ZÖLDHALOM.

A ki a Zöldhalmot egy zöld halomnak képzelné, nagyon csalatkoznék.

Korántsem zöld ez és még kevésbbé halom, hanem egy kidült-bedült oldalú csárda, mely úgy áll a K... város határát a Kiskúnságtól elválasztó pusztaságnak közepette, mintha valamely tátos a felhőkből pottyantotta volna ide, s aztán haragjában jót rugott volna rajta.

Kéményét gólyafészek koszorúzza, melyből a hímgólya a csillagokat látszik vizsgálni hosszú orrával. Előtte terül a fehér tó, melynek széksós partjain birkanyájak legelnek. Kerítése csapóföldből van tapasztalva, s udvarán félrenőtt kútágas fohászkodik esős idők után.

Érdemes vendégei a jámbor Alföld nagyreményű lókötői, juhászok és gulyások, kik ha Heves, Szatmár, Csongrád vármegyéket szűkeknek érzik, el-eltünnek, s gyakran hónapokig csak a zöldhalmi pinczegádor tudja, hogy hová lettek.

Maga a korcsmárosné egy hízásnak indult magas darab némber. Jobb éveiben, míg Bognár Jancsit fel nem kötötték, hűséges társa minden zsiványkalandoknak, – azóta a zöldhalmi csárda haszonbérlője.

Most csendes, békességes életet él; hadnagyok, biztosok nem tudnak rá semmit mondani, törvényszék eleibe ritkán kerül, nem verekedik, hanem szép csendesen megül a patka szélén és fon, és hízik, nem sokat törődve a világgal.

Senkit el nem rejt, de el sem árul; ha üldözött szegény legények jőnek hozzá asylumot keresve, vállat von s azt mondja nekik: «bujjatok el, mit bánom én»; ha pandurok jőnek, azt mondja: «keressétek, a mint tudjátok, a ti gondotok».

Ha vendégei hajba kapnak, bicskák villognak, juhászbotok puffognak, egykedvűen csak ennyire figyelmezteti őket:

– Az üvegeket össze ne törjétek!

Hej! mind másként volt a dolog, míg Bognár Jancsit föl nem kötötték! akkor még fiatal volt és csupa tűz a menyecske; fekete szemei voltak, mint a haragos éj; piros és gömbölyű arcza, ajkai teljesek és csábítók; barna haja hosszú tekercsekben borult két csipejéig, selyem szalagok közé fonva s fehér karjai jobban illettek Bognár Jancsi nyakára, mint a kender nyakravaló.

Még akkor naphosszant megülte kedvencz paripáját, hősét pusztáról pusztára követve; együtt nyargalta be vele a kúnsági homokot, együtt ült vele a tiszamelléki iharfaerdőkben a rejtett tűz mellett; együtt futott a kergető pandurok elől és bíztatta kedvesét, mikor a golyók füleik körül fütyültek.

Ott volt, mikor Bognár Jancsit legutószor elfogták. Három golyót lőttek már kedvesébe, de ő egy kezével átölelte az alélót, másikkal a két paripa kantárát fogta, s rohantak tovább, míg alóla ki nem lőtték a lovát, s csak úgy foghatták el a híres lókötőt.

Akkor ünnepelt Semiramisa volt ő minden alföldi zsiványklubbnak; czélba lőni jobban tudott, mint a hadnagyok; a csákánynyali küzdésben ritkítá párját, s a hol késéhez nyult, ott vége volt a verekedésnek.

Házfeltörések, gulyák szétterelése, gyorskocsik megvámolása s más nagyobbszerű vállalatokban hadvezéri talentumot tüntetett ki s a legkínosabb és lealázóbb kínvallatások sem voltak képesek tőle egy áruló szót kicsikarni; hanem hiszen a betyár is elébb szét hagyta volna ám magát szedetni, mint hogy orgazdaságot vallott volna rá.

Azonban mindezeknek vége, mióta Bognár Jancsit felkötötték.

Most ki sem megy a házból s megszámlálja, hányat szóljon naponként s miután a kimért számig beszélt, akkor aztán estelig, ha a kerék kiesik, sem hallani többet szavát.

Hosszú keresztlábú lágyfa-asztal vonul a szoba egyik végétől a másikig, melynek a pinczeajtó felőli oldalán két zsíros betyár ül, kiknek egyikében, mihelyt e bűzös félhomályban hozzá szoktak szemeink, azonnal megismerendjük Telezsákot, a koplalói hőst.

