IFJABB DÖMSÖDI GÓLIÁTH PÉTER.

Az alkony pirja lehamvadt az égről. Hold és csillagok jöttek fel helyébe; langy estszél repkedett pillangószárnyakon az illatos mezők felett; a boráglugasból ábrándos suttogás és élveteg sóhajok méla hangjai vegyültek bele.

Négy alak megy sötéten közelítve a magános lak felé; fel-feltekintenek a holdra s átkozzák, miért oly világos. A nyárfaerdő végén megállanak.

Egy közülök spanyol köpönyegben, előkelő, halavány arczulattal körültekint s rámutat a magányos tanyára, mintha egy gonosz lélek küldene kinyújtott kézzel néma átkot veszendő áldozatára.

– Ez a tündér laka? kérdé szúró hangnyomattal egy másik vele jött alak, kinek a felhajtott százrétű köpönyeggallér és lenyomott talián sipka közül csak hegyes orrmánya látszik; a hol leányt akart uraságod ölelni, aztán kutyát fogott?

– Hű-hűm? szólala meg egy harmadik pőregatyás nép, kinek feje nem igen van messze vállaitól, hát a nagyságos úrnak is foghagymás volt az orra attól a szép leánytól? Hej, a ki áldója van! ismerek ám én pedig egy legényt, kinek későn, korán szabad járkelte van abba a tanyába, s olykor úgy fordul, hogy éjfél után lovagol el onnét, aztán még a kutya sem mordul rá.

– Nem úgy mint a nagyságos úrra… hahaha! ő kegyére a tündérke ráhuszította az ebet, mikor legyeskedni kezdett körülötte.

– Hallgass! szólt a halvány arczú s mérgesen oldalba döfte a százgallérú ingerkedőt.

– Bizony, folytatá a nyakatlan pőre ficzkó, az nem Isten állatja, a kutyát akarván definiálni; két lábát nem birja mozdítani s a másik kettőn mégis akkorákat ugrik, mint a bakkecske; mérges, mint a hörcsök; a kit az egyszer megszorít, ha addig él is, belekóstol a lábakásájába.

– Csitt… mi az ott, a sövény mellett… paripa?

– Biz a… Mondom, hogy most is ott szedi az úrfi az epret.

A halvány arczú szemei pokolian-vad világgal fénylettek; leveté köpenyét s alóla egy hosszú, fényes tőrt vonva elé, megindult s kiálta:

– Kövessetek!

– Majd bizony; hát a mennykő mire való, válaszolt a negyedik, egy görbe lábú szennyes betyár; nem ettem gombát, hogy azzal az istennyila-öklűvel összetűzzek; inkább egy regement liszteszsákba (chevaux legersek) kötök bele, mint ebbe a veszedelemadtába, sz’ igy morzsolna össze mind a négyünket egy kezével-e.

– Már az igaz, erősíté a hasba-melles legény, negédesen vonogatva magát; az az ember ördöggel atyafias; egy pár réz kétgarasost oly könnyen tör ketté, mint egy vajas pogácsát, s egy három esztendős jegenyefát félkézzel kiránt helyéből.

– De még magamnak sincsen ám több egy nyakamnál, szólt a hegyes orrmányú; ha akarja uraságod, várja meg, míg eleblábol boldog vetélytársa; ha nem akarja, menjen; tudom gúzst csavar belőle.

– Gyáva nép! mormogá magában a halvány arczú s kilépett az erdő árnyékából; nem gondolá meg, hogy társainak egyike sem szerelmes, egyedül csak ő benne égett a szenvedély gyehennája. Sovány, élvezetaszalta termete reszketett a lángoló vér féktelen vágyai miatt; kezébe szorítá tőrét s a tanyához lappangott. Benn az udvaron vonítani kezdett az eb, mire ő a kert mögé került, s a kerítés mellett elébe futamodó ebnek jókora konczot vetett be, mely nem egyéb volt, mint rongyba takargatott, főtt madárlép, melybe a kutya bele harapva, orrát száját úgy tele ragasztotta, hogy kisebb gondja is nagyobb lőn az ugatásnál.

Ezzel a halavány arczú férfi a lugashoz lopózott; – halk beszéd hatott itt füleihez; közelebb vonult és hallgatózott; a tőr megvillant kezében a holdvilágnál, szívében a pokol minden kínjai dulakodtak, míg hozzá oly közel két boldog szívben a paradicsom virult.

