CSODÁK.

Ama hivatlan tanú a kerítés mellett senki sem volt más, mint Körmös Pista, a fukar Körmös Gáspár unokaöcscse, egy szép, halvány fiu, nagy olajszín szemekkel, halvány arczczal és hollófekete hajjal. Atyja István, testvérével Gáspárral osztozatlanul halt meg s halála óta minden vagyonát Gáspár úr használta, s azóta ő gondoskodott és a jó sors az elhúnyt egyetlen fiáról; nehéz volna meghatározni, melyikök gondoskodott róla nagyobb buzgósággal, hanem annyi igaz, hogy a fiu e gondoskodás alatt igen sok szép dologgal megismerkedett, mely dolgok közé csak a jólét és boldogság nem számíthatók.

Jelen időnkben épen iskolai szűnnapokra rándult haza Pista úrfi; s azóta csodák történnek Gáspár úr házánál.

A nyársról lehúzott kappan egyszer csak elkezd kukorikolni s kukorikol mindaddig, míg a nyakát el nem vágják. – Természetes, hogy Gáspár úr egy falatot sem vett magához belőle, hanem átengedte az egészet öcscsének, a furfangos Pistának, ki a Gáspár úr szavaiként, megenné magát a hétfejű sárkányt, ha megsütnék számára.

Máskor, midőn csizmáját akarná felhúzni Gáspár úr, a jámbor sarú eljajdítá magát, mondván: «hohó! ki ne nyomja kend a lelkemet, bátyám uram!» s a félvilágért fel nem merte azt többé húzni Gáspár úr, hanem odaadta öcscsének, az agyafúrt Pistának.

Egykor pedig, midőn lovait vizsgálná, melyek a kertentúli zsellérház aklaiban szoktak állomásolni, kedvencz paripája e megjegyzést tevé fenhangon: «a kocsis ellopta a zabot». – Gáspár úrnak kiesett szájából a pipa ijedtében, a kocsisnak a rosta kezéből – szinte ijedtében, – Gáspár úr azonnal a czigányhoz akarta küldeni kedvencz ráróját; azonban az istálló négylábú lakosai mind sorra kezdék e vádat ismételni: «a kocsis szeretőjének adta a zabot, nem nekünk!» – A kocsis sem vette tréfára a dolgot, hanem úgy elszaladt, hogy talán kiszaladt volna a világból, ha a physicában meg nem volna irva, mikép a föld gömbölyű.

Ime ilyetén csodák történnek Körmös Gáspár úr házánál, mióta felsőbb tudományokat hallgató unokaöcscse, az agyafúrt Körmös Pista haza került; ezekből a szomszéd asszonyok háborút, éhséget és baromfi-halált jósolnak; Gáspár úr pedig szomorú lógatásoknak adta fejét.

Történt egyszer és pedig Gyékény Márton nevezetes nevenapjának délutánján, hogy Gáspár úr vasas ládája szélére ülve, érzékenyen beszélgetne szeretett pénzeivel, mik vászonzacskókban erősen bekötve, szép rendben heverésztek egymás megett.

– Szerelmes magzatjaim! így szóla hozzájuk az öreg, szemeit végig legeltetve rajtok, kiket szívem alatt, úgy mint a pruszlikzsebben hordoztam, ne kivánjátok ti látni a világot, bizony az a gonosz világ nem hagyna nyugtot tinéktek, mint ti ő neki; szentségtelen czélokra fogna használni benneteket; költők és komédiások s más titeket meg nem becsülő nép kezeibe jutnátok… oh… oh… szerelmes gyermekeim, mosolygó fényes arczok, mi lesz belőletek, ha én oda térek, a honnét ti előkerültetek? tudom, hogy megsiratjátok a titeket oly érzékenyen szerető öreg Gáspárt; – mintha látnám, mint fog benneteket az a sátán Pista öcsém jobbra balra elgurigázni. Oh az a Pista! az a Pista!

Ezzel vaspántos ládája legesleg szögletéből egy piszkos lázsiást kotort elő az érzékeny öreg, könyező szemekkel jobbról, balról megnézve, megforgatá, tenyerében méregeté, ily szókat intézve hozzá: – Te – elsőszülötte minden pénzeimnek! harmincz évek óta hű gondviselőm! ki el nem hagyál engem a legszűkebb nyomorúságnak idején! nem… te irántad nem volna szép háládatlannak lennem! – s itt újabb hosszas gondolatokba merült a jó öreg. – Hejh… nekem annyi atyámfia volt, de annyi, mint most pénzem van, s a szükségnek idején mind hátat fordítottak azok… meg is fizetett nekik a világ… De te el fogsz velem jőni oda, hol senkinek sem jut eszébe pénzt keresni – a sírba; – – a ki meghal, arra azt mondják, hogy «szegény»; ki keresne téged a szegény Gáspár koporsójában? – – – Addig is pihenj, kedves elsőszülöttem; pihenj, szólt az öreg s gyöngéden megcsókolá és kebléhez szórítá a tallért s ismét visszadugá, honnét előhúzta, a szögletbe, a többi degez zacskók háta mögé, miket egyenkint végig tapogatott, fejét búskomoran csóválva, s az eszmetársulatnál fogva több ízben ismételve: Oh az a Pista! – az a Pista!