– Bort, korcsmárosné! ordítja a ficzkó, hanem osztán igyék belőle elsőbb!

Különös óvatosság ezen népeknél, hogy a hozott italt mindig megkóstoltatják előbb a csaplárnéval.

– Nesze, bolond! majd én kóstolgatom a borodat; ha nem kell, nézz rá; úgy is megfizeti majd az öreg harang, válaszolt erre durczásan a csaplárné, oda állítva az itcze bort a suhancz elé.

– Ejnye no, lelköm adta, de haragos! bizony kinézné az embert a szobából, már minek az a nagy harag no? nem élünk abból meg! szólt erre a másik bicskás, félrecsapott kalapban, bajusza hegyesen felkenve fényes pofájára; szemei égtek, mint a faggyúmécs, s hátulról categorice átnyalábolta a makranczos csárdásnét.

– Hallja, az az embör muzsikál, mond, jobb bizony, ugorjunk egyet!

Ugrott is a betyár, nem is egyet, hanem kettőt, azt is hanyatt és az asztal alá, míg kalapja a szoba legtulsó szögletébe repült.

A csaplárné pedig helyreigazítva keresztül kötött nagy kendőjét, ismét visszaült helyére.

Az asztal végén azonban egy sajátságos alak muzsikált.

Már hangszere is megérdemli a figyelmet; ez az úgynevezett szalmahegedű.

Egy diófadeszkára két összetartó szalmakötél van kifeszítve s rá vékonyabb-vastagabb egerfaléczek körösztbe rakva, mik két kis fakalapácscsal üttetve, a legsajátságosabb melancholicus hangokat adják.

Eleinte a szivét érzi az ember ezektől a bánatosan döngő szomorú hangoktól szorúlni, később gyomra fáj bele s érzései kimagyarázhatlan széthangzásba jőnek; azonban, a kik hozzá szoktak: nagyon jól tudnak rajta aludni.

Búsan verdegélte e műszert egy sovány sárgazöld színű ember, elhízott kékes-vörös orral; kopasz, szinte hajtalan fejéhez, fiatal, szőrtelen arcza valami lázasztó tekintetet mutat; szemei véresek, beesettek; homlokizmai szüntelen reszketésben vannak s sáppadt lázas arczán gyakori rángások vonaglanak keresztül, túlmozgékony arczidegeivel a legcsodálatosabb torzképeket metéltetve s nyakát olykor egészen hátra ferdítve.

Ő azonban mind e mellett is folyvást muzsikál és lábával veri a tactust. Hosszú csontkezei könyökig vannak ki a gyermekkori szűk nyári kabátból, egész öltözete csupa randa nyomorúság.

Előtte egy tartalma-fogyott pálinkás üveg hentereg; érezni hatását a zenehangok mivoltán.

Az említett két betyár közelebb huzódott egymáshoz s kalap alul következő párbeszédhez fogtak:

– Hát majd csak este felé?

– Ühüm; majd úgy éjfél előtt egy órával a h*si homokban; ott épen alkalmatos hely lesz rá.

– Magával beszéltél az ifju úrral?

– Igen ám; azt igérte, hogy ha elvégeztük a munkát, csak menjünk a Koplalóba, ottan kifizet.

– De hát ismered-e, hogy kit kell?

– Hogyne ismerném, nála szolgáltam hat esztendeig; meg is vert eleget; alacsony ragyás ember, az álla be van törve, mindig világos-zöld kaputban jár, füligrám gombokkal.

– Maga van?

– Meg a kocsisa; hanem hiszen arról már gondoskodtam.

– Majd hiszen elbánunk vele, fejezé be az utóbbik bicskás, s jelentékeny hunyorítással csapott csizmája szárára, melyből egy rézveretes öreg kés nyele kandikált elő.

Az egész párbeszéd a legsuttogóbb, óvatosabb hangon volt előadva, hogy tán maga a szemfül lelkiismeret sem lett volna képes belőle egy szót is megérteni. Nem is figyelt rájok senki. A korcsmárosné hangot nem adva pörgette orsóját; a fehér kemencze tetején egy roppant czirmos kandur dörömbölt, csak a szalmahegedüs szemei függtek rajta merően, mozdulatlanul, mint egy holtrészegé, s ezt egyik sem vette észre, pedig azt mondják, hogy az epilepticus lázban sinlődők a leghalkabb suttogó szót megértik, meghallják a szomszédszobában történt suttogást s ingerült látnoki phantaziájok erejével következtetnek, értelmeznek, jövendölnek azokból.

