A VÁNDORLÓ NEMZET.

Hogy valami nagy változás készül ezen a világon, azt már régóta mutatták a jelek. A Délibáb gyakran fitogatott tengert a rétyi sivatag szélén, a hol pedig csak homokbuczkák vannak, ellenben felfordított városokat vetett fel a bárczasági havasok fölött, mintha tornyaikkal lefelé csüngnének az égből alá. A nyolczforintos tóból egyszerre úgy kiáradt a víz magától, hogy minden rétet elöntött, a szörényi kutnak a vize pedig épenséggel vérré változott, a mi királyhalált jelent. Nagy, ismeretlen madarak jelentek meg napkelet felől, a mik olyan vakmerők voltak, hogy még az embereket is megtámadták a mezőn. Az erdőkön rémítették a pásztorokat a farkaskoldusok, meg a veszett csikók, a mik embert és lovat összemartak s megint odább futottak. A bálványosi kokojszáson tüzes embereket láttak tánczolni éjszaka karéjban, s reggelre ott a hol tánczoltak, egész karikában bujt ki a veres gomba a földből. Nappal egyszerre két nap rémlett az égen, éjszaka pedig éjfél tájában egyszer csak kigyuladt az egész égbolt s úgy égett, mintha tűzlángba volna borulva. Azután meg oly sürüen hullottak alá a csillagok, mintha a Gönczöl-szekere, a Fiastyúk, az Álmatlan csillag, a Bujdosók lámpása, az Árvalány szeme, a Hadvezető, a Kincslátó, a Mennyország határa, az Ostoros, a Pásztorserkentő, a Rónaőrző, a Vérszemü csillag, de még a székelyek csillaga is egyszerre alálőtt volna a Hajnalszakadékból (a hogy a Tejútat nevezik a magyarok). Végtére pedig egy tüzes sárkány rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszu sziporkázó farkát csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt s belebukott az Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok tatorján-gyökér, a mi megint éhinséges időknek a bejelentője!

A mit a jelek előre mutattak, az valójában be is teljesedett. A fecskeváló hóban, a mikor e két hazában lakó madarak útra készülnek, a Fergetyüvárból az a hír repült szét, hogy Bodza meg Ojtoz felől nagy népségek jönnek. A porfellegek, a miket fölvertek, az őrtüzek, a miket a dombokon raktak, előre hirdetik jövetelüket. A várak ormain megszólaltak a fegyverbe hivó kürtök, s a föld népe hazatakarodott a mezőkről; mindenki tudta jól, hová tartozik, hol a gyülekező helye. A tavaknak a gátjait megszállták, a hegyszorosokat ellátták kőhalmazokkal, s a lármafákat felállították a hegyormokon. Ez alatt a perestáldók körülhordták a véres pallost Sepsi, Csik és Háromszékben s kihirdették, hogy idegen népek jönnek, minden férfi, asszony talpon legyen, fegyvert fogjon.

A nádorispán leveléből megértették a rhabonbánok és főkirálybirák, hogy a kunok nemzetségei szándékoznak bejönni az országba, ezúttal nem ellenséges szándékkal, mint máskor, hanem a két király engedelmével, nem is azért, hogy Erdélyben maradjanak, hanem hogy tovább költözzenek be Magyarországba, a két víz közé, a hol nagy pusztaságok vannak; egészen nekik valók, a kik nem szeretnek várakat építeni, hanem a szabad ég alatt gulyáikkal, méneseikkel együtt tanyázni. Azért ereszszék őket a székelyek szabadon, hagyják átkelni a Hunárkán, az Eteleútján; ellenben vigyázzanak rájuk, hogy útközben el ne pusztítsák az országot.

A kunok! Régi ellenség; pedig testvérnemzet!

