A LEÁNYRABLÁS.

Hiresek voltak abban az időben a torjai vásárok. Maga Torja város is nevezetes egy hely: öt faluból alakult át egy várossá; egy egész mérföld a hossza; a Torja patak jobboldalán levő része Háromszékhez, a baloldalán levő Csikszékhez tartozik. A baloldali részében a Mike család az úr, a jobboldalon az Opóúrok. Ezt arról is meg lehet tudni, hogy a székesegyházak mind a baloldalon vannak; van belőlük kisebb-nagyobb öt. Hanem a hatodikat: egy hatalmas szép, hegyes tornyú Istenházát épen most építteté a búzgó Mike Sára asszony a vár aljában; csak nem régiben szentelte fel a kolozsvári püspök. A szent épület az akkoriban divatozó román építési mód szerint lett megteremtve: Olaszországból hozott pallérok faragták azt ki mindenféle kövekből, s a belseje is gyönyörűen volt felczikornyázva. Az oltáron Szent Miklós képe ékeskedett; körül támogatva kifaragott angyaloktól és prófétáktól. Erről az egyházról ezt a részt Szent-Miklós-Torjának is nevezték. Még rézdudát (orgonát) is hozatott belé Mike Sára asszony, a minek aztán egészen más a zengése, mint mikor a tuhudún áldozathoz dobbal, síppal, hegedűvel zenebónázzák az «igreczet». Szép, nagy harangot is öntetett Mike Sára asszony, a mit ezen a napon húztak meg először az Úr tiszteletére; elhangzott annak a szava még a szomszéd városba is.

Szent-Mihály napján volt Torjának a vására, a mikorra messze földről idesereglettek árúsok és vásárosok. Lehetett itt olyankor látni mindenféle népet, oláhokat Havasalföldről, német lovagokat a Barczaságból, tatárokat, bolgárokat Etelközből és görögöket Ráczországból. Hiresek voltak akkoriban különösen a székely paripák; olyan hegyjáró lovakat messze földön nem lehetett találni. A székely ekevasak, kardok is kapósak voltak ez időben s szekereiket hét országra hordták; a székely «szövöttest» pedig úgy ismerték, hogy az soha el nem szakad; a székely irhabőr, mézeskenyér készítése titkát ki sem lehetett találni.

A sok külföldi gyülevész pogány és eretnek nép között könnyen elvegyülhettek a bálványosi tuhudúnok is, a kik feles számmal átjöttek a folyó másik oldaláról, s vásár lévén, minden ember azt árulta, a mit akart, s annak adta, a ki megvette.

Pedig hát sok olyan dolog ment vásárfia számba, a miért, ha az egyházfejedelmek megtudnák, bizony tűzre vettetnék az árút az árulóval együtt.

A tuhudúnvallás eltörlésével még mindig megmaradt a sok garaboncz. Ezeknek is csak élni kellett. Dolgozni pedig ezek nem tanultak, hát csak a régi mesterségüket folytatták. Eljártak a városokra, s árulták a népnek a hajdani bolondságokat, a mikben senki se hisz már, de a furcsaságukért mégis hozzájok nyúl: egyik garaboncz bűbájos botokat árult, a mik a csodatevő «jazad» fáról lettek levágva, a másik a «Zerezizisten» bálványkáit dicsérte okosnak, bolondnak, a mik rézből vannak kalapálva, bajuszos emberfőt ábrázolnak, s bot végére felhúzhatók: nem Isten már, csak vendégkisérő; a gelencsérek kirakták az edényeik mellé a kakasfejű «deli ördögöket,» miknek a hátuljába síp van dugva; ez sem ördög már, csak füttyfene, de azért «Kokós»-nak hívják s minden háznál tartják; a sütő-asszonyok sátora alatt válogatni lehetett az «örömkalácsban», az is pogány maradvány még: sütemények, madarak, állatok alakjára gyúrva. Egy-egy régi elvadult pofájú tuhudún, (valamikor táltos lehetett), most «ráró» madarakat árul, a mik szentmadarak voltak az ősmagyarok idejében, bujdosásaik alatt ezek vezették őket, s a vezérek sátorára leszálltak estenden; gyönyörű volt az alakjuk. Embert, paripát ha meg akartak dicsérni, azt mondták: olyan, mint a ráró madár! A ki egy ráró madarat megölt, olyan birságot fizetett, mintha egy lófő székelyt ölt volna meg, most már ki is veszett az egész faj, vagy olyan helyeken lakik, a hol senki sem talál rá. Nagy árt is adtak azokért az előkelő urak.

