FEKETE HÁZ.

A k...i sömlyék mellett állt hajdanában egy kis ház, teteje palakővel fedve; ablaktáblái szüntelen csukva tartattak s falai korommal feketére voltak festve. Ösvény nem vezetett ajtajához, mert ajtaja a háztetőn volt, honnét hágcsón kellett bele fel- és lejárni. Itt lakott a peregrinus – mint Bálnait később elnevezték – testvérével, ki a házat soha el nem hagyá.

Fekete volt a ház, azért, hogy minden közeledőt elidegenítsen.

Fekete volt, hogy lakóinak gyászát képviselje.

E házba hozta a peregrinus kedvesét is, a szőke lánykát, kit a pusztabiró segélyével életre hozott s a törvény üldöző keze elől ide rejte. Azonban az éjjeli áthülés súlyos nyavalyát, nehéz mellbetegséget hozott maga után a gyöngéd idegzetű lánykára, melynek következtében Bálnai kénytelen volt egy meghitt orvosához, kinek egy időben nem csekély szolgálatokat tett, folyamodni, s előtte őrzött titkát fölfedezni. Nem gyógyítá ugyan az meg egyhamar a beteget, de barátja titkát annál hamarább kifecsegte; minek legközelebbi következménye az lőn, miszerint Bálnai ellen az odaintézendő birói eljárás törvényszékileg elhatároztatott, hogy tőle pártfogoltja törvényesen elvétessék s a felpörös bárónak tulajdoni joggal átadassék.

Miután e határozatot nemzetes és vitézlő Tölcsér Jónás esküdt úr sem birtokból, sem személyesen nem kézbesíthette, kiadá róla hiteles bizonyságlevelét, miszerint azt annak ajtajára, Fekete János és Fehér Bálint jelenlétében, felszegezte; pedig világos volt, hogy ajtó nem is létezett a házon sehol.

Egy reggel a fekete házban belől szokatlan ünnepély tartatott; az ablakok, mint rendesen, csukvák, csak a háztetőn hagyott nyiláson át mosolyga le az ég. Azért volt pedig a háztetőn, nem pedig a ház oldalán hagyva a nyilás, hogy azon csak az égre lehessen látni, a földre ne.

A beteg lányka ma kelt fel először betegségéből.

Oly halovány volt…

Szőke arany fürtei csillogó pongyola fodrokban rezgettek vállain.

Ott ült bágyadtan egy szalmás karosszékben, szőke angyalfejét a mellette ülő Lilla vállára hajtva, míg másik felén Pista ült mellette, kinek gyöngéd kezecskéje jutott.

A kis asztalon két gyertya égett. Egyszerű tányérkára néhány fürt ép szőlő volt téve, mi tél utóján oly ritkaság; de a beteg kivánta s Pista elő tudta teremteni. Mellette üvegpohárban egy bokréta fehér hóvirágokból kötve, miket Pista szedett a mezőn.

A lányka gyönyörrel szemléli a tavasz legújabb hirnökeit s egyet a virágok közül kezébe véve, megszagolja; érzi, hogy nincsen szaga s visszateszi.

– Istenem! szólt felsóhajtva, már a virágok is megérkeztek, tavasz lesz… zöldül-e már a mező? kérdé Pista felé fordulva.

– Még itt-ott, árnyékosabb helyeken a hó sem olvadott el, de a honnét az eltünt, ott rögtön a tavasz foglalta el a zöld királyi széket.

– Szólnak-e már a madarak?

– Még korán volna; majd néhány hét mulva megjön a fecske, a pacsirta, később a csalogányok; oh, akkor már nagyon kellemes idő lesz.

– Oh, mint szeretném látni a zöld természetet… Istenem, mily kedves lesz a mezőn virágokat keresni!… teremnek ugy-e itt is szép virágok?

