetségkötéskor áldozni szoktak, nincs a többiek közt. Az ott maradt Budavár uránál, Sándoúrnál. Az meg már keresztyén. Minek is volna már? Nincs már szövetség. A hét székely vezérből csak egy maga van még a tuhudúnok hitén Opour. Az se soká lesz.

Az idegen bálványokat a torony mellé ragasztott félkör alakú rekeszték őrzi. Erdély földe mindenütt be van azokkal szórva. Kétezer év előtt ez a római míveltségnek a hazája volt. Városok, táborhelyek voltak, a hol most buján tenyészik az iharfa. Az ásó, kapa töredezett istenszobrokat vet föl a földből. Ki tudja, hogy hivták őket? Ha szép nő: Tündér Ilona; ha szakállas: Herkó Páter. A buzgó keresztyén még apróbbra töri azt a kapafokkal; hanem az ősvallás követője megbecsüli: istenalak volt! ki tudja, miről használ? Megmossa a patakban, felhordja Bálványos-várba, s ott egész gyüjtemény szaporodik belőlük; nem imádják, de tisztelik.

Ebbe a rekesztékbe hozták el a kúnok Bábolna istennőjét is. Talán épen a babyloni «Anaitis» volt. A kún «Bábolna» nevet adott neki; a székely úgy hivja, hogy «Furuzsina»; a magyarnál «Délibába».

Annyi bizonyos, hogy a szerelem istennője volt valaha valahol.

Meg is érzett a hatalma azonnal Bálványos-várban, a mint ott szállásba fogadták a tuhudún magyarok.

Attól a naptól fogva majd megbomlottak az asszonyféléért Opoúr fiai.

Pedig bizony itt van az ó-tűzoltó, új tűzgyujtó ünnep s olyankor az ifjú leventékre erős hivatal vár.

Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel lesi kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfujják a horkázok a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő helységekből, a pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík csapinós hegyoldalban a tűzhalom, a hol apáik áldoztak, ők is oda sietnek. Minden asszony elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilenczféle füvet és virágot. Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem szabad maradni a háznál, mert az veszedelmet hozna.

A várból az első hajnalkaczagásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A rhabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a perestoldó, a garabonczok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.

Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott parazsat, s azt a Gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg, holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha Isten nem adna több tüzet? Ezen jó elkomorodni! Sok öreg asszonynak köny szökik a szemébe, mikor tűzhelye utolsó parázsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet, a ki minden napi perlekedő társa volt. Mert a tuhudúnok a tüzet a pestesben kialudni soha nem engedik. A ki a szomszédba megy kölcsön kérni tüzet, boszorkányhirbe jut; aczéllal, kovával tüzet gerjeszteni keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.

Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket. Annak a küllői kilenczféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán egy hosszú kőrisfarudat tolnak keresztül: ezt kell két szűz legénynek addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az új tűz.

Ki az a két szűz legény? Ki volna más, mint Opoúr két kisebbik fia: tavaly is ők lobbantották fel az új tüzet.

Hanem az tavaly volt! Az idén nem megy az áldozat. A két erős ifjú erőszakadtáig dörzsöli a kerékagyban a dorongot, de az csak füstölög, szenesedik, kesereg, nem gyulladhat lángra.

– Miért haragszik ránk az Isten? kérdezi Opoúr Kevend a gyulától. Hogy nem tudja a két fiú a tüzet meggyújtani? Bizonyosan eloltatlan tüzet hagyott valaki otthon a házánál!

– Hamarább meg tudná azt mondani a Bábolna-bálvány, dörmögé a gyula. A mióta a kún leányok megfürödtek a Torja vizében, nem fog tüzet a kerék a székely ifjak keze alatt.

– Menjetek el a keréktől! rikácsolá Opoúr; ti bántottátok meg az Istent. Eredj oda Szilamér fiam: te fogd meg a rudat.

És Szilamér kezében egy mesemondás ideje alatt lobbot vetett a kerék.

A küllőkből kitörő láng aztán egyszerre feloldott minden nyelvet. Eddig csak szájtátva bámulták az ünnepélyes munkát, s rettegve lesték a sikert: a mint a tűz kiütött, mindenki visszakapta a lelkét. Ah, milyen öröm a tűzistent ujra meglátni. Azt az édes áldott Istent, a ki éltet, melegít, ápol, világít; – mikor haragba jön, elpusztít, megemészt; a ki nélkül nem volna a kezünkben se kenyér, se kard. Milyen jó, hogy ujra megtért hozzánk!

A mint a gyula meggyújtotta az új tűzzel, a szűzlánggal a négy szegletre felrakott négy máglyát, a leányok is rákezdték az éneket, a tánczot: – a szép székely leányok.

A ki még nem látta a székely hajadonokat, nem is tudja, hogy mi az a szép leány? Nem is lehet azt szóval elmondani! Tündér legyen, a ki azt lefesti, s tündér legyen, a kinek a szeme nem káprázik tőle! Nem olyan egyforma szépség az, a milyen más népeknél szokásos; itt minden együtt van: szőke, barna, szögfekete haju; egész gyűjteménye Isten remekének. A ki a szemeikbe mer pillantani, mindjárt megtanulja a tűzimádást.

