A POKOL TORNÁCZA.
Reading edition
Bálványos-vár körül nemcsak az istenek tartottak ám tanyát, a pokol is ott volt a közelében.
Nyugatról elnézve, a vár fokáról meg lehetett látni a pokol tornáczát. A kiket a bölcs horkázok a tuhudún vallásba beoktattak, az mind jól is tudta, hogy annak a rettenetes vidéknek a tájékára sem jó menni; mert az egész átelleni hegyet uralja a Drómó ördög. Ugyanaz az ördög, a ki a Rapsonné szeretője volt fiatal korában. Azt a kis váracskát is az építette az ő számára ott a hegy tetején, de annak se megy közelébe semmi jó lélek; mert még a ki csak olyan vakmerő volt, hogy a pokol tornáczát megtapodta, mind odaveszett, egy sem került vissza. Minden emberöltő ivadékban emlékeznek egy olyan esetről, hogy a földalattiakkal daczoló vadászt, a ki arrafelé hajtott vadat, a távolban legeltető pásztorok a hegyekről ott látták másnap felküdni a pokol tornácza szikláin, előtte az elejtett vad, mellette a két kutyája. Aztán mindennap ott látták. – S mikor a hullakeselyű lecsapott az ott heverőkre, maga is ott maradt, mintha csak nyillal lőtték volna sziven. Madárnak sem jó járni azon a vidéken.
A földalatti erők csodaműhelye ez. A mai korban ez az egyszerű neve van: a «Büdös». A rengeteg őserdők közepéből tolakodik előre egy óriási bércztömeg, egymásra hányt düledező sziklák romhalmaza; mintha egy bedőlt tűzhányó volna. Oldalait kiégett likacsos surlókövek fedik; érczsalakmaradványok: mogyoró, galagonyabokor csenevészik s hasadékok között: azokon is rőt a levél. Csak a pemétfű látszik itthon lenni, s a sírok és romok két virága, a kövi rózsa, meg a sárga szaka. A halál országa ez.
A bércz oldalán, fenn a magasban ásít egy sziklaodú; félredült gúlák képezik óriás kapuját; májszínű, rozsdaveres sziklák, fekete erekkel. Hanem a barlang száda körül sárgán van zománczozva szikla és padmaly: mint a penész, úgy lepi be a halaványsárga nyirok az egész környéket. S a bejárát előtt hullámzani látszik a lég, mint a délibáb: a kövek tánczolni látszanak; az örökké nyitott kapu reszket és a föld maga libeg-lobog. Itt van a pokol tornácza.
Mi leheli fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, a mitől még a felette átrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyilt meg ez az üreg, a mibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?
Ide jött Szilamér.
A horkázok azt verték a fejébe, hogy itt van a halál birodalma: – hivogatta valami szó ebbe a birodalomba!
Beletévedt azokba az erdőkbe, a miket soha emberláb meg nem tapodott. Idejüket régen elfeledt fák egymásra düledezve, őserdők, a másik őserdő temetőjéből előmagasodva, még a vadnak is utját állják, hát még az embernek. Incselkedő lidércz, kóborgó lobogvány belecsalogatja a feneketlen «Mohosba». Ott a hegyek tetején tó van; de benőve sűrű ingoványnyal: a ki rálép, lerántják a csalóka pázsit alá a vizi hüvelvények. A völgyek mélyében ráijeszt a Fortyogó forrás; a mint zúgva előtör a tőzeg-telepből, sárgás barna vize fojtó gőzt ereszt ki, amott megállítja a Hammas patakja, melynek sötét szürke vizén félelem átlépni. A lépésére szétoszló harasztból egész kigyófészek gomolyog szerteszét: azok ott futták a «kigyókövet» a királyuk fejére. A felháborított kigyófejedelem fejét magasra emelve, kanyarog a maguktól világító redves fák odvába. Menmeg süvegnyi béka állja utját, a mi úgy tud üvölteni, mint egy disznóhajtó kürt, ha árvacsalánnal megverik a hátát: más fegyver nem fogja; majd meg ormótlan, idegen mezőkre bukkan, a hol minden növénynek vörös a levele; ismeretlen szálas lapuk fehér virágpalczáikkal, mint egy hadirend, úgy állnak előtte, s a sötét erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik, mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokatevő hangja. Tanyáját felismerhetni a sötét erdőben az ott fehéredő nagy halom csontokról.