A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek, azután ereszti a többit, legutolsónak hagyja a kunt. És méltán. Ő neki van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, a minek idegen soha talpalattnyi földjét se vette meg se véren, se pénzen; a kinek a hét nemzetségét s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján se keverte meg idegen származás; a kinél ereklyében tartogatják Etele égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betükkel irott véghagyományát, Zandirhám kőpaizsait az öt alaptörvénynyel, s a hét vezér szerecsendió serlegét, a mibe azok a szövetségkötésnél vérüket csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg eredeti szittya tisztaságában. A kun pedig egy pusztáról-pusztára csavargó ivadék, összekeveredve a kóbor népcsoportok minden töredékével, a nyelve is azokéval zagyvalítva; se hite, se törvénye, se erkölcse, még a vallása is csak olyan, hogy a mely országot meglakott, annak a bálványait elhozta magával s azokat imádja, a míg össze nem töri.

S most ezek jönnek egész nemzetségestül, mint a sáskajárás, mint az elszabadult erdei manók csordája Székelyországba.

Már itt vannak a hegyek közt, jelenté a Fergetyüvár.

A kunok vándorjáratában furfangos rendszer van.

A mit előretolnak előhad gyanánt, az egy nem annyira félelmetes, mint utálatos gyülevész. Valamennyi csuf vén banya van a nemzetükben, az mind egy rakáson; vezérük maga a valóságos «Vasorru bába». Ezekkel egy társaságban az őrjöngő bolondok, a holdasok, az ördöngösök baromsokasága, meg az apró gyerekek, a kiket az anyjaik elhagytak, vagy a kiket tán idegen földről elloptak. Bivalyokon lovagolva jönnek a banyák, elől-hátul csimpajkozó meztelen porontyokkal, a ronda, boglyos, vadállatarczu nederesek hajtják a csordát, s előtte-utána száguldoznak ordítozva; öltözetük állatbőr, beszédük röhögés, üvöltés, makogás, hőrögetés, nem emberi szózat; maguk a vén banyák is egymás közt, meg a kisérőikkel olyan szavakon beszélnek, a mik az ördögidézéshez hasonlítanak; s azoknak az értelmét csak ők maguk tudják.

Mikor ez a bivalycsordán nyargaló gyülevész szétterül a Feketeügy lapályán, olyan az, mintha egy óriási hangyabolyt rugott volna fel valaki.

A székelyek gondoskodtak már a fogadtatásukról.

Az Olt, a Feketeügy tavainak megnyitották a gátjait, a vizek elöntötték a mezőket egész a Várhegy dombjáig.

Csakhogy a mocsár nem gát «ennek» a hadnak!

A bivalynak éltetője a posvány. A mint a bivaly-csorda a szétterült vizeket meglátja, rohan beléjük s viszi magával a hozzá nőtt csőcseléket; manók és boszorkányok, a sívó-rívó porontyhaddal, mind bele a mocsárba: ott azután megragadnak, elfeküsznek; a bivalyoknak s a beléjük kapaszkodó ember-rajnak csak a fejeik látszanak ki a vizből, azokat onnan semmi ösztökélés ki nem veri, a míg meg nem éheznek.

Azzal, a mint ez a riadozó gyülevész félrekotródik, kezd kibontakozni a hegyszorosokból maga a vándor nép zöme, rendbeszedett tömegben. Egy óriás kigyó, mely kanyarogva kuszik előre: a fejét már a róna közepéig tolta s a dereka még nem jött elő a mély utból. Olyan az, mint egy eleven folyam.

Elől a válogatott sereg, hét ezer lovas, a kiket a fejedelemfi Kúthen vezet. Ez a dandár egy kürtszóra azonnal félhold alaku karéjba tud felállni: ez a kunok megszokott csatarendje. Mögöttük jön azután a hét nemzetségre felosztott nép, három nemzet elől, négy hátul; közepett a kun fejedelem, a vénekkel és a bokolabrásokkal (ez volt a papjaik neve). A férfiak mind lóháton elől; azután az asszonyok, leányok, ökörvontatta szekereken, a mik ernyővel vannak fedve, zöld galyakkal körültüzködve; a sihederek a szekér mellett ballagnak a kutyáikkal együtt. Utánuk hajtják az ostorosok a tejelő borjasteheneket s a csikós kanczákat: azoknak a tejéből készítenek, a hol letelepesznek, mámorító italt. A rengeteg sokaságú rideg gulyákat, a szilaj méneseket, a hosszú gyapjas, csavart szarvú juhok nyájait s a szarvaslábú rőt sertések csordáit aztán leghátul terelik az ijász pásztorok, hosszú kongató ostoraikkal, hegyes dárdáikkal; s a marhával együtt terelik a gyalog maradt rabszolga-hadat, a kit a világ minden népei közül magukkal hurczoltak: csupa férfiból és fiuból áll az. A rab nőt, ha szemrevaló, koczkára bocsátják, ha nem az, elpusztítják.

