KÉT FÖLDES ÚR.

Kétúrfalva nevezetes helység a Körös partján. Több nevezetességei közé számítandó az is, hogy bizonyos, a falut kétfelé osztó árok segítségénél fogva a Körös a falu felső részét áradások idején oly bőségesen el szokta látni azon jótékony elemmel, melyben a nymphák és a békák lakoznak, hogy a lakosságnak csak a konyhája ajtajából kelle a hálót kivetni, ha ungokra és vizi borjukra volt szüksége; míg földjei, a nélkül, hogy a szántóvasat beléjök vágta volna, egyiptomi termékenységgel termették meg évről-évre a leggyönyörűségesebb vizi gesztenyéknek sokaságát; ha pedig valaki azokat még mívelni és gabonával bevetni sem mulasztotta el, bizonyos lehetett felőle, hogy ott, azon a helyen, a legfölségesebb nádat fogja aratni idővel. Előfordult pedig ezen nilusi áldás esztendőn át kétszer, háromszor is; s a lakosság már annyira vitte dolgát, hogy halakból kenyeret is tudott sütni, marháit pedig megtanította, mint kell a hinárt, sást és békalencsét takarmány helyett elkölteni.

Nem részesült ezen neptuni kegyben a falunak alsó fele, mely elég vigyázatlan volt határát és az árok partját magas és széles töltéssel körülkeríteni, különféle csatornák s költséges zsilipek alkalmazása által magát azon élvezettől megfosztani, hogy kompon járhasson utczája egyik felétől a másikig.

De kitünt ezen különczködése az említett alsó falunak az esztendő bármely és bárminő szakaszaiban is. Míg a felső fele megelégedett azzal, ha utczája közepén, a feneketlen sárban, csak a lova szakadt meg, nem egyszersmind a szekere is, addig a felső falu, hivalkodó fenhéjázással, szabályos utczát töltetett, azt kikövecsezte s két oldalról vadgesztenye- és diófák soraival ültette végig. Míg a felső falu beérte azzal, ha egy nyári zivatar csak a házak tetejét szedte széjjel, holott azokat fundusostól elvihette volna az operentiákra, addig az alsó falu, még lovai számára is, szilárd kőépületeket épített, magas, üveges ablakokkal; s e részben semmit sem akart tanulni szomszédjaitól, kik két arasznyi széles, másfél arasznyi magas lyukakat vágván sárfalaikon, ezeken át szabadon látogatta őket, nyáron és tavaszszal, a szabad lég és a legyeknek és szúnyogoknak barátságos legiói, míg télen át vánkosokkal tömettek be az említett fölösleges lyukak.

Ilyszerű fenhéjázási különczködést tüntetett ki az alsó falu még az által is, hogy rendezett iskolákat, kisdedóvót, sőt igen csinos templomot is emelt, holott a felső falu lakosai, a kalodán és fonóházakon kívül, semmi néven nevezendő népnevelőintézetekben nem vesztegették idejöket, s mégis szinte holtig éltek, mint amazok; sőt, mi a pálinkaházakat illeti, sokkal több korszerű haladást tanusítottak a szomszéd falubelieknél, kik mindnyájan saját kezök kapálta boroknak voltak fogyasztói s ama szeszélyes nedveket csak a patikából ismerék, mint megbicsaklott lábakra kenendő orvosságot; a miért is aztán a felső falusiaknak azon elsőbbségök volt szomszédjaik felett, hogy míg az említett különczködő szomszédok kényszerítve voltak ezen tetteik által a jólétre, megelégedésre és boldogságra, addig ő nekik különös szabadságukban állott a szegénység, nyomorúság és betegség, nem különben a koplalás és szűkölködés nemei között válogathatni.

Tekintsünk végig e görbe utczán. – Végig menni rajta? – attól mentsen meg bennünket a jó sors! – Egy csavargó, árkos, dombos pocsétafolyam, melybe sovány ökröcskék párjával czipelnek még soványabb szalmával megrakott fakószekereket. – A házak mintha rakétából hullottak volna ide, körösztben állnak egymás előtt. Egyiknek megnádtalanított szarufái között úgy áll a tapasztott kémény, mint mammuthcsontváz bordái között a nyakgerincz, – míg a másiknak ajtaján, ablakán tódul ki a kéménytelen konyha füstje, szörnyű tőzegszagot terjesztve maga körül. – Egyik, mintha sörtől volna részeg, hanyatt dől szomszédjának, – ez pedig, mintha szabadulni akarna alóla, odább húzza magát; mélyen fekvő félablakával mint egy cyclopsvakand sandítva felé. – Egyik az utczára szándékozik tetejével kibukni, – míg a másik süvegelni látszik a zivatart, mely kalapját kiütötte fejéből. Szóval mindeniknek megvan saját jellemző rondasága, nyikorgó kútágasa és modorszerű czéltalansága, hanem kerítése nincsen. Helylyel-közzel ugyan láthatók holmi gyámoltalan sövények, néhány idetévedt terméskő; a mi fanemű volt bennök, azt hajdanában felfűtögették.

Ajtók előtt piszkos gyerkőczék állanak, vagy az utczasárban, saját tetszésök és belátások szerint ülnek, holmi pattogatott-kukoriczaféle eledelen nyámmogva, s a beteges aggság minden nyomait arczaikon viselik. Ifjuság, jókedv, szorgalom, örömek, mind olyan dolgok itt, mik csak tündéres mesékben említtetnek, egy categoriában a hétfejű sárkánynyal, a gyémánt-hegygyel, a kuruczháborúval s egyéb efféle, részint régen elmult, részint soha meg nem esett történetekkel.

Az ekként bemutatott utcza végén, majdhogy nem a falun kívül, egy sajátságos épület áll; – a pórság kastélynak nevezi, de ha valami hindu találna e tájra vetődni, aligha valamelyik csutorafejű bálványa templomának nem tekintené. Magas, idomtalan, agyba főbe ékesített filagoria a díszes sárpiacz közepett; vörös teteje chinai tornyokkal, csengőkkel és grotesk, bádog carricaturákkal felcziczomázva, mint óriási gúnyemlék tarkáll e nyomorult, bagolyrúgta viskók mohos nádtetői között. Széles kéksárga kerítése segedelmével nagy kert van körülötte kanyarítva, melyben becses exoticus plánták, mindenféle indiai maszlagok és calcuttai bogácskórók s egyéb külhoni paréjok speciosái díszlenek; helylyel-közzel piros és sárga kalitkák tünnek elő, mosolygó tengeri macskákkal és chinai verebekkel megnépesítve.

Maga a kastély valóban meglepő külsejű; építészének talentummal kellett birnia ízlés dolgában; e bábeli mintaképen azonban az építtetőnek is nem kis tanácsadási érdemeit vehetni észre. A roppant vörös márvány ajtóragasztó, melynek boltívén akkora aranyos czímer díszeskedik, hogy szükség esetén a kaput is be lehetne vele támasztani, a kacskaringós chinai talapzaton végződő korinthi oszlopok, miknek rövid, vastag száraik az egyiptomi építészeti rendszert látszanak pártfogásuk alá venni; a kurta és széles ablakok s a szegleteken golyvás kinövésekként elálló hatszögletű rondellák oly gyönyörű összhangzásban állnak egymással, hogy a szegény hétköznapi embernek szeme-szája tátva marad látásukra, – e hatást neveli azon körülmény is, hogy e díszes fellegvár falai, szerencsésen választott helyzetöknél fogva, mintegy félölnyi magasságig, gyönyörűséges zöld színben büszkélkednek, nem azért, mintha olyanra volnának festve, hanem, mivel a falakba felszivárgott penész és doh azt úgy látják illőnek és üdvösségesnek.

Ime ez külső kinézése azon palotának, melyben Góliáth úr, nagytekintélyű családfője a Dömsödi Góliáth nemzetségnek, lakását tartja. E külső, ízlésteljes fénynek semmiben sem kíván meghazudtolója lenni a belső elrendezés. A pompás, sötét szobák levantei szőnyegekkel vannak betapasztva; a svábok és poloskák, s egyéb ily nyájas házi állatok myriadjainak nagy örömére, egyes szobák három-négy részre osztvák papirszőnyeges spanyolfalakkal, melyeknek örökös szürkületje különösen alkalmasnak látszik a jótékony álom idejének meghosszabbítására; a labyrinthszerű folyosók, álsikátorok, csigalépcsők, mind oly sötétek, oly bús, nyomasztó kinézésűek, hogy az ember nem tudja: pinczében jár-e, vagy az első emeletben? – Itt-ott egy beszegzett és a fallal egyszínűvé festett ajtó tünik az ember szemébe; másutt kerek, vagy hegygyel aláfelé álló ablakok, mikből sötét, világtalan lyukakra és üregekre van kilátás; némely helyen falba vésett fülkék, másutt pofon csapott pyramisalakú emelvények; háromlábú, hordozható tornyok, mikben apróbb, nagyobb csengetyűk vesztegelnek; csigateknő alakú ernyős menyezetek, almáriomajtók, mik apró czellákba és szobaajtók, mik roppant almáriomokba nyílnak; lépcsők, mik kijárástalan folyosókra vezetnek és számtalan ilyes szerkezmények tünnek elő, minden szobában, tornáczban és folyosón, miken hiába töri az ember a fejét: vajjon minő czélokra készülhettek ezek valaha? s mik voltak és lehetnek az ő hasznaik, jelenleg úgy, mint időknek előtte?

A sikátor és folyosótömkeleg közepette, miután sötét, girbegurba lépcsőkön alá s fel, jobbra-balra, hol előre hol hátra, nehány apró szobán keresztül-kasul botorkál az ember, egy téres és kerek tornáczba juthatni, melynek boltozatja hegyes, chinai pagodaalakú kúpban végződik, s egész menyezete fényes kagylókkal és csigateknőkkel van tarkán kirakva. Három magas ablak van egyik oldalán, színezett üvegekkel, mikről egy terjedelmes kertre van kilátás; ez ablakok most nehéz, sárga szőnyegekkel vannak leponyvázva, miken át a besütő esti napvilág homálybús fakó színezetet vet a szobára és annak tárgyaira.

