A BOLDOG EMBER.

Hol? merre? Ki tudná megmondani? Messze, ember nem járta helyen lakott egy boldog ember, – egy boldog ember, ki e boldogság helyett az ég minden csapásait érdemelte volna.

Neve átkozva volt, és lelke fekete, és kezei vértől foltosak.

S ez ember mégis boldognak nevezé és boldognak érezte magát. Mintha nem is volt volna Isten az égben!

Ki áldotta meg őt?

Egy kisded szoba, melyben boldogságával együtt lakik; rugalmas üveg-szőnyeg borítja falait, melynek színei a szivárványnál ragyogóbbak. Kedves, sötét hely, hova csak megtörve jár a napvilág, gond és bú nem járnak semmi alakban; az ablakokra kívülről a jerikói rózsa indái borulnak kövér bőrleveleikkel, piros virágait szelid méhek döngik körül s a fonadékain átszűrt estfuvallat élveteg illatkeveréket, ezer virágból szedettet ver be a szobába.

Benn egy zöld kalitban énekes hímfürj pitypalattyol, kívülről társai felelgetnek neki; kis lyuggatott katulyában a «cicada sonora» ver ismeretlen lélek-hangszerű dallamokat, s egy fali óramű hullámhangjaiban megragadó ismeretlen dalműveket zeng le az érczhenger, mik úgy hangzanak, mintha kisebb-nagyobb üvegcseppek hullanának csendesen álló tó vizébe.

Az ablakfüggönyök félig le vannak eresztve; a napvilág besüt alattuk és a rózsalevelek között, s gömbölyű képletekben rajzolja magát a sokszínűen hímzett selyemszőnyegen.

Egy márvány-asztalon, pompás kék és fehér porczellán vedrekben ritka és alakra s színezetre gyönyörű virágok tenyésznek, lángszínűek, fényesek, hosszan kilógó ezüst hím rojtokkal, sötétzöld húsos levelek között, miknek csodásan-édes illatja a lelket birná elaltatni; a vedrek aranyozott emaillos ékvényekkel vannak felczifrázva.

Minő pazar fény! Mennyi ezüst és arany! Mennyi ragyogó drágakő! Kényelem mindenütt, élv, ragyogvány, magas ízlés! Tündérország!

Legbenn a szoba mélyén, a nyugalmas, leszőnyegezett mélyedésben, hová csak sűrű selyemfátyolon keresztül hat a napvilág, az illatos nyugágy forró lehelletétől részeg levegőben, ott nyugszik a habkönnyű selyempárnákon egy ifju nő; szép, mint a költészet első szerelemálma, tagjai gyöngédek, mint a vert hab; haja fekete és fénylő, szétbomlottan ezer gyűrűben fekszik a fehér párnán s a fehér vállakon; arcza alig pirul, az is az álom pírja rajta, de annál teljesszínűbbek nyíló ajkai, a nedves, piros, élvigérő ajkak, miken ember számára egy kicsiny, de kedves foltja maradt meg a paradicsomnak; halántékain gyöngéden átkéklenek az erek, szemöldei, mintha csak rajzolva volnának; gömbölyű karja feje fölé van emelve, félfeléről rózsaszín visszárnyékot vet rá a szőnyegen át belopózó világ. Fehér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át. A könnyű bársonypaplan térdeig lehull róla, s a finom simuló patyolat minden emelkedéseiben és hajlásiban elárulja a vénusi termet kecseit.

Alszik, – virágillatot szí be, balzsamot lehel vissza pihegéseiben.

Mellette, kék ernyővel elfalazva, melynek ultramarin színébe ezüstszín lepkék látszanak beszőve, egy rózsafa bölcső himbolyg, pirossá fényesítve, arany gombokkal és faragványokkal ékes; benne fehér vánkosokon, hószín pólyában egy szép kis gyermek fekszik; nem igen piros, talán beteg? noha pólyája és vánkosai repkednek a piros szalagoktól.

