A VÉRSZÖVETSÉG.

A zivatar tova vonult. A sűrű égvillogások a Bucsesd hegyormai mögül, még egyre rémledeztek fel az éjszakában. A hold-karéj sápadt világa a várfokon imette álló őrök alakjainak árnyékát odaveté a kastély falaira; a vihar után itt maradt erős szél el-elnyomta a fáklyák lobogványát; a keleti ég alján pirkadni kezdett a hajnal. Négyféle világosság küzdött egymással. S e káprázatban a bálványos-vári tuhudúnok nagy szertartásra készültek: új vezér választásra: esküllőre.

Az udvar közepére felállíták az eskütétel kolonczát: melléje felhordták a négy éltető bálványait az istenek tornyából s a világ négy része irányában elhelyezték: a koloncz közepére letették a szerecsendió kelyhet, a mi szakasztott mása volt a bondavári szövetségkehelynek, s azt megtölték borral félig.

Két vitéz előhozta a Zandirhám kőpaizsait, az alaptörvényekkel, a harmadik a Csaba vezér hagyatékát az ökörbőrön s azok hárman a koloncz elé álltak.

Hátul félkaréjban voltak felállítva az igreczesek, hangicsáló szereikkel, azokon túl az éneklő leányok, tölgyfa koszorúkkal és sarlókkal a kezeikben.

A fegyveres sokáság pedig hét csapatban volt felállítva az udvarban; úgy, hogy a nyolcz szegletű udvarnak egy szakasza üresen maradt, minden csapatnak az elején ott állt a vezér; egy-egy őscsaládból való tuhudún, a kinek az eredetét fel kellett vinni egész Tuhutúm dédapáig. Nagy, kiterjesztett kerecsen-szárny a sisak mellett különbözteté meg a vezéreket.

Mikor a toronyőr elkiáltá a magasból: «hajnal van, szép piros hajnal!» akkor a kádár előjött a kastélyból a nagy áldozatdobbal, a minek üstalakú feneke volt, s három dobütéssel jelt adott a szertartásra. Csendesség lett a sokaságban szerte.

– Tuhudún székelyek! Kiálta a kádár. Öreg rhabonbánunk jó Opour Kevend, elméne Hadúrhoz, Damasek istenhez, a nap mezejére. Ember nem tudhatja, visszabocsátják-e a dicsőült ősök, ha egyszer köztök lesz? Kapuinkon zörget halálos ellenség: oltárainkat vivja; bizony vezér nélkül mi el nem lehetünk. Válaszszunk új vezért, fiatalt, erőset, a ki a réginek nyomdokába hágjon: a ki a vashídat e földi várunkhoz és az arany hídat a nap mezejéig bizony jól megvédje. Ha tudtok, ismertek mi közöttünk ilyet, kiáltsátok nevét.

Nagy rivallás támadt erre a nép között; de valamennyien mind egy szívvel és szájjal csak egy nevet kiáltának:

«Opoúr Szilamér!»

– Menjetek vezérek! szólt erre a kádár, vegyétek kádári paizsom s hozzátok ide rajta a megválasztottat, a kit a nép kiván.

Nem sokára visszatért a hét vezér, erős vállaikon emelve a paizst, a melyen az új vezér állt, miként egy bálvány. Kezében az aranycsákány, homlokán az aranyabroncs.

A pirkadó égtől veres volt az aranynap képe is mellén; de még az arcza is, úgy állt ott a nép fejei fölé emelten, mint maga a hadisten.

Iszonyú ordítás fogadta megjelentét, a harczi rend kardjával verte paizsait, a kürtölők pofaszakadásig fujták az üdvözlőt.

És ugyanakkor ott künn a külső várban énekelték a keresztyén székelyek a szent zsolozsmát: «Isten, szabadítsd meg a szent sírt!»

Mike Andorás még az éjjel gyors lovast futtatott Torjára, az anyjához és az espereshez. Az anyjához azzal az izenettel, hogy holnap a két fia közül az egyik bizony meghal, a másik fegyvere által: imádkozzék a lelkéért; az esperest pedig arra kérte, hogy siessen hozzá, a gyóntatást, felmentést és az utolsó szentséget végezni.