Első tekintetre az ember azt véli, hogy álmodik; annyi különöst, annyi sajátszerűt tüntet fel előtte e szoba egyetemessége; a roccoco székek és pamlagok, szétterpesztett lábaikkal, mint ismeretlen álomvilági szörnyalakok, fejökkel a hónuk alatt, csipőre támasztott könyökökkel, füleikkel a vállukon, hosszú, széthúzott szájaikkal s oly helyzetekben, hogy szinte egymással látszanak beszélgetni elmult jobb időkről; a hármas táblájú braziliafa asztal a középen, egyetlen kigyóderekú és saskörmű, s egy kéziorgona alakú fekete szekrény, mozaikkal kirakott táblákkal, erősen megvasazott és aranyozott pléhláda, melynek sehol sem látni a závárját, különféle drastikus szeszélyességű arabeskekkel ellátott porczellán-edények, melyekből csodamódon tüskés és bibircsós tarka kórók, kaktusok és dinnyék nyúlnak s terpeszkednek elő, hátuk közepén, vagy az orruk hegyén egy-egy vérvörös, meztelen virággal; aranyozott liliomos emelvényeken felállogatott tajték- és zománczos pipák, ökölnyi borostyánkőszopókákkal és festett emaillos száraikkal; egyéb réz, bronz és kristály edények, medenczék és ibrikek, mik furcsaságaik által első tekintetre felettébb meglepők és csodálatosak; a falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült phœnixet, ha balról, egy krokodiluson ülő szárnyas fiut, ha pedig szemközt, magát a házi urat mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveg lemezekre történt festés által megy végbe. A padlatot világos-lila színű szőnyeg teríti be, mely mód nélkül jól illik a szoba zöld falához és sárga ablakszőnyegeihez.

De korántsem ezek még azon nevezetes tárgyak, melyek Dömsödi kedvencz szobáját oly jellemzetessé teszik. E lelketlen s önakarat nélküli ingóságokon kívül, e terem az életmíves természet mindazon állatjaival meg van népesítve, melyeknek társasága emberi lelkeknek mulatságul szolgál; minden színű és szagú madarak, bankák és kakukkok, pelikánok, kolibrik és verebek, csodamadarak, melyek csupa fejből és orrból állanak, mások, melyeknek termete csak mintegy ráadásul látszik tartozni a hosszú lábakhoz, s melyek összevissza, mindenik a maga nyelvén, süvöltenek, kerepelnek, huhognak, fütyülnek és nyivácskolnak, oly hangokon, melyekhez képest a fürészráspolás és ajtónyikorgás hattyudali symphonia, míg középett, egy nagy tükör tetején, komoly minákkal papol, nagy fejét hajtogatva, egy amerikai bagoly. – Két nagy szék egyikén megszomorodott hamúszín cercof ül, hosszú orrát két tenyerébe és két tenyerét két térde közé fogva, hosszú farkát pedig vállain keresztül a füle mellett búsan lelógatva, – míg szemközt vele, a másik széken, egy zöld majom foglal helyet, mely megszomorodott társát azzal iparkodik mulattatni, hogy szeme közé nevetséges torzképeket fintorít s mogyoróhéjakat dobál. Egy szegletben pedig, nagy rézkalitkában, lánczra kötve, nagy szuszogással aluszik egy serdülő mosómedve, s elő-előrohan, valahányszor a két majom, egymás hajába kapva, álmait háborgatni merészli s mindannyiszor ismét, mintegy meggondolva dolgát, nyugodt vérrel visszafordul, engedvén láncza rövidségének.

E rézkalitkával átellenben van egy másik kalitka, tulajdonképen vasrostély, melyet fel lehet vonni, s melyen belül egy kis sötét kamrácska látszik – s ez Dömsödi úr hálóterme. E kamrácska minden oldalról vaspléhekkel van kibéllelve; az ágy mellett és körül pisztolyok, puskák és mindennemű halálhozó fegyverek vannak felaggatva, támasztgatva, nyilván mutatók, mily nagy bizalommal viseltetik Dömsödi úr az alatta és körülötte levőkhez.

Tehát este felé van az idő. – Dömsödi úr nincs honn, s teremében fesztelenül mulatják magukat a szárnyas és szárnyatlan állatok, mit különben, ha otthon volna is, megtennének. E paradicsomi hangicsálás alatt megnyilik egy rejtett szőnyegajtó s rajta egy fiatal ember bújik be; belépvén szertenéz, meglátja az említett vasládát, s mintha csak egyenesen annak tiszteletére jött volna ide, hozzá rohan, zsebéből egy csomó kulcsot keres elő, a csomó kulcs közül kiválaszt egyet, s nagy örömére az egész ládán nem talál lyukat, hová azt bedugja; nézi jobbról, balról, szegleteinél, sehol be- vagy kilátás; mérgelődik, meg akarja emelni a ládát, de igen nehéz, leginkább azért, mert a pallóhoz van srófolva; most még jobban mérgelődik. A mint ily szerelmesen tapogatná, húzogatná és feszegetné a vasláda különbféle furfangos faragványait, véletlen nyomás következtében felpattan egyik szegleténél a kulcslyukat rejtő czifraság; de oh, váratlan boszúság! a kulcslyuk még czifrább, mint az azt rejtett czifraság, s a miképen meg vagyon irva, hogy könnyebb a tevének keresztül menni a tűfokán, mint gazdag embernek a mennyország kapuján: azonképen nem lehetett az említett kulcscsal az említett kulcslyukba behatni. A fiatal férfi véghetetlenül kezdte fejét vakarni, s ha mert volna fenhangon káromkodni, az üldöző sors bizonyosan bőven kikapta volna a magáét, – de hihetőleg neki is fontos okai voltak arra, hogy magát csendesen viselje.

Így tépelődvén s keresvén mindenütt azon valamit, mit még soha sem látott, hirtelen egy ötlet keletkezik agyában; homlokon üti magát s felugrik. Bepislant a rostélyos hálószobába, s ott látja a sorban felállított fegyvereket.

Ezektől borsózik a háta.

– Eh mit! tusakodék magában, s a rostélyt felemeli.

A rostély nem levén belülről megakasztva, a törekvésnek enged s fölemelkedik.

Az ifju belép a terembe; óvakodva vizsgálja össze a golyóra töltött fegyvereket, a lőport szorgosan kiszórva a serpenyőkből, azoknak gyujtólyukait vékony fácskákkal beszegzi, azután a serpenyőket újra fölporozza s a fegyvereket szokott polczaikra visszahelyezi. Ezt befejezvén, szép-csendesen ismét kisétál, a rostélyt leereszti, s a rejtekajtón, melyen bejött, nyugodt lélekkel távozik.

Az idő sötétedni kezd; a hálóterem madarai elülnek, csak a bagoly jajveszékel magánosan, mint egy kárvallott szotyák, s a medve dörmög kalitkájában, nem tudván melyik oldalról vesse meg a hátát, hogy a szúrós drótfalhoz ne érjen.

Künn a hazatérő marhák kolomphangjai hirdetik a naplementet; a falu túlsó részéből az estharang, a Körösből a malmok ketyegése, a kertek alul a békák esti hangversenye hangzanak fel.

Az éjszakának e költőien andalító elközelgtével, az úri lak belsejében ajtócsattanások, éles, szedtevettéző hangok s mázsás lépések kezdenek hallatszani, mind oly előzmények, mikből Dömsödi Góliáth János úr haza érkeztét okkal lehet következtetni; s kis idő mulva kulcs nyikorog a hálószoba ajtajában s csakugyan belép – Dömsödi úr.

Az ajtóban elvevé az őt követő cseléd kezéből a kétkarú gyertyatartót; annak két poflevet igér azon esetre, ha szobájába be mer tekinteni. Ezután beveszi a kulcsot s ráfordítja; kettős závárral bezárja ajtaját s miután annak valóságáról meggyőződött, hogy ajtaja csakugyan zárva van, minden asztal és pamlag alját megvizsgálván, vajjon nem rejtette-e magát valaki alájuk? nagy-bátran fütyörészve fel s alá sétálgat szobájában, olykor meg-megállva, mintha hallgatóznék.

Majd az ablakain tapogatta össze-vissza a vasakat. Azok is erősen állnak és mozdíttatlanul. Végre, mintha szégyenlené maga előtt saját önmagát, hirtelen, rögtönzött merészséggel és elhatározottsággal leveté bekecsét, s azt egy székre dobván, lefekvéshez készült; de gyanúsan hátra és oldalt szaladgáló pillantásai, minden lépten-nyomon meghazudtolák a színlett nyugodtságot.

– Ej! így beszélt magában, a mint hálókamrájába vonulva, öltönyeit egyenként rakosgatá le, bolondok, bizonyosan álmodtak, – ostobák! Azt mondják oda lenn, hogy míg én itthon nem voltam, valaki jött, ment, kopogott, itt fenn szobámban.

S ezzel ismét és újolag összekereste Goliáth úr szobája minden zeg-zugát, kivont karddal és kettős kargyertyájával; a falakat megböködte, – pedig jól tudta, hogy rejtekajtó nincs szobájában, – s miután semmi nem hiányzott, ismét bement kamrájába; a rostélyt lekapcsolta, papucsait lerugta, s mint a kit kergetnek, ágyába felszökött, dideregve vonván fejére takaróját.

– Hm, mit hallhattak hát? kezdé újra, felemelve fejét s az égő gyertyába bámulva szemeivel. Bizonyosan a majmok vesztek össze s azok ugráltak a padlaton. – De még is, – hátha valaki…? s itt megakadt gondolata. Nézzük meg még egyszer, susogá fölkelve; mindkét kezébe egy pisztolyt fogott, a pisztolyok sárkányait felhúzván.

– Tudom, úgymond, hogy semmi sincs a dologban, hogy majd reggel magam is kinevetem magamat, de hogy mégis megnyugodjam…

Mentül jobban biztatta és felfegyverzette magát, annál inkább reszketett és didergett.

– Csakhogy csendesen alhassam, vigasztalá magát s harmadszor is kiindult szemlét tartani szobájában, mely szemle azonban, az ő csöndesen alvására nézve, nem a legkedvezőbben talált kiütni, mivel, a mint történetesen vasládájára találta vetni szemeit, azon a legkétségtelenebb bizonyítványait látta, hogy idegen járt teremében.

A felpattant zárrejtő czifraság nem volt helyre nyomva…

– Gyilkos! ordítá Dömsödi úr, pisztolyát felemelve, mintha már a háta mögött állana az, ki bezárt ajtókon át jár szobáin keresztül, s e fölfedezés által komoly rettegésekre hivé magát feljogosítva. Azonban, habár meg nem nyugtatta is e gondolat, de félelme alakján változtatott.

Ha ama titkos megjelenő egy rejtelmes intést irt volna fel asztalára, vagy falára véletlen egy feszületet függesztett vala, vagy tükrét fátyollal vonta volna be, szóval ha valami, Dömsödi úr lelki állapotjára vonatkozó nyomát hagyta volna ott létének, Dömsödi úr rögtön megszökende házától; de így, miután ládáján tapasztalá, milyen nemű és alakú ellenséggel van dolga, magasabban kezdte hordozni fejét s készületeket tett netalán megjelenendő kisértetének illő elfogadására, pisztolyait, – számszerint hatot, – maga elébe rakta az ágya előtti asztalkára, s vánkosára könyökölve, ébren, álmatlanul leste a pillanatot, melyben azoknak hasznát vehesse.