De ez nem alszik; szemei, a sötétfekete szemek nyugtalanul forognak széttekintgetőleg; nyöszörg, kér, nyugtalankodik s végre kényeskedő beszédes sirással szól bele a csendbe.

Azt állítják, hogy az anyát és gyermekét érzéki sympathia köti össze, mely által megérti annak szótagtalan állati siránkozásiból minden bajait, kivánságait; megtudja, mikor adjon neki vizet, vagy orvosságot, csókját vagy keble tejét, s ez ösztöni rokonszenv legmélyebb álmából felkölti őt, ha gyermeke ébred.

És a fiatal nő az illatos nyugágyon nem ébred fel.

A szegleten az ágymenyezet függönyei mögött kis márvány kandalló van rejtve. Czedrusfa és szultánfüstölő égnek benne. Az illatos kék füst áthat a szőnyegen, s a fiatal hölgy álmát még mélyebbé és kábultabbá teszi. Tagjain meleg pir ömlik el, lehellete forró, keble hulláma száll és emelkedik.

A kis gyermek folyvást sír és nyüzsög.

Ekkor az ágyszőnyegek széllyelválnak, s rajtok egy arcz tekint be, egy halavány férfi arcza, egymáshoz közel szorult szemekkel és picziny ajkakkal. Hajfürtei illatos olajtól fényesek, öltözete eszményi. – – Ez a boldog ember.

Ime mind ez öröm az övé, mind e virág az ő számára nyílik, mind e kéj érte terem; gondja nincs, legalább nem látszik lenni, mindig telve előtte az öröm pohara, ő boldog. Még reményei is vannak.

Lehajlik a síró kisdedre, az megismeri őt s sírása kaczagásra válik, apró kis kezeit örömrepesve nyujtja felé; ő felveszi a gyermeket, ringatva lapdáz vele kezei közt, minek az szertelenül örül; majd az órazenét hallatja vele, s midőn a kis gyermek figyelve felüti picziny ujját s eszmélve szól egyes szótagokat: a! – – apa! – s hozzá picziny ajkait oly módosan illesztgeti: az apa szíve megtelik az örömérzetek legkedvesebbikével, érzi, hogy egy lény van a világon, kinek boldogsága az ő kezébe van letéve, kinek lelke az ő lelkéből van szakítva, kinek ártatlan szíve őt szeretni fogná még akkor is, ha az egész világtól el lenne taszítva; szeretni fogná és ragaszkodnék hozzá, ha minden ajk «bűnt», «átkot» kiáltana is fejére. Megcsókolja a kis gyermeket, megcsókolja számtalanszor; a gyermek kaczagva néz fel reá, azután mintegy érezve a rokonszenvet, mely kettőjöket összeköti, kényelmesen elhagyja magát, szemeivel mindig mélyebben pillant, végre lezárja azokat s elalszik.

Az apa visszateszi őt bölcsöjébe, az ernyő fátyolhálóját összehúzza fölötte, melléje térdel s imádkozik.

Boldog ember, még imádkozni is tud!

Azután az alvó nőhöz lép a boldog ember.

A hölgy arcza hirtelen minden vonásiban elváltozik, elkomorul, a mint a férfi álomgőzkörébe lép.

Ez gyöngéden fölébe hajlik, a nő szemöldei összehúzódnak, keble lázadtan piheg, a férfi megcsókolja az alvó márvány homlokát, ez egy convulsiv sikoltással felriad, s nagy fekete szemével merően, hidegen néz a férfira.

A nő tébolyodott.

E hideg, zavart tekintet, e szótlanul nyilt száj, az elmezavar mysticus jelleme a szép vonásokon, mind azt beszélik, hogy a lélek saját lakában idegen, az eszméknek nincsen királya.

– Rosszat álmodtál, édesem? úgy felijedtél, szól hizelgő simulással a férj, s a nő fehér kezét arczához nyomja.

