A FÉLELMES TANYA.

Hosszú, a végtelenig nyúló kanyargások után a sík homokpuszta felett, mely a hideg éjszakában, a szél szomorú zúgásánál valóban kietlen tekintetet mutatott, végre a távolban gyertyafény látszott felcsillámlani, s messze a majori kutyák ugatása hallatszott. A csavargó szótlanul ült helyén, s olykor a lovak közé csapkodott; Dömsödi úr pedig hintaja szögletébe vonta magát s hozzá fogott a gondolkozáshoz.

Azon egyetlen tekintet, melyet a villámlobbanásnál a csavargó arczára vetett, alpesi teherrel feküdte meg szívét.

Felhányta emléke szörnyűnél szörnyűbb lapjait; összekereste azon arczokat, melyektől valaha iszonyodott, de oly rémületest csak egyet talált, mint az elébb látott, s egy iszonyú sejtés remegteté, hogy ama két arcz egy.

Megjelent előtte ama szerencsétlen város romjaiban, a mint pattogó lángjai átkok hangjait kiáltozák fel az égre; gomolygó füstalakok jelentek meg előtte, szikrázó tűzszemekkel; hallotta a kétségbe esettek dühös, üldöző szavát; látta indulattépte marczona arczaikat, érezte kezeik görcsös markolását, s halálveríték ült ki homlokára.

Majd a nyavalyatörős jósszavai hangzottak fülébe:

– Tizenegy órakor meg fogsz halni, meg kell halnod még ma!

Dömsödi urat tökéletesen kilelte a hideg, s ekként hagyta magát vitetni önkénytelenül rossz sorsa elé.

E közben szüntelen közelebb jött a gyertyafény; egy csoport fekete nyárfa mögött feltünt egy hosszú ház, s a nyárfák és a ház szomorú tekintetűek voltak.

A nyárfák csikorogva hajladoztak a szél alatt, mely magas sudaraik között rémesen suhogott el; olykor egy-egy kánya rikoltása csöndült meg, melyet az erős vihar fészkéből levetett.

Maga a ház pedig fehér volt, mint egy szemfedél. Ajtaja és kapui csukva voltak, ormóján egy halálmadár sikoltozott, s benről nagy kutyák szokatlan üvöltése hallott.

– A kaput! kiálta a peregrinus oda érkezve; idő mulva megnyilt az, sarkaiban csikorogva, a hintó begördült a sötét, négyszög udvarra, s a kapu újra becsukódott.

A folyosó végén egy roppant magas ember állott, a jötteket kémlelve; a lovakat egy óriási termetű férfi kifogta, s több szótalan férfiak, de mind oly magasak, oly Hercules alkatúak jártak fel s alá az érkeztek körül.

A peregrinus lesegítette Dömsödi urat a hintóból, ki alig tudott a maga lábán megállani.

– Vendéget hoztam, bátya! szólt rekedt hangon a peregrinus a folyosón álló athletához, ki dolmánya ujjával szemeit látszott törülni.

– Te jöttél, édes öcsém? szólt a férfi, s hangján elfogódás reszketegsége tünt fel; vártunk, hol késtél három-négy nap? – szegény leány! – mindig terólad beszélt – mért nem jöttél hamarább?

– Mi történt? kérdé a peregrinus tántorogva, s szédültében a falnak támaszkodott.

A férfi szavakat keresett és könyei jöttek helyettök; végre az ifju nyakába borúlva, azt magához ölelé, megcsókolta s rebegve e szót ejté ki:

– Meghalt.

Azzal félre fordult a herculesi ember és sírt.

Mint a tigris, mely veszett dühében prédájára rohan, ragadta meg a peregrinus Dömsödi úr karját, s míg öklével iszonyú fájdalomban homlokára csapott, nagyot kaczagott, de e kaczagás emésztő volt, mintha a tüzet okádó föld kaczagott volna, mikor lávája alá falvakat temet, vagy a féktelen vihar, mikor a hajót a kősziklához vágja; ezzel belódította Dömsödit a szobába.

A szoba szép fehér volt; közepett egy ravatal vala kitéve, a fehér ágyon fehér halott; az a fehér halott ismerős volt Dömsödi úr előtt.

A peregrinus magukra zárta az ajtót, azután holt kedvesére borult, szárazon sírt, könyei nem hullottak. Ajka vonaglott, nyakán megdagadtak a vérerek; szemei kiveresedtek, de köny nem jött belőlök, – az ilyen fájdalom enyhülés nélküli.

Minő ellentét volt hozzá ama nyugodt, kiszenvedett seraph-arcz! mint édes jelenet egy másik jobb világból, mosolygott még a halál ón karjai közt is, s e mosoly volt maga a megdicsőülés.

Porrá tesz-e ily remekművet is az isteni újrateremtő erő, vagy azt a napok utolsójáig romlatlanul fogja megtartani? Vagy egy virág alakjában fogja azt ismét felnöveszteni, mely tiszta legyen mint a liliom és szemérmes, mint a tavasz ibolyája…?

Az ifjunak eszébe jutottak reményei, a mosolygó remények és a mult idők emléke, az édes órák, a kedves kezek szorításai, az édes mosolygás a kék szemekben, s a rózsaajkak csókjai és szavai; – eszébe jutott, mint ült mellette csendes alkonyi órákban a szende gyermek, kezét kezébe téve,… és látta az ajkakat halaványan lezárva, – a szemeket sugártalanul; dobbanás nélkül érezte a keblet, és a kezeket hidegen, fagyosan; – magához ölelte a letört virágot, csókjait pazarolta rá, utolsó véres könyét sírta homlokára, hítta esengve az életbe vissza,… a hölgy halva volt, néma és halavány.

Az ifju kereste a vigasztalást; az nem jött.

