A CANTUS PRÆSES.

Cantus præses: ez magában csekély szó; magyarul annyit tesz, mint a kántusnak az ő prézesse. Mint szinte a kántusnak az ő prézesse is magában csekély ember, alig tíz markos, inczenpincz, czinegefejű madárka, kit még subscriptus diák korában is ‚am’cének′ titulált a seriesolvasó juratusdiák. De hol van azon toll, mely leirhassa, hol van azon elme, mely felfoghassa az ő hivatalos magasságának mélységét és az ő dicsőségének iszonyú voltát???!!!…

Hogy a kántusprézes hányadik személy a király után, azt ugyan hevenyében meg nem tudnám mondani; de hogy igen hatalmas úr, kivált szerdán és szombaton délután, zsebjeim tisztaságára merem állítani.

Tehát a kántusprézes úr szobáját – mely urat ezentul, rövidségnek okáért, hétköznapi néven, ‚prézens′ úrnak fogunk nevezni – nagy vasajtó őrzi. – – Tudatlanok azt állítják, hogy azon vasajtó hajdan könyvtárajtó volt, de mi nem hagyjuk magunkat oly balgaságokra rábeszélni, mintha még a könyveket is kellett volna őrzeni a tolvajoktól, hanem azt hiszszük, hogy az a vasajtó egyedül a prézensnek megőrzése végett készült.

Készítse tehát mindenki látműszereit, fojtsa vissza gyomrába a lélekzetet, szedje ünnepi ránczokra homlokát, midőn én, a vasajtót kinyitandó, annak kilincsére teszem alázatos öt ujjamat, hogy a prézens urat ekkép saját residentiájában bemutassam.

Ah! Épen jókor jövünk. A prézens úr toilettjét rendezi. Ez valami nagyszerű! Ma temetés lesz; ott persze, a halott után mindjárt a cantus præses a főszemély; sőt nagyon hihető, hogy halott nélkül hamarább eshetik temetés, mint cantus præses nélkül; tehát neki ott eleganter kell megjelenni, – kire annyi szem hallgat és annyi száj néz.

Ime, lobogó gyertyalángnál rozsdás czirkalmot tüzesít meg, annak két ága közé csomónként hajat szorítgat s a czirkalom segedelmével becsavarja, s – mily géniális ötlet, a hajbodorító vas helyettesítve van, – a kenderfürtök apródonként összezsugorodnak, míglen végre a prézens úr feje olyatén alakot nyer, minő a vedlő borzas jérczéé, vagy, hogy a magasból vegyük a hasonlítást, mint a sörkorcsmák czégérein a gyaluforgács.

Ezen átesvén, egy újabb pipereműködéshez fog a prézens úr, mely neveztetik igazi nevén talpalló-varrásnak; gyilkos egy mulatság a maga nemében, de cantus præses úrnak mostanság igen fontos okai lehetnek szabójához nem küldeni ruháit s ezen indokoknál fogva személyesen neki fekszik a nem legköltőibb foglalatosságnak s a legábrándteljesebb andalgással énekli össze a corduán talpallót (vulgó strupfli) nadrágszáraival:

«Eljött az esti szellő»… Hu – huh! be nehezen akar ez a tű átmenni ezen a rhinoceros bőrön!

«Eljött az esti szellő, ringatva csólnakom.

Az ő nevét susogta, kiért imádkozom» (da capo exaltato, e furioso).

Terring… erre, amarra! még a dicsőséges föltámadását is a hajnalának! beh megszúrt ez a rozsdás tű, a ki áldója van a vasnyársának!… «kiért imádkozom.»

«Nappal gondolámban, este nyoszolyámban;

Michelemma, Michelemma!»

– Itt vagyok, cantus præses úr.

– Ki hítt?

– Azt tudtam, engem kajátoz a cantus præses úr, felelt a prézens úr szurdéklakó dárdása, hivatván Miskának és lévén mindkét arcza két heti iskolaportól réteges.

– Kimégy mindjárt, semmirevaló, vagy a fejedhez vágom ezt a…! s ezzel széttekinte, hogy tulajdonképen mit is vágjon fejéhez az ingerkedő dárdásnak; ezt az asztalt. Prézens úr itt meglehetősen elvetette a kalapácsnyelet, mert a mondott asztal nem arra a czélra készült, hogy vele valaki hajigálózzék, lévén igen hosszú és igen nehéz. Azonban a Miska öcsém, szerencséjére, nagyon megijedt és sietve elvasalt, ekkép felmentvén a prézens urat igérete beváltásától.

