A SZALMAKUNYHÓ.

Merülj fel képzeletimben ifju gondolatim bölcsője, kies Alföld. Terítsd ki lelkem szemei előtt végetlen rónáidat; mutasd fel emlékemben délibábos pusztáid nagyszerű képeit s mezőidet, miknek láthatára nincs. Hadd lássam őket még egyszer, hadd szíjam lelkembe arczod vonásait, hadd fesselek le ország-világ előtt, mint egy ifju menyasszonyt s hadd mondjam akkor: ime ez oltárkép, eszményképe a paradicsomnak, melynek ege, földje oly anyai kegyelettel mosolyg, e nagyszerű templom, az én hazám!

Nézzétek őt! A nap verőfényben mosolyg le reá; füveiben a harmat gyémántja tündököl; mezője ki van hímezve, mint egy oltárszőnyeg.

A szem kifárad, míg végtelen láthatárát bejárja, azon láthatárt, melyet sem hegy, sem kőhalmok nem korlátoznak, – mely egyenesen az égben végződik.

Távol, a halványuló zöld messzeségben, átlátszó ködtenger rezeg, lassúdan hullámozva, mint egy zöld oczeán. Az a délibáb.

S amott túl a ködökön, a félhomályban egy népes város hegyes tornyai látszanak, mely körül sűrű fáktól körzött tanyák vannak elszórva.

A levegőben a pacsirták énekelnek, lábainknál a gyöngyvirág nyílik, a távol mezők zöldjébe ezer színű virágok zománcza olvad, – a pásztorhalmok körül nyájak legelnek, kolompjaik csengése a pásztorfurulyák danáival vegyülve oly idyllszerű!…

Az ég tengerében rózsák és liliomok fellegei úsznak.

Egy kellemes nyárfaerdő végén áll egy kis szalmával fedett tanya; falai folyondárral ellepve, udvara közepén nagy olajfa, kerítése virágzó vadjázmin, belül rajta virágzó mályvarózsák sorai vonulnak. A ház oly kellemes helyzetű, kinézése oly élvezet-igérő, hogy láttára érző embernek ezer boldog gondolatai támadnak nyugalmas, édes házi életről; – a czélját elért boldogság reménye mosolyogva simogatja az ember érzéseit, ölébe veszi a hivő szívet, elringatja és ad neki szebbnél szebb álmokat és igér neki, mint hizelgő dajka a kedvencz csecsemőnek, szép játékszereket, édes csókokat, ölelő kart, hű szívet, meleg tűzhelyt és meleg kebelt, mosolygó eget és mosolygó szemeket, puha fekhelyt, ősi földön termett istenáldotta kenyeret, szalmagunyhót és elégültséget.

E kis ház előtt kedves árnyékú szőlőlugas áll, melynek közepén zöld gyepágy van rakva. E gyepágyon fiatal lányka ül; ölében sötétzöld szőlőlevelekre pirosló szamóczák vannak elhintve, s ez illatos szamóczáknak jutott azon szerencse, hogy a kedves helyről szemenként egy a lányka mellett ülő ifju ajkaihoz vándoroljanak.

Érdekes egy pár alak; a lányka fehér habkönnyű öltönyében, mely alatt sylphidi termete a leggyöngédebb körrajzokban tünt elő; a festőien szép, tojásdad arcz, melynek friss rózsaszínével csodaszépen vegyül a hanyatló nap aranyvilága; a sötét-fekete szemek, mik fölött hosszú selyem szempillák tartanak árnyékot; a gyermekien teljes ajkak és ez arcz körül simított atlaszfényű hajfürtök, mik gazdag tekercsekben hullanak le vállaira, s a minden vonásokban, minden mozdulatokban magát kedvesen jellemző báj és eszményi ártatlanság első tekintetre is megragadják az emberben mindazt, mi érez és eszmél: szívet, lelket és észt.

Az ifju a helyzetek azon legkellemesebbikében volt, melyet tapasztalhattak, kik egykor boldogul szerettek, a szerelem azon kifejlődési szakában, midőn a högy ragaszkodó, szende bizalma, a legédesebb odaadással jogosítja a szeretőt meghittebb szabadságokra, míg ez saját magától látszik őrizni annak gyanútlan ártatlanságát, nehogy a virágot, mely egykor úgy is az ő keblén fog kinyílni, még bimbójában letörje. Ez a legszebb jelenet a boldog házasság előzményeiből.