Tornáczában, a láda előtti asztalon, halványan égett egy kék üvegmécses, reszkető világával belobogtatva az alvószobát; tollas lakosai a tornácznak nyikorgó nyöszörgések között alvának drót lábtóikon, – olykor a medve zörgött lánczaival.

Különben csendes volt minden és setét.

Főoka volt Dömsödi úr ezen állatokhozi előszeretetének emberektőli félelme, félelme a sötét éjszakától, s a sötét éjszaka és sötét lelkiismeret rémeitől. Így legalább éjente nem volt magában; hallott hangokat és vigasztalódék, hogy lények vannak közelében, miktől nincs mit félnie, s ezeknek folytonos csevegése elverte lelke gondolatjait.

Különös ellenszenve volt azonban az óraütések és az órák ketyegése ellen, mely miatt egész kastélyából mindennemű órák száműzve voltak, annyival inkább, minthogy nála gyakran reggel volt az este, délben a reggel és késő éjjel a dél, és így időmutatókra semmi szüksége sem volt.

A mint így hallgatva, félsötétben virraszt s szemeit nem meré lehunyni, hirtelen, a nagy hallgatásban úgy rémlik előtte, mintha falán kívül valaki kaparászna. Feszülten néz és hallgat, s szobája egyik szögletében egy előtte ismeretlen rejtekajtót lát felpattanni s azon át egy fiatal embert besurranni. A fiatal ember minden tétovázás nélkül azonnal Dömsödi úr levetett bekecse felé indul, annak belső zsebjéből a fortélyos láda kulcsát előtapogatja s azzal a ládát minden kinálás nélkül kinyitja.

Dömsödi úr jól látá a mécsvilágnál, hogy azon fiatal ember senki más, mint saját fia; nem szólt, hanem így gondolkozott: én nem tartozom tudni, hogy ő kicsoda, azt látom, hogy rabolni jött ide s agyonlövöm. Akkor majd összekiáltom cselédeimet, s azok feltört ládám mellett vérében találandják őt, s én megszabadulok pénzem egyik leggyűlöltebb pazarlójától.

Így gondolkozva Dömsödi úr, legközelebb álló pisztolyát előragadta, rá czélzott, elcsattantotta, a lőpor lobbot vetett – és a pisztoly nem sült el.

Az ifju ember, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül más valaki is van a szobában, foglalatosságát folytatta, zsebjeit a ládából kimarkolt aranyokkal és bankókkal tömögette.

Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit, a golyó mindenikben benne s a serpenyő fel volt porozva, egy másikat irányzott fia fejének, elcsattantotta, de az sem sült el. Így a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, mind csütörtököt mondott s egy sem nyilatkoztatta készségét az apát gyermekgyilkolási szándékában előmozdítani.

S a fiatal ember bámulatos hidegvérrel folytatta megkezdett munkáját.

De már ez több volt, mint elég, hogy Dömsödi úr félelmeit a legdühösebb vakmerőséggé változtassa át. Kiugrott ágyából, felrántotta rostélyát, papucs és japonica nélkül előrohant, és neki esett ököllel a jóhiszemű ifjúnak.

Az pedig épen tele markolván mindkét kezét tíz forintosokkal s látva a fenyegető veszedelmet, a középen álló kerek asztal mögé ugrott, s miután a kezében levő csomagnak már zsebjeiben nem talált helyet, azt kalapjába vetette, s a kalapot fejére felvágta.

Ekkor az apa és fia futóskát kezdtek futni az asztal körül, a fiu friss volt, Dömsödi úr dühös, ha Dömsödi úr jobbra került, ő is jobbra, ha Dömsödi úr az asztal fölött ugrott át, ő az asztal alatt bújt keresztül.

– Te semmirekellő, kezdé Dömsödi úr, látván üldözése sikertelenségét, míg a fiu, az asztal két szélét fogva, gyanúsan várta az újabb megtámadást. Te semmirekellő! hogy mersz te az én pénzemhez nyulni, ha lopni akarsz, miért nem mégy máshova? miért rabolsz meg épen engem?

– Hm! – kezdé a fiu hideg mosolylyal, mindennek van oka; ha meg akarja kegyed, édes apám, e rendkívüli esetnek okát ismerni, tanácslom, viselje csendesen magát s üljön le, ha úgy tetszik, amoda a zselyeszékbe, majd akkor körülményesen elmondok okokat és következményeket, miknél fogva kegyed bizonyosan átlátandja cselekedetem okszerűségét.

– Akaszszanak fel! óhajtá Dömsödi úr, s remélvén, hogy így majd talán hamarabb megcsípheti a fiut, leült.

– Tehát legelsőben is tudnia kell kegyednek, drága apám, szólt ez, félig felülve az asztalra s lábaival harangozva, hogy kegyed a napokban birói zár alá fog jutni.

– Én-e? kiálta Dömsödi úr s torkában a hang, szivében a vér fagyott össze.

– Biz úgy! folytatá a fiu, con amore ásítva. Látta a tens vármegye, hogy kegyed minden vagyonának ki akar menni a könyökén, hogy pazarlásai fölöttébb okszerűtlenek, szóval, hogy nagyon egyenes útján rohan a maga és örökösei tönkre juttatásának: e végett, saját alázatos folyamodásom következtében, a mult közgyűlésen kegyed ellen a tens rendek sequestrumot kegyeskedtek rendelni. Én azonban tudván, hogy kegyed a napokban nagy mennyiségű pénzeket szedett fel jószágaira, sőt saját anyai örökömet is szinte túlterhelte már adósságokkal, czélszerűnek és illendőnek találtam, e majdan az én bőrömet égetendő összegeket gondviselésem alá venni, miket kegyed hihetőleg nem fogott volna a lezáratók kezéhez juttatni. Hát nem gyönyörű előrelátással bántam ez ügyben, most mondja meg, apám?

Dömsödi úr elbámult, mintha a guta ütötte volna nyakszirten.

A dolog világos volt, s csak azon tanakodott még magában, vajjon agyonüsse-e a fiut, vagy csak a nyakát tekerje ki? Mindkét esetben közelebb kellett hozzá jutni s e miatt legjobbnak találta, egy keze ügyében álló széket felragadni s azt édes fiához sujtani, ki azonban a hajítás elől idejekorán lebukván, a szék egyenesen neki ment a tükörnek, a tükör összetörött, a bagoly leesett, s a visszaeső szék hozzácsapódott a medve lakához.

Erre az áldás minden oldalról szállt a fiura: nem maradt épkézláb szék, virágcserép, tajtékpipa, mely utána ne repült volna; kalitkák, benne levő madarakkal, gyertyatartók gyertyástól, s minden mozdítható butor utána röpült, míg ő szekrények-, asztalok- s pamlagokon átugrálva, futkározott üldözője elől; végre fáradtan és lihegve a középen megállt s ott elszántan bevárta az apját, nem mutatván többé szándékot az elfutásra.

– Széttéplek, ordítá fogcsikorgatva, s magán kívül dühében az apa, s összeszorított öklökkel neki rohant, szemeiben nem volt irgalom.

A fiu nem futott előle.

Már szinte kezei közt volt, már Dömsödi úr maga is azt hitte, hogy megmarkolta, midőn a virgoncz fiatal sebesen mint a kényeső átcsúszott az ölelésére siető öreg hóna alatt, Dömsödi úr pedig fejével neki rohant az előle szaladni nem akaró és semmi rosszat nem sejtő kályhának s annak oldalát irgalmatlanul betörte fejével.

De a kályha is betörte Dömsödi úr fejét.

Egyet tántorodott, két kezével feje tetejéhez kapott s ezzel végig nyult a padozaton.

Fia pedig, miután ismét nyugalomban érzé magát, foglalatosságát a vasas láda körül folytatá.

* * *

Harmadnapra az öreg Dömsödit édes fia zár alá juttatá, az ifju Dömsödit pedig édes apja bűnvádi perbe idézteté, mely elől azonban a fiatal ember szép módjával megszökött.

* * *

Nem lesz helyén kívül, néhány szót mondanunk itten, Dömsödi úr előbbi élete folyamának megismertetéseül.

Ő egyike volt azon szerencsétleneknek, kik születésökkel hozzák a világra ama mintegy firól-fira szálló átkot, esztelen különczködésöket, mely később fonák nevelés és a mindennapos rossz példák megszokása által, kétszeresen vérökbe rögzött.

János úr, már mint gyermek, nagy széltoló volt. Apját tegezte, míg az őt báró úrnak czímezé. S míg egyrészről grófi mamája majomszeretete kényeztetésivel mérgezte be fiatal szivét, addig atyja abban találta gyönyörét, hogy a fiut káromkodni tanítá.

E tanítás nem is veszett kárba János úrnál, ki később több rendbeli szép tulajdonságaiért annyira elhíresedett, hogy még bajuszát sem tudta kipödörni, már is oly messze kerülte ki minden emberséges ember, a milyen messze csak kerülhette.

Nők irányában a legdurvább vakmerő volt, kivált, miután egy szerencsétlen himlő-nyavalyája arczát annyira elcsúfította, hogy mikor legelőször a tükörbe nézett, maga is a szeme közé köpött magának. S a mit e szerint kellemes voltával el nem érhetett: a szerelmet, azt sértő durvaságai által vélte megnyerhetőnek.

Később, hogy felserdült, az országgyűléseken oly kötni való beszédeket tartott, miszerint ha az ember nem volt volna meggyőződve arról, hogy feje nincs, azt hihette, mikép minden perczben fejével játszik.

Szája mindig tele volt zsarnokok elleni anathemákkal, pedig saját körében valóságos ördöge volt mindenkinek, ki körmei és denevérszárnyai alá jutott.

Oktalan pazarlás, izléstelen kicsapongások, affectált eredetiség, mívelt vadság, ezek voltak ifjukori jelleme fővonásai. Olykor vadászatokat tartott falujában s utcza-hosszat kergette kutyáival és vad czimboráival a dámvadat, mely alkalommal egykor, midőn a dámvad a két falut elválasztó árkon átugorva a túlsó falurészbe menekült, ő és utána nyomult csoportja a feltámadt falubeliektől emberül elpáholtattak, s ugyan ekkor Dömsödi úrnak állát úgy megütötték, hogy annak emlékét teljes életében hordoznia kelle.

Végtére, hogy befejezze ostobaságai lajstromát: megházasodott.

Nője áldott, szelid teremtés volt, kit hatalommal erőszakoltak hozzá, s kinek kimondhatlanokat kellett tőle szenvednie.

Gyakran elzárta őt hetekig, hónapokig, majd ismét kényszeríté fényes társaságokba menni, a legódivatúbb avult ruhákban; egyfelől zsarnoki féltékenységével üldözve, kinozva, másfelől a legszemtelenebb kalandorokat csődítve s biztatva az erényes hölgy csábítására.

