A VILÁG SZÁMÜZÖTTEI.

Imola azt mondá a férjének ez után:

– Kérlek, ne varrj te himet erről az együgyű remetéről a mi egyházi nagyjainkra, se azokat az ő mondásait ne vedd olyan szó szerint. A mi papjaink bizony nem hirdetik a szurtos szegénység fogadását, maguk is fénybe, pompába öltözködnek; nem is élnek aszalt gombával, vaczkorral; hanem megsüttetik a vadpávát ünnepre, s bőjti napon tormás lével készíttetik a csukát. Azt pedig végképen vesd ki a fejedből, mintha a keresztyén papok, mikor ellenség tör a hazára, elbujnának az oltár mögé, olvasót forgatni; de bizony felkötik a kardot, pánczélt, a palást hegyébe, sisakkal takarják be a fejükön a szent olajos pilist; s lóra ülve, odaállnak a hol a zászló lobog, s úgy megvédelmezik az országot karddal minden rossz szomszéd ellen, mint a legjobb világi vitézek. Ilyenek a mi igazi papjaink.

– Csakhogy én ilyen czifra papot sohse fogok látni; mert eféle ide az erdőbe nem jön.

Imola azután a vezeklésül rászabott imákat még meg is szerezte egy-kettővel annak a kivánságnak a teljesülésére, vajha a mennybeli hatalom tenne az ő urának a megtérítésére valami kisebb fajta csodát; nem kiván ő azokból az igen nagyokból, a minők a pogány fejedelmeket megtérítették, csak legfeljebb annyit, hogy bár csak egyszer Szilamér vadászó kalandozásaiban bukkanna rá valahogy az udvarhelyi prépostra, a kinek az egész megjelenése, de még inkább az ékesen szólása Szilamérnak a szivét könnyen megnyerhetné. Beszélt is neki felőle sokat – úgy esténkint. Szilamér már maga sem bánta volna, ha egyszer véletlenül egymásra bukkannának. Az pedig nem is volna valami lehetetlen. Buzaszentelés alkalmával nagy bucsujáratok szoktak megindulni a vidéken, s azoknak az élén maga jár a prépost igazi pompával. És ugyanekkor Szilamér egész a buzaföldekig eltévelyeghet, a bölényt üldözve, mely szeret a vetésben duskálkodni. Egyszer így összejöhetnének, s akkor aztán majd megtudná Szilamér, hogy a prépost egészen másforma pap, mint a taplógúnyás remete az odúban.

Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért hitt is benne, hogy az megtörténik.

S a miben az ember erősen hisz, hát az be is szokott teljesülni.

Egy este nagy későn a bölény-vadászatból azzal a szóval tért haza Szilamér:

– No hát, láttam már, hogy milyen az az udvarhelyi főhorkáz.

– A prépost?

– Nem tudom én: piritus-e?

– Ejh! Nem piritus, hisz az nincs a világon; az csak mese, hogy piritus van: olyan parányi «jó manó», a ki minden bajban megsegít s egy ökör fülében elfér. Ennek a neve, tanuld meg kimondani: «pré–post!»

– Én pedig jobb szeretném, hogy ha a piritus volna meg igazán, s a prépost volna a mese.

– Hogy-hogy?

Erre Szilamér nagy keservesen odavágta az asztalra a nagy medvebőr süvegét s mintha magának is rosszul esnék, olyan szomoruan mondá ki:

– Nem leszek én már a te Jézusodnak követője soha.

Imola csak elképedt, elhalványult.

– Mi történt veled?

– Majd elmondom hosszan; de ne ülj az ölembe, ne is igen ölelgess; ülj távol a kerevetre. Majd ennek is megtudod az okát.

Imola reszketni kezdett, úgy megijedt e szótól; hogy őt már Szilamér meg sem akarja ölelni. Vajjon mit véthetett neki?

Oda ült eléje, de nem a kerevetre, hanem a lábához, a medvebőrre, úgy bámult fel a férje arczára.