Veszedelmesebbek voltak ezeknél a «bábák», a hajdani napáldozat papnéi, a kik alattomban mindenféle varázsló kenőcsöket, csodatevő bájitalokat árultak: «szerelemtaplóját» férjhez menni vágyó leányok számára, «holdfüvet», a mitől minden erős zár kinyilik: «Csaba-íre» virágot «bajsebek» begyógyítására; azután meg békakövet, a mi gazdaggá tesz; «pilinkó» bábot gyermektelen asszonyok számára, «piritus»-t azoknak, a kik éjszaka félnek a sötétben, varázsgyűrűt, a mi győzhetetlenné tesz. Aztán a hajdani papnéknak leányaik is voltak: hajdan tündéreknek hitták azokat, most is viselik még a tündér neveket: Büvellő, Szemőke, Gillike, Illangó, de most már csak «Czifra asszony» a nevük; később az «asszony» is elmarad s lesz belőle «czifra», «czefre», «czufri». De még ezek most is tudják a régi pogányvilág tündértudományát: tükörből jövendőt látni, madárszót megértetni, szívfájdalmat szép szóval és egyébbel meggyógyítani. A hol az ő sátoruk van, ott telepesznek le az igreczesek, a csimpolyások, tilinkósok, hegedűsök, s azoknak a hangicsálása odacsődíti a legénységet, ott járják a dali tánczot, összeütögetve a kardjaikat s kiabálva hozzá: «vasat! vasat!» A víg leányok kinálgatják őket méhseres kupával, lótejes tömlővel; de a legények vigyáznak magukra, mert a ki előbb iszik az italból, mint a leánynyal megkóstoltatta volna, «utánafutó» lesz belőle.

És annyi pogányhitből maradt szerdék között ott árulták a szent képecskéket, olvasókat és irott imádságos könyveket, a miknek a hátuljában naptár is volt, az új hónapnevekkel. Mivelhogy azoknak a régi elnevezéséről is el kellett már szokni. A «gólyahír-hó», az «ökörnyál-hó» nem járja már, most Szent-György havának, Boldogasszony havának hívják s meg kell ismerkedni az új számjegyekkel is, mert különben nem ismeri meg az ember az évszámot a pénzen: azt pedig jó megérteni, mert a két királynak (nem hijába volt két feje) az az okos gondolatja támadt, hogy minden esztendőben becseréltette a régi pénzt újjal s akkor egy dénárt lehuzott belőle; tehát ugyan vigyázni kellett a vásáron, hogy rá ne hagyja magára sózni az ember a tavalyi pénzt; s a székely inkább feleszeli magát, mint hogy meghagyja csalni. A tuhudúnok azonban még most is hosszú rovásbotokra irják a maguk hunnus betűit, mikor valami nagyobb adás-vevést feljegyeznek, a mi a gulyáknál, méneseknél előfordul. (Mert tudnunk kell, hogy a székely mindig irástudó volt, s legrégibb időktől fogva nem volt egy székely ház, a minek a pompás galambbugos kapuja homlokát jelmondatok ne ékesítenék a gazdája nevével és az építése évszámával, néha még versek is.)