Szép pacsirtahangon, rigóhangon énekelik az őspogány éneket:

Aztán következik a végnélküli tűzugráló nóta:

Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szive hajlik, s aztán átszöki a lobogó tüzet; társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a tűzbe, hogy jobban lobogjon, s éneklik hozzá a virágok dalát, a mik egymással versengenek az elsőbbség fölött: «buzavirág mondja, ne vetekedj velem, mert bizony én velem széles e világ él; – szőlővirág mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem áldozatot tesznek; az ibolya mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem lányok dicsekednek!»

Nem marad egy legény, a ki meg ne hallaná a nevét a szép lányok ajkáról, mikor azok az áldozat tüzét átszökellik. Csak az egy Szilamér nevére nem énekel senki a dalból. Ő ott áll magában, vadászkelevézére támaszkodva, lehorgasztott fővel, mintha az egész tűzáldozatot, a szép leányok tündérkoszorujával egyben nem látná maga előtt.

Mikor lelohad a tűzrakások lángja, csak az izzó parázs marad ott halomban. Ezt egy lapátnyi nagy vaskalánnal szétosztja a gyula a felsereglett nép közt. (Ezt a tűzosztó kanalat nem rég megtalalták egy ó-kútban Harasztkereken.)

– Várjatok elébb! Kiált a tűzosztás előtt Opoúr rhabonbán. Hát már ebben az évben nem született fiú gyermek az egész Bálványos vidékén? Nincs már egy anya sem a székely asszonyok között?

Van biz ott anya is, fiú gyermekcse is elég, hanem hát a buzgóság hanyatlik. A királyok törvényei erősen megtiltják, hogy az újszülött gyermekeket tűzön avassák fel: a keresztyén vallás sokkal szelidebben osztja az üdvösséget; az vízzel keresztel. A kis porontyokat inkább viszik az anyák a tórjai espereshez keresztelni, mint a bálványosvári billogoshoz. Csak egyetlen egy asszony hozta el a csecsemőjét a karján. Ennek még erős a hite.

Oda viszi a kis fiát az izzó parázshalomhoz s átnyujtja a billogosnak.

Ez a felavató pap. Öltözete bivalybőr pánczél, mezítlábra kötött fapapucs, fején bőrsüveg. Az öve mellett egy görbe kés, a minek a nyele széles billogon végződik. A kés hegye áld: a fogantyuja büntet.

A billogos két kezébe veszi a kis mezítelen porontyot s aztán az izzó tűz fölé tartva, hangosan hirdeti fölötte az áldást:

E hosszú eláldás alatt a pirító tűz fölött kapálózó ártatlan kis ember, a ki ezekből mind semmit sem értett, torkaszakadtából visított a billogos kezei között: a mi szintén igen szükséges a rossz szellemek elijesztésére. – Mikor aztán vége lett a versnek, akkor a billogos kivette az övéből az áldozattevő kését, megtüzesítette a hegyét a parázsban, s akkor azzal egy félhold alakú karczolást tett a csecsemő állán. Ott azon a helyen nem fog annak szakálla nőni: arról ismernek egymásra a tuhudún vallás hivei.

Opoúr Kevend megajándékozá egy orsó alakú aranypénzzel a hitbuzgó anyát, a mit az rögtön az ordítozó kis fia nyakába akasztott szironyon; egész büszke volt rá!

Most azután következett a tűzkiosztás.

Mindenki kapott már belőle: a négy parázshalom szét volt dulva. Ekkor a horkáz jelt adott a kerítésen kívül ácsorgó pásztoroknak. A tűzhalmot elzáró alacsony kőfal mögött volt összeterelve az egész vidék mindenféle lábas jószága. Azokat csordánkint keresztül hajtották a tűzön. Ez megóvja azokat métely, dögvész, torokgyik ellen. Az állatsereg szétgázolja a hegynek alá kényszerített rohamában a máglyák parázsát, s a mi élő tűz még marad a halmon, az utolsó gulya után, annak neki eresztik a siheder gyermekhadat, a fiúkat, azok aztán mezitláb tapossák el az utolsó parázsát is az áldozattűznek, s a szénnel bajuszt festenek maguknak.

A tűzáldozat eltartott késő estig. Már az «áldomáscsillag» is feljött az égre, mire vége lett az ünnepi szernek. Akkor aztán szerteszét minden halmon kigyulladtak az örömtüzek: azokat már az ifjú legények gyujtották; s most már aztán ők kezdték el énekelni az ipsilángyi nótát, tüzes kereket eregetve a hegyoldalokon alá, a szeretőjük nevét hangoztatva mellé. – Hegyen-völgyön lakoma volt! – Bálványos-várban is nagy áldomáshoz készültek e szent nap megünneplésére. Csakhogy az első személy, a legszükségesebb, hiányzott az áldomáshoz. A mai nap tűzgyujtója, a szűz legény: Szilamér sehol sem volt található. A nagy derendóczia között úgy eltünt, hogy észre sem vették. – Azt elnyelte az erdő.