A GYÁSZ-TOR.

Korán reggel megszólaltak a kürtök Bálványosvár ormairól, a gyásztorra hivogatva a tuhudúnokat. A fajbeli vezér temetése nagy ünnep az őshit nemzetségénél: otthon nem maradna senki a várhoz tartozó falvakból. De nem is siet benne résztvenni, a ki oda nem tartozik; ismerve a pogány ősök szertartásainak mivoltát.

Az asszonyok már otthon rákezdik a sirást; álló esztendeig nem szabad nekik más ruhát viselni, mint fehérítetlen vászont, festetlen gyapjuszövetet, a pillangós csepesz helyett fekete kendőt a fejükön. Így sietnek fel a várba; árvafenyőgalyakat hordva kezükben. Vannak közöttük hirhedt «siratók», a kik éjjel-nappal győzik a jajveszékelést, s úgy tudnak sirni, mint a záporeső. Ezeké a legelső hely a virrasztásnál. Ők mosdatják meg a szent patakban az elesett hős daliát, ők öltöztetik fel legpompásabb fegyverzetébe, ők nyujtóztatják ki a ravatalon, a mi egész vég selyemmel van behúzva.

Az alatt a «hegedősök» koboz és hegedüszó mellett énekelnek végeszakadatlan hősdalokat a kimult erősről, a ki sérthetetlen, sebesíthetetlen volt a harczban: egy csapása egy emberhalál volt!

Mikor egy versszak le van énekelve, a sirató asszonyok felsivalkodnak utána: «látod vén Opour Kevend, ilyen hős fiad volt neked: ilyen daliát vesztettél el örökre.» S aztán rákezdik a sirást és jajgatást! Hát ez az ő dolguk. Könyekkel asszonyok siratnak. Maga a rhabonbán ott ül a ravatal fejénél a csupasz földön, a hogy gyászoló apához illik: könyökét a szelid oroszlánja fejére nyugtatva, s hallgatja, hogy a hegedősök mit énekelnek?

«A gólyahir-havában még három fiad volt, rhabonbán, délczeg leventék: az ökör-nyál havában már egyedül magadban ülsz a csupasz földön; kettőt megöltek a zsidók3), hát a harmadik hová lett, mért nincs itt?»

«Jaj, de magadra maradtál vén rhabonbán Opour Kevend!» ordítják utána az asszonyok.

Ő meg csak hallgat és nézi a halottnak az arczát.

Lassankint felgyülekeznek a férfiak is, a holt levente fegyvertársai, czimborái: azokat az öltözeteket viselik, a miket a csaták fegyvertusája legjobban összetépett s jönnek üdvözölni a néma vezért. «Tudod, mikor ott harczoltunk együtt a Bucses alatt. Nem hajigálsz velünk együtt több kelevézt!»

A hegedősök vigasztaló verseket dalolnak a túlvilági napmezőkről, a hol soha sincs éjszaka, a hol Hadur fiait senki sem győzi le, ott majd együtt lesznek mind a hősök! Ő már utban van arra a tájra.

Az asszonyok rásivalkodnak.

«Örülj, örvendj, vén Opour Kevend, a fiadat majd megtalálod a nap mezején.»

A vitézek sokasága megtölti a nagy halotti csarnokot. A hegedősök csatára felhivó dalra ajazzák fel a kobzaikat: «Nem juthat el a hős a nap mezejére addig, míg azokon, a kik őt megölték, boszut nem álltak a társai.» A sirató asszonyok ordítása a dühöngésig fajul. – Opour Kevend ezt is csendesen hallgatja.

Ez alatt odakünn, a Bálványos-patak szent forrásánál, a hársfák dombja alatt roppant vermet ásnak, mintha egész házat akarnának bele eltemetni. A mély verem egyik oldalfalához, napkelet felől, egy nagy szál fiatal tiszafát ásnak le, annak a hegyében lobog a megdicsőült hős kétágú zászlaja az aranynappal. Azután a verem három oldalára huszonnégy tölgyfarudat állítanak fel, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala a veremnek meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.

Ez az első nap, a «virrasztó». Nagy bőjt napja. Ezen a napon nem eszik senki, sem bort nem iszik; csak sert kap minden ember, s ennek a napnak az évfordulóján ezután is mindig össze fognak gyülni az elhunyt barátai egy kijelölt «torló»-nál; a kit az irások «dusinik»-nak neveznek, az emléktort megülni rengeteg serivással.