– No hát lássuk a szörnyű pofádat! Még rád nem vadásztam!
A sokatevő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a halál tartománya: ide hordja a zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor jóllakva döglik.
Szilamér ráeresztette az ebeit. – Két hatalmas hosszúszőrű, hegyesfülű véreb volt az, hires medvefogók. – A fenevadat kizavarták tanyájából; az futott fel a hegyoldalnak: a vadász utána.
Az ebek kiverték a vadat az erdőből. A véreb nem csahol, mint a kopó; külömben Bálványos-várban meghallották volna, hogy Szilamér merre jár. Mindenütt a sokatevő nyomában volt.
A hol egyszerre megnyilt az erdő, előtte állt a kietlen meredek bérczomladék, meredek falával, melynek tetejéről leszakadni készülő nagy csompók hajolnak lefelé. A kiégett kő törmelékéből támadt ösvény, az útjába hengeredett kolonczokat kerülgetve, arrafelé vész el, a hol a pokol tornáczának fénylő sárga szája tátong, a sziklák, a kilehelt világoskék légtől olyan libegést kapnak, mintha remegnének.
A sokatevő oda akart menekülni a barlangba.
A mint az odú szádához érkezett, egyszerre ledobbant a földre, hanyattvágta magát; iszonyú fogait elvicsorította s aztán többet nem mozdult.
A két véreb utána rohant, egy kutyahosszával megelőzve egymást. Azok is lefeküdtek egymásután, jobbra-balra az üldözött vad mellé. Nekik sem kellett több ringatás, olyan jól elaludtak.
Szilámér megállt fölöttük és elgondolkozott.
– Ime, milyen olcsó ez a halál. Nem kell hozzá mély seb, hosszú kín. Olyan gyors, mint a buzogányütés. S aztán megszünik minden szenvedés. Milyen csendesen alusznak egymás mellett az ellenségek!
Milyen felséges pompája van a halál országa bejáratának! Az egész kapubolt s messze körülötte a széles sziklatornácz bevonva aranynyal versengő sárga kénvirággal. Ez az egyetlen virág itt.
S sorban a fal mellett kőhalmok emelkednek, a miknek az ormába kopjás zászló van tűzve. Az itten megholtak sírhalmai azok. De hát ki temette el őket? Ki tüzte a fejük fölé azt a zászlós kopját? Odabenn a halál! Ki ment oda be értük?
Ebben a korban még kétszerte hosszabb volt a Büdös kénbarlangja, később döntötték le az előtornáczát erős földrengések; ma már csak tíz lépés a hossza.
Szilamért úgy taszította az Ármány hátulról, hogy lépjen a barlangba.
Elszánta magát. Még egyszer megfútta a kürtjét, hogy hallják meg Bálványos-várban, merre tünt el s tudják meg: ne várják többet vissza. A pokol tornáczában tünt el.
E kürthangra azonban egyszerre világosság jött elő a sötét barlang mélyéből, egy fáklya fénye vetett erős derengést a sárga falakra, mint az átlátszó víz, úgy reszketett a kiömlő kékes lég ebben a fényben.
S nemcsak a tűz jött elő a halálos veremből, hanem egy élő lény is. A szokott emberalaknál felével magasabb; egy óriás alak, fehér palástban. Ez tartotta kezében a fáklyát.
«Ez a halálisten», mondá magában Szilamér; s a mint az arczát meglátta, azt gondolá, hogy milyen nagyon hasonlít ennek a halálnak az ábrázatja a vén Rapsonnééhez. Jobb szerette volna azt tudni, hogy a halál férfi: miért asszony? Hát annak adja meg magát?
