A BÁBOLNA ISTENASSZONY.
Reading edition
Mint afféle keleti pusztázó nemzetnél szokás, minél rongyosabb az alsórendű népség, annál nagyobb pompával jár az előkelő rend; a kunnál is a vénasszony rongyot aggatott magára, a gyermek és a rabszolga mezítelen szaladgált, a gyalog embert, a pásztort állatbőr takarta; hanem aztán a fegyveres lovagokon ragyogott négyféle ország viselete, a papok aranyos kantusban jártak, s a fejedelem körül levő mindenféle tivatulusok azt sem tudták, miféle csodapompával külömböztessék meg magukat.
Legelől jöttek a kakastollas garabonczok, teveháton, tele aggatva csengetyűkkel, körülfonva rézlánczokkal: csupa zenebona volt a megjelenésük; utánuk a főtáltos a bokolábrás, nyolcz fehér ló húzta szekéren: egész vég selyem volt tekerve a termete körül, válltól sarkig, alig tudott tőle lépni; a fején hegyes süveg, a nap arany csillagával, kezében a kőfejsze, az áldozathoz való, a két karja vállig meztelen, vas és ezüst karpereczekkel átszorítva. Szekerének a hosszú lőcseire lókoponyák voltak tűzve. Azután jött tizenkét fehér kutyától vont kétkerekű talyigán a jövendőmondó horkáz, hosszú, földig érő palástban, fejére farkasfej bőre van húzva, kezében a kigyóbőrrel bevont bot, oldaláról arany lánczon csüng alá az áldozatkehely, a mi emberkoponyából van formálva; mellette lovagolnak fehér lovakon a «szűz legények», a kiknek hivataluk a szent tüzet forgatott kerékkel meggyujtani. A fejeiken fazékforma sisakokat viselnek, a miktől csak lefelé lehet látniok, hogy asszonyra ne nézhessenek; a lovaikat úgy vezették púposhátú törpék. Majd a főcsakán jött fényes kíséretével, mindannyian délczeg paripákon, a miknek a sörénye szirony közé volt fonva, még a nyerge is drágakövekkel volt kirakva valamennyinek, a dolmányuk boglártól ragyogó, selyemvirágokkal himes.
Csak azután következett maga a fejedelem, Thatha, nyolcz fehér bivalytól vontatott szekéren, – a minek abroncsra vont bibor kárpitjai voltak; rúdja és kerekei fényesen megaranyozva; a bivalyok nyakán csengő-bongó ezüst kolompok. Mikor megérkezett, hét kürtös fujt riadót, s a bokolábrás üdvözlő szókat mondott; de mindazt felülmulta az a nagy rivallás, a mi a köröndön belül fogadta az érkezőket; keverve volt abban a nevetés az üdvözlő szóval; de még a kutyaugatás sem maradt el belőle, s a milyen nehéz volna elhatározni, hogy a székely tanácsfők szelindekjei a maguk vad üvöltésével, barátságos indulatukat akarják-e kifejezni a kunok szekérbe fogott ebei iránt, vagy az ellenkezőt? ép olyan bajos lenne kimondani, hogy a székelyek elfogadó zajában annak az örömnek volt-e meg a hangja, a mit az ősvallásra visszaemlékezők érezhettek, mikor ezt a pogány szertartáshoz való ember és állatsokaságot újra meglátták jelenni hazájukban? vagy pedig az elszörnyedés tört ki e hangokban az új tiszta hit megháborítása miatt?
A zaj csak akkor csendesült el, mikor a főcsakán, és a fejedelem belépegetett a száldokfa köröndbe.
