AZ APA SÍRJA.

Az o*i kertek aljában, egy kellemes domb oldalán, magas akáczoktól körítve fekszik a temető. Egy csöndes, magános hely, a mezők ezernyi virágaival fedve, mik közt egyhangúan czirpel a tücsök. Az apró halmok, mik demutka illatos virágaitól kéklenek, virágos orgonaligetek, az alacsony fejfák, s a körülök kiemelkedő néhány csúcsos kőemlék a ráhajló szomorú fűzfák között, és az egyszerűen bús feliratok a sírköveken, a besüppedt és elfeledett sírhalmok, s a hallgatag napfényes délután, együtt oly édesbús melancholia szellemét viselik magukon, hogy a ki e helyre lép, önkénytelen megragadva, elbűvölve, elandalítva érzi magát általuk, mintha az jutna eszébe, hogy itt minden virág egy átváltozott emberi gondolat, minden szellet egy sóhajtás, múlt, régen elmúlt és elfeledt időkből; s az egész apró völgyeken és halmokon átvonuló virágszőnyeg nem egyéb, mint az örök titoknak egy lapja, mely azon jövendőt fedi el, mit nyitott szem meg nem lát soha.

Több apró út vezet e sírhalmok között, tekervényesen és andalgón és fűvel benőve; apró aranyzöld gyíkok futkároznak rajtok keresztül, házaikat a sírok oldalába vájva; s a vadmadár az út közepébe a fű közé rakja fészkét s nem félti az eltapodástól.

Két gyermek ül e sírhalmok egyikének tövében; a domb előtt egy nagy márvány lap áll, rajta e szavak: Bálnai Körmös István.

A gyermekek egyike szép, magas homlokú ifju, kiben Körmös Gáspár aligha ismerne öcscsére, a csodák szerzőjére, oly szomorú, oly szilárd arczczal ül ott, levett kalappal és kezébe támasztva gondterhes fejét; mélyen fekvő hosszúkás szemei egy szomszéd fűzfa ágait bámulják, melyeket jobbra-balra ingat a lengedező szél.

A másik gyermek egy fiatal leányka, ragyogó szemei könynyel vannak tele, ajkai siralmian vannak felvetve, arcza ég, kezével a mellette ülő ifju kezét szorítja, melyen lüktető erek járnak keresztül; a déli napsugár ragyog mindkettőjök homlokán.

A leányka Gyékény Márton leánya, Lilla; az ifju Körmös Pista, ki őt a kegyeskedő üldözései elől ide szabadítá.

Sokáig, sokáig hallgatnak; az ifju a hajlongó fűzfák mozdulatait, a leányka a lábainál földből feljövő sírbogarakat nézi merően, csendben, szótlanul. Fenn a magasban a pacsirta énekel, s a déli napvilágban fürdik; köröttök a széles világ, a messze láthatár terül, kéklő halmaival, zöld rónáival; a téren hosszú csavargós utak vonulnak át, mik a távolban enyésznek el; árnyékos fák mögött egy-egy messze helység tornya emelkedik; emberi hang, emberi arcz nem zavarja e csendet. Az ily csend ihletett perczeiben az ember lelke a jövőbe lát. Homályos dolgok, miket félig sejt, félig érez, vonulnak lassú, phantasticus szárnyalással gondolatiban végig; a szemébe tünő halmok, virágos bokrok, háztetők mind megannyi alapok, mikre eszméit lerakja, mely eszmék évek, évtizedek múlva, midőn ugyanazon halmokat, ugyanazon bokrokat, ugyanazon háztetőket meglátja, mint múlttá vált jövő ismét föltünnek lelke előtt.

Hanem a legkisebb hang, a legelső hideg szellő szétűzi ezen, az emberi ész láthatárán túl szárnyaló gondolatokat s előlép a való – mogorva felhőivel az ég, göröngyös útjaival a föld és önző arczaikkal az emberek.

A temető árkain kívül hirtelen lövés hallatszik; – a két mélázó felrezzen. Az árkon egy sebzett nyúl ugrik át, utána három hosszú agár; az üldözött martalék végerejével kerülgeti a halmok között ellenségeit, míg az egyik agár átkapja derekát fogaival s a félénk állatot megrázza a levegőben. A nyúl egy kiáltást hallat, elsőt és utolsót életében, s megtette végrendeletét. Ekkor a temető árkán egy bozontos ember mászik be, pipával szájában; nyakában nagy tarisznya és puska vannak körösztbe vetve.