– Nem hagynak békét!

«Nappal gondolámban, este nyoszolyámban» stb. Valamennyi egér volt a collegiumban, mind halál fiává lőn.

– No! Meg volna hát. A talpalló fel van eszkábálva nem épen csikófogú varrással s a prézens úr nagy-elégedetten lépdeli benne végig szobája territoriumát, mely jobbra is három, balra is három lépésből állott; s minekutána ekként magát kisétálta volna, végtére szépen megmosdik, sárgaságban sínlődő kendőjében megtörülközik s a tükör hiányát akként pótolja, hogy fekete sipkáját túl teszi az ablakon s az ilyen surrogált tükörben aztán, hajának és nyakkendőjének állását igen, de arczának sem piros, sem fehér színét, sem egyéb nuanceát ki nem veheti; azután szép fehér papirosból nyakkendője számára inggallért kanyarít, vele torkát a kellő hangmértékig elköti; annakutána felölti zöld tibetfrakkját, keztyűibe belebúvik, figaróját füle hegyére támasztja, pálczáját, fuvoláját és a halottas énekek könyvét az egyik, guitarreját, hangjegyeit a másik kezébe véve: készen áll előttünk teljes, hivatalos méltóságában a cantus præses s falon látszó árnyékában tekintélyes positurákat iparkodik betanulni…

Egyet említetlen találtunk hagyni a prézens úr pipereműtételei alatt; midőn tudniillik mosdóvizével száját kiöblité, oly képet csinált, mintha timsót nyelt volna le; törülközőkendője pedig finom porral látszott behintve lenni, a min ő azonban meg sem ütközött, gondolván, hogy «porból lettünk, porrá leszünk, azért a port ne utáljuk». – E körülményekből azonban, aligha nem fog még valami kifejleni…

Ez alatt a cantus – mely nem egyéb, mint az énekszós ifjuság kara – összegyülekezett az oratoriumban (ez azon hely, a hol az orátorok orálni szoktak) s feszülten várta prézense megjelenését; a vénebb diákok erősen pöfékeltek holmi kapadohányt makrapipáikból s fennültek a padok tetején, míg a kisebb classisták holmi rejtélyes stratagemákon motoztak a padok alatt; mert tudnunk kell, hogy az ilyen apró diák-féle embernek minden porczikája tele van istentelenséggel és ezt csak azért említettem meg, mert vannak, vagy legalább lehetnek, a kik ezt még eddig nem tudták.

Egy szegletben supplicatióra járt hősök mesélék kalandos anecdotáikat a láblógató hivők seregének; fenn pedig a præsesi pulpituson egy egérorrú egyén ül, százrétű köpönyegbe építve, fején talián sipka; szájának – minthogy a kelleténél több – rendesen csak felét szokta használni, melyen át, jelenleg is, a legsipítóbb czérnavékony, gyékénykáka hangon énekli a prézens úr kedvencz énekét.

«Eljött az esti szellő»… de mily keze-lába törötten! Ha hallaná: ideglázt kapna tőle.

Csak maga ül Körmös Pista komolyan s összehúzódva a pad végében; két keze tógája zsebjébe vész. Tudja Isten, miről gondolkozik!

– Pistikám! rikolt, lemászva pulpitusáról (deszkazsámoly) a százgallérú énekes s bivalyul neki esik a morphondérozó fiunak és átnyalábolja annak nyakát, az Isten áldjon meg, mért vagy oly szomorú?

– Mert nem vagyok víg, felelt laconice Pista, ügygyel-bajjal öltve ki fejét az ölelő karok közül, melyek csak azért körítették oly barátságosan, hogy egy pár tenyérre krétázott szamarat hátára nyomhassanak.

– Be sajnállak, édes egyetlen egy barátom, esküszik hypocrita tűzzel a százgallér, hej, ha én segíthetnék rajtad, a mennyországot lehúznám éretted.

– De hát ne kapaszkodjál a nyakamba, elég teher vagyok én magam is magamnak.