Minden székelynek visszatetszett az a szokás, hogy Kuthen előtte jött a fejedelemnek, a ki neki még azonfelül apja is volt. Úgy illett volna, hogy a fiú az apját gyámolítsa, a kinek arra valóban nagy szüksége is volt: öreg volt már és tehetetlen; nagy, potrohos termetét alig birták a lábai, két karjával jobbra-balra fogózott a vezetőibe, el-elbotlott hosszú, asszonyos kantusában, a mi csupa arany szövetből volt, megbéllelve drága prémmel; a feje is csillogó lepellel eltakarva, a mit zománczos aranyabroncs tartott a homlokára szorítva; a szakálla zöldessárga volt a régiségtől; hanem azért gyöngyökkel átfűzve s a bajusza két végét egy-egy nagy szem gyöngy huzta alá, a füle mögé csavarintva. Duzzadt arcza, kimeredt veres szemei, vastag piros ajkai, egész tekintete egy eleven bálványt árultak el benne, a kinek nincsen egyéb dolga, mint a gyönyörűséget egymásra halmozni, annak soha fogytát nem érezni. Szolgái asszonyhajjal, diófalevéllel töltött vánkosokat hoznak utána, azokból csinálnak neki ülőhelyet s mikor arra elhelyezték, kezébe adják a nagy fejedelmi botot, az arany buzogánynyal, arra rátámaszkodhatik az állával, nehogy a fejét elejtse valahogy.
Annál délczegebb alak Kuthen vezér: a mint rengő léptekkel a székely tanácsfők elé dobban, s ezüstnyelű kopjájára támaszkodva megáll a középen, üdvözletül hegyével lefelé fordítva a dárdát. Azután körülnéz s megtalálva a kit keres, így szól Mike Sára asszonyhoz.
– Te hivtál, mi megjelentünk a Körültájban. Mit kivánsz tőlünk, férfilelkű asszony?
Mike Sára tiszteletből felállt a helyéről s úgy beszélt a vezérhez.
– Kivánságomat tudattam már veled, kunok főcsakánja; nálunk, Székelyországban törvény tiltja a pogányvallás szertartásait. Az ősi tuhudún hit áldozatait eltörültük, egyetértve nemzet és király. Újra kigyulladni az eloltott tüzeket nem engedjük. Ha tehát a kunok áldozása hasonlít a megtiltott tuhudún áldozáshoz, ti jövevények ugyanazon törvény alá estek, mint az itt lakozók, s tűztől, víztől eltiltattok.
(Ez volt a székely alaptörvényekben a legfőbb szentesítés.)
Kuthen vezér daczosan felhuzta a vállát.
– Én áldozár nem vagyok, nem tudom megmondani, mi az igazság, mi a bolondság? Láttam a világban bujdokolva hetvenhétféle oltárt, hetvenhétféle áldozással. Egyiket sem értettem meg. Láttam az akaczirokat, láttam a kuttigurokat, meg a pecsenyégeket, láttam a várkunokat, láttam a kozárokat, meg a kabarokat, laktam együtt görögökkel, trákokkal, bolgárokkal, tatárokkal; mindeniknek az istenét sorra próbáltam: egy sem segített meg. Én nem hiszek a jó istenekben, csak a rossz istenekben, a kik üldöznek, büntetnek, megvernek. Áldozatot nem azért hozok nekik, hogy segítsenek, hanem azért, hogy ne bántsanak. Ha ti nektek olyan istenetek van, a ki jó kedvében jót is szokott tenni: adjatok belőle; én itt hagyom nektek az enyimet érette cserébe.
De erre a szóra Thatha fejedelem haragosan kiáltott fel és vele együtt a táltos, horkáz, a bokolábrás, a garabonczsereg; a kutyák is üvöltöttek, mintha ők is tiltakoznának ez ajánlat ellen; pedig nekik csak veszedelmükre volt a szittyavallás.
Kuthen hátrafordítá a fejét s dárdáját fenyegetésre emelve, szólt:
– A kutyák ordíthatnak; de a többiek hallgassanak! (Az apját, a fejedelmet még csak kutyába se vette.)
Aztán a két karját a dárda nyelére támasztva, azt mondá Mike Sárának:
– A mi mostani istenünk a Bábolna-isten. Hallottad-e hírét?
– Soha sem hallottam.