Aztán legeslegvégül bezárja a hosszú vándorhadat egy undokul vonító csikasz farkascsorda, a mit az útfélen elmaradt hullák csalogatnak a vándor nemzet után. Ez az állandó kisérője a vándor nemzetnek, pusztákon, erdőkön keresztül; ennek az üvöltéséből jósolnak a papok.

Mikor ez a néptömeg vézighuzódik a nagy háromszéki rónán, sebes nyári zápor vonul el a hegyek fölött, s az alkonyodó napnál fényes kettőzött szivárvány támad, melynek egyik vége a Várbérczen, a másik vége a Czenken támaszkodik a mesemondta aranytálba s a vándornép mind ezen a szivárvány kapuján keresztül vonul be Erdélybe. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a szivárványon nem jó keresztül menni; mert a mi ember, állat azon keresztül megy, a nő himmé, s a him nővé változik át. A hétszinű bábabukrára még ujjal mutatni sem jó, mert a rámutatónak az ujját megragadja a «kék kelevény».

Az egész vándor nemzet háromszázezer emberfőt számlált, azok között volt negyvenezer harczos férfi.

A három székely-széknek ugyan össze kellett szedni az erejét, hogy ezt a kelletlen vendégsereget korlát közé foghassa. De nem volt ebben hiányosság.

Bálványos-vár felől ott állt hadirendben a székely lovasság, a kiket az öreg rhabonbán, Opour vezetett, a három fiával, a kik közül a legöregebb neve Szilamér, a középsőé Zsombor, a legkisebbé Iszla. Budavár vidékéről lejött Sándóur rhabonbán a maga hadaival, a kinél van Attila turulos zászlója s körüle azok a vitézek, a kiknek az ősei azt a zászlót a népeltörlő harczokból elhozták; a Barczaság felől elállják az utat a «német lovagok», kiket Jeruzsálemi Endre hozott ide Syriából. A sík róna közepén pedig ott áll a Várhely, mind a négy bástyája csakúgy berzeng a kopjahegyektől, s feketéllik a süvegektől; az is haddal van megrakva.

Kuthen vezér egész a várig eljött a hadával, a mit mély vizárkok vettek körül, beszegve hegyes sánczkarókkal.

Itt tanácsolá neki Kájon «horkáz», hogy maradjon meg egy áldomásra a vár alatt: bizony hasznára lesz.

Ez a Kájon, bálványosvári horkáz volt, Opour embere; a kit a rhabonbán a nádorispán parancsára eléje küldött a kun népnek, hogy lenne kalauzolója a székely földön keresztül, s ha a két nemzet egymásnak a nyelvéből valamit meg nem értene, azt tolmácsolná, s a szokásaikat is egymással megismertetné, nehogy csupa félreértésből még egymás ellen kardra kapjanak.

Hanem a kunvezér agyafurt volt: nem vette be a tanácsot, azt mondta, mit neki ez a vakandturás itten? s azt gondolta, hogy majd ő most a maga előhadával szépen elmegy a vár mellett, a szakadó zápor oltalma alatt: a tegez idege ilyenkor megázik, nem lőhetnek rá a vár bástyáiról, s ha egyszer aztán túl lesz a váron, ő állhat majd a kert felől s ő szabja meg az átkelési szövetség feltételeit, nem a székelyek.