– A præses! ordítja betörve az ajtón egy tolladzó bagó, oly ijedt arczulattal, mintha azt mondaná: szalad a franczia – de utánunk; s e varázsigére lőn rögtöni elcsöndesülés; a fiatalság glédába ül és pipáit zsebre rakja, a százgalléros lebomlik a Pista nyakáról, a legátusi kalandok félbeszakadnak s az ajtó sarkig kitárulván, belép a rettegett podesta.

Körültekint, szemei szikráznak s lábai Galileiként azt mondják a collegium padozatának: bizony csak mozogsz te; szemeit összehúzza, képére piquant és imposant árnyékokat bocsát és szól, a mennyire lehet, az orrán keresztül eregetve a szavakat:

– Ki pipázott itt? Ki énekelt itt?

Körmös Pista, ki szélén foglalván helyet, legközelebb volt hozzá, feleletül megszólamlik a legmérsékeltebb hangon, míg a bagók – az első éves bölcsészek díszneve – oda hátul majd megfeszültek, nem annyira nevetésvágyukban, mint féltökben.

– Melyikre feleljünk elsőbb?…

– Ki pipázott itt?

– Alkalmasint a juristák, a 8 órai leczkén.

– Micsoda? Hát bolond vagyok én, hogy elhigyjem, mikép a füst délutáni három óráig itt maradt volna.

– Hihető, minthogy nem küldtek érte s az oratorium különben kémény nélkül szűkölködik.

E neszre rakonczátlankodni kezdett a fiatalság s a mely tekintélyt ez egyszer kikezd, arra rájár, míg benne tart.

– S ki énekelt itt, ha szabad tudnom?

– Mi mindnyájan, ki véknyan, ki vastagon, mint szakmánya hozta magával.

– De oly csunyán ki énekelt?

– Azt nem tudom, mert mi szépen énekeltünk.

– De már ez sok! kiálta fel tele méltatlankodással az énekfő úr, ez hallatlan, ez még nem történt velem; a felsőbbséget így fumigálni! Hát subordinatio ez? hát tisztelet ez? mi? Hát nem vagyok-e én fölötte valójuk önöknek, ki sorsukat minden perczben széttéphetem? vigyázzanak önök magukra, nem tudják, kivel van dolguk; én velem játszani nem lehet, de azt nem is tanácslom senki fiának, mert ha ez még egyszer történik, ha még egyetlenegyszer…

– – Ka – kukk. – – –

Ki volt ez?

A kis diákok bőrkakukkokat rejtettek a padok alá, melyeknek egyike ép azon pillanatban nyomatván meg lábbal, midőn a præses úr legjobban ostorozná pórbüszkesége kitöréseivel a vele egyszőrű víg fiatalságot, félbe szakasztá gúnyszavával a hadverő catilináriát (ez egy igen híres kofaság).

– Micsoda… mi volt ez?

A másik oldalon egy másik hang felel rá:

– Kakukk – kakukk – kakukk.

– Mi? Kicsoda? Hogyan?

Kakukk – jobbról, kakukk balról, kakukk – középen.

– Ki azon vakmerő, kicsoda azon szerencsétlen, ki engem még bosszantani s velem így kikötni merészel?

– Én nem tudom, – én sem tudom, – én sem tudom.

Senki sem tudja.

– Az iskolai szék eleibe fogom adni a dolgot.

– Kakukk.

– Ki volt ez ismét? Mi volt ez ismét? – A prézens úr jobbról balra, balról jobbra futosott, a szerint, a mint hol itt, hol ott szólaltak meg a rejtélyes hangok, frizuráját tépte dühében.

– Mit nevet ön? ön, oda hátul? ön apró ember? mit? micsoda? ’sz ön még csak nem is subscriptus (ezek igen nagy urak), hogy mer ön nevetni?

– Én cánspres úr, a cánspres úr képe…

– Nem hallgatsz, kutyafülű, csikorgatá egy markos hőmő oldalba rugva ököllel a fiut.

– Micsoda hallatlan impertinentia ez? Hogy mer ön az én képemen nevetni? Hányadik iskolába jár ön?

– Mondd, hogy biennis vagy (másodfű tin – – akarám mondani diák).