– Pedig hallhattad volna. Sok czifra népe volt, míg én agyon nem vertem. Egész város vette körül, márványkő palotája volt: azt az apám pusztította el. A Bábolna-isten aztán velünk jött, mi imádjuk.
– Nem ismerem.
– Pedig fajtád. Asszony. Hát majd mindjárt megismered; aztán majd mondjátok meg, hasonlít-e az a ti ősbálványaitokhoz, a kiknek az áldozatát megtiltották a magyar királyok? visszatéríti-e ez a ti népeteket az ős tuhudún valláshoz? Hozzátok ide a Bábolna-istent!
A kúnok sokasága, mely a száldokfás körönd bejáratát elállta, utat nyitott, hogy a bálványisten előbbre kerülhessen. Azt azonban nem hozták a szabad ég alatt: egy nagy sátor volt föléje alkotva, veres persiai szövöttesből; azt huszonnégy garaboncz emelte rudakon, úgy, hogy az előre tolt sátor egészen takarva tartá a bálványt: nem lehetett tudni, gyalog jön-e az, vagy szekéren? – Előtte azonban nagy zeneszóval és énekléssel járultak a dalosok, hegedűsök, a timboraverők, a tilinkó és tárogató-fuvók, s hangicsálták azokat a méla bubánatos dalokat, a mik a magyarnak a szívét úgy felcsiklándozzák. Hajh, idebenn Székelyországban mind összetörették a hitbuzgó királyok ezeket a hangszereket: igen bölcsen; mert a mit három pap a lelkébe prédikál a népnek, azt egy hegedű, vagy egy tárogató egyszerre kiveri onnan. Ime most is, hogy dobognak a lábaikkal egynémely rhabonbánok, a mint ezt a zeneszót meghallják. Nem hiába nevezik a hegedűszót «ördögök litaniájának!»
A bejárat előtt aztán megállt a sátor. A garabonczok elől széthuzták a kárpitokat, a dalosok, hegedűsök oldalt álltak, s arra a felnyilt sátorból előtámadt a Bábolna-isten. Aranyos szekéren ült, a mit tizenkét ifjú szép leány huzott, bibor-hámba fogva. Mind mezítelenek: a hogy az Isten megalkotta őket; s a milyenek a papnéi, olyan a bálvány maga is: egy leplezetlen női szobor, aranyozott rézből, a fején napforma küllős koronával; talán Astarte, vagy Mylitta, vagy ki tudja, hogy hítták annál a népnél, a ki legelőször megalkotta? a kúnok tán tizedik kézből vették azt el, megtették a maguk istenének s elnevezték Bábolnának.
A székelyek csak elnémultak a nagy bámulat miatt, a mint a tizenkét észbontó tündéralak elkezdett a zeneszóra a bálvány körül valami varázslattal teljes tánczot járni.
Hanem Imola e látványra egyszerre sírva fakadt a sértett szemérem érzetétől s mintha ő szégyenlené legjobban magát, sűrű hajával eltakarta az arczát s odaveté magát az anyja keblére.
– Utczu la! kaczagott fel Opoúr Kevend, s vele együtt nevetett két kisebbik fia is. A vitéz még sírva fakad! Hát úgy-e, hogy nem mindenben egyenlő a leány a férfival!
– Nem! kiáltá Mike Sára, leányát magához karolva. Ebben az egyben jobb! Ebben fölötte áll a férfinak! S jaj volna a székely nemzetnek, ha ennek a szűzei a Bábolna-isten és fertelmes kiséretének láttára sírva nem fakadnának s el nem dugnák az arczaikat.