– Oh, nagyon szépek, szólt magasztalóan Lilla, a kis erdőben pompás virágok nyilnak; majd elvezetlek én oda, kis forrás is van itt, oly tiszta, hűs vize van…

– Mily jó lesz annak vizéből inni! Hűs nyárfák árnyékában a fűbe leheveredni, hol vadrózsa virágzik… oh csak egy tekintetet a szabad természetre és – meggyógyulok.

– Még nem szabad, szólt aggodalmasan Bálnai, a levegő hűvös.

– Nem, nem… jól tudom én, hogy nem a levegő az, mitől ti engemet féltetek. A levegő, az Isten ege, a napvilág, hogy árthatnának azok? Az emberek szemei elől rejtetek ti engem…

Igenlő hallgatás válaszolt aggodalmira.

– Senki sem tudja még, hogy itt vagy, barátomon, az orvoson kívül, szólt a peregrinus, s neki megigértem, hogy ha titkom kitudódik, meghal. Madár sem jöhet be hozzánk, az Isten egén kívül senki sem lát be ide; el van zárva tőlünk minden élő tekintete.

– S meddig fog e rabság tartani?

– Két hónapig és négy napig… Akkor leszek huszonnégy esztendős.

– S mi fog akkor történni?

– Apám vagyonaihoz hozzá jutok.

– De mi köze vagyonaidnak Janka üldözőivel? kérdé Lilla.

– Nem sok lesz, az igaz, de épen elég.

– Mire elég?

– Épen annyi lesz, mennyivel téged a törvény kezéből megválthatlak, szólt elfogódott hangon az ifju, s gyöngéden megölelé a halovány leánykát s könyező arczát annak ölébe rejté.

– És azután?

– És azután elmegyünk valahová, hol senki sem ismer bennünket; parasztruhát veszünk magunkra mind a hárman; szabadok leszünk és élünk boldogan. Hisz hány ember van, kinek semmije sincs két kezén kívül és mégis boldog, mégis elégedett! Dolgozni fogunk és örülni, mintha soha a világot és annak keserveit nem ismertük volna; nem leszünk gazdagok, de mienk lesz mindaz, mit gazdagságon megvenni nem lehet: a tiszta öntudat, az ártatlan öröm, a természetadta jólét, a lélek boldogsága, az elégültség, a nyugodt álmok malasztja és minden áldás, a mi onnét felül jön s nem megy emberek kezein keresztül. Ugy-e? ugy-e ti nem irtóztok a jövőtől? Egyszerű lesz az és ragyogástalan, de nyugodt és bánattalan… eljöttök-e velem oda?

A két leány feleletül nyakába borult az édes ifjunak; megölelték őt mindketten, forrón az egyik, gyöngéd szorítással a másik és sírtak mind a hárman.

A mint ott egymás karjai közt, egymás keblére sírták könyűiket s a régen tartogatott bánat oszolni kezde, s a remények sokszorozódtak, midőn tán nem mosolygott le boldogabb lényekre a derült tavaszi ég, mint rájok: erőszakos koczczantások az ablaktáblákon verék fel önfeledt boldog álmaikat.

– Csitt! ne szóljatok! Ki lehet az?

– Bocsáss be, akárki lakol e házon belül, a király nevében!

– Gyere be, ha tudsz! mondá magában a peregrinus.

A két leány pedig sietve vonult a szögletbe; a szőke lányka reszketve simult Lilla keblére, kinek arcza hős tűztől lobogott s biztatva takarta el karjával a remegő barátnét.

– Bocsáss be, különben erőszakhoz nyúlunk, hangzék künn egy újabb phrasis s erős ütések csattogának újra az ablaktáblákon.

A peregrinus Tölcsér Jónás hangjára ismert ez utóbbiban, s magán kívül szakítá fel az ablaktáblákat s azokat feltárva, kikiálta:

– Hát az ablakon akartok bejönni, mi a mennykő?

– Nem találjuk az ajtót, hangzék künn.

– Kerüljetek a kéménynek, magam is ott járok be.

– Hát micsoda gondolat az?

– Csak olyan, hogy nekem úgy tetszik.

