ÉLŐ FÉRJ ÖZVEGYE.

E közben a nádközti vízúton, a Tisza felőli oldalon, egy csónak közelgett a magány felé s benne két férfi, és ez utolsó és legnagyobb csapás Góliáth fejére.

A mint a sziget partjához értek, a sűrű bozótból két lövés fogadta az érkezőket s egyikök karján sebet kapott, a másik visszalőtt s a bokorból emberkívüli ordítás tört elő, nehéz halálos vergődéstől követve.

– Ez meghalt, szólt a férfi; vérzel? kérdé társához fordulva.

– Nem nagyon, felelt emez, majd bekötöm sebemet nadálylevéllel, az elállítja a vért.

– Maradj itt a csónaknál, szólt az előbbi s köpenye alól egy széles, rövid római kardot vonva elő, a sziget belseje felé tartott.

A parton maradt a másik csónakot, mely Góliáth tulajdona volt, csáklyával keresztül lyukasztotta s távol a parttól elmeríté.

Amaz pedig haladt befelé, a ház elébe érve, annak ajtaját betaszítá s belépett.

A bilincsétől megszabadított szelindek dühösen rohant neki s fogát csattogtatva támadta meg a férfit, annak vállára ugorva.

A férfi egy gladiatori csapással szelte le a dühös állat fejét, mely hosszában végig nyujtózkodott az udvaron.

Benyitott a szobába.

Keresztül ment két-három szobán; mindenütt mély, nesztelen hallgatás, sehol egy hang, mely emberi lélek jelenlétét elárulná.

Hallgatózva nyitott be a negyedikbe, ez volt a nő hálószobája.

A feltépett szőnyegeken át teljes fénynyel világíta be a hold s tejvilága éles árnyékokban szaggatá meg a szoba sötétjét.

Ott a szoba közepén állt egy nőalak merevegyenesen, mint szobor, karjai keblén egymásra fektetve, fehér ruhában, fehér arczát a hold süti, vonásai hidegek, kedélytelenek. Mozdulatlan áll, keble alig piheg, szemei merően néznek ki a holdvilágos éjbe.

Hallgat a környék, falevél sem mozog. Alszik az egész természet, csak az ember lelke él, bánkódik, vagy örül. Csillagok hullanak le az égről.

A hölgy márványhidegen áll a szoba közepén.

Leander hozzá lép – halkan, lábhegyen lép mellé, gyöngéden megfogja a hölgy kezét s fejét vállára hajtva, hizelgő édes hangon szól:

– Szerelmem!

A hölgy összerezzen, rátekint, ijedt öröm visszsugárzik egy perczre arczán, azután halántékához kap, a vér szét akarja szakítani minden ereit. Keble elszorul. Hullámzó kéjsikoltással veti magát Leander keblére s karjait annak nyaka körül fűzi, szemei túlvilági tűzzel sugárzanak az ifju arczára. Levonja fejét a magáéhoz; arczán lázas pirosság gyullad ki. Égető, őrült csókkal tapad az ifju ajkaihoz. Akkor megtörnek szemei, arcza elsáppad, ajkai elhalnak, karjai lebomlanak az ifju nyakáról s eszméletlenül, ájultan hanyatlik annak ölébe, hosszú fekete hajával a földet söpörve.

– Enyém vagy, szólt elégülten Leander, ha törve is, de az enyém, s a hölgyet karjaiba emelve, kisietett vele a magános lakból.

A hölgy feje bágyadtan feküdt izmos vállán. Keble mozdulatlan volt.

Úgy tetszék, mintha bússzellem vinné ölében halott kedvesét, holdvilág sütötte hófellegek között; a szellem siet, erősen szíja ajkához a hideg homlokot, a kedves fehér ruhája utána lebeg.

A mint a házajtón ki akart lépni, egy nehézkes fekete tömegbe botlott, mely a küszöbön feküdt összegörnyedve; a halálra sebesült fekete hurczolta ide magát s ott adta ki lelkét.

Leander átlépte a halottat s sietett csónakához.

Társa, a czigány, ott várta evezőre tett kezekkel.

Beléfektette a csónakba kedvesét, betakarta meleg köpenyével s a kormányt kezébe ragadá.