Egykor kocsira ülteté nejét s hat egész hónapig utazott vele, sehol egy napig is nem nyugodva, hanem kódorogva Tolnán, Baranyán keresztül, minden czél nélkül, mint a ki az eszét kergeti, s midőn a gyöngéd nő, a kinzásokat megsokalva, kijelenté előtte, hogy válni akar, azt oly kegyetlenül megverte, hogy a nő két hét mulva a szenvedett méltatlanságok következtében meg is halt, hagyván maga után egy fiut, kinek neve lett Péter.

Ebben is benne volt a Dömsödi vér.

Finom, nőien szép arczulatját ugyan anyjától öröklé, de a lélek apai hagyomány volt benne, szenvedélyes és túlzó, pártütő minden isteni és emberi törvény ellen, nem szeretett senkit, nem kedvezett senkinek, csak szenvedélyeinek, s azokra valódi studiumot fordított.

Oly kitanult gyomorhős, mint ő, ki a puddingok, fricasseek, kotelettek és omelettek irányában annyi practicus ismeretekkel birt volna, nem találkozott hét vármegyében.

Hol a felett kelle itéletet hozni, minő elsőségei vannak a kozák lének a rákfark-ragout felett, vagy párvonalt kelle húzni az ananászmeridon és a narancsmarmelad között, vagy előszámlálni egy okszerű franczia aspikkal koszorúzott rhája-pástétom kellékeit; ott senki sem lehetett oly competens biró, mint Péter úrfi, kinek néhány nagyszerű baklövésen kívül, bizonyos, még senkitől fel nem talált étel-neme is köszöni létrejöttét, mely készül madárnyelvekből, bibicztojás- és egyiptomi szilvából, továbbá szerecsendióból, rákfarkából, ságó-darából, melyek együtt, hámozott füge, borjufülek és aprószőlő, nemkülönben szegfüszeg és magyarbors hozzájárultával összeapríttatván, rhummal s tejfellel feleresztetnek, elsőben lassú tűznél megfőzetnek, azután megpároltatván, formába tétetnek, s legvégre parázson megsüttetnek s narancs- és uborkasaláta keverékkel feltálaltatnak, neveztetvén ezen comedentia «olla potrida à la Babel»-nek.

Ily lángészi tünemény volt Péter úr, noha alig tizenkilencz esztendős, a gyomortöltési tudományos pályán, s e törekvés volt minden szenvedélyei között a leghatalmasb, a többi csak mint ennek mintaképeit viselő torzgyermek tünt elő.

Még soha igazán nem szeretett, s már is oly kórjelenségei mutatkoztak rajta a természetet megcsúfoló indulatkinövéseknek, minőkre csak a Nérók és Caligulák feslett ideje mutat példákat.

Tetszett neki a legaljasabb társaságok undok gyönyöreiben nyakig fetrengeni, s főfő élvezetnek tartá, ha a jámborságban élő házaspárok boldog nyugalmát fenékig felforgathatá.

Mindenkinek tette a szépet, úri hölgyeknek és parasztnőknek, szépnek és éktelennek, erényesnek és kikiáltottnak, ifjunak és vénnek, boldognak, boldogtalannak; és ebben is meg volt saját modora: mívelt hölgy iránt lehetőségig goromba volt, míg holmi félszobalányok irányában a leggyöngédebb saloni hangokat vont elő; a kellemest a női kecsek fitymálásával mulattatá, a formátlannak angyalokról beszélt, hírben álló nőkkel kész volt a közhelyeken karonfogva sétálni, míg szemérmes fiatal lánykákat szemüveggel utcza-hosszat fixirozott.

Mindezen szép tulajdonságaihoz járult még, hogy noha édes hazájának soha egy váltó garast érő hasznot nem tett is, noha pártolt mindent, mi külföldi és ellensége volt mindennek, a mi a hazán belől született, bor, paripa, művész, posztó és spanyolviaszk, mindazonáltal, ha tettre került a dolog, azaz ha a németeket kellett a kávéházból kiverni, vagy úton, útfélen kormányt és kereskedési viszonyokat és minisztereket és nemzetellenes hivatalnokokat szidni, mocskolni: kisem volt nagyobb izgató, mint Péter úrfi, kinek már gyermekkorában nagy ellenszenve volt mindenki ellen, ki nem magyarul beszélt, mert nem szeretett nyelveket tanulni; kormány elleni hadonázására pedig egy kis nevezetessé lenni vágyás viszketege csiklandozá, melyet az illetők akként bosszulának meg rajta, hogy észre sem vették.

Egy szóval Péter úrfi rendkívül kitüntette magát, mind eszményileg, mind tettlegesen a hydrotechnikában, a mennyiben tudniillik egy bizonyos neolog e szót «hydrotechnikus» ekképen fordította magyarra «vízész».

Most térjünk a falu tulsó oldalára. Mindazon áldás, melyet okszerűen buzdított szorgalom és jól irányzott akarat a népen megörökíteni képesek, itt, e fél falunak minden részeiben, a házakon, kerteken és a lakosok arczain sokszorozva látszanak: a feltünő csinosság minden oldalon, az a falusi egyszerűség a szépnek a hasznossali összeköttetésében; a házak előtt az árnyékos diófák, az udvarokon kerekes kutak, a virító sövényekkel kerített gyümölcsös kertek, a háztetőkön a tollászkodó galambok, az utczán a boldog kinézésű, nyilt homlokú lakosok, a friss, csinos, jó kedvű menyecskék, a tiszteletben tartott öregek, munka idején az ernyedetlen szorgalom, ünnepnapon a rózsaszinű kedv, a házi mulatságok és a vendégszerető barátság. Mintha egy idegen országba lépne az ember, melyben mégis oly otthon érzi magát.

Itt nem látni az eltörpült halavány arczokat, beteges vonásaikkal, nem a rongyos kalyibákat, de nem is ám a ronda fényűzéstől csillogó kastélyt, mely amott a túlsó falu végén úgy áll nagy kevélyen, mintha röstellené alacsony pórkunyhóktóli körülvétetését…

Egyszerűen s mégis méltóságosan áll itt a többi házak sorában az úri lak, tágas udvarán magas artézi kút szökik fel, a nap ezer szineiben ragyogó egyetlen vízoszlopban, melynek egészséges vizét kőcsatornák vezetik szét a víz szűkében szenvedő helység minden részébe.

Maga a kastély egyszerűen négyszögre épült, homlokzatán doriai oszlopokkal, magas, földig menő ablakai az olasz világra emlékeztetnek; az utczára néző oldalán díszes erkély hajol ki, körülrakva virágzó oleander- és rózsafákkal, túlsó oldalát egy kies liget veszi körül, melynek közepén cyprusfáktól körözve, művészi faragványú fehér márványszobor van felállítva, Pomonát képviselő; belebb pedig kisded gömbölyű tó, melynek tükrében hattyúk uszkálnak, közepén virágokkal tarkálló szigetke, a sziget közepén terebélyes, ezüst olajfa.

A kastélynak ezen kert felőli oldala festői; előtte két ölnyi széles ér folyik, melyen keresztül ószerű fahéjjal fedett hidacska vezet, a vízben széles fényes levelek és fehér virágok lebegnek, s virgoncz pisztrángok kergetik egymást; a bejárásnál két, favastagságú repkénylonczfa van ültetve, melynek kúszó indái végtelen fonadékokban lepik el a falakat, s felhatnak a tetőig, piros hosszú virágaikat alálógatva, az ablakok tele vannak virágokkal, a bejárás fölött repkénynyel átfont erkély csillog, melyről a Kőrösre, a messzeterülő s sárga kalászokkal hullámzó földekre van kilátás.

Ötvenkét évig lakott e házban az öreg Szilárdy Mihály gróf, s kezei alatt áldás virági és gyümölcsei szaporodtak a népen. Ifjusága mostohább időkben tölt el, hogysem e hőkeblű hazafi, kit nemzete iránti buzgalma szüntelen a csatamezőn tartott, azon szellemi képességeket kifejthette volna magában, mely a Szilárdy-család minden tagjaival úgyszólván vele született. Ő mind végig tetőtől talpig becsületes, nyiltszivű, alattvalói iránt tekintélyes, de mégis bizalmas és leereszkedő, mindennemű zsarnokság gyűlölője, királyát és nemzetét imádó, s mindenkitől tisztelettel említett férfiu maradt, igazi mintaképe azon ősmagyar, agg főnemeseknek, kik ősz hajaikkal is több szívmelegséget mutatnak romlatlan kebelökben, mint sok akkori és mostani ifju honremény.

Egyetlen fia, Leander, atyjához mindenben hasonló; tizenhat éves volt, midőn őt az öreg gróf, engedve a kor igényeinek, külföldre utazni küldé. Még akkor Magyarhonban nem sok látni való volt, s a mi volt is, csak azt lehetett belőle tanulni, hogy nagyon, nagyon hátra vagyunk.

Az ifju gróf nevelője kíséretében beutazta a külföld nevezetesebb helyeit, látta a világot emelkedettségében és sűlyedésében: fényt és nyomort, szabadságot és rabszolgákat, látott fejetlenláb democratiát, hátrakötött kezű monarchiát, látá a kereskedés és földmívelés tökélyeit, hazájokért élő és a haza nevét nem ismerő népeket, volt a londoni Westminsteren és az egyiptomi gulákon, volt Schweiz hóbérczein és látta onnét kicsinynek az embert, volt a világtenger viharai közt, s látta ott nagynak az Istent. Négy évig utazott künn, mire visszajött: atyját sírjában találta…

S hazája?

Összehasonlította azt azon országokkal, melyeket beutazott, s – nem sóhajtott. Nem, sokkal érettebb elmű volt, minthogy ne tudta volna, hogy a fohászkodás nem orvosság, s szép szó csak Trójában épített falakat, ha igaz; tudta, hol javítni kell: oda cselekvő kezek szükségesek, vasakarat és ismeretek.

Már húsz éves korában korengedményt kapott megyéjétől, mi eléggé tanusítja lelke és elmetehetségei szokatlan kifejlődöttségét, s ez idő óta jószágait maga kezelve, kezdte mindazon tapasztalásokat saját alattvalóira alkalmazni, miket külföldi utazásai alatt, figyelmes vizsgálódásai által elsajátított, s noha üdvös újítási közben nem egyszer kellett a legkülőnneműbb túlsóságok, megrögzött és apáról fiura szállt előitéletek, gyakorlatba nem vehető elvek alkalmazhatlansága ellen és számtalan egyéb akadályok seregeivel küzdenie, bár legtöbbször és legüdvösb szándékait meghiusították az általános népszellem ébredtelen közre nem munkálása, s a megszokott ősi ferdeségek: mindamellett is törekvéseinek elvitázhatlan nyomai maradtak a birtokait lakó nép mind külső, mind belső életében, a tetterőre irányzott akarat, kellő kifejlődésre szorgalmazott képességek, a példák és kellő ismeretek által egyrészről felvilágosított, másrészről buzdított vállalkozási szellem, bár szűken és sokára, de megtermették gyümölcseiket, s mint egyfelől a gazdagon kamatozó föld, melynek nagyobb része a Tisza mocsárjaiból ragadtatott ki, a kényelmes csinos épületek, s azok lakóinak elégült tekintete, az érzéki jóllétnek nyilvános jeleit hordák magukon: úgy másfelől a csinosan és jó karban tartott templomok, a látogatott és jó tanítókban nem szűkölködő népnevelő intézetek, mik közt a gazdasági iskola, egyedül a földmívelő alsó osztály számára felállítva, különös megemlítést érdemel, s magának e népnek minden korszerű ismeretekben (a vármegye tömlöczét kivéve) jártassága, élő tanúbizonyságai voltak annak, hogy a szellemi haladás az anyaginál semmivel sem maradott hátrább.