– Bi-bi-bi-biennis vagyok, felel ez reszketve s azalatt lábával nyeggetve a pad alá rejtett kakukkot.

– Megczitáltatom önt, megbüntettetem példás szigorral; majd megmutatom én, hogy ki vagyok! Most fogjunk az énekpróbához. Dóczi! adj hangot.

Dóczi, pofókképű classista faj, egy eleven és megtestesült «extra Hungariam non est vita» (magyarul: nincs jobb a töltött káposztánál) adott ugyan hangot, de nem volt benne köszönet, nem levén az egyébhez hasonlatos, mint egy fülemetszett komondor felkiáltásához.

– Hát még te is kötekedel? nem jut eszedbe, hogy ingyen kegyelemből eszed az iskola kenyerét?

– Azaz enném, ha hozzá jutnék, mondá magában a korholt egyén, mentségül azt hozván fel, hogy megbicsaklott a hangja és aztán rekedt is.

– Hát hogy mersz elrekedni az én engedelmem nélkül, semmiházi? –

Ümm… ümm… ümm…

– Hát ez ismét mi volt?

A cántisták vérszemet kaptak a lefőzéseken, s elkezdtek befogott szájjal, mint az ungok ümmögetni, úgy, hogy soha sem lehetett kivenni, melyik és hol alkalmatlankodik a béka-enunciatióval?

– Kik azok a semmirekellők?

Ümm… ümm… ümm…

– Vakmerők!

Kakukk.

– Szemtelenek!!

Ümm… ümm… ümm…

– Gyalázatos akasztani valók!!!

Mernyau.

– Rettenetes!!!

Ümm… Koáksz… tuú… brekeke… brekeke… kakukk…

– Megbolondulok…

Kakukk… kakukk… kakukk…

– Kicsapatom önöket! ordítá tehetetlen dühében a cantus præses úr s minekutána kalapját, könyvét, hangjegyeit, hegedűjét és furulyáját egyenként földhöz vagdalá, mintha ostorhegyre vették volna, nyakrafőre kirohant a teremből, bezárkózott vasajtós szobájába s rárivallt dárdására, hogy ha ki mer jőni a kemenczelyukból, mindjárt hátul köti a sarkát.

S ezzel dühében lefeküdt és elaludt…

… Azonban harangozzák a készülőt; a prézens úr felébred. Eszébe jut egyfelől a vett méltatlanság, s elhatározza magában, hogy bármit mondjon is majd rá a haza: lemond a præsességről; másfelől eszébe jut, hogy ötven forint szép pénz (ennyi a cantus præses esztendei lénungja), enged a szép szónak, s ráhagyja magát beszélni, hogy még sem mond le a præsességről; azonban itt ismét feljajdul sebzett büszkesége s legalább annyit követel, hogy ma nem megyünk el a temetésre! Jaj de ismét másfelől megszólamlanak a kebel gyöngédebb érzelmei, a hiúság, a fitogtatásvágy; eszébe ötlék, hogy a temetésen rendesen jelen szokott lenni a kántorék Juliskája, a szürkeszemű köpczös ideál, ki a prézens úr éneklő szájába oly epedő pietással bámul, mintha a prézens úr feje volna a kukucska. Eszébe jut, miként hiába esztergályozta volna gömbölyűre hajfürteit? a csizmafényítés, talpallóvarrás, pecsétek kiszedése, mind kárba veszszenek? Győz a szív, elhallgat a máj; s mi még soha præsesen meg nem esett, megtöri büszkeségének fummáját s mint vert had nagy szomorúan kiindul. Szerencsétlen! Ha csak akkora tükre van is, mint egy szunyog talpa s abba belenéz, látandotta, mily chemiai procedura ment végbe arcza felszínén. Fekete volt az, mint a suviksz, a gáliczköves mosdóvíz és a gubacscsal behintett törülköző gonosz befolyásától, s hogy az ilyeténséges feketeczirmos arczhoz mint illett a komoly tiszteletet követelő physionomia: mindenki előre képzelheti.