Pista pedig ott hasalt a kemencze patkáján, képét tenyerébe temetve, s iszonyúan kacsingatott a ládába.

Ő is szerette a pénzt, de nem a pénz őtet; mert az ő zsebében ugyan soha meg nem melegedhetett, s mind a mellett is, hogy Pista kész lett volna bővebb ismeretségeket kötni vele, a pénz és Pista között még ez ideig nem igen sok surlódás adta elő magát.

Tehát ezuttal mód nélkül epedő pillanatokat vetett Gáspár bátyja tele erszényeire.

S im egyszer a tele erszények egyike ezen szavakat hallatá nagy fenhangon: «Gáspár após! nem adna kend ötven forintot a szegény Pista öcscsének?»

Gáspár úr nagyot csuklott ijedtében, s kapczaszorító aggodalommal tekinte körül, kérdezvén: «te szóltál Pista?»

Pista egyet mozdult; «nem látja kee, hogy alszom?»

Gáspár újra visszaült ládája szélére, komolyan meggyőződve, hogy ezuttal boszorkányság van a dologban, midőn újonnan ama melancholicus hang szólalt meg zacskói legterjedelmesebbikéből: «adjon már kee a Pistának száz forintot!»

Gáspár bácsit csak egy paraszt hajszál tartotta, hogy sóbálványnyá nem változott; így azonban számtalan kereszteket vetett, részint magára, részint erszényeire, mit hogy ezek jó néven nem vettek, kitünt abból, hogy egyikök ismét elkezdé lassú kisérteti hangon: «kétszáz forintot a Pistának – de mindjárt!»

– Oda vagyok! kiálta felszökve helyéből Gáspár gazda; oda vagyok… oda vagyok! te, Pista te,… ne alugyál, te Pista!… hallod-e, te Pista?… S ezzel ugyancsak horgonyt vetettek Gáspár úr körmei Pista üstökében; mire ez háromszoros protestáló «no – no – no» mellett, felemelé megtámadt fejét.

– Te Pistikám! szólt erre nyájas hangon az öreg, Pista orczáját végig czirógatva göcsörtös ujjaival, ugy-e, Pistikám, neked nem kell pénz?

– Nekem-e? kiált Pista, fölmeresztve karika szemeit, dehogy nem kell, bátyám uram, – kell bizony; – nincs annyi pénz a világon, a mennyi nekem nem kellene.

– Ugyan ne bolondozz, te Pista… már minek volna az neked? de te… ugy-e még meg is köszönnéd, ha most adnék neked két forintot?

– Meg biz én, ha kétszáz forintot adna is kee.

– Jaj te semmirekellő, testvérgyilkos! haramia! Hát te is ellenem esküdtél? Hát koldussá akarsz-e tenni?

– Én-e? ’sz nem szóltam én kendnek egy rossz szót sem! én aluszom, kend felczibál s azt kérdi: hogy kell-e pénz? De kötni való volnék én, ha azt mondanám ilyen barátságos ajánlatra, hogy nem kell.

– Jaj… hiszen nem magam jószántából mondtam én azt, szólt fejét vakarva az öreg s szörnyű zavarban téblábolt ládája körül, hanem gyere csak… hallgasd csak… oh… oh… bár csak meg ne szólalna.

– Akkor nem tudom, hogy mit hallgatnék.

De az erszény újra megszólamlott: «Gáspár! még sem adsz háromszáz forintot a Pistának?»

– Jaj nekem! Jaj Szent Kelemen segíts! Hallottad, mit mondott?

– Hallottam ám; azt mondta, hogy adjon kee nekem négyszáz forintot.

– Rosszul értetted te! csak kétszázat mondott; de ugy-e, neked nem kell? mondd no… hogy neked nem kell… kiálts rá, majd akkor elhallgat ezen utálatos, irtózatos és gyalázatos szavakkal.

– De… szépen beszél ez, okosan beszél; kész volnék napestig hallgatni az ilyen aranybeszédet.

– No de, az Isten irgalmáért! honnét vegyem azt a sok pénzt, he?

– Hát ebből a zacskóból.

– Oh hiszen csak régi kétgarasosok és polturák vannak bennök, bizony semmi sincs bennök egyéb, az egész láda nem ér jó pénzben húsz tallért.

– Nem igaz! – nem igaz! – nem igaz! kiálták sorba a zacskók s egy titkos rugás következtében mind el kezdtek mozogni.