Szilamérnak az arczába lógott az üstöke, mint a szomorú nyir ága; el se hárította onnan.

– Nagyon szomorú történet az, a mit most neked el fogok beszélni: nem tudom, kiállod-e végig? Egy bölényt üldöztem regeltől napestig erdőkön, völgyeken keresztül. Egyszer aztán nyomát vesztettem. Ki voltam fáradva; a mint egy forrásra bukkantam, ott békóba tettem a lovamat, pórázra kötöttem a kutyáimat, s leültem a mohos kőre delelni. Ha visszagondolok rá, úgy rémlik, mintha elaludtam volna s álomlátás kisértett volna meg. De nem volt álomlátás. Valami távoli zsolozsma hangja révedezett fel az erdő sürüjéből, mely egyre közelebb jött; a kutyáimat alig birtam elcsitítani, hogy ne vonítsanak; még az oktalan állat is meg volt rémülve, olyan ijesztő, félelmetes volt ez az ének. És azután, a mint följebb jött a völgyből ez a zsongás, lassankint előtüntek maguk az éneklők: gyermekek vörös szoknyában, fehér ingben. Egy közülök nagy fekete keresztet emelt, a miről gyászfátyol csüngött alá, egy másik csengetyüvel csilingelt, harmadik egy durván ácsolt tölgyfa-keresztet vitt a vállán, azután fekete ruhás, fehér inges férfiak jöttek, rudakra tüzött lámpásokkal, a mikben gyertya égett, fényes nappal. Utánuk egészen feketébe burkolt alakok következtek, égő szurokfáklyákkal a kezükben; arczukat egészen eltakarta a csuklya. Ezek voltak az éneklők. Nyomukban egy csapat alabárdos tolakodott előre, a kik közül az előlmenők a dárdáik hegyét hátrafelé, a hátuljövők pedig előre szegezve tarták, s e dárdahegyektől meghatározva lépdegélt egy emberi alak, a kinek az egész termetét egy hosszú sárga csuha fedezte, a minek a kámzsája a fejére volt huzva.

Az ember tántorgott, alig birták a lábai.

Végül aztán jött négy férfi, fekete ruhában, a kik egy fekete bársony mennyezetet emeltek rudakon, s az alatt lépdegélt egy selyem palástba öltözködött férfi, hosszú szürke szakállal, a fején négy-gerezdre szabott aranyos süveg, veres öv a derekán, kezében egy arany-edény, lánczon csüngő, a miből füstöt szórt maga elé.

– Ez volt a prépost. Rebegé Imola.

– Tudom. Utána jött egy csoport asszonynép, csuf, vén banyák mind; szemenszedett boszorkányok. Mikor odáig ért a hosszú csapat, a hol a forrás patakja keresztül csergedez az uton, az a sárga csuhás ember-alak lehajolt, hogy a markába vizet merítsen: szomjas volt. Egyszerre minden dárda hegye keresztbe állt előtte, visszatiltották a víztől. Az emberalak hátrafordította a fejét s a csuklya alól valami olyan szivbemetsző nyöszörgés hangzott elő, hogy még a lovam is horkolt és a sörényét borzolta féltében. Erre a rimánkodó hangra megszólalt az a fénybe öltözött alak a mennyezet alól. Rideg, kemény, szomorú hangon beszélt: «emlékezzél reá, hogy te neked meg van tiltva olyan vízből merítned, a mely tovább folyik!» Azzal a csapat vonult tovább, a sárga ruhás bandukolt támolyogva. A sok fertelmes vén banyának mind volt a kezében egy korsó, az mind megmerítette azt a patakból s nagyot ivott, fujt utána: hej de jó volt! de csak egy sem vitte oda a korsóját ahhoz a nyomorulthoz, hogy megkinálja vele: «nesze, igyál az én korsómból, ha magadnak nem szabad a folyó patakból merítened.» Hanem énekelni, azt tudtak: «irgalmazz nékünk.»