– Gyorsan, rejtsd el magad! kiált az ifju Lillának, s a leányka tündérsebesen vonta magát az orgonabokrok közé, míg Pista mogorván fogta térdei közé vándorbotját s kalapját feltette fejére.

– Hohó! Szellő, Fecske, ide! aport sén, kiabált a vadász, ki épen nem volt más, mint Márton úr mostoha fia, az esküdt úr, egy idomtalan, pofók, parlagi gavallér, mahumed termettel, széles képpel és vörös tenyerekkel kitünő; apró sülthal szemei voltak s annál vastagabb szája, mely fölött néhány szál savószínű bajusz unatkozék. A mint Pistát megismerte, nagy kiabálásoknak ment végére, majd agarának füttyögetvén, majd Pistára riadozva.

– Hej, servus Pista! hát hol jársz itten? Her da, Szellő! hittig sén! pfuj! her da azzal a nyúllal (zárjel közt mondva, esküdt úrnak az az ideája volt, hogy kutyával csak németül lehet beszélni). Her da, apport sén, kusti! mindjárt, az apádat! úgy-e szép sűdőt fogattam, Pista? a ki félvilága van! lesz ebből pecsenye, a szedtevettét! Ilyszerű monologot tartott Töltsér Jónás úr hol kutyáihoz, hol Pistához, ki mindenhova tekintett, csak a nyúlra nem, melyet az esküdt úr előtte, két lábánál felemelve elégülten fitogtatott.

– No de nézz hát ide, vagy a hátadhoz üssem? szólt roppant confidentiával, vigyorogva, az esküdt úr, mért csinálsz olyan savanyú képet, mint kinek a csibe megette a kenyerét, he? vagy tán rosszkor háborgatlak, mi? mintha valami vászoncseléddel láttalak volna az elébb itt üldögélni, mit? – no, – ne hamiskodjál; – hová tetted? hova dugtad ilyen hamar? – nagy ördög vagy te, Pista, nem hiába x–i diák vagy; hanem ahán! itt mozog a bokorban a vad, uhhahaha!

Az ebek az orgonabokrok körül kezdtek szaglálódni, s a vadász, nagyot röhögve Pista orra alá, kalapját fél szemére csapta, s csintalan kedvvel indult a bokornak.

– Nem méssz onnét! kiálta rá fellobbanva az ifju, s az esküdt úr karjába markolt, hogy ott maradt az öt ujja helye.

– Pista, legyen eszed, ne csípj! kiálta szepegve Jónás, vagy úgy orron ütlek, hogy valamennyi csillag van, mind meglátod az égen; már most csak azért is megnézem, hogy kit rejtettél ide; s indult a bokornak, hanem nem vetette fel az arányt a kiviendő terv s a közbejövő akadályok között, s mielőtt másfelet lépett volna, azon vette magát észre, hogy úgy csapatott hosszában a földhöz, a mint még soha tisztviselőt sem tisztújításkor, sem azután földhöz nem ütöttek.

– Te! kiáltá fogai közül rá Pista, s lábát mellére tette s öklét fenyegetve rázta előtte; többet nem szólt, hanem egy gyűlölettel és haraggal teljes pillantást vetett rá, melyben a legféktelenebb indulaterő volt kifejezve, s azzal ott hagyta.

Az esküdt lábra állt, a mint Pista fölereszté; szótlanul fogta fegyverét, megtöltötte, fölporozta, azzal képéhez illeszté s neki fogá a védtelen ifjunak:

– Most kezemben vagy ugy-e? Könyörögsz-e? Térdepelj le!

– Hitvány, nyomorult! felelt neki Pista.

– Térdepelsz-e, vagy agyon lőjelek?

– Eredj utamból, vagy hátadhoz verem puskádat; azt gondolod, nem tudom, hogy poltron vagy, embert ölni; hagyj békével s érd be azzal a mit kaptál.

Az esküdt ajkába harapott; azután megfordult s eltávozott; – midőn a temető árkához ért, megállt, fellépett az árokhányásra, fegyveréből kiszedte a szatymát s valami mást töltött helyébe, azután rátámaszkodék.

– Te ficzkó! kiálta megvető hangon Pistára s lábát hetykén rázta, eltaláltad, nem akartalak megölni, hanem mégis, hogy emlékezzél, küldök számodra egy kis mulatságot, mitől meg sem halsz, de meg sem gyógyulsz, egy töltés sót; s itt infámisan kaczagott, puskáját hetvenkedve felkapta s Pistára czéloza.