– Rosszat, felel ez suttogó hangon, szemei félénken tétovázva néznek szét a szobában, azután a férjhez hajolva, annak fülébe súg: «A kigyó a gerlével párosult».

A férfi érzi az iszonyú szorítást, melylyel a hölgy fehér ujjai őrült erőben sajtolják össze kezét.

– Ha a kigyónak és a gerlének gyermeke lesz, mi lesz annak neve? Kigyógerle, vagy gerlekigyó? szárnyas kigyó lesz-e az, vagy fulánkos galamb?

A férj néma, bánatos megadással hallgatta az őrült szavait.

Merően, feszülten néze a férfi szemeibe, s azután vadul ölelte magához annak szőkefürtös fejét:

– Kék szemed van, az égnek is kék szeme van; de a tónak is kék szeme van, melyben a kigyó lakik. Te fekete lélek, fekete lakója a kék ablakú háznak!

Azután hirtelen megkapta a piros gyöngyfüzért nyakán, s azt egy rántással ketté szakítva, a gyöngyöket szétszórta az egész szobában; a zselyemzsinóron maradt gyémántkeresztkét a férjnek nyujtva:

– Vén bűnös, nesze imádkozzál! azután félre fordult, ágya szőnyegei közé temette magát, és sírt kérlelhetlenül zokogva. Sűrű könyei öltönye patyolatára gördültek.

A boldog ember iszonyodva fordítá el onnan arczát.

A sírás megszünt. Jéghideg kéz simult végig homlokán. Felijedt.

– Félsz tőlem? nem tudod, hogy ki vagyok? A gyűlölség és a szerelem két ellenséges család, e kettőnek ölelésiből született leány az őrültség; az én vagyok. Félj tőlem. Szám éget és kezeim fojtanak.

A férj nem állhatja ki tovább e lángszemek befolyását, gyermekét veszi kezébe, azt hive, hogy tán ez ajándék meg fogja engesztelni az őrült szívében lakó sárkányt, oda fekteti azt a nő mellé.

Kimagyarázhatlan ellenszenv.

Alig fekszik a gyermek anyja mellett, midőn ijedten felsír s magát pólyája kötelékeiből erőködik kibontani.

A nő pedig mint elijesztett vadállat, mely a mágusz bűv-pillantásai előtt elszörnyed, ágya legtúlsó szegletébe húzza össze magát, ott keblébe vonja arczát, fekete hajzata kigyókká göndörül, két fekete szeme szilajon villog elő leránczolt szemöldei alól. Fél hozzá nyulni a gyermekhez.

A férj kétségbeesetten akarja erőtetni a dolgot.

Fölemeli a kisdedet, s a hölgy karjaiba teszi. Delejes rángások érik mind a kettőt. Az anya egy öleléssel szinte agyon szorítja gyermekét.

A gyermek éhes és végre szembehunyva keresi a keblet, melynek melegétől irtózik, az élet első forrását.

Az anya mondhatlan kínok közt, fel-felmeredő szemekkel és fogait csikorgatva hagyja általa színi keble nektárját, míg a gyermek percz mulva eltaszítja magától a keblet, s félre fordulva hányja ki az anyatejet.

* * *

Ez a nő – Lilla.

A férj, a boldog ember, Góliáth Péter.

A kis gyermek kettőjük gyermeke.

Góliáth Péter szenvedélyesen szereti nejét; midőn először meglátta őt, már érzé, hogy e leány lesz az, kiért élte mindenét áldozatul fogja vinni.

Meg is tette.

A hölgy első pillanat óta gyűlölé őt kimondhatlan utálattal, s érezé, hogy e férfi lesz az, ki miatt élte mindenét el fogja veszteni.

Úgy történt.

Góliáth gyűlöletet talált szerelem helyett; de ez csak forralá, nem hűté szenvedélyét.