És ő neki mindezt látni kellett…

A mythoszi kecsű lányka meghitten ül kedvese ölében s elandalogva ringatni hagyja magát annak erőteljes karjaitól, mint egy kis alvó gyermek, félig érzelgően lehunyva szemeit, majd ismét kedvese tekintetét keresve azokkal, s e szemtalálkozás elég arra, hogy lelkeik mondhatatlan üdveket érezzenek.

Az ifju néha egyes szavakat sugdos lánykája fülébe; édes szavak lehetnek, mert forró sóhaj és mosoly felelnek reájuk.

A lányka simuló karja a szerető nyaka körül téved, s arczaik megközelítik egymást; ábrándok altatják mindkettőnek szívét, s ez ábrándos álomban, midőn szíveik egymáshoz oly közel dobognak, mind a két lélek mintegy egymásba folyva egyesül, feledi multját és jövőjét, s kezdi élvezni azt, mit örökkévalóságnak neveznek, mely öröklét csak a legmagasabb kéj vagy a legmélyebb fájdalom lehet; e magasztos perczében az elmerengésnek, a két ajk oly közel jut egymáshoz, a két forró lélekzet összevegyül, a lélek lát ilyenkor, nem a szemek; – öntudatlanul mágnesi bűverőtől vonzva csattannak össze az ajkak, s egy hosszú, fojtó, üdvteljes tapadásban, néma kéj közepett születik meg a szerelem első rózsája, az első csók.

Az első csók…? talán az utolsó csók!

Mindketten föleszmélnek méla elragadtatásaikból. – Reszketve tekint a lányka kedvese szemébe,… felsikolt… rémülten veti magát annak keblére s kezével eltakarja arczát.

Az ifju is felszökik; háborodottan lép a lugas falához s a venyigefonadékot kétfelé szakasztja.

Mindkettőjöknek úgy tetszék, mintha az első feltekintéskor fényes tőr hatott volna a lugas falán keresztül, mint egy éles holdsugár, hirtelen ismét visszavonuló.

– Ki volt az? ordítja dörgő szózattal a férfi, s megfélemlett lánykáját a gyeppadra nyugtatva, haragosan kilép. Így lép ki barlangjából a megbosszantott oroszlán. Széttekint. Sehol egy élő lény távol és közel.

– Minő csalódás, szól magában, s fürkészve félelmetlenül a tanya mögé indul.

A lányka fél egyedül maradni s ifja karjába kapaszkodva, követi őt.

A vidék körötte csendes és néptelen.

A kert oldalán egy nagy verem volt ásva, melybe a kitépett gyomot és paréjt szokták hányni. Leander nem veendette azt észre, de a lányka szörnyű sejtelmesen nézett a táj felé s ez által figyelmetességét felébreszté. Oda ment; a gödör most is tele volt hányva felnyűtt fattyúvirágokkal. Leander rá lépett a gyomhalmazra, mely süppedezett lábai alatt.

– Látod, mint süpped, ide sem rejthette magát senki; szólt s nyugodtan kerülték meg tovább a ház környékét, a nélkül, hogy legkisebb nyomra akadtak volna.

Ha egy nyommal odább lépett volna Leander, midőn a gyomhalmazra taposott, ellensége mellét zuzandá össze, így azonban csak gyomrára gázolt s az meglehetősen süppedhetett lábai alatt.

– Légy aggodalom nélkül, biztatá szerelmesét Leander, testvéredet rá fogom beszélni, ne hagyjon tovább e magányban; aztán majd jőnek boldogabb idők, mikor Isten és világ előtt oltalmazód, védőd lehetek, s azon idők messze nem lehetnek.

Ha tudta volna, milyen messze vannak!!

Még egyszer körülölelé Lilláját. – A sírás erőteté, midőn elvált tőle; a mint felült paripájára, úgy tetszék neki, mintha a világból egy még rosszabb világba kellene átköltöznie.

A lányka utána nézett ajtajából, míg láthatá, azután bezárkózott magános lakába, s égő mécsénél hallgatózva figyelt az éj csöndes titokhangjaira.