– Hallgatni fogtok? Hallgatni fogtok, ördöngös jószágok, ordítá eszméletvesztve Gáspár úr, s előkapván a zúgból egy tőről vágott fütyköst, a makranczos zacskókat vele irgalmatlanul elpáholta.

– Ajjajajaj! ordíták azok sorra, minden zuhintás után. Ajjajjaj! Kétszáz forintot! Ajaj! Háromszáz forintot! Aujauj! Négyszáz forintot! – A Pistának ötszáz forintot! – ajajaj! – jajajaj!…

Gáspár közel volt a gutaütéshez; látta, hogy ha agyonveri is őket, még sem hallgatnak el, sőt minden puhintással többet dictálnak…

– Vesztetek volna a pokolban! fújja, kifáradva s botját a ládához vágta, fogait összecsikorítá, ládáját lezárta és ráült. Annál hangosabban kiabáltak alatta: Azért sem hallgatunk, azért sem, ki akarunk menni, világot látni!

Ez már a soknál is több volt Gáspár úr érzékeny keblének, – felugrott… kikapott egyet a lármázók közül nyakánál fogva s úgy az asztalhoz nyekkentette, hogy mindjárt kiment volna belőle a pára, ha lett volna benne.

– Nesze te… te hóhér! szóla Pistához, számlálj ki magadnak belőle – – s itt torkában akadt a szó, számlálj ki magadnak belőle négyszáz forintot.

– Ötszázat! rikolta a zacskó.

– Annyit hát! tombola Gáspár kétségbeesve.

Pista nem hagyta magának a kinálást kétszer mondatni; számlált.

Gáspár nem állhatván meg, hogy vándorlandó pénzeit még egyszer meg ne tekintse, megállt előttök, lecsüggesztett nyakkal, kezeit összekulcsolva: no iszen legyen hát meg a mit kivántatok, így kezdé hozzájuk mondását, könyeit törülgetvén ingujjával, majd megemlegettek még engem… várj… majd visszajönnétek még, csak lehetne. – – A szegény öreg hosszú évek alatt minden emberi társaságot nélkülözve, egyedül pénzeiért és pénzeinek élt; ezek voltak az ő rokonai, baráti, gyönyörűsége, velök beszélgetett és pengéseik értelmét magyarázgatá, maga mellé vette őket ágyába és keblén melengeté, míg rögeszmévé vált a magány behatása által excentrisált és sarkaiból kiforgatott gondolatai között, hogy azok is megértik az ő szavait és iránta hálát, vonzalmat, szeretetet éreznek; annyival keservesebben esett neki e meg nem érdemlett, háládatlan zendülése kedvenczeinek.

– Hányszor kivántam magamban, folytatá, mialatt Pista nagy sietséggel számlált, hányszor kivántam magamban, mikor esteli órákon veletek beszélgettem, hogy bár csak ti is tudnátok szólani; de kukuljak meg, ha azt kivántam, hogy ily ördögsúgta beszédeket tegyetek; – hiszen megbánjátok még azt is – várj!

Ezzel Pista beseperte az elbúcsuzottakat.

– No Pista, téged meg már most vigyen az ördög, de mindjárt!

– Köszönöm alásan, szólt Pista, zsebjeire tömve a tallérokat, ha megint meg találnának a ládában szólamlani, hát majd –

– Hallgatsz, hallgatsz! Takarodj tüstént a házamtól! ötszáz igazi forinttól fosztani meg engem, – tíz esztendőt vettél el életemből, – eredj, még pedig mentül előbb; mióta te itt vagy, Isten csodái s mindenféle ördögségek történnek a házamnál. A tyúkok, a baromfiak megszólítanak, ha az udvaron megyek, – a kakas a helyett, hogy kukorítana, jó reggelt kíván, ha fát vágatok, a tuskó kiabál, s pénzeim – –! Oh, hogy akkor láttalak volna, mikor a hátam közepét! te sátán bokrétája, istentelenség kórója, akasztófa bimbaja, hóhér!

Ilyetén áldások özönei közt hagyá el Pista és az 500 forint Gáspár bátya házát.

Gáspár pedig még az nap beszentelteté pénzeit a helybeli egyházfival, ki azokat egyenesen az ördögtől megszállottaknak állította, s többek között azzal a jó tanácscsal is szolgált Gáspár úrnak, hogy legjobb lesz azokat, ha már beszélni is tudnak, az eklézsiának ajándékozni; az aztán majd elküldi azokat e széles világra hirdetni az igét, de indítványa nem fogadtatott el, annál is kevésbbé, minthogy mióta Pista úrfi eltisztult a háztól, Gáspár úrnak sem tyúkjai, sem lovai, sem erszényei egy drága szót sem szóltak többé.

E természetfölötti tüneménynek a kulcsa az, hogy Pista igen ügyes hasbeszélő volt, mely művészetnek erejével az ember úgy alkalmazhatja hangját, mintha az messzünnen, egy bizonyos tárgy belsejéből jőne, mely tréfa ez életben már sokakat rászedett.