Az ifju dühösen szökött fel, kitéve látván magát a nem szeretett ember boszújának; de mégis, noha feltehette a durva emberről ez iszonyú boszúállást, készebb volt bármily kínt kiállani, mint engesztelő kezet nyujtani elébe.

– Alávaló gyáva! kiálta, nem birván magával, kiben nincsen annyi jó tulajdonság, mennyit ebeid legrosszabbika irigyelhetne tőled, jer közelebb, ha számadásod van velem, jer, gyáva, élhetetlen pimasz stb. stb.!!!

Töltsér Jónás úr azonban nem hiába volt legokosabbik fia édes apjának; attól az egytől őrizkedett, hogy még egyszer Pista gerundiumának és ideges ökleinek gőzkörébe lépjen; de miután nagy tartózkodva kiszemelte, hol legátugorhatóbb az árok, arczulatját hirtelen ismét Pista felé fordítá, gyorsan czélozandó; e fordulat azonban nem talált egészségére válni, a mennyiben széles arczulatjának a temető felé fordult része ágyúsebességgel érkező kétökölnyi hanttal oly kellemetlen összeütközésbe talált jőni, hogy ezen összeütközésnél fogva szeme, szája tele lett földdel; mire ajaxi ordítással szemére tapasztá kezeit s bőgött, mint a gyermek, kétfelé húzott szájjal, közbe-közbe számtalan ördögöket biztatva a Pistába bujásra.

– Már most nesze! ordítá, dühösen rálőve ellenére; s ekkor vállára vetette fegyverét és futott.

De épen, mert dühösen lőtt, nem oda lőtt a hova akart; Pista utána eredt, elvágta útját a faluba téréstől s kifelé térítette a harasztosba. – Eredeti kép volt, a mint ama hústorony esetlen futással gázolt az ugarokon keresztül, kalapját kezében vitte, erősen fújt s rettegve hátra-hátratekintgetett; – kutyái csaholva futottak előtte, utána pedig könnyeden és emelt bottal a diák. Mikor már jó messzire elkergette Pista szomszédját a falutól, még egyszer utána hajított, aztán visszatért a temetőbe. Esküdt úr pedig, észrevevén megszabadultát, s gondolván, hogy Pista nem fogja többé hallani, elkezdte őt tág torokkal szidni, káromolni s nagyot került, hogy a város tulsó végén mehessen haza.

A bátor ifju pedig visszatért a temetőbe. Atyja sírjánál találta ülve a leánykát, kinek balkarja vérzett, mert a Pistának szánt lövésből néhány szem őt találta. Pista ezt nem vevé észre; átölelve őt s bársony hajfürteit csókolva, kérdé: miért oly halavány? – a gyermek kötényével takarta el karját, de nem felelt; – az ifju diadalmasan s oly sajátságosan-buzdító tekintettel néze rá, mely csak gyermekek arczának tulajdona.

– Szegény árva! susogá a fiu, gyöngéden simítva le a leányka hajfürteit, a mi másnak édes, neked mindaz mostoha; te nem ismertél sem édes anyát, sem édes testvért, sem édes apát; pedig megérdemletted volna! Nézd milyen nagy a világ; mennyi ember jár kell benne! Ennyi nép között nincs senki, ki téged szeretne; e nagy földön nincs annyi helyed, hova fejedet lehajtsd; van-e árvább, elhagyottabb nálad e kerek földön?!

Ekkor vette észre, hogy a gyermek keze vérzik.

– Uram Isten! kiálta, mi történt veled?

A gyermek azt felelé rebegve, hogy semmi; de szemeibe tóduló könyei meghazudtolák.

– Oh irgalmas atyám! szólt riadtan az ifju s sebesen keresett ismert orvosi füveket a völgyek közt, miket összetörve, a leányka gömbölyű karját bekötözé, csókjai legforróbbjait hintve reá. Tudta, hogy fáj a szegény gyermeknek, s forró ajkaival szorítá sebére a füvészi gyógyszert.

A gyógyfüvek tevék-e, vagy az ifju csókjai: a leányka fájdalma enyhült, arcza mosolyogni kezdett.