Erre a künn levők megsejtvén a bejárókat a ház tetején, hosszasan tanakodának: ki menjen be rajta először?

– Adjon hát egy létrát, hadd megyünk be; (már ekkor per «hallja ked» beszéltek Pistával).

– Nem szokás ide létrán jőni, én csak röpülni szoktam; a ki így nem tud, próbálja máskép.

Erre újólag tanácsot tartának a künn levők s végre egy hágcsót teremtvén a szomszéd tanyák valamelyikéből, azon az egyik, kire a sor esett, felkapaszkodván, a háztetőnyíláson át egy vakmerő salto mortaleval a szoba közepére ugrott. Egy roppant pandurdarab volt, kék üngben, gatyában, mindkét kezében dupla pisztoly, hóna alatt csákánybalta; vállán dupla puska; roppantul elszégyenlette magát, a mint körülnézett s látta, hogy egy fegyvertelen férfi ellen tett ily iszonyú fegyverbeli előkészületeket. Utána még öt másik pandur potyogott be. Végre a létrát belől vevék s azon át a két parancsoló személy, tens Bálvándy táblabiró úr és Tölcsér Jónás esküdt nagy bátorsággal és kényelmesen alászállának.

Pista nyugodtan ült, keresztbe font karokkal, a szoba közepében, s bátran nézett szembe az érkezőkkel. Háta mögött egy szegletben volt a két leány.

Bálvándy úr előlépve, elkanyargatá erre meg amarra szokott törvényes stilusban beszédét, mely végtére is oda ütött ki, hogy Bálnai István azonnal felszólíttatik egy bizonyos elrejtett és foglalás alá vett nőszemély miatt házmotozást engedni meg lakásában; ellenszegülés esetére kényszerítő eszközök is lévén kézügyben.

– Nem lát, táblabiró úr? nincs itt elrejtve a keresett hölgy; amott láthatja őt, csak nyissa ki a szemét!

Erre Bálvándy úr meglehetős zavarba jött, minthogy arra nem számolt, hogy oly nyiltan beszélendnek vele, hanem sokat támaszkodott pandurjai ékesszólására, s jelenleg nem tudta, miként folytassa a történendőket, tehát elővette az itéletet, s elsőben azt akarta végig olvasni.

– Soha se bántsa, szólt Pista, tudom könyv nélkül.

De a táblabiró úr nem ismert e tekintetben könyörületet s hosszában végig olvasá a deliberatumot, mely szerencsére deák nyelven lévén szerkesztve, a hölgyek nem érthették a benne foglalt kárhozatos szavakat.

– Volt-e az itélet közölve az alperesnővel? kérdé phlegmatice Pista, jól agyba-főbe nézve a táblabiró urat.

– Hallja, Audiat! kiálta felfortyanva a jó úr, velem ne bolondozzon; jól tudhatja, hogy Audiatra bíztam az exhibitiót, s most nekem ne fogadatlanprókátoroskodjék.

– Kövesse meg magát, spectabilis! itt önnek nincs Audiatja, itt nemes és vitézlő Bálnai István áll ön előtt, ki is az eljárás hiányos volta miatt a végrehajtásnak ellentállok; s erre a formaságok betöltése kedveért pálczáját fölemelé, mely semmiben sem különbözött bármelyik szekéremelőrúdtól.

– Az ellentállás a törvények értelmében biróilag el nem fogadtatik, mondá ünnepélyesen az esküdt úr, még ünnepélyesebben kotródván sejtelmes pillantásokkal pandurjai mögé az emelt bot ellen.

– Resistálok!

– Nem fogadtatik el, itt készen a brachium.

A pandurok elébbre léptek.

– Bátyám! szólt suttogva Lilla, jer, segíts Jankát föltenni az ágyra; igen rosszul van.

Az ifju oda ugrott, karjaiba ölelte az elsáppadt lánykát s lefekteté az ágyra; az embertelen fenyegetések magán kívül tevék szegényt; veszedelmesebben esett vissza betegségébe, mint valaha.