Egy vén csoroszlyát, a ki leghátul csoszogott, nyakon fogtam, hogy álljon meg, hadd beszéljek vele.

Az egész csapat olyan mérgesen tekintgetett fel rám, miért nem vettem le a süveget a fejemről s a vén banyák hangosan kiabáltak fel rám: «le kellene ütni dárdanyéllel a fejéről azt a süveget! Még fentartja a tökfedőt, mikor a szentséget elviszik előtte!»

– Hát micsoda szer ez itten, a mit járás közben tartatok? kérdezém a banyától.

– Nem látod! Temetés.

– Temetés? Hát hol van a halott?

– Szurd ki a szemedet, ha nem látja! Ott megy abban a sárga csuhában.

Aztán, a mint eleresztettem a nyakát, énekelte tovább: «irgalmazz nékünk!»

No még ilyen temetést nem láttam. Azt tudom, hogy nálunk őshitüeknél szokás a csatában elesett vitéznek lóháton vonulni a gyász búcsúzó útra a sírjáig; de hogy egy halott gyalog menjen a saját temetésére, ilyet még soha sem hallottam.

Bántott a nesz, hogy megtudjam, mi lesz ebből?

A lovamat kantáron vezetve, utána ballagtam kevés távolból az éneklő gyászmenetnek, a legvadonabb erdő közepébe, a mig egy helyen azt láttam, hogy megállnak. Ott áll sűrű bozót közé elrejtve egy alacsony tuskóhajlék, mellette egy szikladöbörben volt valami víz, a mi úgy be volt lepve falevéllel, rothadó haraszttal, hogy csak a beleugráló békák czuppanásáról lehetett megtudni, hogy ott víz van. Ebből már szabad inni a sárgaruhásnak, mert ez nem folyik sehová. Azt kezdtem hinni, hogy ez valami gonosztevő, a kit veszteni visznek. De miért hozzák ide? a vadonba, a hol senki sem látja? Hiszen másutt, a kit kivégeznek, népelrettentő példának, azt ugyancsak felmagasztalják magas dombon álló bitófára, vagy kerékre, hogy minden ember lássa.

A sárga ruhás a gunyhó elé érve, ott annak a küszöbén magától letérdelt, arczával kifelé fordulva. Ekkor az énekesek rákezdték a halotti dalukat; énekeltek az angyalokról, a kik a halottat majd bevezetik a paradicsomba, a hol örök világosság fog neki fényleni; hatszor is elmondták fölötte, hogy «az Úr adjon neki örök nyugodalmat!» Vártam, hogy majd előlépnek végre az ijászok, s szokás szerint annyi nyilat lőnek bele, a mennyi elég egy halottnak, hogy elmenjen vele a más világra. De azt nem tették. Hanem az ének végeztével az a fényes öltözetű főpap egy zsákot hozatott elő, a miben sárga föld volt. A vén asszonyok dörmögték egymásnak: «Ez a föld a temetőkertből van ám elhozva.» A pap marokkal hinté azt a földet a sárgaruhás emberre, aztán meg arra a kunyhóra, s akkor így szólt:

– Térj meg te boldogtalan ember a halottak közé. Nyugodjál meg, a hogy a halottak megnyugosznak. Ime ez a te sírod. A melyet megáldunk, megszentelünk és bezárunk, hogy meg ne nyiljék a feltámadásig. Innen e szomorú völgyből te neked kijönnöd, s az emberek közé visszatérned soha többé nem lesz szabad; mint nem szabad semmi halottnak az ő sírját elhagyni, hogy az élőket rémítse. Tiltva van a járt út széléig elmenned. Tiltva van az úton járókat megszólítanod; hanem a kezedben lévő kereplővel adsz hangot, hogy észrevegyenek és kikerülhessenek. Ime, megszentelék számodra két edényt, egyet az ételnek, másikat pedig az italnak. Könyörületes emberek azokat számodra meg fogják tölteni. Az Úr lelke lészen veled. Csókold meg a keresztfádat, mely sírod elé fel fog állíttatni s élő jel lesz, mely megszólítja a vándorokat, hogy alamizsnát adva, fussanak innen.