A vásárbirónak ott áll a sátora a marhavásártéren. Ez a billogos, (bilochus) a ki az igazságot akként osztja, hogy az eladott ökörnek, lónak a tomporára sütteti a tüzes vassal a vevő billogát, nem ám valami betűt, hanem mindenféle czikornyákat: szívet, napot, holdat, kereket, lóherlevelet, s ha pedig tetten kapott tolvajt hoznak elé, annak meg a pofájára sütteti a tüzes vassal a maga illetőségét: ha ökröt lopott, ökörfőt, ha lovat lopott, patkót; az «előbor-áldomásnak» azonban a kádár előtt kellett végbemenni.

Meg volt ugyan parancsolva, hogy a míg a szent misének vége nincsen, addig «csittvásár»! legyen; de hát ezt nem lehetett megtartani, a hol annyi volt a tuhudún hitű székely, s azoknak az eszelője maga az Opóur gyerek, az Iszla; a ki csak azért is meg akarta mutatni, hogy daczból is meg meri tenni, a mi törvénytől tiltva van, s ott tánczolta karikába állított czimborái közepett a «kalákás» tánczot, timbora és tilinkó szó mellett, épen az egyház előtti lonkán, úgy, hogy a mint az egyházból kihangzott az ájtatszerű orgonaszó, épen úgy behallatszott oda a tánczugrató igrecz, s a hány «úr vagyon te veled» hangzott el odabenn, kétszer annyi «juhajla!» felelgetett meg rá idekívül.

Mert még akkor az egyházi szertartás egészen magyarul ment, csak a végén kiáltotta a pap, s utána a népség háromszor e szókat: «Kirie eleison!» Az esperes maga tősgyökeres magyar volt, a ki soha sem tanult se görögül, se deákul, s egyátalában sokkal jobban értett hozzá, hogyan kell a «tollas bottal» a hitetlenek fejét megkommantani, mint a pásztorbottal a hiveket összeterelni; hanem volt neki egy olasz eredetű papbojtárja, a ki maga ferenczrendi szerzetes lévén, tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet s az imádságokat és az ó-szövetséget le is fordította, a miket azután a kegyes úrnő, Mike Sára, tizenkét iródiákkal folyvást iratott gyönge irhabőrre s azokat szétosztatta a maga hivei között. Ennek szokás szerint diák neve volt: Pater Rhadamanthus; de biz azt a székely csak a «ragyabunkós»-nak nevezte, a mi rá is illett, mert nagyon himlőhelyes volt az ábrázatja. Maga a szertartás sem volt valami nagyon czikornyás; a csengetyű nem volt még behozva; a nép nem borult térdre; állva hallgatta végig a misét, a mi kezdődött a rézduda szón, zsoltár éneklésen, mely után a szerzetes felment a szószékbe, ott egy nagy könyvből felolvasta a Szent Ferencz imáját, akkor megint énekeltek egy verset; arra meg az esperes ment fel a szószékbe s tartott egy kegyes szónoklatot valamely ó-szövetségi mondás felett. Azután mind a két pap megmosta a kezét az oltár előtt; akkor a szentelt oltárterítőt feltakarták, az esperes elővett egy kenyeret, meg egy ezüst kancsót tele borral, hozzá arany kelyhet, elmondta a népnek, hogy ez a megváltó Jézus teste és vére, s aztán széttördelve a kenyeret, sorba járt a hívek között s mindenkinek adott a kenyérből egy falatot, a borból egy huzást, a mit nádszálon keresztül szíttak. Végül megkeresztelt egy pár újszülöttet, s ezzel megáldá és elbocsátá az egész gyülekezetet, elmondatván vele fenhangon előbb egy egész miatyánkot.

Mind ezt a szertartást végig nézte Szilamér az egyházajtóból, egy kőczölöp mellé huzódva. Szabad volt ide a tuhudúnoknak is bejönni, sőt kivánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.

Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá: ez bizony szép lakás az Isten számára; de a mi száldokfa-köröndünk mégis csak szebb, mert annak az égbolt a teteje s élő forrás mellett van az oltárköve.

Az orgonaszó meg az ének nem igen lepte meg, ez nagyon hasonlít a tuhudúnok kürt és tilinkó-zenéjéhez, melyhez a szűzek énekelnek az áldozatnál.