Bálnai sírt, mikor a birákhoz visszatére. Könyörgő arczczal fordult hozzájok:

– Uraim! ha van önökben emberi szív, hogy tudnak ily kegyetlenül bánni egy szegény, mindenkitől elhagyott gyermekkel, kit egy haragos tekintet lesujt, kinek egy hideg bántó szó úgy fáj, mint másnak a tőrdöfés! Nézzék, most is milyen beteg!

– De hát okai vagyunk mi annak, hogy adósságokat csinált, miket nem tud megfizetni?

– Hisz nem ő csinálta azokat.

– De segítette elkölteni… Aztán ismerjük mi jól az ilyen ájuldozó természeteket…

– Hadd beszéljek csak egy perczig szíveikhez.

– Sohase beszéljen biz azokhoz. Jól ismerjük mi a dolog mibenlétét; a leányasszony adós, nem akar fizetni, erre való a törvények szigorúsága. Majd meglátjuk, hogy ha csak egy hétig leend is rabszolgája a hitelezőnek, mindjárt meg fog tudni fizetni, azt fogadom! Hohó! vén róka vagyok én már az ilyesekben, nem szed engem rá minden szí szó…

– S micsoda istentelen nép! kontrázott közbe az esküdt úr, nem elég neki egy leány, kettőt akar tartani!… Nem égbekiáltó?!

– Igen, igen; micsoda jogot formálhat ön magának e leányzóhoz?

– Enyém; én vevém vissza őt a halál kezeiből, enyém az Isten előtt.

– No, úgy hát fizessen meg ön helyette; tizenhétezerhatszázhét forintot a költségekkel és kamatokkal együtt, vagy a leányt; mi szívesen odaengedjük az utóbbit az előbbiért.

– Megteszem; igen… csak legyenek önök várakozással; csak néhány hónapot engedjenek, mialatt atyai örökömhöz juthatok.

– Persze, hogy is ne! majd addig árkon-bokron túltennénk magunkat, nemde? mi pedig üthetnők bottal a nyomát.

– Na hát megfizetek én, szóla közbe egy negyedik hang, csengő, átható, szilárd, mint egy megütött érczszobor hangja. Ez a hang a Lilláé volt.

– Igen-e? szólt az esküdt úr gúnyosan, nem tudnám, miből és mivel?

– Jőjjenek önök ide, majd megmutatom, miből és mivel, jőjjenek közelébb.

– Tud a leányasszony fundust kimutatni?

– Igen, igen, tessék! s ezzel egy gyertyát levett az asztalról s azzal a szoba tulsó szegletébe sietett.

– Szeretném tudni, mije lehet olyan nevezetes, röhöge a táblabiró úr, talán egy rongyos kutyabőr?

– Vagy valami csehgyémántos ereklye; olyasmit el nem fogadunk. Semmiféle prætium affectionis.

Bálnai reszketett, de szemei villogva nézték testvérét, ki ragyogó szemekkel s pihegő kebellel térdelt le egy fekete láda mellé s a biráknak inte, hogy menjenek oda. A mint Jónás úr elment Pista mellett, ezt sugá neki:

– Nem felejtettem el, hogy megbántottál; ismerem a másik leányt is, vigyázz, mert azt is elveszem tőled.

Pista pedig nézte az embert s ismét testvérére függeszté szemeit; az is reá tekinte, mindkettőjök szemei vad tűzben ragyogtak.

Lilla felnyitotta a fekete ládát, mely körülbelől két láb hosszú, egy láb magas és széles volt; a két biró kiváncsian oda tartá fejét, mialatt a lányka a gyertyával bele világított. A láda színig volt töltve puskaporral, melytől alig két ujjnyi távolban tartá Lilla a gyertya lobogó lángját; csak egy percznyi mozdulat még, a fekete házban összegyűlt boldogok és boldogtalanok valamennyien egyetemesen a mennyországba repülnek.

A leány oly vad elhatározottsággal tekinte a két törvénytudós szeme közé, gyertyáját szüntelen közelebb vive a lőporhoz, hogy azok egy perczre szinte kővé merevülve álltak s szoborrá ijedtek.

