BÁLVÁNYOS-VÁR.

Már ezek után, ha igazi mesemondó volnék, csak azon végezhetném a derék Opour Szilamér István, meg az ő szép Imolája történetét, hogy «éltek haltak, tojáshajba kerekedtek», de minekutána ez az egész olyan igaz történet, a minek tanulsága is van, el kell még mondanom, hogy mi történt továbbat Bálványos-várában.

A hogy a két ellenséges család kibékült egymással, úgy az ő népeik is bevették az egyezséget s éltek volna aztán szép egyetértésben, ha nyugton hagyták volna őket. Hanem hát örökösen bajoskodtak velük majd a püspökök, majd a vajdák, majd az esztergomi primás, majd a nádorispán az őrégi székely szokásaik miatt, a székely pedig az igazait nem hagyja. Egyébként is fenekestül fel volt fordulva már az egész ország. A nemesek veszekedtek a főurakkal, a főurak a főpapokkal, a népség valamennyivel s valamennyien a királylyal; a német lovagok dulakodtak a székelyekkel, mind a ketten a szászokkal, mind a hárman a magyarokkal, mind a négyen a kunokkal, s mind az öten az istentelen adószedő szaraczénokkal, ismáelitákkal: római és görög keresztyének, ariánusok és patarenusok, zsidóhitű kazarokkal egyben, czivakodtak a mennyország fölött, s a mellett elfeledkeztek földi édes hazájukról, jó Magyarországról.

Egyszer aztán az ur Isten megharagudott, fogott egy nagy szivacsot a kezébe, s letörölte valamennyi ákom-bákot a tábláról. Batukhánnak hitták ezt a nagy szivacsot. A mongol csorda végigseperte az egész országot, népet vérbe fojtva, városokat hamuvá égetve. Ekkor veszett el Kuthen vezér is.

Hanem ez az egész vérözön nem volt képes Bálványos-várát elpusztítani!

Minden erős bástya, minden sziklavár leomlott a tatárok előtt, de Bálványos-várt nem birták megvívni. A székely férfiak, a székely asszonyok, a két hős, Opour és Mike, meg a két vitéz Őrpata asszony vezetése mellett véres fejjel verték őket vissza, s tetemhalmot raktak a leölt ellenség csontjából. Nem hiába izente azt nekik magyarok Istene: «veletek harczolok!» A pogányvár, a bálványok tornya volt az utolsó bevehetetlen mentsvára az egész székelyföldi keresztyénségnek.

És még azután is sokáig az maradt.

Századok folytak le; Bálványos-vár hatalma nem csökkent. Az Opour rhabonbánok törzséből, az Apor-család nagy terebély fája sarjadt elő. Az Árpádfiág kihaltával olyan hatalmas lett Apor vajda, hogy a király, Bajor Ottó őt választotta ki, a kinek támogatásával királyi székében megöröködjék, s nem sajnált Budáról lefáradni egész Bálványos-váráig; még a szent koronát is magával vitte, s királyi kezét ajánlá fel Apor leányának. De Apor vajda, lakodalom helyett börtönre vetteté a királyi háztüznézőt, s addig ki nem bocsátá, míg alá nem irta, hogy a koronáról lemond: akkor hagyta futni, a koronát pedig ott tartotta magánál: ott állt az abban az ajtótlan, ablaktalan toronyban, nem is adta ki, csak igen szép kérésre, erős fogadásra az utána felemelt királynak.

S még azután sok századig fényeskedett Bálványos-vár ősi pompájában. Csak a Rákóczy korszakban tudták elpusztítani a labanczok. Most már csendes tartomány lett belőle.

Itt ülök a kövön, a mi onnan esett le az istenek tornyáról. Szép zöld a mohától! S nézem a falakat; hallgatom a vércsék vijjogását: iharfák zúgását…

… Héj te öreg Isten! Magyarok istene! Emlékezel-e még arra, a mit Opour Kevendtől izentél a nap mezejéről?! Vagy te is azt mondod: «régen volt az: talán nem is igaz!»