– Mit fognak tenni velem, ha vissza megyek? rebegé, megölnek…

– Vissza? nem; soha! a mostoha házhoz vissza nem eresztelek többé; ha te ott nem voltál volna, régen el kellett vala annak sűlyedni. Te, ki a világon senkit bántani nem tudsz, ki csak tűrsz, szenvedsz s még csak nem is panaszkodol, és téged ők ütni tudtak? verni? szólt az ifju hévvel, s karjai közé szorítá a gyöngéd termetet és szemei megteltek könynyel.

– De mégis, látod-e, én mégis vissza fogok menni, bármennyi szenvedést kell is majd kiállanom: eltűröm és nem panaszkodom; nem, nem, vigy vissza; hogyan hagyhatnám el apámat? Az Isten is megverne érte, ha azt tenném; ha holtra kínoz is, csókolni fogom kezét, melylyel megöl, hisz az apámé.

– Apádé! kiálta fokcsikorgatva az ifju, hát hol van az a holló, mely fiai szemét kivájja? vagy a farkas, mely éhdühében saját kölykeit összetépi? Hisz még azon kutya is, mely az árok széliben neveli fel kölykeit, kész azokat életével is megvédelmezni; s az ember elég csúfolódó, apának hivatni magát attól, kinek hóhérja? Oh higyj nekem, higyj nekem, hogy senkid sincs a világon kívülem, hogy árvább vagy azon galambfinál, melyet az éji vihar fészkéből kivert.

– Nem értelek. Sokaktól hallottam ezt már; titokban, suttogva említették ismerőseim, rejtélyes szavakban, hogy én apámnak nem vagyok leánya, hogy ő nem az, kinek én nevezem. Mit tesz ez? oh világosíts fel erről! az utczán találtak-e engem? Én már annyit gondolkodtam e fölött, de nem tudtam megérteni; mintha sűrű ködhomályban kerestem volna a tájat, melyet nem ismerek, nem birtam felfogni e gondolat értelmét; oh magyarázd meg ezt nekem, miért beszélnek az emberek így? vagy mondd meg, kinek arcza az, mely olykor édes álmaimban előttem megjelen, fényesen, mint a hold s biztatva szól hozzám és szavainak mindegyike enyhítően hull szívembe? Több mint ember, de még sem angyal, mert még mosolygása is oly szomorú; néha ordító fenevadak közt álmodom magam, mik ellen az ő keble véd; vagy mély örvények felett kell keskeny hidakon átmennem, s a szédítő magasban az ő keze tart fenn; vagy határtalan pusztaságon kell átvándorolnom, hol ismét és ismét az ő szomorúan mosolygó arcza vezet. Szólj, mért álmodom én így?

– Az ártatlanok álmai onnan felülről erednek. Azon pusztaság, melyen átutazol, az élet kietlene. Örvények rajta a világ csábjai, s az ordító fenevadak az emberek.

– És a mosolygó arcz kinek arcza? úgy hasonlít egy képhez, mely házunknál fekete rámában függ, csakhogy ragyogóbb annál és felségesebb.

Az ifju feltekinte az égre: «Oh kedves szellem! míg egedből leszállsz, hogy őt megőrizd, látsz-e engemet is?»

A leányka közelebb simula hozzá, kérdvén:

– Kivel beszélsz oda fenn?

– Ő vele, súgá az ifju halkan.

– Te ismered őt? Kicsoda ő? Oh, vezess el hozzá engemet is.

Az ifju megszorítá a leányka kezét, keservesen rátekinte, azután a sírkőre tette ujját, melyen irva volt: BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN.

– Sírja fölött állsz, rebegé s homlokát tenyerébe temette.

A leányka leveretten kérdé: nem él? s az ifju vállára borulva, keservesen sírt.

A fiu vigasztalni akarta őt, de melle tele volt keserűséggel s a kétszer megkezdett szó kétszer fojtódott vissza keblébe s végre könyeiben tört magának utat a fájdalom.

– Ne sírj, ne sírj, szólt a fiu, a zokogó leányka hajfürteit csókolva, míg saját könyeit nem birta visszaparancsolni; élek én és szeretni foglak, testvéred leszek Isten és ember előtt, és védeni foglak az egész világ ellen! ezt esküszöm életem hátra levő napjaira, apám sírja előtt… Oh bízzál bennem!

E szavak oly melegen voltak kimondva, oly melegen!…

A leányka nem szólt, hanem némán inte s karjait testvére nyaka körül fűzé; érezte, hogy senkije kívüle az életben.