– Isten segíts! kiálta, beteg kedveséhez rohanva Bálnai, s annak ágya előtt vadul hátraszórt hajakkal megállt; a lányka kezét egy kezébe fogta, másikkal testvére felé intett.

Nézzétek e csoportozatot; a sötét szoba legszegletében, egy fekete láda mellett az amazoni alak, fekete szemeiben megölő tűz, kezében az iszonyatos halál a lobogó szövétnek lángjaiban, mely vörös fényt vet tűzláng arczulatára. Mellette a torzfélelem két elrémült alakja, vonásaiból kikelt arczaikkal, kidiózott szemekkel, s égnek álló hajjal. Másik oldalon a beteg lányka, halavány, hunyt szemű; a néma szenvedés, a házhéjnyiláson beömlő ég világa még fehérebbé teszi arczulatát; míg mellette, mint egéből levert Leviathan, előre nyomult lábbal a szenvedélyes ifju áll kinyujtott kezével, mintha mondaná:

– Most én parancsolok; én vagyok a halálnak ura!

Következő perczben rémületes ordítással riadt meg a két végrehajtó s szaladt a létra felé, futtában hatszor taszítva fel egymást s a legkomikusabb rémülettel rohanva meg a hágcsót, melyen egyszerre akart mindkettő felkapaszkodni; s egymás hátán nyakra-főre, tömérdek tépászás és gázolás után csakugyan fel is rugaszkodott a háztető nyilására, onnan pedig minden gondolkodás és megfontolás nélkül gurult alá; s ki orratörötten, ki lábficzamodva oly gyorsasággal elkotródék onnan, a milyen gyorsaságot csak a legképtelenebb ijedtség korbácsolhat emberi műszerekbe.

A hat rendbeli pandur nem tudván mire vélni a dolgot, hű kötelességének tartá, további rendeletek nyerése végett, nagy sebesen vezetői után indulni, s ekképen ők is, re infecta, visszatértek, a mint és a merre jöttek, a nélkül, hogy valaha tudomásukra esett volna: miért jöttek hát tulajdonkép és miért mentek vissza?

* * *

A következő megyegyűlésen katonai fegyverhatalomkar rendeztetett a fekete ház lakói ellen.

* * *

Két hét mulva három század katonaság vevé körül a fekete házat s lakói ünnepélyes hangon szólíttatának fel a törvények iránti engedelmességre.

Senki sem felelt.

Igérének nekik börtönt, ütlegeket, békókat; mind hasztalan, sem szó, sem tartomány…

Végre egy nyilást vágtak a falon; azon betörtek, felhányták az egész tanyát, összekutatták zegét-zugát és tapasztalák, hogy annak minden térei tele vannak ürességgel és semmiséggel, mely tapasztalásból azon meggyőződésre jutottak, miképen a keresett személyek bizonyosan más valahol vannak.

Azt természetesen nem sejtheték, hogy a peregrinus egy éjen, övéivel együtt, Rónai Gábor pusztabiróhoz költözködék által.

* * *

Azonban nem hagyta a dolgot ennyibe maradni Dömsödi úr, hanem körlevelet bocsáttatott ki, melyben ötszáz forintot igér annak, ki tudtul adja a szökevény hollétét; e körlevél K... és H... városok minden utczaszegletére fölszegeztetett.

Ötszáz forint sok pénz.

Öt hét alatt megtudta, a mit óhajtott, s hitte, hogy nincs többé mód és erő, mely pokoli vágyainak tárgyát megszabadíthassa körmei közül.

– Rögtön utazott K...re, ügyvédét fölkeresendő. Az épen nem vala otthon, hanem hosszasb időre H*-ra rándulván, Dömsödi úr minden tétovázás nélkül utána indult H*-ra.

Mikor elindult, nyúl futott keresztül útján – – varjú szállott fel előtte – – vén asszony jött vele szemközt; rossz jóslatok!…