Az ifju gróf szerfelett higgadt kedélyű, gondolkodva tevő, s gondolatjait elvekre építő férfi volt, ki nem mohó újításvágygyal rohanta meg a fennálló szokásokat, vállalkozásokba kapva, miknek kimeneteléről bizonytalan lehete, hanem a hol bontott, azt kimélettel tevé, a hol építe, szilárdul; s az biztosította számára leginkább a nép bizalmát és saját tekintélyét, hogy soha sem kapott oly dologba, melynek sikere később kézzelfogható ne lett volna, s nem kezdett olyat, a mit később abbanhagyott volna.

Világosan tapasztalá, hogy a népnek sem anyagi, sem szellemi jólétét, külön-külön, egyiket a másik nélkül előmozdítani nem lehet; együtt és egyenlő lépéssel kell annak mindkettőnek haladni, kézben kéz és egyiknek a másikért, s hogy e két érdek: szellemi és anyagi annyira össze vannak egymással szőve, s hogy legcsekélyebb részleteikben egyik a másiknak majd oka, majd eredménye, miszerint e kettőnek egyszerrei haladását eszközölni nehéz ugyan, de külön csaknem lehetetlen, s ezen elve volt minden tettei: ben a vezérfonal; meg tudta választani a középutat az idealis enthusiasták azon téveszménye között, mely minden embert egyaránt nemesen érző, s szabad akaratjában erények gyakorlására hivatott, egymás közt mindenben hasonló, s csak a korlátozatlan szabadságban boldog lényekül állít fel, s azon gyáva és önző kasztérdekű elv között, mely teremtményekről tanít, kik csak azért látszanak alkotva és daróczba öltöztetve lenni, hogy a náluk hatalmasabbnak földjeit míveljék, s előtte meghajoljanak; grófunk olyannak vette az embert, a milyen: gyarló, de minden nagyra képes agyag, melyet csak alakítani kell, hogy remek mű, vagy cserépedény váljék belőle.

Hogy mivé vált az ő kezei alatt: ezt megmutatta a következés.

Ő volt az, ki bár csekély körben, törvényeink azon hiányán segíteni tudott, miszerint azok csak a bűn fenyítésére, nem egyszersmind az erény megjutalmazására vannak hozatva.

Bitófákat állítunk a vétkezők rettentésére, de a becsületesnek nem adunk kilátást arra, hogy ha egész életén át tűrt, fáradott, remélt, bízott Istenében és embertársaiban, megosztotta falatját az éhezővel: lesz-e, ki majd, ha ő is becsületessége mellett koldusbotra szorul, vele falatját megossza? Pedig az a másvilági üdv oly transcendentalis eszme, hogy nem lehet vétkül tulajdonítani a szegény pórnak, ha korlátozott fogalmai nem látnak benne elég ingert arra, hogy egész életét keresztyéni módon végig martyrkodja, holott a vétek felszinén annyi csábító máz van, mennyi a különben is csak a bebizonyulás esetére bekövetkező büntetések rémképeit könnyen háttérbe szorítja.

Az ifju gróf legelsőben is önhatalmilag megszüntette a nyilvános büntetéseket. E tetteért ugyan keményen megrótta a vármegye, de uradalmának pallosjoga volt, s a gróf azt felelte, hogy otthon parancsoljon a vármegye.

Ha valaki azt hiszi, hogy a nyilvános büntetések valami mód nélkül üdvös hatást gyakorolnak a népre: szörnyű téveszmét táplál magában.

Nézzünk és hallgassunk végig egy ily criminalis executiót.

A deresen egy suhancz fekszik, két hajdu hegedül rajta végig jó olvasatlan huszonötöt, előtte az esküdt, körüle népcsoport.

Ütések hangzanak.

– Jajjajjaj! nagyságos uram! irgalom, kegyelem!

– Puff!

– Meghalok, meghalok, meghalok!

– Puff!

– Oda leszek, mindjárt kiadom a lelkemet…

– Puff!

– Jaj! nem többet soha, csak most az egyszer…

– Puff!

– Könyörüljön rajtam, tekintetes uram!…

– Hja, fiam, felel az exequens-biró, ma neked, holnap nekem.

– Oh, oh, oh, oh, oh…

Az óbégatás talán végetlenig tartana, hanem újra közbeszól a mogyoró taktverő.

– Jobban üss, te Jancsi, mert majd te fekszel a helyébe! szól a végrehajtó igazság. Hiszen már nem is jajgat.

Ez intésre Jancsi neki fohászkodik művészetének. A mulattatott pedig észre veszi, hogy itt minden a jajgatástól van felfüggesztve s akkorákat bődül, tág torokkal, mintha a szomszéd vármegyével akarna beszélni.

– Szegény Miska, sopánkodik a népség s ki köténynyel, ki ünge ujjával törli szemét.

Tehát félelem helyett részvét…

– No elég lesz, a többit elengedjük, szól az esküdt úr végre, miután 25 képében elveretett vagy 30-at. A delinquens felkel, megköszöni a vett szivességet, összeüti bokáját s pajtásai közé elegyedik.

– Fájt-e? kérdik azok.

– Az első hármat éreztem, felel amaz, a többit azt sem tudom, rám verték-e vagy a deresre; már talán ötvenet is kitudnék állni.

S a közönség példát vesz róla, hogy biz ez rövid ideig tartott, nem is halt meg bele; egy kicsinyt kikurjongatta magát s másnap kinek van szélesebb kedve a korcsmában, mint Miskának?…

S a közönség példát vesz róla.

E helyett azonban nyilvános jutalmazásokat hozott divatba az ifju gróf. Mérsékleti társulatokat alapított s erénygyakorló egyleteket, melyeknek czélja a magukat szép s jó tetteik által kitüntetett egyesek jutalmazása s az egésznek kellő buzdítás és irányadás vala, de nem ám üres szenteskedés.

Sok volna elősorolni mindazon módokat és eszközöket, melyekkel az ifju gróf jobbágyai jólétét szilárdítá, sok és talán unalmas is.

Olyan világban élünk, a hol az önzéstelen jótét a mesemondások közé tartozik.

Kapott is e szivességeiért az ifju gróf elég szép elismerést. Az oppositió kicsinységekkel bibelődőnek, a conservativek veszedelmes újítónak tarták; a fiatalság anglomaniával, az öreguramék phantastasággal vádolák; a főfőrangú világ aprehendálta nála a nép szeretetét, a nemzetes és vitézlő rend derogálta neki túlnyomó ismereteit és gazdagságát; kiváltképen nagy szálka volt az mindenki szemében, hogy sokszor rászorultak, hol pénzért, hol tanácsért s mindenkor megkapták tőle, a mit kivántak; – a mi mindenesetre bosszantja az embert.

Egy szóval, sok volt az irigye és lekötelezettje.

S ezzel, úgy hiszem, eléggé meg van dicsérve.

Vétkei közé sorozandó még az is, hogy a nőnemet rendkívül gyűlölte. De nehogy félreértessem, hosszabban fejezem ki magamat.

Ama korában díszeskedő divatbábok, miket abroncsos ránczbástyáikkal, csipkefellegeikkel, belisztezett hajfodraikkal, festékvakolatokkal arczaikon s más egyéb kiegészítő részeikkel együtt, akkoriban úri dámáknak neveztek, dámáknak pedig azért, nehogy valaki bárcsak a legcsekélyebb nemzeti érzelem szennyét is rájok képzelje;3) – valamint ellenkezőleg ama minden szellemi míveltség nélkül felmagzott falusi egyszerűségek, kik az akkori időkben czél, irány, eszmélet nélkül vegetáltak végig az életen s neveztettek leányasszonyoknak: nem pótolták ki azon helyet, mit az annyi szépet, annyi nemest ismert fiatal férfi szivében, az ifju erejében tökéletest teremtő ép phantázia ideálja számára fenhagyott. Szépnek kellett lenni azon ideálnak, nőnek a szó legszebb értelmében, tisztának, erényesnek és szellemien míveltnek; pedig hajdanában a míveltség és erény nem igen jártak egy úton.

Most már mindaz természetesen másképen van; az idő régen volt; van húsz esztendeje (1844).

Egyszerű pompával bútorozott terem a gróf szobája. Falai gyönyörű frescofestvényekkel díszítve, bútorai pompás erezetű égerfából, alapszőnyegei remekművek és minden, a mit e szobában a szem lát és a fül hall, remekmű és a szép ízlés tökélye; – pompás, nagyszerű festmények a kor leghíresebb művészeitől, mik közül kivált két kép vonta magára a figyelmet: egyik a Tátra képe, havas ősz fejével, lábainál a viruló rónaság, zöld mezők és alacsony toronytetők; másik egy jellemkép: egy nagy tó, befagyva az egész, közepén be van törve a jéglap, közel hozzá egy gazdátlan kalap hever, előtte pedig egy kutya ül szomorú, hű, bánatos várakozással s búsan néz le a vízbe, mintha felvárna valakit onnét.

A szoba egyik szegletében öntött érczszobor van felállítva, egy mentedolmányba öltözött férfit képező, hosszú lelógó bajuszszal és oly mosolygó, nyájas arczczal, hogy az embernek szinte kedve kerekedik őt megszólítani; ez a megboldogult Szilárdy Mihály szobra, mely egyszersmind a kályha hasznaival van összekötve, belülről üres és kívülről fűthető lévén. Gyakran mondá mosolyogva az öreg gróf, hogy így legalább majd holta után is megölelgetik örökösei, ha megfáznak.

Másik szegletet pompás fegyvergyűjteménynyel rakott szekrény foglalja el, melyben a legbecsesb lazzarino csövek, gyöngyökkel kirakott pisztolyok, damask szablyák láthatók; középett azon fringia, melylyel egyik Szilárdy ős Budavára visszavételénél vívott s melyet a meghalt Mihály hordozott csatáin; hüvelye durva ezüstmű, vasa tenyérnyi széles és csorbákkal tele.

