ESKÜVŐ A «NAPNÁL».

A leányrablók vágtattak sebesen Bálványosvár felé. Az átjáró váron túl nem kellett tartaniok az üldöztetéstől.

Szilamér drága terhével hátra maradt a társaitól: az elalélt leánynyal ölében csendesen kellett haladnia; mire Bálványosvár alá ért, már akkorra a többiek telelármázták a várat a jól sikerült leányrablás hirével. Ők csak az örömhirt tudták, mert az egyház tulsó oldalán álltak elrejtőzve lesben; a gyászhír, hogy Iszla halva maradt a lonkán, gyalog jön és sánta lábon.

Opour Kevendnek tehát nagy volt a kedve, mikor meghallotta, hogy a dölyfös Mike Sára egyetlen leanyát, a fiúleányt, a kit az anyja nem akart egy Opournak feleségül adni, mégis csak elkapták: ha nem adták szép szóval, elhozták erővel. Így derék az. Bevett szokás ez a tuhudúnnál. Ő is így ragadta el erővel mind a három feleségét, egyiket a másik után s mi panaszuk volt rá? Boldogok voltak, jól éltek holtig. Hiába hozta meg László király azt a törvényt, hogy a nőrablónak nem szabad az elrablott leánynyal megesküdni hitvestársul. Nem ám a keresztyén oltárnál, de szabad a «napnál».

Mikor Szilamér a várkapu elé ért, a hol egy vasdobogón kell végighaladni, egetverő örömlárma fogadta a bástyákon. Ettől a lármától, meg a vashid dörgő robajától egyszerre fölriadt a leány aléltából s amint a szemeit kinyitotta, az első tette az volt, hogy kirántotta elrablója öve mellől az éles kétélű tőrt s szilaj mozdulattal emelte döfésre.

Szilamér széttárta a mellén a köntösét s azt mondá a leánynak:

– Ha haragszol, ide döfj.

És aztán a szemébe nézett a leánynak, azzal a bűvös-bájos tüzkisugárzással, s ettől a varázstól lelankadt a leány erős karja, a tőrt eldobta a háta mögé.

Ekkor aztán Szilamér még szorosabban ölelte őt magához s a párduczbőr kaczagányával eltakarta fejét, hogy ne szégyenkedjék, mikor ennyi idegen arcz bámul reá.

– Derék legény vagy Szilamér! kiálta eléje a vár tornáczáról Opour Kevend: igazi apád-fia vagy! Csak vidd a fészkedbe a madaradat: ma neked szól minden ének! Réten, mezőn, palotában! Hegyen-völgyön lakodalom! Fujjátok azt a lakodalmast! Danoljatok ti leányok.

Szilamér sietett a maga városztályába, szerelmesét két karján emelve, a nagy üdvözletes zenebona közül. Az öreg rhabonbán pedig áldomást tartott e nagy diadalomra a vár udvarán: ökröt süttetett, hordót csapoltatott. Vigan legyen ma minden ember. Hagyjátok őket magokra, a míg kibékülnek. Az asszonyféle ilyenkor rúg, körmöl és harap. Nekem is tele a pofám ilyen karmolás bélyegével: Szilamér fiamé is majd olyan lesz holnap, mint a ki hiuzt fogott elevenen! Az neveli a szépségünket. Hadd marakodjanak egymással! Majd holnap megtartjuk a «tyukverőt». Minden tyúk meghal a várban, fogadom! Iszla fiam készül arra. Ő csinálja majd meg a menyasszonyébresztőt, dobbal, síppal, nádi hegedüvel.

Ez alatt Szilamér bevitte Imolát a maga lakába.