Erre egy harmadik betyár toppant a szobába, karimás kalapban, térdig érő ingujjakkal, kezében görcsös fustély; egyet konyít szemöldökével s könyökével a háta mögé mutat, mely pantomimákat a másik kettő elértve, szedi sátorfáit s mind a hárman eltünnek a pinczeajtón.

Alig húzták ki a lábaikat e szabad polgárok, midőn a szobaajtó megnyilván, Dömsödi úr belép világos-zöld kabátjában és ragyás arczulatával.

A kocsmai zsivaj és szalmahegedű az oka, hogy a jöttét megelőző ostorpattogatást, kutyaugatást és hintódörgést nem hallhatánk, s ekkép őt minden bejelentés nélkül vagyunk kénytelenek fogadni.

Széttekint összehúzott szemekkel és orrfintorgatva a szennyes szobában s egy előtte álló szalmaszéket felrugva, miután félvállról a korcsmárosnéra elegendő ideig lenézvén, tapasztalta, hogy abban maga és ezüst sarkantyúja iránt legkisebb figyelmet sem gerjesztett, így kezdé mondását:

– Te (…!) itt egy megszólítási czím következett, mely Dömsödi úr szájába és a korcsmárosnéra igen, de papirosra nem illik, nincsen külön szobátok, a hová a becsületes vendégeket beszállítsátok?

A megszólított, a nélkül, hogy felvetné szemeit, felelé:

– Nincs.

E laconicus válaszra Dömsödi úr már épen valami elkerített forgós attát készült mondani, midőn egy különös eset hirtelen más felé vonta figyelmét.

A szalmahegedűs, midőn Dömsödi urat meglátta, még haloványabb lett, mint volt, oly halovány, mit egy viaszgyertya; kalapácsait elejtette, hideglelős didergéssel vaczogtatta össze fogait, azután iszonyú torzképet csinálva, nagyot sikoltott s felmagasztosított rémület kifejezésével rohant egy szegletbe.

Dömsödi úr ránézett; az is Dömsödi úrra s nehéz volna megmondani, melyikök ijedt meg a másiktól erősebben.

Pedig ez életben először látták egymást.

– Hah! hah! Ez az… ez itt… ez az ember! rikoltá a hegedűs azon mélyből jövő éles hangon, mely a nagy ijedelem hangja, ez az ember, itt… ma… még ma… éjfél előtt egy órával, s e közben reszkető kezével folyton Dömsödi úrra mutatott, meg fog halni! Azután egy villanyrángásszerű vonaglással földhöz ütötte magát, elkékült, elmerevült, szája összekulcsolódott, szemei kidűltek… az embert a nehéznyavalya ütötte ki.

– Micsoda ez? kérdé elszörnyedve Dömsödi úr.

– Nem látott még az úr nyavalyatörést?

– De hát vigyétek el innét, vigyétek ki a szobából, hisz ez undorít; ördög pokol! szólt toporzékolva Dömsödi úr s szörnyen látszott rettegni a nyavalyástól.

E közben az iszonyú láz teljes mértékben megragadta a szerencsétlent, halotti merevültsége elmúlt, a helyett dühös rángások gyötrelmei nehezülvén reá. Szemei kidülledtek, olykor fehérével felfelé fordulva, süvöltő ajkain sárgás tajték habzott; hajszálai valahány, annyi felé álltak; nyakát gyakori kínos csuklások ferdítették hol előre, hol hátra; arcza vonásain nem volt semmi emberi.

Később mindig embertelenebb dolgokat kezdett véghez vinni. Homlokával szegeket vert be a falba, azután meg fogaival húzta ki azokat, körmeivel egy téglát szakasztott fel a padlózatból s beleharapott, mintha vajas kenyér lett volna.

Dömsödi úr rimánkodott és fenyegetőzött, hogy vitessék el szemei elől, a korcsmárosné nem látszott rá ügyelni mindaddig, míg utóbb a nyavalyatörős, öklének egyetlen csapásával, egy szalmaszéket sántabénává zúzott, mire nagy bosszúsan felkelt s a pinczébe lekiáltott:

– Hej, betyárok! jertek elő, vigyétek ki ezt a dögöt, míg mindenemet össze nem töri.