Leander pedig sejtelem-nyomottan léptetett a pusztabíró tanyája felé, mely mintegy félmérföldnyi szomszédságban állt a magános laktól; paripája meg-megbotlott, vagy horkolva ugrott meg alatta, egyes fatörzsöktől elijedve, majd csökönösen megállt s fülhegyezve tekintgete széllyel.

Szokatlan érzések ülték el szívét. Mintha egy ismeretlen kéz vissza akarná őt húzni kedveséhez, mintha szellemajkak súgnák fülébe, hogy veszély van közel. – Megállt és hallgatózott.

A mint a lódobogás elhangzék, a halványképű sietve szórta le a magára húzott gyomot s kikelve a gödörből, hosszan, élesen füttyentett.

E neszre az erdővégből elősompolyogtak társai s a magános ház kerítésén egyenként bemásztak.

A százgalléros egy csomó tolvajkulcsot keresett elő zsebéből; a két betyár pányvát és rudakat hozott magával.

– A hol a! suttogá a kajla lábú az árnyékba mutatva, hol egy szegletbe vonultan valami rótt tömeg látszott, melynek szemei parázsként égtek. A házi eb volt, mely még akkor is a fogai közé és orrára ragadt madárléppel bajlódott.

– Üssétek agyon! mondá a sáppadt arczú.

De a kutya nem várta be az üdvözletet, hanem elébök tipegett ásítozva és nagy alattomosan csóválva farkát; s a mint a nyakamentes bajnok dorongját ellene emelé, hirtelen vállára ugrék s lerántotta magával a földre. De a másik betyár két kézre fogott husángjával keresztül csapott az eb derekán, mire ez felordítva, hanyatt fordult s halálosan vonítva, a pitvarajtóba ült s dühösen kezdé védeni magát.

– Vessetek kötelet a nyakába, ne ordítson, még valakit a nyakunkra csődít!

Az egyik betyár ráveté a pányvát, de a kutya megkapta kezét s kettőt harapva rajta, kirántá kezéből a kötelet s ismét az ajtó előtti őrhelyére vonult.

– Rántsátok el már onnét! hangzék ismét. De senkinek sem volt kedve a kötélért nyúlni; a csapat triariusai a nélkül is sebet kaptak már a viadalban.

Most tehát nagy köveket szedtek össze s a hű állatot úrnője ajtajában agyonhajigálták. Nyöszörögve fujta az ki páráját, de nem mozdult el a küszöbtől.

A százgallér belepróbálta az ajtóba kulcsait s a pléhzárt csakugyan fel is nyitá, de ekkor vevék észre, hogy még azonkívül tolózár és keresztvas is őrzi a szegekkel vert, béllelt ajtót.

– Feszítsétek be, dorongokat ide!

– Nem úgy; lyukat kell fúrni az ajtón, melyen át lehessen nyulni, tanácsolá a százgalléros s rögtön munkához fogott.

– Sietve, sietve!

Hirtelen öt lyukat fúrt az ajtón s azokat fürészszel összevágva, az így támadt nyiláson bedugja kezét s a keresztvasat törekedik leemelni.

E pillanatban, mintha égből hullott volna alá, közéjök ugrik egy sámsoni férfi s az ajtón álló százgallért hátulról nyakánál megragadva, úgy vágja az udvar közepén álló olajfához, hogy rögtön ott marad; azzal felfogja súlyos csákányát jobb kezébe s a többi hármat vallatás alá veszi. A két betyár hires bothős volt a k...i csárdában s középen fogott fütykössel rárohan a megtámadóra, – s fütyköseik pörögve csapódtak olykor össze a súlyos csákány ütéseivel. A halvány képű ezalatt leoldja a döglött eb nyakáról a pányvát s kiterítve, ráhajítja a megtámadóra. Ez félre vágja az elhajított kötelet csákányával, s e csapással bele akad baltája a hurokba, nagyot ránt rajta; a halvány térdre esik, de a kötelet nem ereszti el s a férfi lefegyverezve látja magát.

A két betyár diadalujjongatással rohanja meg a fegyvertelent, ki gyors lélekéberséggel egy, az udvarközépre rakott tégla- és vályoghalomra szökik fel, honnét, mint bástyáról két kézzel és ügyesen, egész téglákat hajigált megtámadóira, kik élethalálra látszottak ellene törekedni. A vályogzápor visszaverte őket néhány pillanatra, s ez alkalmat használva az üldözött, egy pillanat alatt a közel álló olajfára kapaszkodott fel, s onnét bátorsággal tekinte le elleneire.