A mit azután az olasz ferenczesbarát olvasott fel a könyvből, az meg épen megnyerte a tetszését. Ez szent Ferencznek az imája, mely, mint az irás mondja, így hangzik:

«Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi testvérünkkel a «nappal», a ki mi nekünk világít! Óh mily szép, óh mily ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!»

– No hát mi is épen ezt valljuk, dörmögé Szilamér.

«Légy áldva óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek».

– Ezt is a számból vette ki ez a pap!

«Légy áldva óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, a ki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vizzel együtt, a ki oly hasznos, jóizű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a tüzzel együtt, a kivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva óh uram, a mi asszonyanyánkkal a földdel együtt, a ki minket táplál és megtart».

– Hiszen ez egészen az én hitem! mondá magában Szilamér. S egy nagyot gondolt: «ha ez a keresztyén vallás, kapom magam: odamegyek az espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a te hajszáladdal, aztán szünjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre, nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én szerelmesemmel ottan az oltár előtt».

Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy «a kik itt e világon elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s a kik itt szolgálnak, azok fognak ottan uralkodni».

De ez már sehogy sem ment a rhabonbán fiú fejébe.

– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg én nekem parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, a ki itt hős volt és vitéz, a túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; a helyett is én elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár? Hogy az se legyen igaz, hogy a mely ellenséget én vitézi csatában megölök, az a más világon engem szolgálni fog? hanem megfordítva, a gonosz ellenség, a ki hazámra tört, s kit én lesujtottam, ott a más világon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra a gönczölszekerén repüljek, a minek a kocsisa Konrád császár, a kit Lehel vezér a kürtjével halálra sujtott? Ez pedig már igaz! De erre rá nem állok.

De hiszen nem is ezért jött erre a szent helyre Opoúr Szilamér, hogy magát megtéríttesse; hanem azzal az istentelen gondolattal, hogy azt a leányt, a kinek utána vesztette az eszét, erőszakkal elrabolja.

A keresztyének az egyházba nem viszik magukkal a fegyvereiket. Ezt jött kitanulni Szilamér erre a szent helyre. Az a gonosz Rapsonné adta neki ezt a kárhozatos tanácsot s ő azt megfogadta. S nem térítették meg föltett szándékából sem a festett és faragott szent képek, sem az az eleven szent kép, a kit egyre bámult.

Az istentiszteletnek vége is szakadt már; az esperes áldást adott a gyülekezetre, meghintve a szentelt vizszóróval, a mi a tuhudúnoknál is szokás volt, csakhogy az ő táltosuk tisztesfüpemetét használt hozzá; s arra aztán megindult a népség, ki a templomból, elől a legapróbb gyermekek, azután az ifjú legények, mind hátrább az öreg apók; akkor következett az esperes, a nagy ezüst pásztorbottal a kezében; annak a feje fölött négy izmos férfi emelte a bibormennyezetet aranyos rudakon; a mennyezet körül pedig az egyház tornáczában tizenkét alabárdos sorakozott, talpig pánczélba öltözve. Nyomban ezek után jöttek az asszonyok és leányok, minden hajadon a saját anyja mellett; legelől valamennyi előtt Mike Sára asszony, a szép Imolával. Keresztyén nők, mikor Isten előtt járnak, szemeiket földre szokták sütni: azért is nem vette észre egyikük sem Szilamér alakját, a ki ott az ajtó mögé meghuzta magát.

Az ő fortélya körmön volt fonva: biztosan kellett annak sikerülni. Erőszakos és durva erkölcs volt az; de nem tehetett róla, hogy olyan nagyon szerette azt a leányt. Összebeszélt az öcscsével, hogy mikor a leány a templomból kijön, akkor az anyja mellől elrabolják.

Szavuknak is álltak, mert amint a templomból kijövő ájtatos sokaság szétbontá a tánczoló tuhudún csapatot, Iszla hirtelen odaugrott az asszonyok közé s gyorsan, mint a prédáját elkapó hiuz, átnyalábolta Imolát s odarántotta magához az anyja mellől.