Azzal leányának a fejét még jobban eltakarva özvegyi fátyolával, odafordult Kuthen vezérhez s keserűen kifakadt ily szókkal:
– Ime, ez az a bálvány, a ki titeket hazátlanokká tesz; ez az, a ki arra kényszerít, hogy országról-országra bujdokoljatok, hogy minden ellenségnek üldözöttei legyetek: mert kilopja ez a férfiak szívéből a lelket, karjaikból az erőt, az asszonyoktól elveszi a hűséget, a gyermekektől a tiszteletet. Vész, pusztulás ez a bálvány annak a népnek, a mely azt magával hordja; vész, pusztulás annak az országnak, a hol letelepszik vele! Jóslatot mondok neked, Kuthen vezér! Te derék férfi vagy, hős, vitéz és igaz ember, néped rokonom, mint a magyar: kivánnom kell, hogy boldog légy népeddel együtt a te új hazádban. De te szerencsétlenséget fogsz vinni a magyaroknak és magadnak, s a te dicső fejeddel gurigázni fognak az utczán a magyarok s gázolni fogtok egymás vérében. És mind ennek az okozója ez a fertelmes bálvány-isten!
S oly nagy volt az elkeseredés az asszony szívében, hogy indulatát nem birva türtőztetni, a kezében levő arany csákánynyal megsujtá a Bábolna-bálványt, hogy az érczszobor nagyot csendült utána.
E vakmerő oltársértésre a kúnok minden népe felzúdult, maga Thatha király is olyan haragba jött, hogy a buzogányával meg akarta hajítani a bálványát megbántó asszonyt, csakhogy kiejté azt tehetetlen kezéből s a saját lábát ütötte meg vele. Ki tudja, minő veszedelem támadhatott volna még ebből, ha egy hatalmas, erőteljes hang túl nem dörgi az egész lármazsivajt, s egy délczeg férfi a székelyek közül oda nem lép a kúnok és a székely asszonyok közé. Ez Szilamér volt, Opour Kevend legnagyobbik fia.
– Engedd meg főrhabonbán, szólt az ifjú, hogy szót emelhessek a gyülekezetben.
– Ifjú vagy még, – monda Káldor, – nem illetne meg a beszéd a tanácsban. Meggondoltad-e, hogy mit akarsz szólni?
– Meggondoltam.
– Gondold meg még egyszer.
– Bizony meggondoltam.
– Akkor beszélj.
Szilamér két karját egymásra téve, úgy állt, hogy a két nőt termetével eltakarja a kúnok elől, s aztán beszélt csendesen remegő, de mély zengésű hangon.
– Székelyek és kúnok, édes véreim! halljátok szavamat. Nem messze Bálványosvártól, magas bérczek között van egy kerek tó. A tuhudúnok Ividő tavának hivták azt, az új vallás követői Szent Anna tavának nevezik. Szájról-szájra hagyva él még a történet, hogy itt két testvér élt, két nagy sziklavárban, nagy pompa, gazdagság, bőség és hatalom lakta mind a kettőt. Egy nap az öregebb bátya várlakában egy nagy úr jelent meg; nyolcz délczeg paripa, aranyos csojtárral, szekerébe fogva. A várúr szemének megtetszett a nyolcz ló: kérte drága pénzen, a vendég nem adta. Aztán ettek, ittak, víg lakozás után koczkát hoztak elő. Játszottak ezüstben, játszottak aranyban. «Hopczihér», az ördög, a várúrral tartott, a pénzt mind elnyerte. A jövevény vendég lovait tette fel: mind a nyolcz paripát, az arany csojtárral. Az is odaveszett. Vendég úr gyalog ment világi utjára. Ez pedig nem volt más, mint Damasek isten. Másnap ment a bátya öcscsét látogatni, nyolcz elnyert paripán. Ilyen nincs senkinek! dicsekvék előtte. No, én nekem szebb lesz, kérkedék az öcscse: fogadásom állja. Fogadjunk mindenbe, egész birtokunkba, várunk, földünk bánja. Ha én heted napra a te nyolcz lovadnál pompásabb fogattal vágtatok be hozzád: enyém leszen minden; ha nem, te birj mindent. Hat nap alatt az öcs előkerestette egész birtokáról a legszebb nyolcz szűzet. A heted nap aztán mind levetkőztette a szép nyolcz szűz leányt, a hogy anya szülte és úgy befogatta aranyos szekérbe. De a nyolcz szűz leány nem akart indítni. Csak a könye folyott, csak az arcza égett, de egyik se mozdult. Ekkor a vár ura felugrott a bakra, felkapta az ostort, odavágott véle az ostorhegyesre. Szép szelíd szűz lyányka, szöghajú Ividő volt az ostorhegyes. Vére kiserkedt rá, az ostorütésre. A lány felkiáltott: óh Damasek Isten! te hatalmas Isten! Ne hagyd megcsúfolni szűz ártatlanságom! És abban a nyomban rémséges robajjal összeroskadt a vár, a vár palotástól, palota hegyestől, hegy, szikla erdőstől, mind alásülyedett, mély tó fenekére, csak a nyolcz szűz leány úszott a tó szinén, fehérhattyúképen. Így tett haragjában a Damasek Isten! Ezt a történetet én az anyámtól hallottam; tehát igaz. Gondoljatok reá, Istenek haragját nem jó felkölteni, gyönge szűz leányok megcsúfolásával.