Egy roppant nagy terem volt az, keletnek, nyugotnak ajtó nagyságú ablakokkal; de a miknek a közléje a vastag falban olyan volt, mint egy kis szoba. A terem egyik oldalán volt egy gádornyi vastagságú kandalló, vígan ropogó hasábfákkal megrakva, azzal átellenben egy oszlopos fülke, a miben egy nyugágy volt, beterítve medvebőrrel és tarka gyapjuszőnyeggel. A padmalytartó vastag tölgyfagerendák czifrára ki voltak faragva, s a falakat mindenütt diófa táblázat burkolta, a palló pedig tarka gyékénynyel volt beborítva. Nehéz szekrényeken arany-ezüstkelyhek és tálak pompáztak, a kandalló környéke tele volt aggatva székely mázos kancsókkal, a miknek czifrázata oly sokféle, hogy két egyformát benne nem találni. A fal egyik részét pompás szarvasagancsok és vadkanfők diszíték, körülaggatva számszerijjakkal, kopjákkal, puzdrákkal, kürtökkel; másikat hatalmas aranyozott rézpaizs köré tüzködött fegyverek ékesíték: azok között egy hegedű is, mintha az is táborjáró szerszám volna; a keletnek nyiló ablak gádorában álltak fiókos szekrényen a fakupák, réz ejtelek, cserép finakok, a mik férfimulatsághoz valók; a nyugatra néző ablak mélyedésében pedig volt a magas támlájú faragott karos szék, az előtt egy czifrán esztergályozott guzsaly, az egyik szögletben egy osztovátás szövőszék, a másikban egy hárfaalakú timbora: magán az ablakhidján egy tarka cserépibrik, tele gyönyörüséges «ramocsa» virággal; a mi nem terem másutt, csak a legvadonabb székely havasokon. A terem közepéről pedig egy roppant nagy kőszáli sas csüngött alá, szétterjesztett szárnyaival hat singet átérő. S hogy eleven állatokban se szükölködjék a ház, a kandalló előtti medvebőrön hevert két hosszúszőrű vadászeb, a sávolyos kendőkkel körülaggatott ablakfülkében pedig pávafarkú páros galamb turbékolt. De hogy a fődolgot majd el ne felejtsük, a terem közepén állt egy hosszú asztal, akkora, hogy ötven ember is körül ülhette, s erre az asztalra volt letéve egy lapos mázos tál, azon meg egy sokrétegben összefonott kalács, a mit úgy hívnak, hogy «hazai-kenyér». «Hazai» volt pedig az ősszékelyeknél a neve az új asszonynak, addig az ideig, a míg a főkötőt a fejére nem tették, azután lett a neve «feleség». Együtt volt itt minden; nem úgy, mint mai világban: hogy egy házat hatfelé elrekesztenek, s külön él, tesz, vesz férj és feleség. Itt mindig látják egymást.

Mikor Szilamér letette az öléből Imolát, így szólt hozzá:

– Nézz körül: ez a te házad; itt te vagy az úrnő. Ha kivánsz benne valamit, mondd meg: itt lesz; ha nem szeretsz benne valamit, mondd meg: elmegy innen. Itt van az asztalon a mátkakenyér. Ez te rád vár, hogy megtörjed. A míg ezt meg nem töröd, s velem meg nem osztod, addig én urad nem vagyok. Itt hálok a gádor előtt; kettőnk között kivont kardom, s egy tekintettel is én meg nem sértelek. Ha gyülölsz, megölhetsz.

E szelid szavakkal már félig megvevé a leány szivét.

– Ha gyülöltelek volna, bizony megöltelek volna.

– Akkor hát miért reszketsz mégis?

– Nem tőled reszketek; hanem a te bálvány-istenedtől.