Tehát vesztére megindul a temetésre, nem tudván, hogy saját temetésére megyen. Ama sátáncsapat, melynek elejére állítá magát, egy szóval, de csak egy tekintettel sem adá tudtára, mily kéménysöprői színezettel légyen arczulatja felruházva; s a vele találkozók csak azért nem nevettek a szeme közé, mert azt gondolták, hogy valami számkivetett abyssiniai szerecsen-mágnással van találkozásuk, hanem a helyett erősen agybafőbe bámulák, mely kitüntetést a prézens úr hajbodrozata iránt mutatott tartozó tisztelet jeléül fogadott, s azt tartá, hogy «grosse Geister genirt das nicht», vagyis magyarul szólván: «bölcsnek nem derogál a ferdesarkú csizma».

Mint fekete hollósereg vonult az énekbiró csapat a szép görbületekkel bővelkedő utczákon végig s vígan úszott a fekete tóga az otthonos sárban, ha hordozóját társa a pallóról leszorítá.

A halottas házhoz értek.

Egy embernek meghalt a felesége (satis tarde quidem, azaz – szegény! be kár volt érte!).

A megszomorodott fél ott rídogál a koporsó mellett s számlálgatja magában: mennyibe kerülhet neki e szomorú ceremonia? Az ácsorgó néptömeg, mely nagyon szeret gyönyörködni a más temetésében, míg sok emberséges ember a magáéból is szeretne kimaradni, kalaplevéve ad helyet az érkező tógás felekezetnek, kik azonnal is a szederfa alatt karikába állanak s a prézes urat közreveszik, ki is nagyon Dávidtermetű ember lévén s mind a mellett kitűnni kivánván: beleáll a göböl-itatóba s onnét osztja szét az irányadó négy alaphangot, a mennyire azokat fuvolájából elő birta tüszkölni.

A népség észreveszi jelenlétét, megbámulja s futamodnék, ha mozdulhatna egymástól.

– A két keddjét! ez nincs Isten hírével, dörmögi egyike a közel állóknak, s megrántván tógája sleppjénél fogva egy vénebb cántistát, súgva ezt kérdi tőle:

– Domine! nem látja, milyen fekete annak a prézesnek a fizimiskája?

A megszólított ártatlan, semmit nem tudó arczulattal fordul hátra, felelvén:

– Nem én. Én fehérnek látom, mint szokott lenni.

A második, harmadik, negyedik, mindenik ugyanazon serió pofával kérdeztetett meg, s mindenik ugyanazt felelte, hogy t. i. nem lát a prézens úr arczán semmi megjegyzésre méltó változást.

– Terem’tse! Ez biz a sátán. Úgyis neki való volt a szegény boldogult Mujkosné teljes életében; e bizony azért jött most, hogy holta után elénekelje. Szinte elbűvölbájolta az egész diáksereget; nem veszik észre, hogy kivel van dolguk.

Mint a rakéta futott végig a népségen a hír, hogy a kántus præses helyett az ördög jött el Mujkosnét kiénekelni.

– Nézzétek meg, nincsen-e lólába?

– Nem látni a tóga miá.

– De látni a szarvait, nézd csak ott a sábesztikli alatt. S valóban a prézens úr czirkalomfacsarta fürtei nem sokat különböztek a másodfű tinó sarjadzó koronájától.

– Huttzu ninini! Hát azt nem látják kentek, mily hosszú ökörfarka lóg ki a tógája alól?

– Engem úgyse, ökörfark. De nem is állok én hozzád ilyen közel.

Az érintett ökörfark azonban semmi sem volt egyéb, mint a tógának felhúzni elfelejtett zsinórbojtja, mely csatakosan lógott le az uszály alól.

A kántisták torkaikat stimmelték, ki vékonyan, ki vastagon: – oá – eé – hő – hű – dó – da – dő – hrchrakfthű (itt valaki nagyon köszörült a torkán).

– Ne köpjön a zsebembe, amice!

– No – csitt! – Egyszerre!

A prézens úr felemelte kezét, s egy lejtős mozdulatot tett vele, mire húsz toroknak lőn megnyilatkozása és hangzék: Már elmégyek az örömbe (n) Paradicsomnak kertébe (n) Lelkemnek dicsőségébe (n) a kálvinista halottasének ama sajátszerű szomorgó kifejezésivel, mely az őszt és a mulandóságot, a halottakat és a sárga faleveleket önkénytelen juttatja az embernek eszébe, olvadástalan harmoniája hosszan vont hangjaiban:

A népség minden jókedv daczára zokogott.