A szoba közepén egy kerek asztal áll, gömbölyű elefántcsont lábon; lapján remek üveg mozaik-mű van kirakva: egy szőlőfürt és mellette egy paradicsommadár; kivált a madár tollazatja, hosszú, lelógó farkának szivárvány színe valami leírhatlanul pompás.

A boltozatról bronzlánczon nagy tejüveggel borított kristálylámpa függ alá, melynek ragyogása kellemes fényt áraszt el az egész teremen. Olykor egy fedett zöld kalitkában édesen zendül meg egy fogoly csalogány hangja.

Karatlan gömbölyű széken, oldalt, egy fiatal férfi ül, profiljában valami vegyülete a római patricius arczok jellemének, az ős magyar keletiesen-daliás szépség vonásaival, sötétbarna, igen sűrű szemöldei a nagy tiszta szem felett, a merész kifejezésű sasorr, az erőteljes ajkak felett sarjazó felcsapott bajusz, a gömbölyű áll, teljes épszinű arcz, magas, egyenes, végén erősen meghajló homlok s az apró fürtökbe kondoruló haj; s ez arczhoz a széles vállak, izomdús karok, a domború mell s a minden vonásokból kitünő benső nemesség, valami vonzó fensőbbséget adnak külsejének, mely első tekintetre megragad, elbűvöl és felemel. Ez Szilárdy Leander gróf.

A lámpa előtt egy másik férfi áll, hátul összefogott kezekkel s mód nélkül bámul a lámpavilágba, mintha arra volna büntetve. Tetemes orráról és apró szemeiről, mint szintén öltözete elhanyagolt mivoltáról lehetetlen benne első pillanatra meg nem ismerni a tudományokkal bővelkedő férfiut.

Ez Rónai Gábor, a gróf egykori nevelője, később utitársa, jelenleg pedig egyike leghőbb barátainak. Előlegesen mondva nagy mechanico-chemicus.

Tehát figyelmesen néz a lámpa világába.

Leander feléje fordul s elmosolyodik.

– Fogadjunk, úgymond, hogy kitalálom, miről gondolkozol jelenleg. Amaz örökké égő lámpa titkai forognak most agyadban, mely Olybius hétszáz éves sírboltja felnyitásakor abban égve találtatott.

A férfiu helybenhagyólag bólintott fejével.

– Úgy van! felele s e fölséges titoknak a rosicrutianusok maig is kizárólagos birtokában vannak.

– S te ezt szentül hiszed?

– A dolog nagyon kimagyarázható. Delius István az olajat alkotó részeire bontván, felfedezte, hogy az semmi sem egyéb, mint víz és szénsavany egyesülete; úgyde a víz alkotó részeit ismét kétnemű levegő teszi, t. i. oxygen és hydrogen; a szénsavany szinte levegőnemű; e szerint nagyon felfogható, hogy mihelyt azon mód ki lesz találva, hogy ugyanazon chemiai procedura, mely az égés tüneményét előhozza, az égést föltételező anyagi kellékeket is előteremtse, a miket pedig előteremthet, miután levegő van mindenütt, akkor fel lesz fedezve az örökké égő lámpa titka.

– Valamennyi szappanosok és olajárulók halálos veszedelmére. De hát vajjon ama híres Délius vagy Estélius István, miután olajból készíte semmit, tudott-e viszont semmiből olajat készíteni?

– Épen ez azon körülmény, melytől az egész föltételeztetik; ha az alkotó részek viszonti összetételének módja kitudatik: akkor tünik elő a kivánt eredmény, e mód azonban nagyon különszerű; így például oxigenből és hydrogenből keresztül pattantott villanyszikra hozzájárulása által lehet vizet előállítani, míg a szénléget csupán erős nyomás által folyékony anyaggá lehet változtatni.

– Még egyszerűbben is lehetne ezt magyarázni. Láthattad a parsok laktanyáin jártunkkor azon naphta-forrásokat, mikből kiapadhatlan égékeny levegő buzog ki s mit csak egyszer kell meggyújtani s azontúl magától világ végzeteig elég. Ily naphta-forrás lehetett e hiresztelt sírbolti lámpákba vezetve, miknek mindegyikét a velök kapcsolatban levő óraművek, mihelyt azokat közelebbről akarta valaki szemügyre venni, porrá zúzták.

A nagy tudományú férfiu vállat vont e, szavajárásaként villára szúrható magyarázatra s ismét darab ideig tartó csend lőn, mit csak a gróf és a csalogány szakasztottak olykor félbe, a csalogány esti énekével, a gróf pedig üveg fuvolája hangjaival, melynek nemes és hasonlíthatlanul tiszta hangjai a legbájosabb hajlásokban ömlöttek ki ujjai alól; ama szívhez szóló sphærai zengés, a legmélyebb zúgásaiban is csengő alhangok s az édesen fájó vibratio a magasabb hangok hullámzó rezgésében, valami hasonlíthatlanul új érzést támasztának a szívben. Ilyennek képzelheti az ember az æolhárfa ideal-phantasticus hangját, vagy azt a szelleméneket, mit a bujdosók kerengő röpte okoz.

A gróf maga is érzette e hatást s mintegy fölmagasztosulva ejtette ki kezéből hangszerét; ha Gábor úr meg nem kapja, összetörik.

– Kár lett volna érte, szólt közbevetőleg Gábor úr, noha hangja fölséges csengésére nézve korántsem éri utól azon hangműszert, melylyel Strassburgban Carlos Minonas producálta magát, ezelőtt vagy tizenöt évvel, az egy üveghegedű volt, üveghúrokkal és üvegvonóval, melynek hallására egy nő rögtön nervozába esett, egy másiknak a szíve szakadt meg, egy férfi pedig kigyógyíthatlanul megőrült, a felsőbbség által azonnal be is tiltatott Minonasnak magát azon többé hallatni.

– Rendkívül erős szívednek kell lenni, hogy hallására meg nem szakadt. De azt az egyet mégis el kell ismerned, hogy mindaz, a mit e nemben az emberi művészet előteremthet, igen hátra áll csak például egy csalogány hangjától is.

– Oh épen nem oly utolérhetlen. Legközelebb Schuster Károly, híres carilloneur egy oly automatot készített, mely a csalogány énekét mindenben híven után-énekli, – vagy kétkedik ön ennek lehetségén?

– Sőt inkább nagyon elhiszem, szólt kötekedve Leander; mihelyt te állítod, még azt is elhiszem, hogy azon automat búzát eszik és tojásaiból apró automatokat költ ki.

– Ugyanezen mechanikus most a haldokló hattyúkra figyelmez, azokat kerülgeti, haláléneköket akarván lecottázni és hangszerre alkalmazni.

A gróf kedélyesen kaczagott ez állításon, ő tudja, hogy miért.

– Oh de hisz ezekről magyar embernek fogalma sincs; nincs mi bennünk találékonyság; hiszen ha önnek azt mondom, hogy az öreg Trogmorton egy este oly köpönyegben jelent meg, melyet még az nap reggel juhai mint gyapjut hordoztak, hát ki fog nevetni vele.

– Világért sem, sőt én többet mondok: egy angol gépész oly erőművet talált fel, melybe egyik felül bele töltenek egy mérő kendermagot s másik felül a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a gép a kendert kikelti, felnyüvi, megtilolja, meggerebenezi, megfonja, megszövi, rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt a mi legszebb, még verseket is készít bele, még pedig jambusokat, külön-különféle thémákról.

– Kegyed mindig kész kötekedni; olyan keveset hisz, hogy csodálom, mint lehet keresztyén; nem, meg sem mondom önnek azon elmés találmányt, melylyel most Scotiában két fiatal ember élt, uram, két diák, félgyermek, félférfi és oly leleményesség, nem hiába, hogy angolok voltak. Egy oly szekeren utaztak be ötvenkét másodpercz alatt kilencz angol mérföldet, mely elébe két sárkány volt befogva; értsen meg ön, két papirossárkány.

– Oh, barátom, ez régi találmány; ezt az utazás módját nálunk századok óta praktizálják a garaboncziás diákok.

– Alázatos szolgája, szólt elfojtott sérelmes érzettel Gábor úr; ez megint magyar elménczség volt, sajnálom, hogy alkalmat szolgáltattam rá.

– No – no csak ne jőjj tűzbe mindjárt; nem akarom én művészetedet nevetségessé tenni, sőt még csak hitelét sem akarom kétségbe vonni szavaidnak, hanem hát már most világosíts fel, hogy immár, midőn ezeket tudod, mi hasznát veszed? Hidd meg te azt az egyet énnekem, hogy semmi sem ártott a magyar tudományos szellemeknek inkább, mint az ilyszerű különösségeken kapás; – egyik a bölcsek kövét keresi s utoljára is a bolondság kövét szerzi meg, másik örök mozgonyt szerkeszt, a harmadik a kör négyszegítésén töri a fejét, a kilenczedik pedig a hold lakóit iparkodik felfedezni; mennyivel több hasznot tettek volna ezek tudományukkal hazának és emberiségnek, ha tudós chimeráikat szélnek eresztve, csak egy szántóvas megjavítását, vagy egy kukoricza-morzsolót találtak volna is fel? mennyivel többet érne az összes alchimiánál, ha csak azt fedezték volna is fel, mint lehessen hazánk becsesebb borterményeit külföldre romlatlan állapotban szétküldeni? s mennyivel nagyobb érdeme volna az astrologia és -nomiának, ha a helyett, hogy a holdfogyatkozásokat megjövendöli, csak egy falu népét is meg tudná óvni kenyere fogyatkozásától?! S nem is az a vétke a magyar embernek, mintha tudományokra nem volna teremtve, oh épen nem, hanem az, hogy üres hírért, hiú káprázatokért odaadja kenyerét kezéből, nem akar ember, nem akar honfi, hanem tátos akar lenni, bámultatni, ragyogni a mostani és a jövendő világban, a jelennel és az anyagiakkal semmit sem törődve. Ismerek én egy tudományos férfiut, ki a világ minden technicus művészetében jártas; de ha valaki őt dicsérni találná azért, hogy egy üres vízmérési műtéttel s javított zsilipei és csatornái alkalmazása által tömérdek népnek adta vissza kenyerét, vagy hogy azon módnak kitalálása által, melylyel a borszeszből az egészségtelen kozmaolajat el lehet távolítani, számtalan betegségnek vette elejét, szörnyen elszégyenlené magát, még tagadná, hogy mindezeket ő cselekedte, hanem megmondaná, hogy most egy hagmalactophoruson dolgozik, melyet, ha még halála előtt elkészíthet, az aztán olyasmi lesz, a miért bámulni fogja a világ s egy oly port szándékozik feltalálni, mely ha elsül, akkorát durranik, hogy mind az ötvenkét vármegye meghallja pattanását, azt nem is említvén, hogy sírja fölött örökké égő lámpát fog égetni; nemde, nagy bohó ez az én ismerősöm?