De a hírmondó már feleúton találta Mike Sárát, a két pappal együtt; a rhabonbánné sietett két tele kézzel, a mint Andorás győzelmét meghallotta a bálványos-váriak felett; az egyik keze tele volt fegyverrel: nagyszámú segélyhadakat hozott Andorás számára; a másik keze pedig tele volt malaszttal. Erős hite volt benne, hogy Isten megsegíti őt, megakadályoztatja a testvérek szörnyű vérontását, a mi pedig csodatétel nélkül el nem maradhat. A keresztyéneknek nem lehet már többé visszalépni; a mi nagy munkát megkezdtek, azt tökéletességre is kell vinniök. A tuhudúnoknak pedig végső küzdelmüket a kétségbeesés vad dühe segíti. Isten bölcs lelke talál itt világot, nem más.

Mike Sára asszony is megérkezék első pitymallatra a Bálványos-várba s első dolga volt a papokkal misét tartatni, a harczi népet áldozatra, áhitatos bűnbánatra serkenteni.

Odabenn pedig folyt a vezérválasztási szer.

A kolonczra kitett serlegbe mindegyik vezér egy nyilat mártott be. A kádár hozzájuk beszélt:

– Ime ez áldozatkehelybe fogjátok csorgatni, saját nyilatokkal megnyitott ereitekből az áldozatvért. E vezéri vérrel összegyült bor áldomása legelőször is száll a választott vezérnek: utána a többi vezér a kelyhet kiüríti. S a vérszövetséggel lesz megkötve a szer, hogy senki közületek az őstörvényeket, az ős isteneket soha el nem hagyja: végső csepp véreig védelmezni fogja egymást és vezérét, míg nap és csillagok járnak az égen, el nem árulja. Így tettek őseink, Etelétől kezdve, s a Hetumogerek, a székely vezérek. Így tegyetek ti is. Ez az ősmagyar vérszövetség szere!

Ha egyszer ez a vérszövetség meg lesz kötve, akkor többé Opoúr Szilamér számára nincs nyitva a szentek paradicsoma.

De nem köttetett meg; mert mielőtt az első a saját nyilával felszakította volna a karján az eret, egy erős női hang felcsattant a tornácz lonkájáról: «hagyjatok fel a szertartással!»

S mintha még nagyobb súlyt akarna adni a tiltakozásnak, mennydörgő bőgéssel ordította utána az oroszlán a maga szózatát. Az elbámuló tuhudúnok odatekintének s dermesztő fagy állta el szíveiket attól a látványtól. Az emelt tornáczon egy délczeg női alak állt, kit ők sohse láttak: vagy nem így, a hogy most: hisz ez egy istennő! tán a Furusina tündér? vagy az alirumnák királynéja? s oly hatalmas, és mégis jóságos egész tekintete. S ennek vállára támaszkodik egy ősz férfialak, a ki úgy hasonlít Opoúr Kevendhez, csakhogy szakálla és haja tiszta galambfehér símára szétbontva; arcza sem oly büszke, milyennek ismerték: nem oly parancsoló; alakja görnyeteg: az egyik karjával a nő vállaira, másik kezével az oroszlán felemelt fejére támaszkodva jő, mint egy kisértet.

Halotti csendesség támadt e látásra.

Az asszony szólt bátran:

– Ti nem választhattok új vezért e napon; mert az elrejtőzött agg vezér visszatért közétek. Ime él és itt marad veletek. Tőle halljátok meg Isten izenetét.

A szent elborzadás mormogása költ fel a tuhudún sokaságban szerte: túlvilági jelenésnek látta ezt mindenki. A papi szerzetnek borsózott a háta: horkáz, táltos, kádár, garaboncz, billogos összedugta a fejét: «no most jaj lesz nekünk».

De Szilamér, a mint meglátta ősz apját, fáratag fejével

Imola vállára hajoltan; leugrott nagy ordítással társai válláról, s eldobva kezéből a vezéri aranycsákányt, lekapva fejéről az aranyabroncsot, rohant fel zokogva oda a tornáczra, s levetve magát az apja lábaihoz, átölelé annak a térdeit, s csak azt fuldokolta: «atyám, édes szülém!»

Opoúr Kevend fejére tette reszketeg kezét.

– Tedd vissza fejedre az aranyabroncsot, és vezesd a népet. Én már csak az útat mutatom, merre vidd. – Isten előtt jártam, Istentől jövök most. – Jőjjetek közelebb. – Halljátok mit izent?

A tuhudúnok alázatos félelemmel gyülekeztek össze mind a tornácz körül s csendben lesték az ősz vezér szavait.