Az egész gyülekezet, kún és székely, mind mélyen meg volt indulva Szilamér beszéde után.
– Ez aztán a bölcs ifjú! monda Kájon horkáz Zezárma táltosnak. Igazi jó készültségű ifjú. A ki nemcsak a hadakozáshoz ért, de még a régen mult történeteket is ismeri. S úgy folyik a szájából a beszéd, hogy hegedűvel lehetne kisérni. Csupa sarokra megy, a mit mond. Ez aztán a helyes beszéd; nem olyan oktalan átkozódás, mint a mit amaz asszony elcsergetett. Az asszony csak asszony, a férfi csak férfi.
Még maga Opour is meg volt a fiának a szónoklatával elégedve. Hisz Damasek Isten dicsőségére volt az tartva.
Várta mindenki, hogy mit szól erre Kuthen?
Soká gondolkozott, leránczolt homlokkal s szemenként megnézte az egész gyülekezetet, egyszerre aztán így szólt:
– Halljátok székelyek: Megértettem eddig, hogy a mi istenünk, a Bábolna-isten, itt a székely földön nincs szivesen látva. A mit ez asszony mondott: jövendőbe látó őrjöngő jóslással, az engem fel nem tart. A mit eme derék ifjú beszélt, visszatekintve bölcs hátranézéssel az elmultak tanulságaira, engem hátra nem ránt. Hanem az a sírás, a mit ez a leány hallatott itt előttem, az visszariaszt és megtántorít. Sok nagy vízen átkeltem már népemmel és bálványommal együtt, átúsztattam az Etelt, a Bajkált, a Kürteltót, a Ister hét ágát; de ezen az egy könycseppen nem tudok keresztülusztatni. A mely országban a Bábolna-istennő láttára ilyen könycsepp jelenik meg a hajadon leányok szemében, ott az én Istenemnek megszünt a hatalma. Ebben az egy könycseppben jobban elsülyed az, mintha az Arál-tó közepébe volna elmerítve. Elköltözöm Székelyországtokon keresztül eskü, fogadás, szer mellett, a nélkül, hogy áldozatot tennék a magam istenének. Sőt zálogul itt hagyom nálatok a Bábolna-istent; tartsátok rekesz alatt, a míg népemnek utolsó csapata is ki nem tisztult innen: akkor adjátok ki, majd ha érte küldök.
Ez a milyen nagylelkű, ép olyan bölcs elhatározás volt a kúnok csakánjától. Ez által egyszerre helyre lett állítva a testvéries egyetértés a kúnok és székelyek között, megszüntetve a féltékenység kereszténynél és őshitűnél – s egyúttal a kún népnek az előre vonulása is meggyorsítva. Most már ezek ugyan sietni fognak keresztül vonulni a székelyföldön, hogy a zálogban hagyott bálványistenüket mentül hamarább megkaphassák.