De aztán még a hangja is egész Rapsonnéé, mikor nevén szólítja az ifjut.
– Hát te Opour Szilamér, mit keressz itten?
– Tégedet. A halált.
– Bolond te! Én nem vagyok a halál. – Hanem Rapsonné, öreg nénéd. S neked nem szükség a halált megtalálnod; hanem szükség volt megtalálnod Rapsonnét.
– Hogy jösz elő te a pokol tornáczából?
– Ez csak a ti bolond tuhudún hitetekben pokol tornácza: másnak élethosszító csodahely ez. Csak érteni kell a titkát. Ez a gyilkos párázat, a mi a kőhasadékból feljön, nem emelkedik magasabbra az ember fejénél; a ki lábtókon jön be ide, fáklyával a kezében, az végigjárhatja az egész barlangot és se maga meg nem hal, se a fáklyája ki nem alszik. Alant a halál van, fent az élet.
– Hát te minek jösz ide, az ördögöt kisérteni?
– Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. A ki ebbe belép, úgy, a hogy én járok, csak a testével a halál országában, a fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodik: elalvó vágyai újra fölébrednek, fájdalma mind elmul; jó kedve viszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma zsongul, szívén az ifjuság lángja fut keresztül: egy más világ lakójának érzi magát. Száz esztendőnél több nyomja a vállamat; de mikor itten vagyok, nem érzem a terhét.
Rossz kedvem itt hagyom, bubánatomat itt megfojtom, az egészséget hazaviszem. Ez az én nagy titkom: az élethosszítóm.
Ezzel egészen kijött a barlangból Rapsonné, s leszállt a lábtókról, a mik olyan magassá tették a termetét. Künn a barlang előtt már csak a négy lábon járó állatot fojtja meg a nehéz lég.
– Hát minden fájdalmat meggyógyít ez a hely? Kérdezé Szilamér. Tán az enyimet is?
– Mi a te fájdalmad?
– Ha én annak tudnám a nevét! Te talán megmondod. – Régen, talán te még emlékezel reá, ezen a vidéken óriások laktak. Lassankint kivesztek. Egyik hegyoromról a másikra tudtak lépni. Mikor aztán az utolsó óriásnak a fia szétnézett a világban s nem talált egy leányt, mely a hozzávaló óriások fajzásából volna, csak mind ez új, apró emberek leányait, a kik nem ő hozzá valók: hát akkor annak kellett valami olyan fájdalmat érezni, a milyen az enyim. – Van-e ennek irja?
– Kisértsd meg. Állj fel az én lábtóimra: vedd kezedbe a fáklyát s lépkedj be a barlang közepéig; a míg a fáklyát égni látod, semmi vésztől ne félj. – No hát, akarod-e a kérdésedre a választ megkapni?
– Akarom. Mondá Szilamér s a lábtókkal bement a pokol tornáczába, egész a félelmes barlang közepéig.
– Mondsza, mit érzesz most? kérdezé Rapsonné a barlangon kívül.
Az ifjú a barlangból visszafelelt.
– Szóval ki nem mondható gyönyört a szívemben.
– Van-e még félelmed?
– Óriásokkal is meg tudnék küzdeni.
– Fázol-e, reszketsz-e még?
– Csodálatos hőség állja el minden izemet: más világon járok.
– Tudod-e már, hogy mi bajod?
– Tudom: – szeretek.
– Kitalálod-e az irját?
– Szeretve akarok lenni.
– Én azt is tudom, hogy kit szeretsz. Azt is tudom, hogy szeretve vagy.
– De ő nem lehet az enyém.
– Miért?
– Mert én az őshiten vagyok: ő pedig keresztyén. S én el nem hagyhatom apám hitét, s ő el nem hagyja az anyja vallását. Ez az, a mi engem kínoz. Apámmal együtt az utolsók vagyunk az ősök hitén; minden nemzetsége a székely vezéreknek áttért már a Jehovához. Mi is más világban élünk, azok is. – Hasztalan látjuk meg egymást, nem lehetünk egyek. Akár azokhoz lennék hasonló, a kik a holdvilágba szerelmesek, akár egy álmodott kép után epednék. Tudom, hol van s még sem találom meg.