– Álljatok a fa alá! parancsolá a sápadt arczú, ha leszáll, verjétek agyon.

A bicskások a fa alatt görcsös suhogóikra könyököltek; parancsolójuk pedig a tanya ajtajához lépett s azt felnyitni próbálgatá.

– Góliáth Péter! kiálta rá dühösen ellensége; s a halvány ember összerezzent és még halaványabb leve.

– Hogy ismersz engem? kérdé s homlokán a ránczok keresztbe szaladtak össze, ki vagy te, hogy nevemet tudod? Akárki légy, e tudatért meg kell halnod. Legények! ezer forint azon ember halálának a jutalma. Rajta! s hidegvérrel kezelte tovább az ajtónyitási fortélyokat.

– Ezer forint szép pénz, nem is kerülne sokba; egy pár döfés a fehérvári bicskával megszolgálja, de hogy jutunk oda fel, repülni egyikünk sem tud, ha pedig egyenként mászunk fel, kitekeri nyakunkat.

– Tudod mit? vedd át a kerítésen azt a lajtorját, melyen átmásztunk; neki támasztjuk majd e fának, s egyikünk azon, másikunk a fa derekán felkapaszkodunk; hisz nincs nála semmi eszköz.

– Jó lesz biz’ a, fiam Telezsák, hanem eredj magad a lajtorjáért, én azalatt idelenn strázsálom s ha lekivánkozik, majd a tarkójára teremtek.

Telezsák ment, felhágott a kerítés hevederére s a kivülről megtámasztott hágcsót két végénél fogva átemelni iparkodott. A hágcsó rendkivül nehéz volt, el nem tudta gondolni: miért? – a mint így húzza, vonja és mégis meg sem birja mozdítani, túl a kerítésen hirtelen egy idegen arcz emelkedik fel előtte, a létrán felmászva s minden előleges értekezés nélkül akkorát csap egy kurta ólmossal a hüledező Telezsák feje búbjára, hogy az majd a nyelvét harapta ketté.

Ennek sem kellett több; teljes szívéből elordítja magát.

– Szaladjunk, rivall, nyakunkon a hadnagyok! s ekkor neki iramodik tüskén-bokron keresztül, s addig lélegzetet sem vesz, mig az erdőszélt el nem éri, hová a másik bajtárs is, hasonló bátor indulattal, nyomban követte.

A váratlan segítő átszökik a kerítésen. – Góliáth Péter észreveszi, hogy egyedül maradt, keresztül fut az udvaron; azonban még a tulsó kerítést nem éri el, midőn ellensége egy szökéssel lepattan menhelyéről, s vasmarokkal megragadja és visszarántja a futót.

Góliáth rá ismer: Szilárdy Leander! hörgi elkékülve.

– Már most tudod, kivel van dolgod?

– Bocsáss, hagyj menekülnöm, kiáltá emez tajtékozva s tőrével ellenét iparkodott leszúrni, s Leander kezét vérig harapta, a mint az fegyverét kifacsarta a gyilkos kezéből. Bocsáss el, vagy a pokolra mondom, iszonyú boszút fogok rajtad állani.

– Arra nem érsz rá.

Ekkor egy harmadik kéz nyúlt a küzdők közé, jéghideg nyomással nehézkedve a Góliáth fejére. Góliáth mintha hóhéra kezét érzette volna fején, elmerevült, térdre bukott s többé nem védte magát. Összenyaklott, mint kit szél ütött meg.

Bálnai Körmös István állt felette, kőhideg, bús arczulatával.

– Tudsz-e halálod órájáni imádságot, rabló? kérdé martalékjától, kit Leander hiába iparkodott fél kezénél fogva felemelni. Nézz széllyel még egyszer a világban, utoljára fogod azt most látni.

– Mit!…

– Csak azt, hogy majd ide erre a fára felakasztalak; most épen statarium van a vármegyében s én házfeltörésen kaptalak… függni fogsz.

Góliáth görcsösen vonaglott és szemeit meresztgette.

– Rád bizom őt, szólt Leander, Góliáth kezeit hátra facsarva s a kötéllel megtekerve; azután a tanya ajtajához sietett.