A mint azonban ezt a szót kimondá Kuthen vezér, egy székely menyecske, a ki a hársfák egyikére felkapaszkodva hallgatá a Körültáj tanácsát, vérszemet kapva, leoldá nyakából a kétujjú zekéjét s azt ezzel a székely jelszóval: «Jeddre ne!» oly ügyesen hajítá a Bábolna-bálvány felé, hogy ez az istennő nyakába kerülve, annak az alakját hirtelen egész czombtövig eltakarta, csak a két aranyos lábszár lógott ki alóla, a mi nagy nevetséget szerzett nemcsak a székelyekben, de még a kunokban is, s erre a bátorításra minden oldalról előtörének a székely asszonyok, s valamennyien egy akkoriban dívott széles szövetet viselvén a ruhájukon fölül, a mit fótának neveztek, ezzel nagy hirtelen úgy felöltöztették a Bábolna-istennőnek mind a tizenkét szekérvontató leányait, hogy nem volt azokon többé semmi megbotránkozásra méltó.
Csak az öreg fejedelem, a potrohos Thatha nem akart beleegyezni fia itéletébe. A felkapott buzogányával megint csak saját magát vágta hátba, mikor Kuthenre akarta hajítani, azután meg odaveté magát hasra a bálvány lábaihoz s a szekerének a kerekeit ölelte át, ordítozva, hogy ő nem engedi azt magától elvétetni. – Kuthen intett a kisérő vitézeinek, s azok négyen kezénél-lábánál fogva felkapták Thatha fejedelmet s hogy ne ordítson olyan nagyon, megitatták egy kulacsból valami varázsitallal, a mitől aztán megszünt átkozódni s engedte magát a szekerébe czepeltetni.
Ime tehát, a mit a vének bölcsesége, a férfiak minden bátorsága nem birt kivívni, elnyerte egy leány könyező két szeme.
Maga mondta azt a kúnok főcsakánja, Kuthen vezér.
Igaz-e, nem-e, a mit mondott? Azt ember nem tudhatja. A szívekbe nem lehet látni. Vajjontén csakugyan Imola könyrefakadása térítette-e arra a gondolatra, hogy a Bábolna-istennőt elhagyja magától? vagy pedig maga is régen főzte már azt a fejében, s egészen igazat adott annak az asszonynak, a ki azzal fenyegette meg, hogy az a bálvány teszi az ő népét hazátlanná, földönfutóvá, s lelkében megrezzent annak a jóslata előtt, bárha nyelvével tagadta is a hitét benne? Ki felelhet erre? Annyi tudnivaló, hogy soha Kuthen vezér a maksai száldokfás dombon elhagyott Bábolna-istenasszonyért visza nem küldte a maga embereit, hanem nagy hirtelen átköltözött a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján, s mikor Deés alá megérkezett, ott az Őrhalmon nagy máglyát rakatott nyergekből, s azon a vén Thathát, valamennyi feleségével együtt megégetteté; a tevéket is agyon üttette s együtt elsiroltatá Thatha hamvaival, réz kopját, arany buzogányt, koronát, sarkantyút mind odarakatott mellé. Szokás volt ez a vándor népeknél, hogy a megvénhedett fejedelmet nem vitték át az új ország határán, a hol le akartak telepedni, hanem a két ország közötti legmagasabb hegyen megölték, megégették és eltemették. Így tettek a magyarok is Álmos fejedelmükkel.
Hanem azért még sem kerülhette el a jó Kuthen fejedelem azt a nehéz jóslatot, mit a székely alirumna-ivadék mondott felgerjedésében, hogy a fejével fognak gurigázni az utczán a magyarok. Bizony az lett a vége. S térdig gázolt a két testvér nemzet egymás vérében nem sokára, a hogy azt Mike Sára megjövendölé.