Kereste a kétségbeesést; az eljött.

Felállt.

Oda hurczolta Góliáth Jánost a ravatalhoz, s kérdezé tőle, hogy ismeri-e azt, ki ott halva fekszik?

Góliáth nem felelt semmit.

Azzal áltatta magát, hogy ez egész csak egyike gyötrő álmainak, s ragaszkodék a reményhez, hogy ennyi iszonyút nem adhat az ébrenlét.

– Ez a halott Zilányi Janka, susogá az ifju, hát engemet ismersz-e, Góliáth?

Góliáth jól megismerte az ifju arczában azt, kit ő ama nagy égés napján tőrrel megdöfött, s egy elfulladt kiáltással tántorgott a falnak; az ájulás környékezé.

– Én vagyok Bálnai Körmös István! kiálta haragja telj-hangjában az ifju, s megfogva az ember két kezét, sokáig nézett annak szeme közé, hogy Dömsödinek a vér kezdett aludni ereiben.

– Le térdre! rikoltá őrülten az ifju, s vas kezei alatt ropogva sűlyedt térdre Góliáth a ravatal mellett.

– Te ölted meg őt, tudod-e? szólt rémarczot vetve a térdeplőre s szavai indulatosabbjainál szilajon rázta annak roskadozó vállait. Tudod-e, hogy milyen szép volt ő? Olyan szép, mint a milyen az egész föld, az egész világ nem lesz többé. S milyen jó volt! Hozzá járultam imádkozni, mint a mindenható legszebb templomához; hittem Istent, angyalokat, mennyországot és paradicsomot, mindezt ő benne s egyedül ő benne hittem; s mindazt te egyetlen lehelleteddel semmivé tetted! – Nézd, milyen nagy sivatag van itt lelkemen belől! nézd csak, egy patak folyik rajta keresztül, az is vérpatak; csak egy domb van közepén, az sírhalom! Átkozott a napsugár, mely fejemre süt, átkozott az emberi hang, mely megszólít, átkozott az áldás, mely nekem van szánva! Mindezt te tetted és senki más! Letépted mindazt, a mi nekem virult, megölted azt, mi nekem élt! De jaj neked,… jaj neked, mert kezeim között vagy!… Ha van, a kit valaha szerettél, ha van ártatlan rokonod, szűz és viruló, ha van a ki nevedet viseli, jaj neki! nem – imádkozni nem hagylak, a te fekete véred legyen áldozat megbántott lelkének, – irgalom nélkül meg foglak gyilkolni, Isten úgy legyen irgalmas neked, mint én az leszek! – szállj alá pokolra!!

Döbörgés hallatszott, melyet életre halálra küzdők támasztanak.

A peregrinus szédült szilajsággal verte martalékját a földhöz, ki iszonyúan ordítozott segítségért, s fogaival és körmeivel ellenfele husába csimpajkodott.

Betörték az ajtót; a neki kábult ifjut elválaszták a vérében heverő Dömsöditől.

Az athleta termetű férfi odament, izmos karjával felfogván a fájdalmában tébolygó ifjut, józanító szavakat szólt hozzá:

– Térj meg, öcsém; gondold meg, micsoda következései lehettek volna ennek rád nézve, ily kitörő indulat nem férfihoz illő.

Dömsödi úr, hogy pártfogoltatását vette észre, vérszemet kezdett kapni s a betóduló jámbor arczú férfiak közé menekülve, követelő hangon kivánta kocsiját és lovait előadatni és tovább menni.

– Hagyj békét neki, szólt csillapítólag az említett magas férfi a peregrinushoz, igaz, hogy sokat vétett e szegény leány ellen, de már a mi elmult, azt jóvá tenni úgy sem lehet, s bosszúállás Isten dolga, nem emberé; hagyd menni őt a maga útján, majd utól éri még őtet is elébb vagy utóbb a maga veszedelme, a nem szeretem óra őtet is meg fogja találni, te ne piszkold be az ő vérével lelkedet, nem vagy te hóhér. Ezzel Dömsödi úrhoz fordult. Az úr pedig, bármi utálatos és nem szeretett előttem, holnapig vendégem marad, azután mehet a merre tetszik, jobb szeretném ugyan, ha ott látnám lógni, a hova sok nálánál becsületesebb embert felakasztottak, de legyen nyugodt, most házamon belől van és pártfogásom alatt.

A fali óra épen két negyedet ütött tíz óra után, s Dömsödi úr elhalványult s még egyszer szorgosan aggódó hangon kérte lovait előhozatni.

Többen mozogni kezdtek, mintha kérését akarnák végrehajtani.

– Megálljatok! kiálta tompa, ércztelen hangon a peregrinus s a halotthoz lépett; bús, hosszúkás arcza sáppadt volt és mozdulatlan. Mind rá néztek. Márványszerűleg nyugodt volt, karjait összefonva, fejével búsan, némán integetett a halott felé.

– Biz úgy, ezt mondá s a ravatal szélire ült.

– Szegény! eszén kívül van, suttogák a körül állók.

Feltekintett, kérte, hogy a család minden tagjai bejőnének, s mondák neki, hogy mind jelen vannak.

Ekkor balját holt kedvese keblére tette, jobbja három ujját pedig felemelvén, megrázta az ég felé, tompán, ünnepélyes hangon mondván:

– Esküszöm!

Feszülten várták szavait.

– Esküszöm az egy élő igaz Istenre, kinek hatalma oszt büntetést, jutalmat; esküszöm kedves halottam idvességére, esküszöm azon reményre, hogy őt ott fenn még egyszer látni fogom, esküszöm és vallom, hogy azon ember ott, azon Dömsödi Góliáth János volt, ki 182*dik év nagypéntek napján K. városát felgyujtotta.