Az említett ifjút aligha nem láttuk már valahol, csak hogy más alakban. Ez a sasorr, ezen tele ajkak, az éptekintetű, életerős arcz, ez izmos termet, mintha már egyszer megjelentek volna előttünk, csak hogy nem úgy, mint most; nem kerek pörge kalappal fején, zsinóros és apró ezüst gombokkal rakott dolmányban, mely félvállára van vetve. Domború mellét aranyvirágú zöld selyem mellény fedi, apró arany gombokra; karjain borjúszájas inge hímzett szegélyei lobognak.

Ez ifju a környéken Rónai Sándor név alatt ismeretes s az öreg Rónai pusztabiró rokonának tartatik.

A lányka az ifju fejére teszi kezét s annak apró fürtökbe göndörült hajával játszik.

Az ifju átöleli a lányka karcsú derekát s szemeivel hosszasan szemeibe tekint; a lányka keze az ő kezében van és reszket. A lányka szemei nem birják el az ő tekintetét s arcza elpirul, szemeit lesüti. Az ifju megközelíti ajkaival a lányka ajkait, de nem csókolja meg. Arczát visszavonja s a lányka kezét elereszti.

– Már távozni készülsz? akará a lányka mondani, de nem azt mondta. Eredj már, szólt, az ifjút gyöngéden eltolva magától, nézd, késő este lesz; tudta, hogy ifja nem egy könnyen fog szót fogadni.

– Leány, szólt az ifju, összefont kezeit térdére nyugtatva. Voltak-e valaha sejtelmeid? megérzetted-e valaha előre, ha bú, ha öröm várakozott reád? Azt a jövendőmondó érzést, melynek okát ki nem magyarázhatja az ember?

Azt a kellemetlen, gondszerű szívdobbanást, mely legnyugodtabb örömei közepett megszólítja a pihenő lelket s egy fekete táblára mutat, melyre semmi sincs irva, de a mely fekete, mint a jövendő titkai?…

A lányka arczán hirtelen keletkező búskomolyság vonult végig, mint mikor a napfényes mezőn az égen úszó felhők árnyékai futnak keresztül; egész tekintete elváltozott, valami homályos költői halaványság foglalt rajta hirtelen helyet, merev, szoborszerűvé változtatva a gyöngéd vonásokat; szemei tágan, feszülten néztek a távolba, mintha a világon keresztül s azután ön lelkébe nézett volna velök, homályos, mástól nem látott tárgyak átvonultát szemlélve mindkettőben. Ajkai és homloka látnoki, rejtelmes kifejezést nyertek; látszék, hogy szokatlan húr van megpendítve lelkületében; aztán hirtelen összeborzadt s keblébe vonva szép fejét, félénk szeliden bútt kedvese ölébe; az átölelte őt gyöngéden, térdeire emelte és magához szorítá.

– Nézd! szólt a leány szokatlan, vad, költői hatálylyal s egyik karjával ifja fejét voná magához, másikkal a csillagosodó égre mutatott, amott azon négy csillag között van egy kicsiny, de fényes csillag, oly szépen szokott ragyogni! azt hiszem, hogy e csillagnak összefüggése van az én sorsommal; miért? nem tudom, de hiszem és érzem, hogy ha e csillag tisztán ragyog, én is szokatlanul örülök, – s ha homályosan sáppadva kél: szomorúságot hoz számomra és bánatot. Ládd, most is mily sáppadozó, mily szomorú, mintha sírna; a többi mind fényesen tündököl, csak ez az egy reszket halvány fényben. Hát neked van-e csillagod?

– Van, de az enyim közelebb van, mint a tied; nem is oly halvány, mint a tied; szebb is, mint a többi csillag az égen, mert az enyém itt van karjaim közt.

A leányka reszketve hajlék a hizelgőhöz.

Az ifju érzé, mint remegnek gyöngéd tagjai keblén, pedig a nyári est langyos volt és kellemes.