A sárgaruhás a csuklyán keresztül megcsókolá a saját sírkeresztjét. Akkor aztán a pap előszólítá az iródeákot, s mondta fenhangon, hogy mit irjon fel a sírkereszt fekete táblájára meszes pamacscsal: «Itt nyugszik az Úrban a névtelen, meghalt a világban: él az Istenben.» Úgy állíták fel a keresztfát a kunyhó ajtaja elé.

Aztán még egy verset énekeltek, egy imádságot elmondtak, letérdepelve; megint felkerekedtek s ahogy jött a hosszú csapat, olyan rendben ismét eltávozott. Én ott maradtam, a míg az éneklés hangja elveszett a mély útban, és néztem ezt a magárahagyott embert.

Köröskörül minden elcsendesült már, csak a békák ott az álló vízben ümmögtek egyszer-egyszer, mintha kérdezgetnék az új jövevénytől, hogy mi hozta őt ide?

Az pedig ott ült a kunyhó küszöbén, térdére lehajtott fővel s két kezét összetéve a feje fölött. Előtte a sír keresztje. Mellette volt a két edény az étellel, itallal, azokhoz nem nyúlt.

Engem valami szörnyű borzalom fogott el, a minőt soha életemben nem éreztem. S az a rossz természetem, hogy a mitől megrémülök, annak neki megyek, a helyett, hogy elfutnék előle. Oda mentem az emberhez, hogy megszólítsam.

A mint az lépteim recsegését a targalyban meghallotta, fölriadt s kihúzta az öve mellől a kerepelőt, s elkezdett vele zakatolni.

– Hagyd azt a kerepelőt! mondám neki. Én nem élek a ti törvényeitek szerint. Nekem szóval felelj! Ki vagy te?

– A halott! Felelt egy kintól kényszeredett hang a csuklya alól.

– Mit vétettél, a miért halott lett a neved? Gyilkos, gonosztevő voltál? Hazádat árultad el az ellenségnek? Istent sértetted meg? Felelj!

Erre a halott ember felegyenesedett ültéből, úgy, hogy egy délczeg daliának látszott egész termetében, a fejét is büszkén felemelte, s aztán kemény, rikácsoló hangon e szót mondá: «én bélpoklos vagyok!»

S azzal felemelte a csuklyát az arczáról.

Nem mondom el előtted, mi volt az, a mit láttam! Asszonynak ez iszonytató képet nem szabad megismerni. Nincs olyan undok mocsárlakó hüvelvény, nincs olyan fába szorult erdei manó, a ki ábrázatját fölcserélné vele. A fogaim összeverődnek rá s az egész testem egy ludbőrré lesz, mikor rágondolok.

– Hol lepett meg ez a szörnyű csoma? kérdém tőle, a minek mi itt Székelyországban csak távol hirét hallottuk, de soha nem láttuk.

– A szent földön jártam Endre királyunkkal.

– Minek jártál a szent földön?

– Harczoltam a hitetlenek ellen, kik az idvezítő sírját megfertőztették. S vitézül harczoltam.

– S jutalmul a bélpoklot hoztad el magaddal?

– Isten akaratja volt az.

– Elhiszem, hogy az volt. De hát az emberek ezért kitaszítanak a világból?

– Rémület én rám tekinteni.

– De hát nincs rokonod, barátod, senkid a világon? Nincs házad, a hova elrejtsd magad otthon?

– Van nőm, és vannak gyermekeim. Rokonságom a székelyföldön végig elterjedt; van szép birtokom, uri házam. Mégis el vagyok temetve. Nő, gyermek, jó barát nem jöhet ki hozzám, és én ő hozzájuk nem mehetek. Emberi hajlék engem be nem fogadhat. Egyedüli helyem ez a kunyhó, ajtajában a sírkereszttel, a mi még azt sem mondja meg senkinek, hogy mi volt a nevem valaha?