– Lásd, szólt kihűtve keserveit az ifju, vannak árva gyermekek, kiket senki sem szeret, kiknek csak egy atyjok van, az – Isten. Volt, ki téged is gyöngéden szeretett, ki azon nőt, kit te nem ismerél, kinek keblén nem tanulhattad meg, mennyi édes érzés van e szóban: anyám, imádta; kinek minden gondolatja tele volt irántadi gyöngédséggel; ki még halála óráján, utolsó lehelletével is a te nevedet mondta ki; s ki mennyéből leszáll, hogy szűz álmaidat meglátogassa, – s ez volt az én apám…

Szavaira hosszú hallgatás következett; gondolatokat kergetett végig eszméik terén a fölkelt kebelvihar, mik alig születtek meg, már elenyésztek.

– Mondd, akarsz-e engem követni? akarsz-e engemet követni a világba? szakítá félbe az ifju az ábrándos hallgatást. Nézd, ez a világ milyen nagy; mennyi ember jár-kel benne, keresve az életet és találva a sírt; – ennyi nép közt nem lesz egy ismerősöd e nagy földön… nem annyi helyed, hová fejedet lehajtsd.

– Hát te? hát e sírhalom? nem lesztek az enyéim?

Az ifju hévvel szorítá őt magához.

– Sorsodat kimondtad: Isten velünk! Oh, ha tudnád milyen göröngyös a világ útja! De ne félj, én veled leszek!

– Én tudok dolgozni; hozzászoktam az álmatlan éjekhez, kevéssel megelégedéshez és az Isten jó.

– Hanem az emberek rosszak. – Te kevés embert, kevés rosszat ismertél még az életben, legfelebb is mostoháidat és fájós szavakat és ütéseket. Adja Isten, hogy soha se ismerj rosszabbakat. – – Látod, én huszonkét évemmel oly megaggott ember vagyok! – Mennyi nyomort, mennyi fájdalmat kellett elviselnem! – mennyiféle alakban járt rajtam keresztül a viszályok kereke! – hány balkezét tapasztaltam a sorsnak! Oh, annyit nem szenvedett sok ember, kinek hajai hullanak! – De sem éhség, sem hideg, sem viharok, sem saját tévedéseim nem vertek meg annyiszor, mennyiszer megvert az emberekre tékozlott bizalmam; nem csókolt meg fogaival annyiszor az irigység, mennyiszer legjobbnak hitt barátim Judás-csókja tőrt vert lelkem legfájóbb részeibe. – Ki legtöbbet üldözött: az mindig atyámfia volt; most is fortélylyal kellett kicsalnom azon embertől, ki apám testvérének nevezi magát, annyi összeget, mennyivel állapotodat egy időre biztosíthassam, holott ő apám minden vagyonát háborítlanul birja… Ne higyj az embereknek. Inkább senkinek se, mint mindenkinek. Légy nyájas hozzájuk, de ne bizalmas. Kigyó annak a leggalambja is. Tanulj félni, tanulj gyanakodni mindenkiben. Reméld a legjobbat, s félj a legrosszabbtól, s fogadd mindkettőt egykedvűen.

Szerencsére e jó tanácsoknak felét sem értette a gyermek-leány, mikre a gyermek-ifjut keserű tapasztalások évei tanították.

Ő az alatt, míg bátyja a világot ily vad elvekkel káromolta, ismeretlen atyja sírköve előtt térdelve imádkozott s imádsága, mert nem könyvből, hanem szívéből olvasá azt, hihető, hogy foganatos is volt.

Később az ifju is melléje térdelt s imádkozának mindketten. Két testvér: az egyik elhatározott pessimista, a másik ártatlanságában semmi iránt sem gyanakodó, senkit sem gyűlölő. Az egyik nyugtalan tetterőben, másik bájos szépségben gazdag. Az egyik a világ minden sikamlós útjait botlástalan bejárt, viharait megtöretlen, vad szenvedélylyel kiállott jellem, mindent megtanulva, csak tűrni és szeretni nem; a’ másik ártatlansága bűvkörében semmit sem tudó, csak tűrni és szeretni.

Így esteledett be fölöttök azon nap; a közös atyai sír füveire harmat hullott, azon harmat szemeikben termett. Egyben hasonlítottak mindketten egymáshoz: – árvák voltak és elhagyottak mind a ketten.

A következő reggel harmat nélkül hagyta e sír füveit.