A második nap a «halottkövető». Az egész vidékről felgyültek már akkorra a tuhudún hit bujdokló hivei: az elzüllött táltosok, gyulák, kádárok, horkázok; csupán táltos van együtt huszonnégy, hozzá a főtáltos, a ki Bálványosvárban lakik és áldozatokat is tesz még.

A mint az első hajnalsugár kitör a Bucses havas orma mögül, megharsan a horkázok kürtfuvása, s a «bú-leányok» éneke rázendül: «hajnal van, piros hajnal, aranyos hajnal!» az áldozatdobon hetet zubbantanak a készülődőre. – Opour Kevend rhabonbán ekkor áll fel ültéből a földről. Itt az ideje a «bucsuztatónak». Kivonja görbe kését az öve mellől s megfogja baljával a balfelől lelóggó ősz hajfonadékát, azt lenyiszálja tőben s aztán odateszi a fia kezébe. Ez a legnagyobb áldozat, a mit tuhudún székely adhat, ez a legdrágább apai öröke a halottnak, mehet vele a Damasek isten elé.

A kádárok itt hozzák már a «tokos» lovat. Az elhunyt hős kedvencz paripája, fejétől csülkéig fekete selyemmel betakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik fegyvertársai a nyeregbe; hozzá kötözik a kengyelhez lábainál fogva, kezét a terhelőre csatolt zászlós kopjához erősítik s aztán megindul a menet a bucsuztató járásra. A nagy Bálványos-vár kőfalain belől egész házsorok vannak. Minden kapu előtt megáll a gyászmenet. Ott egy-egy hű barát, jó ismerős lakik. Kájon horkáz, a ki kantárszáron vezeti a holt vitéz paripáját, minden kapu előtt megáll, elkiáltja a bucsuszót a halott nevében s felszólítja a hős barátját, hogy jöjjön a követésére.

Mindenki gyalog megy utána, csak ő maga ül lóháton: előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebeit, kedvencz sólyommadarát; és huszonnégy paripáját, utána jönnek a gyászoló férfiak hajadonfővel; bevégzi a hosszú gyászmenetet az asszonyok sokasága.

Delelőre hágott a nap, mire vége van a bucsuzó járásnak, mire lejut a gyászmenet a szent forráshoz, a hol meg van ásva a nagy verem. A forrás fölötti dombon sereglettek össze a hajadon leányok, hajaik szétszórva, fejeiken illatos füvekből font koszoruk.

Mikor a sirverem lejáratához értek: ott megálltak a halottas paripával s a kádárok nagy kört csináltak körülötte, ott állt a ló előtt a rhabonbán maga: az apa.

Három kürtrivallás adott jelt, hogy csend legyen, hogy Kájon horkáz szavát meg lehessen hallani.

«Édes atyámfiai, tuhudún véreim! Látjátok, a hős deli levente Opour Zsombor íme elköltözik a mi édes anyánk, Föld Isten ölébe: onnan majd el is megy Nap Isten országába. Itt ezen a földön nem látjátok többet. Azért, ha valakinek van rajta valami követelése, álljon elő vele; hadd fizethesse meg: ne vigye magával semmi adósság terhét a másvilágra!»

A felszólításra előálltak többen a tömegből. Egyiknek egy tulkot, másiknak egy paripát igért a megboldogult; kinek a tollas buzogányát, kinek a párduczbőr kaczagányát igérte oda, ha meghal. Opour Kevend mindenre azt mondta: «legyen a tied!» – Ottan a czimborák megosztoztak rendre az elhunyt fegyverzetén, ivó eszközein; a szolgák a marháin: «legyen a tied!» hagyá helybe mindenkinek a kivánságát a gyászoló apa.

– Van-e még valaki, a kinek adósa maradt valamivel hős Opour Zsombor? kiálta Kájon horkáz, mikor már nem volt semmi kiosztani való.

– Nekem is adósom! szólalt meg erre egy leányi hang a hajadonok sokasága közül.

– Jöjjön ide, ki az?