A betyárok pedig az ajtón át jól hallottak minden hangot, mely a szobában kimondatott; bejöttek, a nyavalyást felfogták s kiczepelték a szabadba, mialatt az folyvást borzasztóan fütyölt, rugdalt és rángatózott.

Dömsödi úr az egész dolgot igen furcsának találta.

Nem képzelhette, hogy micsoda nyavalyában kellene neki oly hamar meghalni.

Ez egészen számításán kívül esett.

Ha ez az ember nyavalyás, miért hogy épen ő legyen rémülésének tárgya?

Honnét vette amaz ismeretlen, soha nem látott ember ezen rögeszmét, melyhez annyira látszott ragaszkodni, hogy paroxismusa tetőpontján egy nehéz csuklással félbeszakasztva süvöltését, mintha eszmezavart agyán egy villanyszikravilág lobbanna át, e szót kiáltá gyorsan: «halott», s e közben szemeit Dömsödi úrra mereszté.

Dömsödi úr ugyan távol volt attól, hogy babonás legyen. A babona mindig hagy egy kis vallásos érzelmet gyanítani. Erről pedig ugyan senki Dömsödi urat nem vádolhatja. Akkor volt tán utolszor templomban, mikor keresztelni vitték, soha nem imádkozott, Istent a legvadabb antropomorphismusokkal illette, s mikor egy kedvencz tánczosnője a wiedeni bécsi szinházból a másvilágra galoppirozott, Dömsödi úr puskát ragadott s a villámló égbe lőtt vele, mintha harczolni akarna a villámok urával!

Vonagló féreg!

Ő tehát babonás nem volt, nem is félt senkitől, csak az emberektől; de hogy e szokatlan proféczia mégis szeget ne ütött légyen fejébe, alig volna valószínű; nagy lépésekkel járt alá s fel a szobában, gyanúsan vizsgált meg minden szemébe ötlő tárgyat, előszedte oldalzsebéből pisztolyait, azokat kétszer is felporozta, bort hozatott és azt nem itta meg; – egy szóval nem tudta: hová legyen.

– Micsoda nap van ma? kérdé a csaplárosnétól.

– Péntek.

Dömsödi úr megrezzent; – máskor kinevette magát a gyermekes félelemért s most minden csekély körülmény egyenesen az ő rémítésére látszott megszületni. Homlokán a veríték gyöngyözött alá; azt hitte, hogy a szoba fojtó levegőjétől van melege s kisietett a szabadba, hogy magát kihűtse s tulajdonkép, hogy a nyavalyatörőst felkeresse, tőle egyet-mást kikérdezendő.

Sok fürkészés után rájött, hogy azt egy istállóba vitték.

Oda ment.

Mikor belépett, az istálló tulsó ajtaján két emberforma suhant ki, kiket a sötétségben észre nem vett.

A hegedűs egy jászolban feküdt s nagyon csendesen viselte magát.

Dömsödi úr oda ment, megszólította, de az nem felelt.

Azután fülébe kiáltott s miután ez sem használt, megfogta karjánál fogva; a hegedűs karja merev volt, mint darab fa. Egész teste meg volt hidegülve. Képe sötétkék volt, mint egy akasztotté, szemei kiültek, nehéz sárga hájoggal borítva, szája nyitva volt és vérzett; nyakán öt ujjnak véres nyomai látszottak.

– Ez az ember meghalt! rikoltá Dömsödi úr, három lépésre ugorva a jászoltól s kifutott onnét, mintha ostorhegyre vették volna. Künn az udvaron zsíros subákban néhány betyár támolygott; – meghalt! kiálta még egyszer Dömsödi úr. A betyárok minden megütközés nélkül fogadták e hírt s kalap alól jelentékeny pillantásokat váltottak egymással.

Dömsödi urat nagyon megzavarta ez eset.

Azonnal kiüzent a kocsisának, hogy rögtön és haladék nélkül fogjon be.

A kocsis nem fogott be.

Mire Dömsödi úr másodszor is kiüzent kocsisának, azon világos hozzátétellel, hogy minden exceptivák nélkül tegye hivatalos kötelességét és ezen többszöri izentetésért siessen színe eleibe nyak- és poflevesekbeni illetőségét átvenni.