Hanem amint a vár elé ért, csak jött ám eléje nagy süvöltve a levegőn keresztül egy hordónyi nagy gömb égetett agyagból, a mit a sáncz fokáról hatalmas hajító géppel röpítettek alá, s a mint a kun lovasság közé leesett s cserepekre törött, egyszerre ördöngős méhraj zúdult ki belőle, a mi neki esett a lovasok arczának, s fulánkjával összecsipte-marta s védekezni hiába ellene. Azután meg jött nagy búgva egy másik nagy bolond cserépkobak, abból meg mérges vizi kigyók gomolya hemzsegett elő, a mi a lovak lábaira tekergőzött s azokat összemarta úgy, hogy a megdühödt állatok egymást harapták kinjukban és rémületükben.

Ebben a kunnak még az a veszedelme is volt, hogy viseletében a török szokást követve, hátul kopaszra nyirta a fejét, csak elől, hagyta hosszan lecsüggni a haját, aztán hosszú kantust viselt; méh, darázs a tarkóját, kigyó a lábszárát könnyen csipte, marta.

Ez csak intés, hogy «lassan a testtel».

Kuthen átlátta, hogy legjobb leszállni a lóról, s békeüdvözléssel járulni a várkapuhoz.

Akkor aztán a vár kapuja is megnyilt, a csapóhidat leeresztették, s előjött belőle a vár parancsolója, ugyanannyi emberrel, mint a mennyi a kun vezért kisérte gyalogsorban.

Emberrel ám; de asszonyemberrel. Maga is olyan volt.

Valamennyi dárdásnak volt bivalybőr melledzője, és fekete süvege; de szoknyája hozzá: bajusza pedig nem volt.

– Hát asszonyokat üdvözöljek én? Kiálta nagy haraggal a kun vezér, a mint megismerte a fegyveresek sima arczáról, hogy azok nők.

– Mit bámulsz úgy rajtunk? szólt a parancsoló asszony: van kardunk, mint neked; van süvegünk, mint neked; van szoknyád, mint nekünk.

A kun vezér megvető negéddel fordult Kájon horkázhoz.

– Hát olyan kevés a székelyek közt a férfi, hogy még az asszonyoknak is jut süveg, viselni való?

– Tudd meg azt vezér, mondá neki Kájon horkáz, hogy a fekete süveget a székely menyecskék annak az emlékére viselik, mikor Felcsiknál a tatár sereget tönkreverték, az uraikkal versenyt küzdve.

– Soha sem szerettem az «őrpatával» harczolni, dörmögé a kun vezér. Az asszonyvágta seb soha sem gyógyul be. – Asszony parancsol hát e várban?

– Nem asszony, hanem fiuleány; igazítá helyre a horkáz. Ha nálunk egy nemességből a fiág kihal, minden birtok és hatalom rászáll a leányra, az ősi névvel: az viseli, fiuleány lesz. Hatalmas asszonyurak neveit emlegetik hagyományaink! Majd meglátod még az utadban Rapsonné várát, Veneturné várát, ott is asszony viseli a süveget s sort ül a tanácsban.

– Bolond szokás! a hust vérben, a köleskását tejben főzik, nem összevissza. Mit keres asszony a tanácsban? Hosszú haj: rövid ész!

– Már pedig ennek az asszonynak az eszétől jobban őrizkedjél vezér, mint a hajától; mert ennek az esze tovább ér, mint mind a kettőnké. Ez a hires Mike Sára, a ki magát az ős Istent, a Damasek Istent is úgy hátra szorította, hogy most csak egy kuczkóban kuporog. Ez hozta be a keresztrefeszített hitét a székely földre s olyan tornyos házat épített neki, mint egy vár. Valamennyi alirumnája a nap vallásának, mind elványadt előtte. Rettegj a tekintetétől.

Mind ezt kun nyelven beszélték egymás közt a kun vezér és a horkáz, alig értett meg abból valamit, a ki meg nem szokta.

Egy vizárok állt nő és férfi vezérek között, annak a dobogója fel volt huzva.

– Szólj! Mit kivánsz? kiálta át erős, csattanó hangon az asszony-úr.