Utat nyitottak készséggel a követelő leány előtt egész a halottig s mikor az belépett a nyitott körbe, mindenki ráismert s a nevét mormogta:

– A «Kalandó Iblája».

A bálványosi főtáltos leánya.

– Hát neked mivel maradt a fiam adósod? kérdé Opour Kevend.

– Ő vele magával. Felelt rá a leány. Itt van nálam a balitája: azt igérte, enyim fog lenni, mind ezen a világon, mind a másvilágon.

Gyönyörű szép leány volt, halavány orczája ragyogott, mint a hold, szögfekete haja végig omlott sugár termetén. Milyen nagy kár érte!

– Mit kivánsz szegény leány? szólt reszketeg hangon a rhabonbán, megsimogatva nehéz kezével a leányzó fejét.

– Az adósságomat. A mit nekem igért. Hogy vigyen el magával.

– Hosszú lesz az útja!

– Nekem se lesz hosszabb.

– A másvilágig tart.

– Az én szerelmem is.

– Kérdezd ősz apádat: hát ő elereszt-e?

Kalandó főtáltos elfordítá arczát s félretartott fejjel azt mondá:

– Menj vele.

Ekkor a hajadon odaborult Opour lábaihoz s azt mondá:

– Add rám áldásodat!

Opour Kevend levette saját fejéről azt az arany abroncsot, a mi azt körülövezte s a leány fejére tette. Aztán a horkáz korsójából olajat töltött annak hajára.

– Vidd el az áldásom. Légy hű társa néki. Az istenek előtt légy bizonysága, hogy milyen igaz, milyen hűséges volt. Ne hagyd szűkölködni. Vedd a kösöntyüket, meg ezt az iszák aranypénzt, a másvilágon is tudják meg, hogy úr volt és vezér volt.

Azzal a két apa felsegíté a leányt a paripa hátára a holt vőlegény mögé. A szép Ibla átölelte Zsombor vállát a két fehér karjával s a fülébe sugott. Édes szók lehettek.

A leányok kara odafenn a dombon rázendíté a menyegzői dalt. Milyen szomorú volt annak a zengése!

Ez alatt a két horkáz levezette a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírterembe s ott a mént erősen hozzákötötték a fölállított zászlós szálfához, míg a táltosok a többi paripákat fékezték a huszonnégy kopjás rúdhoz. Oda vitték le a hős fegyvereit, ivószereit, arany csákányát, egy cserépvedret, tele mindenféle pénzekkel, egy hordót, tele borral, kutyáit, solymait: ezeket leölték, úgy rakták le mellé a sirba.

Ekkor feljöttek a horkázok a sirból s arra aztán a leányok rohantak oda, fejeikről letépett koszorukat s diófaágakat szórva a vőlegényre és menyasszonyra: míg úgy megtelt koszorukkal, zöld falevéllel a sir, hogy csak az ülő alakok, meg a paripa feje látszottak ki abból.

Ekkor a tárogató recsegő rivallatára előlépett száz harczos ijász. Ugyanazok a férfiak, a kik Zsombort e világi harczaiban követni szokták. Mindegyik egy nyilat vont ki puzdrájából s azt tegzére fektette. A tárogató második rivallására aztán egyszerre valamennyi mind belelőtte a nyilát a sirba. Csak egy rövid sikoltás hangzott. A menyasszony ott volt már a vőlegényével együtt a nap mezején: az isteneknek tetszik az, ha mentül több sebbel megrakva érkeznek oda a dicsőültek.

Kalandó, a főtáltos, a sikoltás után hosszú dárdáját a paripa szügyébe döfte s egyszerre valamennyi táltos leszurta a féken tartott paripákat a sir körül, hogy azoknak a vére odaomlott minden oldalról a sirba, a mit aztán a férfiak elkezdtek hantokkal betemetni.

– No hát most mi sirassuk el a halottat, a hogy férfiak szoktak sirni! kiáltá Opour Kevend s görbe kése hegyével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arczán és homlokán hasított sebeket s úgy sirt – vércseppeket – hét vérző sebén át. Valamennyi férfi mind követte a példáját s az volt aztán az ordítás, a mi ekkor támadt, az volt a sirás, a mi erre megindult; vér omlott minden arczról; az anyák odavitték kis fiaikat, hogy a férfiak azoknak a homlokához törüljék véres késeiket. Igy szoktak sirni az ősmagyarok drága halott felett: saját vérük hullásával, aztán az ellenségével.

