A FUKAR VÉGPERCZEI.

Halványan pislog a mécs a haldokló fukar ágyánál.

És a mécs élete hosszabb leend, mint azé, ki azt meggyújtotta.

A kór öreget rázza a hideg, fogai vaczognak, s az ágya fejénél virrasztó halál lehellete hideg verítékben gyűlik meg homlokán és senki, senki sincs, ki azt onnan letörülné, ki egy utolsó imádságot mondana el a haldokló előtt, ki zavaros szemeit az örök álomra lefogná, még csak egy kutyája sincs, mely halálát megordítsa.

Ilyen rideg a fukar kimulása.

Csak egy ember jelent meg éjjelenkint ablaka alatt – s az halálos ellensége volt, Gyékény Márton, ki a beteg gyér álmait ilyen szavakkal zavarta fel koronkint:

– Vén zsugori! alszol-e? Én vagyok itt közeledben, halálos ellenséged; kivánom, hogy ne legyen csendes kimulásod.

És e kisértő eljött este, eljött éjfélkor, eljött a hajnal előtt átkokat kiáltani be a haldokló ablakán.

Kérlelhetlen volt ő, mint a halál.

Éjfél nem messze már; a lélekzet rövidül, a szemek egy résztvevő arczot keresnek és nem találnak; a pénzes láda mellett egy gyalulatlan fényű koporsó nyúlik. A vén Gáspár nem retteg a haláltól, hanem attól, hogy pénzeit nem viheti magával.

A teremtő ige azt mondta: ember, birjad a földet! az enyészet ezt mondja: föld, birjad az embert! és az ember szegényen megy ki a világból, mint bele jött és Körmös Gáspár nem fogja pénzeit megszámlálni többé.

Lehunyta szemeit és azt hivé, hogy meghalt és rémlék előtte, mintha a meghaltak álmodnának és álmodott iszonyúakat.

Kincsei jelentek meg előtte; a világ öt részei látták őket vándorlani; piszkosan, kopottan jártak kézről-kézre azok, hosszú útakat vándoroltak idegen országokban, s siralmas pengésök emlegetni látszott a nyugalom hajdani éveit s a gyöngéden szerető Gáspár apót.

És azt álmodá továbbá Gáspár, mintha ő is egyike volna azon aranyaknak, mik az ige hirdetése közben elszéledvén, az ábrahámiták tíz körme között fennakadnak.

Gáspár az ilyen kezek közé jutott aranyon saját képét látta, azt a sáppadtat, vonaglót, s úgy rémlék előtte, mintha az uzsorás pokoli gyönyörrel legeltetve szemeit aranysárga arczán, őt, az aranyat, körül akarná faragni!

Megborzadt ez iszonyattól Gáspár; ő ily kínokkal soha sem gyötré szeretett pénzeit.

– Segítség! halál! ordítá; vére fejébe tolult, s egy görcsös rándulással felszakítva álma bilincseit, még egyszer életében felébredett.

Nehéz veríték csorgott alá homlokáról.

– Szegény pénzeim! nyögé hagymázos ábrándjai közt, mi lesz belőletek, ha én meghalok? Fázni fogtok és fáradni sokat, kopott ruhában, piszkos ruhában. Ki fog benneteket gyöngéden szeretni? Senki, senki. Ki fog benneteket őrzeni, mint szemefényét? Senki, senki. Ki fog rólatok gondolkozni halála óráján? Csak én, csak én. S újolag néhány percznyi merev s csüggeteg mélázásba merült a haldokló fukar, miközben csak a halál-órát verő pók kopogásai hallatszottak ágya deszkái közt.

Végre fölmereszté száraz szemeit, kinyujtá, s egy erőszakos szökéssel felvetve magát keskeny ágyából, ládája és koporsója közé rohant, csontjai zörögtek mint egy diószsák; oda vonszolta magát pénzeihez, rájok borult, összecsókolta, könyeivel áztatta azokat s érzékenyen zokogott. Mikor sárga barázdás arczát felemelte, azon a legigazibb fájdalom volt kifejezve. Azután koporsójára tekintve s egyet megragadva erszényei közül, azt kiemelni erőködött, át akarta rakni pénzeit koporsójába, s azután rajtok fekve halni meg; azt hitte, hogy majd úgy fogják eltemetni, – azonban már nem volt annyi ereje, hogy azt onnét kimozdíthassa.

– Milyen nehéz! susogá, azon gyöngéd szeretettel tekintve erszényeire, melylyel egy haldokló apa tekinti szép reményű gyermekeit, kiket idejekorán el kelle hagynia.

Érzé, hogy órája nemsokára ütni fog.

Ekkor úgy rémlék előtte, mintha kis homályos ablakát kívülről beütnék s rajta egy kéz nyulna be, mely szüntelen növekedik, míg kisértetes hosszúságában az ajtóig elér, arról a keresztvasat leemeli, a tolózárt félre húzza s ismét visszavonul az ablakon.

Az egy horogcsáklya volt.

– Héh! gyilkosok! rablók! rikácsolá a haldokló, fegyverei után nyuladozva, de tagjait megkötötte a közel halál keze. Rabló! hörgé, s háttal pénzeire rogyott, mintha testével akarná azokat védeni.

Az ajtó megnyilt s a kimuló előtt Körmös István állott, testvére fia.

– Mit? mit akarsz te? miért jöttél? én nem híttalak. Miért jösz? nekem már nincsenek pénzeim, elástam őket.

– Jól tetted. Nekem is voltak vágyaim, reményeim, én is elástam őket.