– Hát még mindig visszatér a szívedbe az utolsó óriás fiunak a fájdalma: – csak az ereje, a bátorsága nem száll meg ezen a csodatevő helyen?
– Az is. Valóban.
– Akkor tedd őt magadévá.
– Hogyan?
– Akár így, akár amúgy. Van kétféle módja. Előbb nyúlj a gyöngédebbhez. Bizd reám a szived titkát. «Imola» a neve úgy-e? Hatalmas asszony az anyja. Ha rám bizod, én elmegyek hozzá «Susogóba.» Elviszem a balitádat. Ha meghallgat, majd kisusogjuk szépen, hogy mit jövendöl a balitád? Hozd el ide holnap hozzám. Idefenn lakom ebben a kis fészekvárban. Őszszel mindig itt tanyázom, mikor a csontszaggatások, a nyilalások, meg a zsábák bántanak; itt e barlangban elmulnak rendén. – Sára asszonyt leveszem én a lábáról s tied lesz a szép Imola, tied lesz még Torja vára, városostól, meg a Várhegy, a Fergetyű várral, a kinek a lakójától nem kell rettegned soha, ha egyszer az Imola a tied lesz. No hát menjek, vagy ne menjek?
– Eredj el. Én kérlek.
– Először csak titokban, csak susogóba. Azután küldöd majd a násznagyaidat a kelengyével.
– Neki adom a lelkemet is.
– Ha pedig azt mondja Sára asszony, hogy ott kinn a szűröm az ajtó előtt, akkor majd mondok neked mást, de ahhoz aztán az utolsó óriás fiának a fájdalma mellé még annak az ereje is kell ám. Érzed a szívedben már ezt az erőt?
– Azt érzem, mintha magam teremteném magamat újjá.
– Akkor mára elég volt a gyógyító csodából, jőjj elő.
Szilamér egészen felvidulva jött elő a kénbarlangból. Mikor széttekintett a világban, úgy tetszett, mintha mindennek más színe volna, mint az előtt; erdők, sziklák más képet mutatnak, mint eddig s az égen futó felhőknek ábrázatja van: istenséget magyaráz.
Csak a lábainál heverő holt állatok s a sorba felkupaczolt kősírhalmok tudatják vele, hogy ez a halál tartománya.
– Holnap elvárlak a balitáddal: suttogá Rapsonné, előkeresve egy sziklaodúból a kigyóját, s a dereka körül övezve; a mit nem vitt magával a barlangba, mert ott az is megfulladt volna. – A várba jőjj fel hozzám. De erre a helyre nálam nélkül el ne tévedj. Tudatlannak nem jó itten járni. Látod itt sorban ezeket a kőrakásokat? Ezek mind az előtted itt jártak csontjait takarják. Mind ifjú legények voltak. Bizonyosan az a fájdalom hozta őket ide, a mi téged. Én találtam meg őket itt. Én temettem el őket ide. Száz esztendő óta ismeri már ez a csörgő murva az én léptem hangját. – Siess vissza Bálványosra. Nézd, már gyujtogatják az örömtüzeket. Eressz te is a lejtőnek egy tűzkereket a lánykád nevével.
Késő éjjel került haza Bálványos várába Szilamér. Már akkor az atyja és a két testvére fáklyával hajtották fel az erdőt. Meghallák a kürt szavát a Büdös barlangjától.
– Mit jársz te a halál tartományában? kérdé tőle Opour Kevend, gyöngédségbe vegyülő haraggal.
– Azt: hogy vagy meghalok, vagy elveszem, a kit szeretek.
– No hát vedd el, a kit szeretsz; de ne halj meg.
S az első dolga az volt a vén tuhudún rhabonbánnak, hogy az új tüzet meggyujtatta a kohóban, s annak a legelső dolga az volt, szűzezüstből balitát olvasztani a Szilamér kedvese számára.