– Nem tudom, álmodtam-e vagy hallottam valakitől, mond a hölgy, hogy minden embernek egy csillaga és egy virága van, mely iránt úgy érez, mint testvér testvére iránt. Ismered-e a turbán-liliomot? nem szép virág, nem kedves, senki sem szereti és énnekem mégis kedvencz virágom ez, talán azért, mert oly magánosan, oly rejtetten lakik, sötét avas erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben. A szentkirályi erdőben láttam ily virágot; egy csermely tócsájából nőtt ki, mely sötétkék színű volt a fölébe hajló bodzafa gyümölcseitől, naponkint mértföldnyi útat tettem hozzá, hogy megláthassam. Más nem találja szépeknek májfoltos virágharangjait, én bámultam azokat; más nem érzi szagát, én újszerű, lélekemelő illatot szíttam belőle; – vágyva lestem, mint nyílik ki egyik bimbaja a másik után s mint hervad el egyik virága a másik után; gyakran késő délutánokig mulatkoztam vele s mikor elváltam tőle, úgy tetszék, mintha kibeszéltem volna magamat valakivel, s nem egyszer történt, hogy épen vele álmodtam. – – Tegnap, a mint ismét elmentem azt meglátogatni, oly valami nyomást érzettem szívem körül, mintha sejtettem volna, hogy nem fogok benne gyönyörködni többé; jól éreztem: ott feküdt letörve a víz színén, virágai el voltak hervadva s széttépett levelei ázottan uszkáltak a vizen. Azóta úgy érzem, mintha lelkem egyik része halt volna meg, – kivált…

Reszketve elhallgatott a leányka.

– Kivált? kérdé feszült figyelemmel ifja.

– Midőn az átfeketült víz színére áthajoltam, hogy kedvencz virágomat belőle kivegyem, a fekete víztükörben egy idegen arczot láttam meg; mintha vállamon keresztül reám nézett volna…

– Egy idegen arczot? kérdé megütközve a szerető.

– Lehet, hogy csak képzelém; nem is mertem még senkinek mondani, féltem, hogy kinevetnek vele, mert a mint ijedve felsikolték, már akkor nem láttam azt sehol s a bozótot nem mertem kutatni.

– Minő volt?… haja… vonásai?… nem tudnál emlékezni felőle?…

– Oh, mintha most is előttem lebegne! Azok az egymáshoz közel álló szemek, a sűrű szemöldök, a kicsinyke áll, e fölfelé tolt szőke haj s az egészen uralkodó baljóslatú kifejezés, mindezt soha nem tudnám elfelejteni; sőt sokszor, ha elmélázok a külvilág ezer tárgyai felett, úgy tetszik, mintha az egész mindenség az ő arczaival volna tele, főleg a felhők között igen sokszor látok hozzá hasonló, bántó alakokat; csak a vércsillag4) és a böléndek ellenében érzek oly félelmet és taszító undort, mint ez arcz iránt.

Az ifju szemeiből villámok löveltek, haragvó villámai a nem várt fölfedezésnek; a leányka szinte megijedt tőle.

– Tehát ismét és ismét kell veled találkoznom?… Miért, hogy épen ott kell lenned, hol az én útam visz keresztül? Miért hogy épen én és te – és szüntelen én és te jövünk össze? Mintha egymás vesztére volnánk átkozva a világra…?

– Te is láttad őt? kérdé félénk-bizalmasan a leányka.

– Az ifju kihivólag tekinte körül, mintha azt sejtené, hogy újólag közelében van az ismert kisértő. – Az éj hallgatott, csak az estfuvallat susogott a lugas levelei között.

– De hát nem isten-kisértés-e ez ily egyedül, távol minden segélytől, a puszta erdejének tövében laknod? miért nem akarsz a városba átköltözni?