Ámde a leány nem hiába tette le az erő próbáját, olyat ütött az öklével megtámadója homlokára, hogy az minden csillagot meglátott egyszerre az égen s azzal kiszakítva magát a kezei közül, visszafutott a templomba.

Iszla, az ökölcsapásból gyorsan felocsulva, dühösen ordított fel s szétturva maga elől az útját álló asszonysereget, rohant, mint a megnyilazott medve, a futó leány után: azonban futtában hirtelen megkapta egy erős kéz a hosszan utána lebegő befont üstökét s annálfogva visszarántotta. Ez meg épen halálos megbántás a tuhudúnnál, ha az üstökét megragadják.

– Ereszd az üstököm, te boszorkány! ordítá fel Iszla, nagy boszuval fordulva hátra visszatartóztatójához s kirántotta öve mellől hosszú medveölő kését. Mike Sára maga volt az, a ki leánya rablóját üstökön ragadta; Iszla vad haraggal emelte föl a kését s bizony leszúrja vele az asszonyt, ha egy pillanattal elejét nem veszi a rossz szándékának a jámbor esperes, ki a szent pásztorbottal olyat sujtott Iszlának a feje lágyára, hogy az még csak egyet lépett s már a másik lépésnél oda át volt a másvilágon.

Iszlának a hivei, a kik fegyverrel jövének, ádáz verekedést kezdtek; de Mike Sára pánczélos lovagjai feltartották őket mindaddig, a míg a torjai keresztyének hozzájutottak a templomajtóban lerakott fokosaikhoz; s akkor aztán nem volt más jelszó, mint az, hogy «csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!» A dulakodás végtére is a tuhudúnok megfutamodásával végződött, a kik még az agyonütött vezérüket is kénytelenek voltak cserben hagyni. Mike Sára asszony úgy vezényelt ebben az ütközetben, akár egy hadnagy.

Csak azután jutott eszébe széttekinteni, hogy hát a leánya hová lett?

Mondták, a kik látták, hogy a szentegyházba futott vissza.

Odamentek, keresték: az egyház üres volt. Csak a lehullott pártáját találták meg a földön.

– Imola! Imola leányom! kiáltozá az édes anyja, de a leány nem jött elő.

Hanem nagy sokára elővánszorgott az oltár mögül a harangozó, az elbeszélte, hogy mi történt?

A mint Imola bemenekült a szentegyházba, mely már akkor kitisztult a néptől, egyszerre csak eléje toppant egy délczeg férfialak, ki eddig a pillér mögé lehetett rejtőzve. A harangozó megismerte: a bálványosi rhabonbán legöregebb fia volt az, a Szilamér. A mint ezt az alakot megpillantá a leány, egyszerre, mintha nyillal lőtték volna sziven, elhagyta minden ereje, két kezével a homlokához kapott, egyet fordult a sarkán s hanyatt esett. De nem eshetett a földre, mert az ifjú felfogta a félkarjával s azzal kirántva az oldaláról a kardját, rohant a leánynyal a sekrestye ajtó felé. A jámbor biczebócza harangozó ijedve bujt el előle az oltár mögé; mert, ha ott kapja, még kettőbe hasítja. Csak annyit látott a zugból, hogy a lovag a sekrestye ajtaján át kirohant drága terhével; odakünn vártak reá a csatlósai felnyergelt lovakkal; gyorsan nyeregbe vetette magát, a leányt az ölébe fektette s azzal elvágtatott!

– Rohanjatok a rabló után! ordítá Mike Sára asszony, elfeledve, hogy az itten Isten háza, a hol asszonyembert nem illet meg a beszéd. Hozzatok lovat nekem is! Hol a kopjám? Hol a puzdrám? Hol a tegzem? Utána minden vitéz! A ki a fejét elhozza a martalócznak, annyi súlytvető aranyat kap érte! Egyetlen leányom, Imola leányom nem hagyom pogányok kezében!

Nagy lett a zendülés. Az egész vásár neki zudult Szilamért üldözni.