Ismét hangzék:

Az ének vég-igéi szelid sopranhangokban oszlának fel…

– Nem hiába, hogy a sátán énekel velök, de ugyan keservesen tudják fujni, jegyzé meg egy liliomos subának hordozója.

– Vigyázzanak csak kentek rá, hogy valahányszor Isten neve fordul elő, soha sem meri kimondani.

A nép teljesen apodæmonizálta a tentatincturás arczú prézens urat s noha ugyan magyarhitű létére, az ördögtől annyit sem félt, mint a lúd májától, de mégis ily magas rangú személy jelenléte által támadt buzgósága annyira meggubahította elméjének mivoltát, hogy még a halottat is fejjel előre vitték ki az udvarból s kinek-kinek csurgóra állt bámultában a kalapja.

Hosszú népcsoport kisérte ki az üdvezült sárhüvelyét a mulandóság utolsó szállására, a holott is az érdemes contrascriba érzékeny alexandrinus versekben búcsúztatá el a megboldogultat ide maradt rokonai-, ismerősei- és hitelezőitől.

A búcsúztató igen érzékeny volt; a gyönyörű rhetoricai phrasisok megtették hatásukat, a népség kellőleg megríkattatott; de épen midőn azt akará mondani az érdemes búcsúztató úr: «számtalan keserű könyeknek sűrű záporait hullatják zokogva a mi bánatos szemeink borús fellegeinek sötét árnyékai, hogy a te, az anyaföld kebelébe tért hamvaid…» – szerencsétlenségére rá talált pillantani a szerecsenné vált prézensre, s e tekintet úgy kihozta sodrából, hogy a legóriásibb kaczagásra fakadott, melyet később pukkasztó köhögésbe akart átvinni, s miután szája elé tartott irása mögül ki birta fuldokolni az ament, félrerohant a néptömeg közül s egy sír mellé hasra fekve, beteggé röhögte magát.

Még nagyobb lőn: megzavarodása a káplán úrnak, ki is a halotti imádság helyett az árvizes időben mondandó könyörgést olvasta fel, s úgy kijött a kerékvágásból, hogy a «miatyánk» helyett a «hiszekegyet» imádkozá el.

Tökéletes lőn a megbotránkozás. Egyik nevetett, a másik szörnyűködött, a harmadik imádkozni akart és szedtevettézett. De a prézens urat egyik sem figyelmezteté arra, hogy a botránkozás kövét ő hordja magában; annál kevésbbé, mert ki félt tőle, nem ment hozzá közel; ki pedig közel ment hozzá, félt az őt környező bassisták ökleitől. Így érkezének vissza az alumniumba. A prézens úr rögtön rugtatott az érdemes rectorprofessor úrhoz, lelke panaszhangjait előtte kiöntendő; – belép hozzá méltatlankodó arczulattal s kezd megszólamlani.

– Per omnia elementa! vág közbe az érdemes oktató úr, hát farsang utója van ma, hogy ön ily maskarát csinál magából cantus præses létére? nézzen csak abba a tükörbe!

A prézens úr belenéz… megijed… térdei összeütődnek s úgy elcsúszik egy állóhelyében, hogy rögtön betöri az orrát.

Nincs toll leírni kétségbeesésének mekkoraságát.

Másnap nagyszerű inquisitiók történtek a botrányos csíny felől; – a százgallér riadva esett társainak, könyörögvén, hogy miután ő a vétkes, vállalják mindnyájan magukra a tettet, hiszen ubi valamennyien peccant: senki sem peccat. Megis igérte e szívességet mindenik, de mikor a kenyértörésre került a dolog, csak Körmös Pista ismeré el a tettbeni tudósságát, a többi erősen kitagadta magát; a százgallér pedig baráti szívvel hárítva mindent Pista nyakába, ki is, noha nem főzte, de megitta a fekete levest, hét nap mulva, hat éves diák létére, elimináltatván a tanulók – akarám mondani – az iskolába járók sorából.

Ez történt két nappal az előtt, hogy Leander az éjjeli házfeltöréskor a százgallért a faderekához csapva, agyonzúzta.

Ezen százgallér volt az, ki a Pista tanyája kulcsát, annak zsebéből, két ezüst huszas díjért Góliáth Péter számára kilopta.