Valóban olyan volt a hangja, mintha nem emberi ajkról, de valahonnan végtelen magasból zengne búgna alá.

«Magyarok Istene azt izeni nektek: nincsen harcz háború az istenek között. Azok ott odafenn se egymást nem sértik, se egymás népeit boszura nem küldik. A mi ős istenünk egy a Jehovával: angyalok, tündérek, hősök és vértanuk egymásra ismernek odafenn az égben; csak itt lenn a földön különbözik nevök. A Damasek Isten ezt izeni nektek. Vitéz székely nemzet, békülj ki magaddal! Hagyd a testvérharczot: hagyd az oltárokat, a miknél vér folyik: keress olyan oltárt, hol bűnöd lemossák: a földi tüz helyett fogadd az ég tüzét. Imádd Istenedül azt, ki láthatatlan. És annak a fiát, a ki testet öltött, hogy meggyőzze a halált. Én Damasek Isten azért hived leszek. Leszek, a ki voltam: magyarok Istene; veletek örvendő, veletek gyászoló, értetek harczoló, csodákat mívelő, sirból feltámasztó, örökké megtartó magyarok Istene! Boruljatok térdre!»

S e szókkal szétterjeszté karjait az ősz rhabonbán, mint egy élő kereszt, s már nem kellett őt támogatni sem a nőnek, sem az oroszlánnak.

A nép mind térdre omlott e csodára, s a férfisereg elkezdte azonnal a befonott haját kibontogatni, Szilamér példájára, a ki maga indította ezt meg.

Isten izente ezt! Csodatétel által. Az «elrejtőzés» nagy csodája által.

Az ősz rhabonbán tovább beszélt.

– Nyissátok meg a kapukat s járuljatok a ti testvéreitek elé fegyvertelen kézzel és fedetlen fővel. Elől bocsássátok, ki legjobb köztetek: a hivő asszonyt; a legártatlanabbal, kicsiny gyermekével. Neki van adományozva Istentől a hatalom haragvó sziveknek kibékítésére. Ő közbenjáró lesz az én népem, és az ő anyjának a népe között. Ő meg fogja hajtani a hatalmasok szivét, hogy azokat, a kik nekem híveim voltak, ne hagyják elpusztulni; az én horkázomat, táltosomat, gyulámat, kádáromat becsüljék meg az ő szokásaik szerint s tartsák tisztességben.

A «ludasok» ugyan nagyot fohászkodtak erre a szóra. Mégis csak igazán Isten csodájának kellett itt történni. A nélkül bizonynyal mind valamennyinek karóhegyében volna a helye.

– És aztán majd mondd el hatalmas anyádnak: rebegé az öreg, Imola fejét keblére vonva; hogy a mily igazán én neki megbocsátom két fiam halálát, ő is oly igazán bocsássa meg nekem, hogy egyetlen leányát, azt a jók közt is jót, egy ilyen gonosz, vad, minden bünben jártas fiuhoz kötöttem, a ki csak aláhuzná őt magával az égből; mert rossz, tudatlan és reá érdemetlen.

Úgy szidta az előtte térdepelő fiát: ez pedig csókolta a kezét.

– De te nem hagyod őt az égből leesni! rebegé az öreg. Te neked erőd van! Hallottam mit mondtál, mikor én aludtam. Hosszú álom volt az: ni, hogy megőszültem! Azzal a szavaddal engem is felvettél. Pokol sötétjéből engem kiragadtál. Tudod-e, mi voltam? Meglánczolt rab voltam: néma fenevadba szorult emberlélek voltam; tenger fenekére sülyedt átok voltam; ember szivvel érző megrugdalt kő voltam; égből aláeső számkivetett voltam; de te megváltottál. Nézd ezt a rossz fiút, tégy vele kegyelmet, váltsd meg majd őtet is.

Imola is odaroskadt az ősz apa lábaihoz. Kevend a fejére tette a reszkető jobbját.

– Minden áldásom a te fejed tetézze. Egész nemzetséged örök legyen és dicső. De te neked, rossz fiú, egyetlen átkomat, a mi még megmaradt rosszabbik kezemben, azt sujtom fejedhez: ha valaha éltedben ezt a drága asszonyt megkeserítenéd!

… Lám! Hisz itt még az átok is áldássá fogamzik.

Ilyen csodákat tesz, mikor jó kedve van, magyarok Istene?