– És e szerint nincs is szükséged pénzeimre?

– Nincs.

– Ezt szeretem hallani, te derék fiu vagy Pista. Kár, hogy olyan szegény legény vagy, de én mégsem segíthetek rajtad. Magam is koldus vagyok, nincs egy falat télire valóm sem, sem egy darabka fára; azt sem tudom, hogyan fogom megérni a tavaszt. Szólj, ha megtudnád, hova vannak ásva pénzeim, mit tennél?

– Mélyebben ásnám el azokat.

– Jer! jer, ölelj meg! Te derék, jó lelkű fiu vagy. Az öreg hosszú, száraz karjait reszketve rakta a fölébe hajló ifju vállaira. – Hát mondd el, miért jöttél? Hallottad ugy-e, hogy beteg vagyok? Látod, pedig nem igaz. Semmi bajom sincs. De mégis szeretem, hogy itt vagy. Kivált hogy pénzre nincs szükséged. Tudom, hogy azóta felszaporítottad azt az ötszáz forintot, a mit tőlem… no de hiszen az már elmult; majd úgy is visszaadod azt nekem egyszer – tudom – kamatostul… A kamatok kamatjait – azokat oda engedem… Pedig, ha tudnád, hogyan kell nekem a pénz.

– Kell neked a nyugalom, öreg. Kelj innét a hideg ládáról és feküdjél le, majd kimelegszel. Ki gondolta, ilyen pőrén fölkelni ágyadból? olyan hidegek tagjaid, mint a jég. Feküdjél le és aludd ki magad.

– Nem, nem; hebegé az öreg; nekem semmi bajom sincs; szeretek itt üldögélni, itt hűselni (fogai vaczogtak) olyan melegem van…

– Mint egy halottnak, suttogá magában az ifju s az öreget, ellenkezése daczára is, fel akarta emelni ládájáról.

– De várj! Esküdjél meg hát, hogy nem fogsz nyulni pénzeimhez, esküdjél meg, akkor lefekszem.

– Mire esküdjem, öreg? Semmi sincs, a mit szeretnék, semmi sincs, a mitől félnék, hacsak a kétségbeesésre, vagy a boszúra nem esküszöm.

– Jól van, jól van; a kinek bosszú kell, annak nem kell pénz; hát megállj, emelj el innét, de ne tégy fel ágyamba, nem akarok aludni többet. Jer, nyisd fel a ládát, de igérd meg.

– Tehát még nem ástad el?

– Vigyázz! megesküdtél, nem szabad elvinned! rikácsolá gyermekes félelemmel a haldokló, száraz ujjait meggörbítve s vadul tekintve fel, mint egy fészkét még haldokolva is védő vad madár.

– Nem esküdtem; hanem hol van egy kapa? majd eltemetem őtet.

– Köszönöm, köszönöm, az Isten áldjon meg érte! de mégis ne tégy úgy, hanem rakd át ide a koporsóba, – a párnát fejtsd fel, – oda a gyaluforgács közé töltögesd be. Velem akarom őket vinni, velem aludjanak a sírban. Az öreg lankadtan vonszolta magát az ifju lábaihoz, s reszketve ölelte át annak térdeit, mintha megváltója térdeit ölelte volna, bűneit lekönyörgendő.

– Legyen! szólt öcscse, s a szalmapárnát fölfejtve, abba az erszényeket egyenkint kiürítette.

A haldokló szemei lázas örömben kisérték kezeit, míg a párnát újolag összevarrta. Iszonyú volt viaszsárga kiaszott arczán a természetkívüli öröm mosolygása.

– No most fektess rá! szólt s arczát a halál szeplői verték ki.

István felnyújtóztatta a haldoklót koporsójába.

Gáspár boldog elégülettel helyezte magát a szomorú sírágyba, mint mikor hosszú útak törődései után otthon saját ágyában fekszik a magát kipihenő.

– Már most szegezd reám a koporsófedelet.

– Hova gondolsz öreg, meg akarsz fulladni alatta?

– Mindegy, egy óra elébb, vagy utóbb! szegezd le!

– Te őrjöngsz, nem vagy eszeden; próbálj imádkozni.

– Szegezd le! rikácsolá a halálfia kétségbeesetten.

– De hát ha még meggyógyulsz?

Az öreg szemei üvegesedni kezdtek, arczát szederjes foltok ülték el, álla lecsuklott, még egyszer görcsösen fellökte magát s száraz karját fölemelve hörgé:

– Átok reád! mert meg akarsz lopni, azért nem szegezed le. Meg akarsz rabolni!

István rátette a koporsófedélt s két hosszú szeget ütött bele.

– Boldog vagyok! sóhajtá az elevenen lezárt s lelkét koporsójába lehelte.

Az ifju egy ideig némán bámult a koporsó fedelére rótt hosszú fehér kereszre, míg gondolatjai azon sötét keresztet rajongák körül, melyet szívében viselt. Azután előkereste a meghalt derekalja alól annak kulcsait, s egy fali szekrényt kinyitott velök, melynek legbelsejéből egy pecsétes iratcsomót vett magához, s a szekrényt újolag bezárva, a szobát sietve elhagyá.

Azon iratcsomó foglalta magában idősb Bálnai házassági szerződését, végrendeletét és egyéb hagyományait, mikből kiderült, hogy Lilla nem Gyékény Márton leánya.

A bezúzott ablakon hiuz szemekkel bámulta e jelenetet egy ismert fő, a jó szomszéd Gyékény Márton.

Halványan pislog a mécs a fukar koporsója fölött.