Sikoltva közelge ekkor valaki a sziget belsejéből.

– Az Istenért! nagyságos uram, ne hagyjanak itt magamra!

A nőcseléd volt. Leander fölvette őt a csónakba, gondjára bízta úrnőjét s a csónakot eltaszítva a parttól, tova evezett.

A mint a nád közti út egyik kanyarulatánál ismét közel fordultak a szigethez rémjajgatást hallának abban.

Ez Góliáth hangja volt.

De alig emberi.

A mint visszatért a szigetre megölt gyermekével, sietett szobáiba a szerencsétlen apa, remélve, hogy ott fogja nejében találni a fájdalmas vigasztalást s előre képzelé, mint fogja neki oly fájdalmasan elmondani, hogy a kitől úgy iszonyodott, kis gyermeke, halva van.

A mint belépe szobáiba, úgy tetszék, mintha kriptába lépett volna, mintha az a szél, mely tán kisértő lélek szárnyának csapása, halottszagot csapott volna arczához.

Átfutott a másik, harmadik szobába; sehol egy lelket nem talált.

Feldúlt, összekeresett minden szobát, kiáltá nejét, cselédjeit; sírt, rimánkodott.

A visszhang felelt elhagyott, nesztelen szobáiban.

Oda futott neje hálókamrájába; letépte annak ágyáról a függönyöket, felszórta a párnákat, gyermekét, a halottat visszafektette a bölcsőbe, egy széken ott feküdtek hölgye ruhái, azokat átölelte, szívéhez szorongatá, összecsókolta.

Érzé, hogy azok is üresek; ki viselni szokta őket, nincs jelen.

Ekkor jutott eszébe a csavargó átka:

– Magad léssz ember nem látogatott tanyádon; ott fogsz élni és meghalni egyedül!

Rettenetesen kezdett előtte világosodni a dolog; felszökött, előre futott, midőn hirtelen megbotlott valamiben.

Egy széles római kard volt az! felkapta; a kard lapjára betük voltak edzve, világosan olvashatá a hold fényénél e nevet: Szilárdi Leander.

Iszonyúan ki volt előtte magyarázva minden.

Kirohant, ordítva, eszelősen.

– Utána! kiálta a küszöbön alvó feketének s szilajon rázta azt gallérjánál, nem vette észre, hogy halott; azután sikoltozva futotta körül a szigetet.

Csónakot nem talált, nem mehetett sehova.

Felkiáltozott az égre, verte magát a földhöz, futott a sziget egyik végétől a másikig.

Az őrülés tűzsarkantyúját érezé lelkében.

* * *

Leander pedig szerencsésen túlpartra jutott kedvesével.

A mint a hölgy ismét föleszmélt, egész lényében határtalan változás ment végbe; nem az a vad tekintet volt már arczán, mely ezelőtt, kellemes hajnalpir ömlött el azon.

Felveté szemeit, melyben az őrültség égető tüze szelid szerelem melegévé hamvadt s első tekintete első szerelmese karjai közt találta magát; ugyanazon bizalmas mosoly az ajkakon, azon szelid poézis az egész arczkifejezésben, mely ezelőtt két évvel.

– Mi történt velem? kérdé széttekintve. Érzé, hogy a legboldogabb helyen, kedvese keblén van; de nem tudta, honnét és mint jött e találkozás, nem emlékezék az elmult 15 hónapra életéből.

A váratlan öröm hatása visszaadta lelke tisztaságát.

Nem volt őrült többé. Csak szerelmes.

Hanem tizenöt hónapi életére, fájdalmaira, gyermekére, férjére nem tudott visszaemlékezni többé.

Csak mint álom, melyet a felébredéskor elfelejtünk s mely néha homonym esetek feltüntével meg-megrémlik agyunkban, lebbent fel olykor lelkében a magános ház, a jerikói rózsák az ablak előtt, a kis piros bölcső, a halvány arczú férfi, a fekete szolga s a kövér nőcseléd, kit Leander czélszerűnek tartott előtte soha meg nem mutatni.

Ők boldogok voltak.

Hát Góliáth? a holt gyermek apja? az élő nő özvegy férje?