Gábor úr meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék e e szavakra. Tudta, hogy a szóban forgó tudományos valaki senki más, mint úri maga és hallgatott.

– De úgy van barátom, folytatá a gróf, első a kapa, azután a hegedű.

– Önnek megboldogult nemzője a kardot aligha mindkettőnél előbbre nem tette volna.

– Hála az égnek, hogy azok az idők muló félben vannak, mikben önkezével kellett az embernek jogait megvédeni.

– Veszedelmes csalódás. Ön igen boldog álhiedelmeket táplál magában, azt hivén, hogy midőn ellenségei hallgatnak, alusznak is.

– Ismét Dömsödi háborgatta álmaidat?

– Háborgatja, háborgatta is mindig; ön mosolyog; ön legfeljebb is megvetéssel akarja ez embert leküzdeni, de én jól tudom, hogy kivel van dolgunk; jól ismerem én Dömsödi Jánost kigyói eszével és azzal a szívvel, mely egy ördögnek is czudar volna.

– Ah, te belőled csak megrögzött ellenséges indulatok beszélnek.

– Csak? Mintha nem tudná ön, minő lábon álltak hajdanában az idvezült Mihály gróf és a báró egymás ellenében. Nem ez volt-e utolsó szava is a haldokló grófnak egyetlen fiához: őrizkedjél a Goliáthtól, mert kigyó.

– Az is csak megrögzött családi gyűlölség következménye volt, melyet én részemről folytatni nem fogok s mely, mihelyt bennem magvát szakajtá, ellenfelemnél szinte ki fog aludni. A mit apám ellen vétett, azért vessen számot önlelkével; a mit ellenem tett, azt én neki nemcsak megbocsátom, sőt a hol szüksége leend segédkezekre, azokkal én leszek az első, a ki őt megkinálom.

– Szép indulat, csakhogy vesztegetve van; a sívó homok, mely az esőt beissza, de füvet nem terem, nem oly háládatlan, mint az ő keble. Sőt el lehet ön rá készülve, hogy mentül több jeleit fogja részéről adni a kibékülésnek, annál elkeserültebben fog áskálódni ön ellen. Avagy mi haszna volt, hogy ön a mult téleni éhhalálos szükség idején, a báró végszükséggel küzködő jobbágyai között több ezer mérő gabonát osztatott ki? nem úgy fizette-e vissza a báró önnek emberszeretetét, hogy épen aratás idején, a nagy árvízkor éjjel önnek töltéseit átszakította s ez által önnek s jobbágyainak százezrekre menő kárt okozott?!

– Ah, te igen sárga üvegen keresztül nézed a világot; miért nem szakíthatta volna át maga a vízár az átázott töltéseket? Miért kellett volna azt emberi erőnek segíteni?

– Mert a zsilipek is fel voltak emelve; azt pedig a vízár nem cselekedte. S hát azért mi volt a köszönet, hogy a minap, az iszonyú szélvészkor, midőn a felső faluban tűz támadt, ön saját kezeivel sietett azt elfojtani, míg önnek segélye nélkül a falu nagyobb része bizonyosan hamuba dőlt volna?

– De ez már talán még sem puszta emberszeretet, itt úgy hiszem, saját lakosaim és tulajdon vagyonom megmentése szorgalmazott a segélyre.

– Épen nem, mert a szél épen ellenkező irányban fútt, s különben is a felső faluból a széles árkon s annak partjára ültetett kerteken át nem egy könnyen érheti tűzveszély az alsó lakóit. S mi lett érte a köszönet? az, hogy a báró egy falka mételyes juhot az ön nyájai közé veretett s önnek mintegy ezer darab legnemesebb juha a bőrével fizetett. Itt van a háladatosság!

– Te mindent a báróra fogsz; hátha jobbágyai, hátha saját jobbágyaim tették, a mikkel őt vádolod? Hátha csak esetleg történt, a minek te a kiszámítás nevét adod?

– Egy történetet fogok önnek elmondani. Legyen szíves végig hallgatni s ha ezentúl is megmarad véleménye mellett, akkor nem szólok többet e tárgyról. Ön atyja, a megboldogult Mihály gróf, mint ön maga is jól tudja, katona volt és pedig jó katona; hazájáért, fejedelméért sokszor folyt vére s hogy kemény csatákat állott ki, mutatják a csorbák azon a kardon, melyet harczain viselt. Volt az öreg grófnak egy ifjukori barátja; tudnia kell önnek, hogy azon időkben ezen szó «barát» még nem volt oly kopott, mint most. Egy barátja volt neki, mondom, lelkéből való lélek, osztályosa sűrű bajainak és ritka örömeinek; szinte katona volt; a gróf ezredes, barátja kapitány s csatáiban s csatáin kívül majd kisérője, majd vezetője. Élt ugyanekkor a környéken egy nevezetes és tehetős köznemes család, mely azóta végképen kipusztult és elenyészett, az Óváriak. Az öreg Óvári kiváltképen nevezetes volt azon tulajdonságáról, hogy igen buzgó katholikus volt és legyőzhetetlen ellenszenvvel viselteték mindenki iránt, ki vele hitkülönségben élt. Ennek a jó úrnak volt két leánya: Thekla és Lilla. Híres szépség volt akkoriban mind a kettő. Thekla később igen szerencsétlenül járt, tudniillik Dömsödi János nejévé kellett lennie. Apjának köszönhette e balesetet, ki igen fenhéjázó ember volt s a bárói czím iránt való előszeretetből szemet hunyt veje jellemminőségére.

Azonban a jó Isten könyörülőbb atyja lőn e boldogtalan asszonynak, mint az, kinek nevét viselé s nem hagyta őt sokáig itt e siralmak völgyében; – Thekla, miután egy fiat szült, kiben Dömsödinek eddig is bőségesen fizeti vissza a sors mindazon gyötrelmeket, mikkel ő másokat elhalmozott, férje embertelen üldözése és kínzásai következtében átköltözött ama boldogabb világba.

– Ez megint túlzás; meghalt mellbetegsége következtében.

– Legyen úgy. Nem is az a fő a dologban, a mit mondani szándékozom. A másik leány Lilla, ki még tán szebb volt testvérénél, nem kevésbbé lőn annál szerencsétlenebb is. Ön atyjának barátja, Bálnai Körmös István, ki akkor huszárkapitány és igen deli, férfias tekintetű ifju vala, megismerkedett a leánynyal s kevés idő alatt igen szoros viszony keletkezett kettejök között. Bálnai megkérte a leány apjától annak kezét, de azt az öreg, soha nem nyilvánított okokból, kereken s mindenkorra megtagadá; gyanítom ez okokat, de minthogy gyanúmmal itt ismét Dömsödit terhelném s magamat félbeszakasztani nem akarom, elhallgatok vele. A szerelmesek ekkor a helyett, hogy magukat, mint illik, jól kisírva, egymásnak örök hűséget esküdtek s egymást hovahamarább elfelejtették volna, módokról kezdtek gondolkozni, melyekkel vágyaik czélját megközelíthessék, s azokat nem sokára találtak is. Titokban egy protestans lelkészszel összeadatták magukat s élének azontúl mint férj és feleség. Az öreg Óvári nem tudta meg elébb a dolgot, mint mikor már annak következményeit tovább rejtegetni nem lehetett, s leánya kivallotta, hogy ő nő és anya. Eleget dúlt, fult, fenyegetőzött az öreg, de mit volt mit tenni, a dolog elannyira megtörtént, hogy meg nem történtté nem lehete többé tenni. Hanem mindamellett is szörnyen rejtegeté a dolgot; leányát fürdőkre küldé s annak fiát látni sem akará, ámbár ha akarta, sem láthatta volna, mert Bálnai, mint a tigris, úgy féltette gyermekét és három éves koráig soha más szobában a gyermek nem aludt, mint az övében. – A negyedik évben történt Theklának szerencsétlen, vagy ön szerint természetes halála, melynek természetességét annyira szívére vette az öreg úr, hogy azontúl becsülni kezdé másik vejét s megengedé neki a házához járást és leányávali találkozhatást, sőt nem volt idegen az összeköttetés nyilvánossá tevésétől is, annyival is inkább, minthogy Bálnai tehetős, jó birtokú nemes volt s mellén érdemjelül aranykeresztet és emlékpénzt is viselt. Ekkor fejlődött ki bizonyos titkos összeesküvés az országban, melynek czélját a mai napig sem tudom, de melynek, mint a később tett nyomozódások mutatták, igen messze kiterjedőnek kellett lenni. Itt mutatta ki Dömsödi János fulánkját a maga teljes méreghatásával. Mint vádló lépett fel Mihály gróf ellen és az összeesküvésben résztvevéssel vádolta őt. A derék, harczban őszült becsületes arczú, tiszta jellemű férfi törvényszék elébe állíttatott, oly vétekkel vádoltatva, melytől lelke irtózott, – irásai bizonyítottak ellene, miket soha nem irt; jobbágyai esküdtek fejére, megvesztegetve átkozott galád kezektől s csak elmúlt tetteinek s addigi tiszta, hű ragaszkodásának köszönhette, hogy ősz fejét a gyalázatos haláltól megmenté s büntetése élethosszú számüzetéssé lágyíttatott. Képzelheti ön magának, mi jól eshetett e büntetés-lágyítás az öreg grófnak, hisz a Szilárdyak honszeretetöket egyik a másiktól szokták örökleni. És barátja, mindíg hű barátja, Bálnai, mikor megtudta Mihály úr ezen balesetét, búcsút vőn fiatal nejétől, egyetlen fiát testvérére, Körmös Gáspárra bízta, ki, közbevetőleg mondva, igen becsületes ember volna, ha jellemtelen, fukar, gazember nem volna; s a grófot önkénytesen követte a számkivetésbe. Emlékezhetik ön rá, – még akkor ugyan kis fiú volt, alig öt vagy hat esztendős, – midőn ősz édes atyja sírva csókolta önt, – mint hitte – utolszor életében, mily biztatóan ölelte őt át egy magas, sötét hajzatú férfiu; az én emlékemben még most is elevenen vannak rajzolva azon nap eseményei: a két hű barát nemes arczai s ez arczokon a magasztos fájdalom! – – Elhagyták mindketten a hazát; Isten ótalmába ajánlották kedveseiket s elhagyták azokat is. De megemlékezett azokról, a kinek nem ajánlották is, megemlékezett Dömsödi János s mutatta is, hogy nem feledkezett el róluk. Megtudta, hogy Bálnai István egy időben Helvetiában jártakor a protestans hitre tért át s ezt tudtára adta ipának, a vakbuzgó Óvárinak. Ha gyilkossággal vádolta volna Bálnait előtte, nem tett volna oly nagy hatást árulkodásával, mint így. Az apa rendkívüli dühbe jött; ha leányát hirtelenében el nem rejtik előle, talán mindjárt megöli, így azonban annak házassági szerződését összetépte, agyonátkozta a bujdosó Bálnait s valamennyi szeleket a nyakába kivánva neki, megesküdött mind a tizenkét apostolra, hogy leányát, ki soha sem volt még eddig senkinek is felesége, a legelső gazemberhez hozzá adja, a ki megkéri. És a sors úgy akarta, hogy a legelső kérő is gazember legyen. De mégis ne hárítsunk mindent a vak sors nyakába… itt ismét Dömsödi kezei munkálódtak; tudta, hogy van Bálnainak egy halálos ellensége, Gyékény Márton köznemes és a legkegyesebb külszínű farizeus s hogy sehol úgy megátkozva nem leendne Bálnai felesége, kit ő férjestül és apóstul együtt szívéból gyűlölt, mintha ennek a körében kellene végig kínlódnia életét. Ez a farizeus Dömsödi unszolására megkérte Lilla kezét s kegyeskedő tettetései, hypocrita, álszent magaviselete által nagyhamar annyira megnyerte az öreg Óvári kegyét, hogy ez nem gondolt Istennek tetszőbb dolgot cselekedhetni, mintha leányát, kinek már eddig is véghetetlen exorcismusokra lehete szüksége, e jámbor, istenfélő karjai közé taszítja. És úgy lőn. Bálnai neje férje életében újra férjhez adatott s neveztetett Gyékény Mártonné nemzetes asszonyomnak. Sok volna mind elmondani az általa négy hónapig kiállott kínszenvedések különféle nemeit, elég legyen annyit említeni, hogy az egykor imádandó szép asszony rövid idő alatt csak árnyéka lett egykori önmagának s boldogtalan utóházassága negyedik havában, tehát a szokottnál jóval hamarább, egy gyönyörű kis leánykával ajándékozta meg szerencsés új férjét. Gyékény Márton uram azonban nem volt azon ember, ki minden jóvolta mellett is ily tünemény felett rendkívül örvendezett volna, sőt inkább annak tudata, hogy saját családjába van beoltva az általa leggyűlöltebb ember sarjadéka, a kétségbeesésig dühössé tevé őt. Volt mit szenvedni a szegény asszonynak s az ártatlan csecsemőnek; míg az öreg úr roppant pénzösszegekkel volt kénytelen vejétől engedékenységet vásárolni, hogy lármát ne üssön a dologból, csak Goliáth János volt, a ki ilyenkor kaczagott és tombolt örömében. Mindeddig abban a boldog hitben élt mindenki, hogy Bálnai élethosszú, önkénytes számkivetésében örökké oda fog csavarogni, s majd valahol megeszik a krokodilusok, midőn egy kegyelmes kir. leirat következtében a számkivetettek s köztük Mihály gróf is engedelmet kaptak a visszatérhetésre s nem került bele négy hónap, hogy a bocsánat-levél köröztetése után Mihály úr és Bálnai ismét visszatértek. Képzelhetni azt az indulatot, melyet érzett a megtérő férj, midőn nejét más hitvestársául találta. Egy hónap mulva az öreg Óvári megszökött Magyarországból, annyira üldözte őt nejeért Bálnai, kitől megválni Gyékény Márton sehogy sem akart, részint azért, hogy ellenségén bosszúját állhassa, részint, hogy neje hozományát továbbra is birtokában tarthassa. Bálnai pört indított ellene, de melynek sem ő, sem Lilla nem érték végét, egy s ugyanaz nap haltak meg mindketten; persze ezek is nagyon természetesen múltak ki a világból, noha orvosi bonczolás után nem kevés patkányméreg fedeztetett föl belsejökben.