– Az én istenemtől? szólt búsan Szilamér s azzal megfogva a leány kezét, odavezeté őt a nyugatnak néző ablakhoz. Nézd, épen most áldozik le. Láthatjuk fényes orczáját. Milyen pompát teremt maga körül! Biborból, aranyból veti meg az ágyát: a mit nem kér a népétől. Soha sem kér semmit, mindig csak ád mindent. Nem jön tőle más, csak az a mi jó. Soha sem csalódik meg benne senki, soha sem mondta senki, milyen hideg lett a nap! Nem imádtatja magát, hogy jőjjön fel, feljön kérés nélkül; nem keresteti magát, hol vagy? hová tüntél? Ott látja mindenki az égen. Nem válogat az emberekben: ez hű, az hitetlen, amaz meg eretnek; egyformán világít, melegít mindenkit. A virág csirája, a hernyó bábja megismeri őt, s az emberszív ne ismerje? Az édes, a szerelmes, az igazságos napot.

– Valóban dicső a nap, mondá Imola. De dicsőbb az Isten, a teremtő, a ki őt alkotta.

Szilamér magába szállva, szólt elkomorodottan:

– Én nem tudom, ki az? Én nem vagyok se bölcs, a ki könyvekből tanulta, se látó, a ki szinről-szinre látta az Istent. Én csak annyit tudok, a mennyit megértek. Tudom azt, hogy a kit ti Istennek neveztek, nincs közel. Nemrég a helytartója, a ki Rómában lakik, megparancsolta Endre királyunknak, hogy menjen el egész hadsereggel az Isten sírját felkeresni. Esztendeig tartott neki odamenni, esztendeig visszajönni onnan, három tengeren és négy sivatagon mentek keresztül. Fele népe odaveszett. Nem tudom, megtalálta-e az Istent? Azoktól, a kik visszajöttek onnan, hallám, minő kegyetlenségeket követtek el az útbaeső népeken, hogy fajtalankodtak az idegen népek asszonyaival, hogy égették föl a legvirágzóbb városokat, s aztán hoztak magukkal haza egy nyavalyát, a mit sohse ismertek még eddig az országban: a bélpoklot; s elhozták magukkal a «német lovagokat» Erdélybe, a kik rosszabbak a nyavalyánál. Ilyen Úr-e a te Istened? Ő parancsolja ezt?

– Nem! Nem! Óh ne káromold őt előttem. Ő a szeretet Istene, a ki senkinek vesztét nem akarja, a ki mindenkinek édes atyja, a ki még a bűnösnek is megbocsát.

– Igazán? Hát az én bűnömet is megbocsátja? Azt, a mit ellened vétettem?

A leány pirulva süté le szemeit s kezét az ifju fejére tette.

– Akkor én azt hiszem, rebegé Szilamér, hogy a jó embernek jó az Istene, a rossz embernek rossz az Istene, akár keresztet, akár napot imád. Jól van hát! Nem vagyunk mi bálványimádók: nem borulunk mi arczra, nem csókolgatjuk a köveket, nem rimánkodunk hozzájuk, csak szeretni, tisztelni tudunk. Mert hát minek mondjam azt az érzést, mikor látom lemenni a napot, s úgy vágynám ott lenni, a hol a föld szélét éri, hogy egyszer átölelhetném? vagy mikor feljön a hold, úgy szeretnék akkor ottan lenni, hogy az orczáját megcsókolhatnám. Ha ez bálványimádás, úgy én csak a mai naptól kezdek el bálványimádó lenni, mert te vagy az én napom, te vagy az én holdam ezentul, s a hol a te arczod lenyugszik, a hol az fölkel, ott van én nekem az én elérhetlen távol világszélem.

E szívből jött szavakra Imola könyre fakadt.

– De hát miért sirsz? Engesztelé Szilamér. Minek ezek a könyek?

Ezek azok a könyek, a mikben a leány búcsút vesz valamitől, s szemérmetességében azt vallja, hogy valakitől.

– Óh, én az édes anyámat siratom, hogy meg kellett tőle válnom.

– Hát nem leszek-e én olyan jó hozzád, mint édes anyád volt? Hát mit tett ő veled, a miért olyan nagyon huzasz ő hozzá? Dajkadalt énekelt neked, mikor elaltatott? Hát én nem tudom azt? Úgy-e azt dalolta; «Fürdik a kácsa fekete tóba; Készül anyjához Lengyelországba?» (A leány könyein keresztültört a mosolygás szivárványfénye.) Talán ringatott is az ölébe véve? Azt én is megteszem. S ha még sem akartad elhagyni a sirást, talán még gyönge csókjaival is csitítgatott?