– S ki parancsolta azt, hogy ez így legyen?

– A törvény: az irás.

– Miféle törvény? Miféle irás? Én is ismerem az ország minden törvényeit; ilyen törvényt soha se a vezérek, se a királyok, se a rhabonbánok nem hoztanak.

– A szentirás parancsolja ezt.

– A szentirás?

– A melynek végzéseiben meg kell nyugodnunk. Az parancsolja, hogy a bélpoklosok a világtól elzárassanak, a sivatag pusztában egyedül, élve eltemetetten, elhagyassanak; senkihez ne tartozzanak.

– S te annak magadat aláveted?

– Mihaszna emelném föl fejemet az Úr ellen? Várom halálomtól megszabadulásomat.

A hegytetőről még egyszer aláhangzott az eltávozó ájtatos csapat zsolozsmája.

Én pedig felkaczagtam!

– Nem! Nem! Nem! Én annak az Istennek, a kinek ilyen a törvénye, hive nem leszek soha! Ne szólj nekem Jézusról! Ne a szeretet Istenéről többet! Én az ő nyomdokába nem lépek soha!

Imola reszketve huzta össze magát, a földön kuporogva, a midőn Szilamért ily haragra gerjedve látta, a midőn Istennel ortályoskodni hallá. Reszketeg kérleléssel nyult a férje keze után, ki azonban eltiltó mozdulattal taszítá el a nő kezét magától.

– Ne nyulj a kezemhez!

– Miért ne? Miért?

– Azért, mert én ezt a bélpoklost nem hagytam ott az élő sírban, hanem felültettem őt a lovamra a hátam mögé, s hazahoztam őt magammal.

E szókra nagyot sikoltva szökött fel helyéből Imola, s odavetve magát Szilamér keblére, átnyalábolá annak a fejét mind a két karjával s szapora csókjaival halmozá el arczát, szemét, száját, zokogott is hozzá.

– Oh én szerelmesem! Oh én drágaságom! Hisz épen így lettél Krisztus követőjévé. Az ő nyomdokaiba találtak bele épen a te lábnyomaid. A mit most cselekedtél, az a keresztyén vallás.

Szilamérnak ragyogott az arcza.

– De hát nem félsz engem megölelni ezután?

– Ha Isten velünk, ki ellenünk? mondá erős hittel az asszony.

Szilamér kebléhez szorítá a nőt.

– Akkor én megyek vissza hozzá.

– Hol hagytad őt?

– Odalenn a cselédek tornáczában.

– De hisz a cselédnép fitymálni fogja, durván bánik majd vele. Pedig lehet, hogy előkelő levente volt.

– Bizonyára az volt. De hát hová tegyem?

– Hát nem férne el itten? Nézd, mennyi helyünk van. Három nagy medvebőr az ágyunkon. Egyet neki adhatnánk.

– Igaz a. De te iszonyodni fogsz a rátekintéstől.

– Te golyhó! Hát te nem tudod, hogy én, ha idegen férfi jön elém, nem látom meg, milyen az arcza? Mindig csak a te arczodat látom magam előtt.

– Áldott légy ezért a szóért!

– Az vagyok már régen! Megállj még! Valami jutott eszembe. Drága jó anyámtól hallottam, hogy itt valahol a Szent-Anna tó körül van egy csodatevő forrás, a minek a vize minden fekélyt, mirigyet meggyógyít, annak sós a földje és meleg a vize.

– Akkor én megmondhatom, hogy melyik az a forrás? Az a virág, a mit te a minap hazahoztál, a «világzár» csak sós tőzegföldben, meleg vízben terem.

– Arra a helyre pedig én vissza tudok találni. Hegyhát tetején van; a miből egy patak nyugatnak, másik keletnek folyik.

– Úgy! úgy! Az egyik a Zsombor patakja, a másik a Bálványos patak.