A száldokfás köröndben pedig ott maradt a Bábolna-istennő, papnők nélkül, zenészek nélkül, imádók nélkül: nyakába vetett panyóka zekével megcsúfolt istenszobor. A ki háborúságára született a nemzetnek, a ki miatt irtóháborúkat viseltek thrákok, gepidák, sarmaták, massagéták, agathyrsok, kúnok, egymástól elfoglalták s meghódoltak előtte, hordozták két világrészen keresztül, míg utoljára egy olyan nép között zátonylottak meg vele, a mely szégyenli magát előtte s azt mondja az istennőnek: «eredj, takard el meztelenségedet!» s azzal megszünt isten lenni.
– Ki fogja őrizni ezt a bálványt? – Kérdezé Káldor, a főrhabonbán.
– Én!
– Én!
Egyszerre két szó is hangzott fel.
Opour Kevend és Rapsonné szóltak.
Ha valaki ráért volna megvigyázni a vénhedt tündérnő arczát, attól a percztől fogva, a midőn a Bábolna és papnői a sátor alól kibontakoztak, megdöbbent volna attól az átváltozástól, a mi ez arczczal történt. Már maga az alak, mely eddig karikára görbedve gunnyasztott, térdéhez értetett állal, egyszerre kiegyenesedett, a száz éves csontok délczeg alakká merevültek ki, a beesett szemek elkezdtek ragyogni, a száz ránczú pofák kigömbölyödtek a mosolygástól, s az igézet alatt a hirtelen oda tekintőnek úgy rémlhetett, mintha előtte állna ismét az a mesés tündér, a ki annyi férfi szivet tört egykor cseréppé, – mintha valóban birtokában volna az a bűvös asszony annak a kantéros kenőcsnek, a mitől még a legrútabb boszorkány is egyszerre deli czifra asszonyá változik által. Ez a bálvány, ez a táncz, ez a zene felkölté benne az emlékezetet. A vér újra felforrott szivében s csiklandani kezdte alvó érzékeit: kevés kellett volna hozzá, hogy oda szökkenjen a tánczolók közé «hopp hirével!» s rákezdje a «szép asszonyok» tánczát. Minden ize apróra reszketett s őrjöngő mosolygásra nyiltak fel ajkai.
– Én őrzöm meg a bálványt! kiálta hevesen, Káldor felszóllítására.
A főrhabonbán csillapító kézmozdulattal inte Rapsonnénak.
– Nem te, hugám. Az nem neked való. A te váradban már ott van a kápolna, a szüz Mária-képpel. Ez a kettő egymással meg nem fér. Te csak imádd a szent szüzet. – Majd elviszi őrizetre Opour Kevend rhabonbán öcsénk a Bábolna-képet a maga várába, a Bálványosba. Ott még helyet találhat, a míg a kunok érte nem küldenek. Most oszoljatok haza békességgel. Minden indulatot itt hagyjatok, magatokkal semmit haza ne vigyetek.
Ősi szokás szerint mindegyike a jelenlevőknek a nagy száldokfákról egy-egy csivatag sarjú hajtást tört le s annak a leveleit maga előtt elhinté, annak a jeléül, hogy minden indulatot elszór magától, a mi tanácstársai ellen gerjedt a lelkében. S nagyon őrizkedett mindenki csak egy levelet is felvenni a földre hintettekből, mert megeshetnék, hogy az elhajítónak valami indulatát magával vinné el.
Hanem a mint Imola elszórta maga elé a hársfaleveleket, voltak, a kik megvigyázták, hova hullanak el azok.
Opour Kevend három fia legutolsónak maradt az eltávozásnál. S mikor egyedül maradtak, mind a hárman oda rohantak, a hol Imola elszórta a hársfaleveleket. Egyet mindenik felkapott belőle.
– Én ezt a leányt elragadom! lihegé Iszla.
– Én ezt a leányt megölöm! dörmögé Zsombor.
– Én ezért a leányért meghalok! sohajtá Szilamér.
S elvitte magával mindenik a leányszórta levelet: vajh ki milyen indulatát vitte el a levélhintőnek?