De erre Imola felszökött az öléből s szemérmes ijedtséggel tiltá vissza:

– Ah, Szilamér! Az esküvő előtt!

A tuhudún vőlegény csak a fejét rázta.

– Nálunk nem esküszik az, a ki menyekzőt ül. Hisz ez a szív dolga. Megesküdhetem bizonynyal arra, a mit a fejem, a kezem, a lábam, a szájam végez; s az akkor rám nézve rabság, kötelesség. De hogy a szívem szeresse azt, a kit megszerettem, a ki velem jár, velem él, velem hal meg: minek esküdném rá? S ki esküdtetne meg? Az én papomnak, a táltosnak, a gyulának, a horkáznak semmi köze ahhoz, hogy én feleséget veszek; nem kérdi azt tőlük senki, hogy megengedik-e? A «nap» meg látja jól, hogy ime a kezedet a kezemben tartom, ha szóval nem mondom is neki. Nálunk a férj maga köti be a felesége fejét, mikor asszonyává teszi, a leáldozó napnál, úgy avatja fel a maga asszonyává.

Szilamér erre felnyitott egy kis fali szekrényt s annak a rejtekéből elővett egy fejdíszt, a minőt az ősmagyar asszonyok viseltek; «tarajos csepesz» volt a neve, egy drágaköves arany homlokabroncs, felül összefoglaló tarajforma ívvel, a mi aranynyal és gyöngyökkel himzett patyolatfátyolt szorított össze.

– Nézd, ez volt a hitvesi fejéke tíz ősanyámnak, még az első dédanyám kapta azt a nagy Tuhutum vezértől, a ki ük-apánk volt, azóta mindig asszonyról-asszonyra szállt ez az ereklye. Ezt viselték valamennyi Opour úrnők és bizonyára mindannyian boldogok voltak és büszkék és az ő férjüknek igazi asszonyai!

Imola meghajtá a fejét, hogy elfogadja a tisztes családi ősereklyét. Mindjárt asszony volt benne.

Az a főkötő csodálatos lélekváltoztató erővel bir az asszony fején. Még a szeme is másként ragyog, mint azelőtt, mikor azt a kontyán érzi. Milyen más lesz utána egyszerre!

Szilamér gyönyörtől elragadtatva bámult az átváltoztatott alakra.

Imola pedig odament az asztalhoz, felvette a tálról a mátka-kenyeret és kettétörte azt. Felét odanyujtá Szilamérnak. Maga is evett belőle, s aztán a szétmorzsált darabjait odaszórta a galamboknak. S aztán, mikor ez megvolt, akkor leült a guzsaly mellé s elkezdett a finom lenből az orsóra szálat ereszteni.

Nem is tudta pedig, hogy ez az ős-székelyeknél a menyegzői szertartásnak a valósága: a kenyértörés, a galambok megetetése és a fonáleresztés. Ez volt a menyegzői szer a napnál!

A lemenő nap csak a félarczával volt kinn a kopasz Hargita ormáról. Felséges egy oltár! A nász-tanunak meghivott istenség maga osztja szét az áldást, körülveszik fényes arczát biborpofáju fellegecskék, mintha mennyei karok volnának s az ég átlátszó aranyában végig repül egy sor hattyu, maga is repülő arany, s túlvilági dalt zeng alá a magasból. Ez ám a Kirie eleison, meg a goszpodi pomiluj!

A míg benn a házban a szeretet és engesztelés tartott nagy ünnepet, az alatt Opour Kevend difinyós dáridót készített odakinn. A lobogókkal felczifrázott fenyőfát már fel is állíttatta a Szilamér ajtaja elé, ősi szokás szerint.