– Ez elég borzasztó eset, szólt közbe a gróf.

– Oh a borzasztó még ezután jön. Bálnai meghalván, miután ő rajta kívül senki a szükséges pöriratokat, többek közt a nála volt házassági kötés párját előmutatni nem tudta, a házasságot megerősítő protestáns lelkész pedig az ellenfelektől magára hagyott ijeszteni, a megkezdett kétes kimenetelű pör felfüggesztetett. Azonban Gyékény Mártonnak sem volt mit örülni győzedelmén. Ipa, az öreg Óvári, férfiutód nélkül halálozván meg, vagyonait elfoglalta a kir. ügyész; a leányágat illető jószágokat pedig Dömsödi keríté kezéhez. És Dömsödi ellen soha sem mert pörölni Gyékény Márton, hanem arra várt, hogy majd ha az meghal és titkait magával viszi a sírba, akkor aztán visszaköveteli örököseitől a magáét. Ez alatt a kis leány, kit szinte anyja nevére kereszteltek, fölnevekedett, a nélkül, hogy tudta volna, hogy más is van az életben, mint nyomor és fájdalom és kínszenvedések. Gyékény jól tudta, hogy e leány, a ki őt apjának nevezi, ellenségének leánya, kit a haszonlesés miatt el nem űzhetett házától, sőt inkább gondoskodnia kellett róla, hogy az még el se szökhessék onnét s ezen gyötrő dilemma közé szorulva, kin tölthette hamarább bosszúját, mint a kis Lillán, kinek keserves sírása naponként a szomszédba hangzék szélylyel. Márton szomszédjában lakott Bálnai testvére, a fukar és magába vonult Gáspár, kinek házában olykor megfordult Bálnai elsőszülöttje, István, ki mostanában az *-i collegiumban a lelkészi pályára készül. Erős, hajthatlan jellem. Kissé darabos az iskolai zárt élet hiányos volta miatt, de annál romlatlanabb lelkületű. Ez megismerte Lillát. Azt természetesen nem tudta, nem is tudhatta, hogy egy atyja és egy anyja volt mindkettőjöknek, mert Gáspár nagybátyján kívül eredetéről senki sem világosíthatta fel, az pedig nem is olyan ember volt, kitől ingyen megtudhatni valamit. Tehát megismerte a leányt, megszánta annak elhagyott voltát s örökös kínoztatását s egy napon magával elszöktette… Már most mi fog ebből következhetni? A gyermekek nem tudják, hogy egymáshoz mily közel rokonságban állanak. Testvérek. Szépek mind a ketten. Kivált a a leány a legeszményibb szépség, arczra, termetre és lélekre. Tele költői érzelmekkel, tűzláng phantasiával. Az ifju nem kevésbbé szép, férfias jellem és tekintet, kinek önzéstelen hű nyájassága, lehetlen, hogy meg ne nyerje az eddig csak fájdalmakat és durva üldözéseket tapasztalt lányka szívét. S mi lesz belőle? Szeretni fogják egymást a legőrültebb szerelemmel. Még ez eddig nem baj. A fiu becsületes ember, jól végzett s nagyhamar valamely szerény kis lelkészi állomást fog nyerni s szerelme tárgyát nőül veszi. Így fognak élni boldogul három-négy évig; lesznek gyermekeik, fiak és leányok. Ekkor fog ez a gazember előállani, – mert hogy az egész az ő cselszövénye, úgy hiszem, mint az eget fejem felett, – s fel fogja világosítani a két házastárs között létező testvéri viszonyt.

– Hah! hisz ez a gondolat képes volna az embert megtébolyítani.

– Ugy-e, veszteni kezdjük közönyösségünket?

– Az Istenért, ezen segíteni kell. Tudtokra kell adni előre a veszélyt, melyben forognak.

– Csakhogy az már aligha lenne előre. Hat hónapja, mióta * városában élnek mind a ketten. A fiu titkol minden köztük létező viszonyt s titokban a leggyöngédebb gondoskodással forgolódik a leány körül s ha valaki felőle kérdezősködik, nagyon rossz néven veszi, mint ezt bátyám, az öreg Rónai, ki ott helyben pusztabiró s a fiút igen szereti, saját magán tapasztalá.

Leandert mód nélkül meghatotta a történet. Bármint titkolá is, bármint akarta hidegvérűen mellőzni gyanúit, ismerte Goliáthot egész gonosztevői képességében s itt úgy csomóra voltak szedve a háló fonalai, a dolog rejtelmes menete oly egymásból folyó és kiszámított, hogy szinte lehete látni a pókot, mely hálóját szövi. És a háló két, gyanút és veszélyt nem ismerő ártatlan lény feje fölött kiterjesztve, kik még csak nevét sem hallották közös ellenségöknek, annál kevésbbé tudhatják, hogy miért üldözi őket a sors képében egy átalkodott, rovásra haragvó nem ember. És e két esendő lény az, kiket a meghalt Mihály gróf úgy szeretett, mint saját gyermekeit s kiket utolsó áldásában saját fiával együvé foglalt, de a kiken ez áldás nem fogott s kiknek sorsáért fiától fog majd egyszer számot kérni, ott a szivárványok boltozatán felül, honnét a föl nem törlött könyek hullását számlálja.

– Vádol a lélek, szólt arczára tapasztva kezét az ifju gróf; vádol a lélek, hogy őket igy el tudtam felejteni, pedig ha egy népet tennék is boldoggá, de ha őket elhagytam veszni, nem mehetnék nyugodtan ki az életből.

– Ön erről nem tehet, szólt közbe Rónai, legalább még eddig nem tehetett; vagy azt hiszi ön, hogy ha legkisebb sikerét várhattam volna az ön közbelépésének, nem siettem volna érző szívéhez folyamodni? De ezzel nem lett volna segítve. Ön csak azt tehette volna, vagy valami olyast, mit az öreg gróf tett, ki, hogy a gyermekek sorsán könnyebbítsen, pazar bőkezűségével árasztotta el őket és épen e bőkezűség verte be azoknak fejét; nagy mennyiségű összegeket küldözött Körmös Gáspárnak, hogy unokaöcscse ügyefogyott sorsán könnyebbítsen vele; ez pedig annál inkább rajta volt, hogy ama bőven kamatozó ügyefogyott sors valahogy jobbra ne változzék; ugyan így akarta Gyékény Mártont is megvesztegetni, épen a legfájóbb oldaláról szurkálva ez által az embert, mintegy figyelmeztetvén rá, hogy az őt bosszantó titoknak más is birtokában van, ki védője akar lenni annak, kit ő üldöz. Tehát előlegesen segíteni nem lehetett, a történendőket megjósolni szinte lehetetlen volt s hogy jóvá tenni lehetséges-e, azt az Isten tudja.

– Lehet, szólt elhatározott erővel Leander és arcza sugárzó lőn, mint egy diadalra menő hadvezéré, homlokán ilyenkor valami nagyszerű fenköltség látszott, szemei lobogtak.

– Lehet! ismétlé s igaz hévvel rázta meg Rónai kezét, ki mélyen tekintett az ifju szemei közé, mintha gondolatjait akarná meglátni.

Nemes elhatározottság ült a gróf homlokán.

– Ők mentve vannak, mondá magában Rónai könnyebbülten.

* * *

Másnap Szilárdy Leander egyedül, minden kisérő nélkül, elutazott.