Bálnai utána kiáltott:

– Sándor! A leányt távolítsd el az ablaktól, hogy ide ne lásson.

Leander nem ütközött meg a Sándor nevezeten; a pitvarajtón belépett. Kedvese sikoltva futott elébe s az ifjut mint megváltó angyalát hévvel karolta át…

A mint Bálnai Leandert Sándor néven nevezé, a báró szemeiben hirtelen élő tűz villant keresztül, ellankadt tagjai életre feszültek.

– Ember! szólt erősült hangon hidegvérű ellenéhez, látom, te nem vagy az, kitől életet vissza lehessen könyörgeni, ne félj, nem is könyörgöm érte; így nem fogok legalább arra szorulni, hogy magam öljem el magamat; bátran meggyilkolhatsz, még csak sikoltani sem fogok; utált előttem az élet, vedd el, jót téssz velem; künn az erdő bármelyik fájára felakaszthatsz. Oldd fel kezemet, irást fogok adni, hogy önmagam fosztottam meg magamat az élettől.

Bálnai rábámult az emberre.

– Jó, úgymond, megteszem… megöllek… ne félj.

– Köszönöm. E szívességedért nem maradok hálátlan; csak nehány perczig engedj még élnem, s minthogy imádkozni nem tudok, e kis idő alatt én is jót teszek veled. Gonosz világban élünk, hol álarczban jár minden ember s az őszinte érzelmek prédára jutnak. Egy gyanút ajándékozok neked. Ama pórias öltözetű férfi, kit te bizalmas hangon Sándornak szólítottál, gróf Szilárdy Leander és nekem, tevé hozzá keserű gúnynyal, jó barátom; együtt növelkedénk, jószágaink határosak, s apáink után együtt birunk egy közös falut.

– Hazudsz, ordítá közbe Bálnai, hazudsz; ne szólj tovább.

– Ha most haragudnám reád, elhallgatnék s vesztedbe hagynálak rohanni, de ne vesd vissza ajándékomat; hajszálon függ a vész fejed fölött, s te önmagad téped el azon vékony fonalat, ha szavamra nem figyelsz. Mi ketten igen víg, kicsapongó czimborák valánk s az élet örömeit fenékig kiürítettük, éltük a gyönyöröket, míg ingert találtunk bennök, s midőn az egyszerű kéj már nem csiklandá tovább érzékeinket, együtt találgatánk kalandosabb, ingerlőbb élvezetnemeket, miknek elérésére gyakran legőrültebb túlzásokat választottunk; egyszer hírét vettük, miszerint bizonyos magános lak rejtekében tündér szépségű lányka lakik, kit még idegen férfiunak tekintete nem illetett, s kit haragos sárkányul őriznek egy embergyűlölő eb és egy világgyűlölő rokon. Találtunk alkalmat a leányt megláthatni; szebb volt, mint képzelénk s nem oly nehéz a hozzá juthatás, mint a hír kürtölé; az én gróf barátomnak volt itt egy ismerője, egy gazdaember, titoknokának közel rokona, kivel ő e czélra megatyafiasítá magát s tudva, hogy amaz embergyűlölőnek, kivált a főbbrangúak ellen van nagy antipathiája, parasztruhában, becsületes, nyilt arczczal közelíté meg az ifjut, s előbb annak gyanakodó szívét álomra simogatta őszinte magaviseletével, majd a leányét hódítá magához, ki is ifju ártatlanságával együtt martalékjává lőn. De ezzel nem érte be az én barátom; neki nem volt kielégítő a lányka hizelgő mosolygásait látni és sóhajait hallani; ő birni akarta azt, birni, de nem általa biratni.

– Oh, ha ez mind igaz! hörgé Bálnai s térdeivel iszonyút nyomott a beszélő mellén.