Ki tudja, hol s merre jártak ők már akkor!

* * *

Másnap nagy híre volt a városban, hogy «a kis boszorkányt» elvitték a garaboncziások.

Mert tudnunk kell, hogy a kis Lillát gyermeksége óta ezen czímmel tisztelé meg az érdemes falusi város közönsége.

Megvan egy némely falusi város közönségének azon jó tulajdonsága, hogy a kebelében lakókat szokatlan megismertető prædicatumokkal ruházza fel; így például, lakván három rendbeli Tóth Istvánok egy és ugyanazon faluban, azok közül az egyik, megkülönböztetés okáért, kukoriczás Tóthnak, a másik lapos Tóthnak, a harmadik nyöszörgő Tóthnak neveztetett; egy úri ember, ki rendesen zöld hentessipkában és fehér köténynyel az oldalán szokott az utcza-ajtóba kiállani, neveztetett «zöld fejű takácsnak», pedig könyvkötő volt. Egy másikat, kinek a jobb vállát jobban megnyújtotta a prædestinatio, mint a balt, nevezett a közvélemény «görbe görögnek», pedig a legkeményebb nyakú kálomista volt.

Ekképen nevezte Sz. városa közönsége Márton urat «savanyú prófétának», feleségét, Jutka asszonyt, «nagypénteki kereplőnek», melytől csak annyiban különbözött, hogy emezt hajtani, ő előle pedig szaladni volt szokás.

Ilyen allegoricus neve volt az esküdt úrnak «víznemissza Jónás», mely szép nevet, dicséretére legyen mondva, soha sem is iparkodott meghazudtolni; sőt ha nagy csoda volt az, hogy az egyszeri kántor az egeret megitta, úgy Jónás úr még nagyobb csodáknak véghez vivője, minekutána ő apai örökségét, ökreit, házát, szőllejét mind megitta, sőt mind némelyek pletykázzák, azt is megitta, mije soha sem volt – az eszét.

Hogy azonban a kis Lilla mint tett szert az őt illető dísz-névre, annak különböző okai lehettek. Egy az, hogy gyönyörű, természeti észvidorsága s az azzal társuló költői érzelem-mélység túlemelték őt a mindennapi világ megszokott szagú gőzkörén, míg másrészről a gyermek megszokott vigalmai és élvezetei semmi befolyással sem látszottak rá nézve lenni.

Ehhez járult azon önállásszerű valami, a kis lány jellemében, mit mai világban erélyességnek neveznének, akkoriban pedig energiának csúfoltak. Őt, mint afféle elhagyatott árvát, bosszantá mindenki, ki csak hozzáfért; de e bosszantások mindig megtermették apró visszatorlásaikat. A mostoha, ki szörnyen irtózott a csigabigáktól, reggelenként, midőn papucsaiba lépett, azokat ilynemű hideg állatokkal találta megrakva, a mikor aztán majd a nyavalya ütötte ki ijedtében. Az esküdt úr feje alatt olykor egy katulya cserebogár termett, s ez állatkák, mihelyt fejét letette, pokoli döngést-bongást kezdtek el, miből, mihelyt fejét felvette, semmi sem hallatszott; másszor dohánya közé paprika vegyült, minek irgalmatlanul eredeti illatja van, mikor ég. Majd csepüvel tömetett meg saruja orra, melynek következtében aztán Víznemissza Jónás úgy megsántított, hol egyik, hol másik lábára, mintha fogadása tartotta volna. – Néha éjjelenként elkezdtek a székek és asztalok fel s alá sétálgatni a szobában, mozgatva láthatlan kezektől. Márton apjoknak ijedtében nem jutott eszébe a miatyánk eleje. Jutka asszonynak pedig a lánczos lobogós. – Gyertyát! ordítának ilyenkor mindketten. Mire a gyertyát behozták, ki volt serényebb, mint Lilla, a butorokat mozgató madzagot leoldani s félre tenni.

Száz meg száz ily apró csíntevése volt a kis Lillának. S ha még hozzá képzeljük azon életvidám, hajnalló, kedves arczot, azon hamiskás, szüntelen mosolygó szájacskát és a mindennél bájosabb égő szemeket, melyek a környékbeli nénémasszonyék valamennyi jámbor magzatjait elbűvölték, elvarázsolták és holdkórosokká tették, tudni fogjuk, miért nevezték őt kis boszorkánynak.

Senki sem gyanítá: merre és hová tünhetett el.