– Ez ugyan az Iszla kötelessége volna, mert ő a vőfély. De hol késik az a fiu ilyen sokáig?

Hát egyszer az áldomásozó sokaságon keresztül furakodik egy szörnyen összetépett alak, sántikáló lábbal a főrhabonbánhoz, a feje is be van kötve véres kendővel.

– Nos! Ki az? Mit akarsz? Honnan jösz?

Sehogy sem ismert reá.

– Hát ki volnék más, mint Kájon horkáz, dörmögé a gyászvitéz. Jövök a torjai vásárból.

– Hát az Iszla fiam?

– Az Iszla? Az ott maradt.

– Hát miért maradt ott?

– Azért, a mért én nem maradtam ott. Mert nagyon olcsó volt a buzogány.

– Mi történt az Iszla fiammal?

– Azt bizony megölték.

– Megölték! Az Iszlát? Ki volt az az átkozott?

– Mike Sára fogta, az esperes meg leütötte.

– Egy asszony meg egy pap! Az én hős fiamat, a kinek párja nem volt a tusában! Átkozott legyen az a leány, a ki miatt ez történt! Megölöm őt! Megállj Mike Sára! ha te nekem tort csináltál, azt csinálok én te neked! Leölöm a leányodat! Esküszöm Hadurra! Gyermekért gyermeket.

S ezzel kidöntve az örömfát a helyéből, kirántotta a kését Opour Kevend s rohant be a fia házába, utána biczegett hoppogató lábbal Kájon horkáz is, a kit még jobban elfogott a méreg a kudarcz miatt, mint az apát. Ő még betört fejet is kapott melléje. Ő is segít ölni! Leányt ölni. Az pedig átkozott gonosztett még a tuhudúnoknál is.

Mikor benyitottak ketten a pitvarból a terembe, az ifju pár épen ott állt a nyugatra néző ablak fülkéjében.

Opour Kevend oda huzta Kájon horkázt az ajtó mellé, onnan leste, hogy mi történik oda elől.

Látta, hogy Imola megtöri a kenyeret s Szilamérnak nyujtja a felét. Látta, hogy megeteti a galambokat. Látta, hogy leül a guzsaly mellé fonalat ereszteni.

– Ő már asszony! dörmögé Opour visszahuzódva.

– Megesküdtél, hogy megölöd! Ösztökélte őt Kájon horkáz.

– Leányra mondtam, nem asszonyra.

– Hadur parancsolja a vérboszut.

– Tudom. Nem is felejtem el.

– Azt mondtad: «gyermekért gyermeket!»

– Azt mondtam. De nem most. Majd később. Majd ha anya lesz, fia lesz neki. Abban a gyermekben állok boszut. Nem kell nekem hajnalszínü vér, a milyen az asszonyoké.

Azzal kivonszolta magával Kájon horkázt s megparancsolta neki, hogy rejtse el magát a papok tornyában; ne lármázza fel a rémhirével az áldomást ülő várbeli népet; ott künn újra felállíttatta a diadalfát az új házasok ajtaja elé; az igreczeseket elhelyezte az ablak alá, hogy csendesen andalgó hangicsálásaikkal majdan szendergessék az ébredőket, s ébreszszék az aluvókat. A tizenkét szűz énekkara a távolból magasztalá a leáldozó napot, a többi hajadonok zöld ágakkal takarták be a szerelmesek ablakait, galambok nevetését, kakukszót, sárgarigófüttyöt mímelve hozzá, míg a várudvaron nagy máglyát raktak abból a virágból, a minek «pártamag» a neve s körültánczolva a boriczatánczot, énekeltek fel a teli holdhoz: «hintsed, teli kézzel, egész éjjel, boldog éjjel, a mi áldás van az égben».

Opour Kevend gondoskodott róla, hogy semmi rémhir meg ne háborítsa ezt a boldogsággal teljes éjszakát.