– Mert az, a kinek határtalan hatalma van lelkem fölött, így akarja. – Távol lenni minden emberi lehellettől: – ez az ő akaratja. – Egy kutyát, meg egy imakönyvet adott búcsúzásakor és így szólt:

– Semmitől se félj; hol ember nem lakik, ott bátran lehet élni; ezen eb nagy philosoph, ki nem állhatja az emberi arczot; hizelegj neki és ez távol fogja őket tőled tartani; a kisértetek ellen pedig megvéd az Isten. Midőn egy este remegve megvallám neki, hogy egy ismeretlen ifjút szoktam az ő neve mellé imádságaim közé szőni, nyugodt vérrel csak ezt felelé: jó, – vigyázz magadra; nem mind angyal az, kinek arcza szép; azon út, mely a paradicsomba visz, épen tőszomszédja annak, mely a kétségbeesés házához vezet; ha emerre találnál tévedni, egy jó tanácsot adok: végy czukrot és olvaszd fel tiszta vízben s tedd félre, hadd álljon és rohadjon meg, fél év múlva életölő méreg lesz belőle; lehet idő, hogy hasznát veszed.

– És kicsoda ez irtózatos ember, kinek oly nagy hatalma van feletted? kérdé az ifju s keble aggódva hullámzott fel s alá.

A lányka szorosan simult hozzá s ajkát elfedve kezével, titkolózva súgá fülébe: «testvérem»; azután összerezzent, mintha megbánta volna, hogy e szót kimondá.

Az ifju szívéről nehéz kő, nehéz aggodalom gördült le; de csodálkozó meglepetés foglalta el helyét.

– Honnan tudhatja ezt? kérdezé magában és nem birt rá megfelelni. «Tehát testvérét ismeri?»

Ezen ifju gróf Szilárdy Leander volt, kinek meghalt édes atyja végrendeletében e kötelességet hagyta hátra: «boldogítsd barátom gyermekeit»; s miután keblében e parancs, titoknokának aggodalmas előadása által kétszeres erővel élénkült fel, nem nyugvék addig, míg ennek, bárha csak részleg is, eleget nem tőn.

Előre értesülvén, hogy Bálnaiban egyike lakik azon embergyűlölő szellemeknek, kikhez hizelgéssel, jótéttel közelíteni nem lehet, ki az ajánlkozótól csak e diogem szókkal kérne szolgálatot: «eredj előlem», szállást az öreg Rónainál vőn, ki akkor Monostoron pusztabiró s Bálnainak jó ismerőse volt, s azt tervéről értesítvén, Rónai Sándor név alatt rokonának adá ki magát; itt és így nyert alkalmat a rejtélyes testvérek megismerésére. Ritkán találta őket együtt, akkor is oly aggodalmas titokőrző tartózkodásban, hogy a félt rejtelem nyomára a jelen perczig nem akadhatott.

De közbejött egy igen egyszerű körülmény, melynek később igen sokszerű következményei lőnek, legelső okozatja pedig az lett, hogy Leander mélyebben talált az atyai végrendelet teljesítésébe belebocsátkozni, mint azt egyelőre hitte volna. A kis Lilla, azon idő óta, hogy a mostoha házat elhagyá, mind alakra, mind bensőre nézve ideálszéppé kezde fejleni. A gyermekded, telt vonások szűzi classicitásba olvadtak át, az ajk nemesült, a szemek bolygótüze csillagfénynyé tisztult, a könnyű termet remek idomzatúvá fejlék. A leány oly szép lőn, hogy ki egyszer meglátta, soha sem felejté el többet.

S ehhez járulva ama költői hajlam, mely a tartós magány elvonultságában, a különben is ábrándokkal ellepett kedélyen uralkodóvá lőn, a gondolatoknak ama fenkölt szárnyalása, a legegyszerűbb népköltészet hangulatában; az érzelmek nemes emelkedettsége, a romlatlan szívépség s mint mesés maradvány a vadon ősidőkből, a legtisztább, a legszentebb ártatlanság, egyelőre úgy megragadák Leander figyelmét, hogy egy cseppet sem bánta volna, ha az atyai hagyomány sokkal szigorúbb részletességgel fejté vala ki a végparancsot, miből természetesen az következett, hogy addig értelmezgeté a végrendeletet, míglen rá is akadt annak igazi értelmére – a szép, kis védenczkébe veszedelmesen beleszeretvén.