Nem láta módot őt elnyerhetni.

Apja körlevelet bocsátott ki ellene, mely miatt bujdokolni kellett és kerülni az emberek tekintetét, s e körülmény minden útját elzárá rohanó indulatainak.

Ekkor egy ördögi sugallat azt mondta neki, hogy mind ezen lehetne segíteni, ha a vén Dömsödi nem élne.

Tudtára esett, hogy apja egy ingovány közepén magános szigeten házat építtetett, minden kényelemmel ellátva, hova egy leányt akar rejteni, kibe szerelmes s kit valahonnét rabolni, vagy megvenni készül.

Az alkalom csábító volt; ő épen így akart tenni. Minden körülmény mintha épen számára lett volna teremtve.

A vén Dömsödi e szigetbe gyűjté kincseit, s nehány hét múlva eltünve a világból, vagyonai csőd alá jutandottak, míg János úr, kéj és kényelem közt, senkitől nem környezve, élte volna le vénsége napjait, a nélkül, hogy valaha éltében megtudták volna az illetők, hogy él-e és hol?

Mindezeket Péter apjának fekete szolgájától tudta meg, kit ez árulásra sem pénz, sem igéret nem kényszeríte, hanem egy húsz esztendős boszú.

Húsz esztendő előtt egy szép pórleányt, kit az afrikai szeretett, Dömsödi elcsábíta. A szerecsen eltemeté a leányt, de nem boszúját, s midőn az apa terveit a fiunak felfedezé, kihűtötte azt.

Dömsödi megöletett; a sors úgy akarta, hogy nem csak a fiu akaratja, de fia keze ölje meg őt; s ugyanaz nap rabolta el Lillát a báró, midőn egy férfi kiséretében a városba kocsizott.

A fekete oda vezette őt a szigethez; mindent úgy talált, mint előre képzelé, kényelmet, fényt, biztos elrejtettséget, kincseket, a mennyit el nem pazarolhatott, de a mire leginkább vágyott, azt örökre veszve találta. A leány megtébolyodott.

Előre számítgatá magában, hogy hosszas együttlét alatt, midőn kívüle emberlényt nem fog láthatni, gyöngülni fog az ellenszenv, a nő simulni fog hozzá; hizelgés, engedékenység, áldozatok meg fogják kérlelni szívét.

Mind e számításain vörös keresztet húzott át a sors. A leány megtébolyodott.

A hirteleni benyomás, mit ez erőszakos tett okoza lelkében, a hajdani tiszta szerelem, annak elvesztése, helyette ez őrült, erőszakos szenvedély, összehasonlítások e kettő között, kétségbeesés a szabadulás lehetetlensége miatt, úgy megrázák lelkületét, hogy a mint Góliáth égő indulatában először átölelte a leányt, kit tőle sem ég, sem föld vissza nem vehete, annak egy tekintetével találkozott, mely csontjaiban a velőt hűtötte meg. A hölgy megtébolyodott.

A bűn megtermé gyümölcsét: a büntetést.

Elzárta magát vele az ismeretlen oázba, s ha a végtelen mocsár nem lett volna elég őt kizárni a világból, elég volt azon hír, hogy Dömsödi gyilkosára halálitélet hozatott, s személyes leirása ezer példányban kereng, minden város utczaszegletére felragasztva.

S ott kelle élnie egy őrülttel összezárva.

Később boldog remények kezdtek bimbózni lelkében. Hitte, bízott benne, hogyha e nő anya is lesz, ki fog gyógyulni lelke nyavalyájából, mint erre számtalan példát tudott, vagy legalább sejte.

De nem úgy történt.

Iszonyú kínok közt szülte meg a nő első gyermekét, s születése órájától kezdve utálta azt kimondhatatlanul. És a gyermek viszont taszítódott anyjától; nem szerették egymást.

Ez volt az első büntetése Góliáth Péter vétkeinek.