– És így, ha ketten összetesszük a tudományunkat, még majd ki is tudjuk gyógyítani a bélpoklosunkat Isten segítségével. Eredj, vezesd ide.

Szilamér felhozta magával a bélpoklost. Imola addig puha fekhelyet készített a számára a pest mellett. Arra lefekteté Szilamér a Lázárt.

– Nem irtózol a szörnyű büzétől? – Kérdé susogva Szilamér Imolától.

– Nem. Én tavaszi ibolyák illatát érzem.

Azután a tűzhelyhez látott, sütött, főzött; valami melegítő italt is készített, illatos füszerekkel. A halott evett és ivott. Lakomázás után aztán elkezdette regélni a távol szent földön tapasztalt dolgait; tüneményes meséket, a mik valóban megtörténtek, s a szent vidéknek fölséges látványát. Úgy beszélt, mint egy apostol. Imola elhallgatta volna azokat a regéket hajnalig. S a szemeit le nem vette a bélpoklos arczáról; a rettenetes arczról, melyre az istenkép fölé egy pokolbeli lárvát ragasztott a kórság. De ez undorító kéreg közepett megmaradt két szép, lélekkel teljes szem; Imola azokba nézett, s aztán a szemektől nem látta az arczot.

Mikor a kakas elsőt kukorikolt, akkor mind álomra tértek. Az álom csendjében Szilamér füleit megütötte a két idegen szó, a mit a bélpoklos reszkető hangon elsóhajtott: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.» Imola aludt már, s mégis az ajkai csendesen utána susogták: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.»

Vajjon mit jelenthet ez a két szó?

Másnap kora hajnalban elindultak mind a hárman: Imola, Szilamér és a bélpoklos, felkeresni a tájat, a hol a világzár terem. Imola volt a vezető.

A Szent-Anna tó hegyeinek minden völgye tele van csupa gyógyerejű csodaforrásokkal. Ha más országban volnának, búcsújáró kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, részvénytársaság vendégfogadója a másik felől.

Itt buzog fel a tőzegtalajból a sárgásbarna vizű Fortyogó; olyan a hangja messziről, mint az álmában horkoló óriásé. Ez a sánták gyógyforrása.

Odább egy más forrás zúdul elé, világossárga vízgomolylyal; ennek a neve «Szemfortyogó.» Ez vakokat is látókká tesz, s minden szembajt meggyógyít.

Majd meg egy hamuszin forrás zubog fel a mohos sziklák közül, a mit a szinéért «Hammas»-nak neveznek: a belemártott kéz zsirosnak érzi a vizét, s a gőze elkábít. Ez a köszvényt űzi el.

Végre egy lapályos fensik következik, a minek veres a földje, s a rajta termő növények levele mind olyan tővér, pozsgár, sötétzöld: ez a «Sósmező».

Ennek a közepén van az a forrás, a minek a martját a sárgapiros nenufár (világzár) virágai lepik. Most, tavasz elején, csak a tavalyi virágok korsóalakú máktokjai uszkálnak a gőzölgő tavacska szélében; a nagy, tertyedt rőteres leveleken apró zöld leveli békák hirdetik brekegve az idő változását.

Ez volt a keresett csodatevő forrás: régóta ismeretes a székely asszonyoknál.

Szilamér és a bélpoklos fejszéikkel, faragó eszközeikkel nagy hirtelen összeábdáltak e forrás mellékén egy burdét; a minőket még mai nap is szoktak nyaranta felállítani a gyógyúlást kereső vendégek számára.

A bélpoklos itt maradt a burdéban négy napig.

Ötödnap visszatért a Tiburcz várba meggyógyultan. A bélpokol réme tisztára elveszett róla. A rettenetes pokolkéreg lehámlott testéről, s az arcza előtünt, nemes, büszke vonásaival; a hogy az valaha Isten kezéből kikerült; csakhogy olyan gyönge és fehér volt, akár egy leánynak az arcza, a mit soha nem lopott meg az égető napsugár.