Valamennyi kürt, tárogató, síp, repedésig rivalgott e szertartás közben, a melyhez a rémült asszonysereg sikoltása vegyült; a vért szagolt oroszlán üvöltött dühében, nyolcz férfi alig birta féken tartani, hogy a vérző hullákra ne rohanjon.

A rögök egyre magasabbra emelkedtek a lován ülő hős és ölelő kedvese körül; már csak a fejeik látszottak ki: a szárnyas sisak, az aranypártás fő: azok is eltüntek. Csak a magasra emelt kelevéz áll még ki a sirból, mit a hős keze tart. Az is föld alá vész. Végre csak egy nagy kerek domb áll ott, a minek ormán egy zászlót lobogtat a szél: az a sirba ásott szál fának a csucsa.

Ez alatt a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolták, s megannyi máglyarakás mellett parázson sütötték. A sziveiket az áldozat-állatoknak a nagy oltárkövön a Had-Isten tisztelétére illatos tűzön égették meg, a lófejeket pedig feltüzték a kopjás rudakra. Azok ott maradnak s tudatják a késő korral, hogy ott egy hős vezér fekszik.

Mire vége volt a temetésnek, leáldozott a nap: csak a máglyatüzek égtek.

Ekkor kezdődött azután a halotti tor. Két napi bőjt után farkaséhséggel nyult minden ember a lakomához; a sült lóhus volt a kedvencz étel. Abban csak halotti tor napján lehetett duskálkodni.

Előkerültek a mindenféle igriczesek, csimpolya, timbora hangzott a lakoma közben; a férfiak áldomáspoharakat ittak, egymásra köszöntve s minden felköszöntőben magasztalva a dicső elhunytat; az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálták egymást, barátság jeléül; végre tánczra keltek, a sirhalmot körültánczolták; elébb a leányok egyedül, azután a férfiak: asszonynak nem járt ki a táncz. Mikor pedig a napválasztó csillag feljött az égre, jelezve az éjfélt, akkor következett a halottak táncza.

Fiatal legények odafeküdtek a nagy sirdombra szerteszéjjel, mintha csatában elesett halottak volnának. Azután jöttek a leányok, mintha menyasszonyok keresnék a vőlegényeiket a csatamezőn. A ki a magáéra talált, kezdte költögetni, életre hivogatni: de az csak nem ébredt. Utoljára a leány felemelte a földről az ifjut, a ki mozdulatlan maradt, mint egy halott s elkezdett vele körben lejteni. A legény úgy tett, mint a halottak szoktak, kiknek a tagjai már kővé meredtek; félkarját elnyujtva, fejét hátraszegve, szemeit lehunyva, engedte magát tánczba ragadtatni, körben forgattatni: dőlt, a merre ejtették, előre vagy hátra, a zene szólt hozzá kisérteties zsongással. Ez jelezte tán a halott vőlegénynyel eltemetett mátka menyegzői tánczát? Rémség volt azt nézni! A tánczoló leányok arcza is rémületet játszott.

Végét szakította a táncznak a torna. E nélkül sem végződhetik gyásztor a tuhudúnoknál. A hol annyi pezsdülő vér ül együtt a lakománál, hamar kész ottan a dulakodás. Előbb csak birkozáson kezdődik, derék betörésen; aztán ökölre megy; utóbb kézbe kerül a fokos, buzogány is; leghívebb czimborák csupa legénykedésből halálos tusára kérkedik ki egymást: nem is választja el őket senki, ez a régi szokás! Hadd vitézkedjenek. Reggelre azután kilencz halott maradt a gyásztor mezején, a kik ezt az áldomást választották az utolsónak. Azokat mind szépen odafektetik körbe a nagy sirhalomra s még egy réteg földet hordanak föléjük. Azzal is magasabb lesz a Zsombor vitéz dombja. Együtt lesznek vele a leghívebb vitéz czimborái, a kik ugyan siettek egyszerre megérkezni a vezérükkel és menyasszonyával együtt a felséges virányú napmezejére.

De kár, hogy bölcs törvényhozóink keményen eltilták ezt a dicsőséges halotti gyásztor-tartást.