Naponként erősebb lőn meggyőződése, hogy e hölgyben oly kincset fedezett föl, minőt ez ideig hiában keresett, hogy benne lelkének mására talált, s e találkozás mindkettőjökre nézve új világot, új lelket, új életet teremte.

Mennyivel különböző a természet gyermekének minden lélekmozdulata a mívelt világ korlátozott röptű szellemvonaglásaitól, mely önmagát költészetnek nevezi! pedig költészet nincsen sehol, csak az érzelmek tökélyes összhangzásában, s ezt semmi nem eszközli a természeten kívül.

A pacsirta énekel odafenn, a természet gyermekének lelke ott szállong vele a magasban s énekének minden hangját érti és érezi; testvérének nevezi a csermelyt, melynek kristályvizéből iszik, andalogva hever annak füves partján s ha tükrébe letekint, Isten képét látja benne saját arczulatán. Belát a derült ég boltozatlan ürébe s lelke túl viszi a szem láthatárán. Mindenik csillaggal ismerős; tudja, melyik közöttük a jó, melyik a baljóslatú; érzi a bűverőt, melylyel a telehold szédíti magához a föld lakóját, s a nap arany virágú melegében ismeri az áldó szellemet, ki a világot és az örömeket teremté. Talány előtte a természet minden tüneménye, de szavakat hall és dolgokat lát, miket nem hall és nem lát senki más; ismeretei újak és különczek. A délibáb eszményi panorámája, a világos mindenség kitárt könyve, melyből fénylátó lelke olvas; – nevéről nevez mindegyik virágot s szellemeket tulajdonít nekik; a szomorú árvalányhaj, a sötéten uralkodó királyi zászpa, a szabad sziklák virága, a kökörcs, a zsarnok ördögborda, az undok pöfeteg, az ábrándos napraforgó, mind ismerői, s köztük részvétét vagy utálatát megosztja. Ő érti a langy estfuvallat beszédét, mely a mező illatos virágait megy látogatni; tudja, miért oly hideg, miért oly haragos az őszi zivatar, mely szerelme leányait, a virágokat nem találja többé, s a fergeteg mennydörgő szavában ki légyen, ki oly világrendítve szól; tudja, miért sárgul meg, miért hull le a falevél, ha a nap megszün melegítni; s a csalogány miért énekel csak tavaszszal és csak éjszaka. Álmai mindegyike egy-egy tündérlámpa, melynek a szív lapjára rajzolt varázsképeiből jósmagyarázatokat alkot; egész élete egy regény, melyben csak emberek nem visznek szerepet, s ihletett magányát nem látogatja más, mint az Isten szeme és az álom.

Minő lehet ily lény szívében a szerelem, ez a minden indulatok napja, a költészet költészete, mit csak tükörből tanul ismerni a művelt világ s divatul szokja el egyik a másikától, vagy könyveiből oltja át az érzést éretlen, korcs-gyümölcstermő szívébe? Minő lehet ily lény szíve a szerelemben, az a romlatlan, éperejű szív, mely, mintha akkor került volna ki Isten teremtő kezéből, tiszta és öröklángú, melynek indulatai nagyok és magasztosak, érzelmei igazak, vágyai fenköltek, ragaszkodása hű? – Ilyen lehetett az első nő, ki az első szerelmet hozta magával alá az égből.

Vannak rokonlelkek, kik gyakran egy időben, egy közös gondolatot szülnek, mintha csak egy, két alakban ható életmű volnának, vagy mintha az örök teremtő erő, egyetlen életeszmét ketté szakítva, azt két lénynyé változtatta volna, kik egymást vágyva keresik és talán az életben soha meg nem találják; de ha megtalálják, egyetlen tekintet elég számukra, hogy egymásban a keresett félre ráismerjenek.

Leander, mióta Lillát megismeré, feledte, hogy rangja mily magas; a lélek magassága előtt letörpül minden rangfokozat, a két rokonlélek egymással egyenlőnek érezte magát.

Nem kérdék, nem is mondák egymásnak, hogy mit éreznek; nem esküdtek, nem vallottak egymásnak szerelmet, nem hizelegtek mézes szavakban: de értettek minden pillanatot egymás szemében s mondhatlanul érezték egymás érzéseit. Ez a szerelem delejhatalma.