– De ne fojts még meg; ez csak a kezdet, a vége még mulattatóbb. Ismered azt a mesét, melyben a macska a majom számára kikaparja a tűzből a gesztenyét? – Én ismerem, mert rajtam is megesett. Egy szép tervét kelle kivitelhez segítenem az én kedves barátomnak. A terv ez volt: a lányka magános, félreeső helyen lakik, bátran, védtelenül; a gondoskodó testvér nyugton alszik benn a városban, tudván, hogy a szomszéd tanyán testvére kedvese őrködik kincse fölött; nekem kell vala a leányt elrabolnom, negyed magammal feltörnöm a házat, rögtön lóra ülnöm vele, lóhalálában futnom Kéturfalvára, hol a leányt a Szilárdy-kastélyban rejtettük volna el. Tervünkben volt az is, hogy ő, t. i. az én szeretett jó barátom, rajta kapván a rabláson bennünket, megtámadjon, velünk színből szörnyen megverekedjék, s általunk legyőzetvén, megfutamodjék s később kétségbeesetten keresse a leányt a világ mindegyik szegletében, azon egyet kivéve, melyről tudandja, hogy ott van. Egész tervünk a megfutamodásig szerencsésen sikerült, s ha nem várt közbenjöveteled nem fordít a dolgon, hihető, hogy a kaland szerencsésen végre lesz hajtva. Megjöveteled lehetősége, ez az egy, kívül esett számításainkon. – Elvégeztem mondani valómat, már most akaszsz fel, ha akarsz.

Bálnai arcza majd holdhalavány, majd haragvörös színű lett, szemöldei mélyen lefeküdtek szemeire, mint egy dühös hyenáé, orrczimpái kitágultak s homloka izzadt.

Odahagyta foglyát, tántorogva indult a tanya ajtajához; a kilincsbe kelle kapaszkodnia, hogy el ne essék. Benézett a szobába; látta az ifjut, a mint testvérét kebléhez szorítá s annak szemeiből törölgeté a könyeket. – A szerelmesek nem vették észre az ajtóban állót s karjaikat egymás körül fűzék és lassú édes hangon suttogának.

– Szilárdy Leander! ordítá hirtelen teljes hangon a testvér s egy ugrással a szoba közepére lépett; szemei szikráztak, haja mind felfelé állt; arczizmai vonaglottak s ujjai behorgadtak, mint egy prédájára lerohanó vad madáré.

Az ifju első pillanatra összerezzent, elhalaványodott; percz mulva aztán komoly, felemelt, szégyentelen arczczal lépett a haragvó elé és válaszolá:

– Igen, az vagyok.

– Az vagy? rikoltá Bálnai, zokogásból és kaczajból vegyült hangon; halántékain majd megszakadtak a lüktető erek, nem emberi fuldoklással rohant testvérére, kitépve azt Szilárdy kezeiből s a szoba legtúlsó szögletébe hurczolá, ráborult és sírt; sírt, hogy keble majd megszakadt; végre keserű kétségbeeséssel két öklét feje fölé emelte és arczát hátra feszíté, mintha le akarna átkozni az égről minden csillagot. – Szinte megfojtá a féktelen indulatroham.

Leander szoborrá merevült.

– Barátom! szólt, egy lépést téve Pista felé.

Indulatosan taszítá el ez magától a grófot s vérben forgó szemeivel vadon, dühösen tekinte reá, hogy a bátor férfi szívében a vér kezde hülni.

Mennyi szemrehányás, mennyi fájdalom volt ez egyetlen tekintetben!

– Ne közelíts hozzám, fuldoklá Bálnai rekedten, vagy az örök szenvedésre mondom, e két kézzel fojtom meg itt e leányt; megölöm, ha tőled másként meg nem szabadíthatom.

Leander nem érté a mondottakat, s szótlan zavarban bámulta a dühöngő kín vonaglásait.

– Ugy-e? szólt, képéből kikelve Bálnai. Tudtad, hogy csak egy kincse van a koldusnak – becsülete. Egyetlen reménye a földhöz sujtottnak, egyetlen öröme a boldogtalannak? s neked játékszer kelle, nagy úr, ugy-e? nosza; legeltesd szemeidet kínaimon, hisz egy virág nyilt csak éltem sivatagán, azt letépted. Tudod-e, hogy a kit a megnyomorított megátkoz, azon Isten betölti az átkot? Ne szólj; süket vagyok szavaidnak; hazudtál egyszer, nem hiszek többet; te voltál, ki még a világhoz fűzött, te vagy most, kiben a világot gyűlölöm; ne mentsd magad: el vagy árulva; álarczot viseltél, s ezért nincs oly rossz, mit rólad föl ne tennék, gróf Szilárdy Leander!

A szegény leány, mint letört liliomszál, eszméletét félig elvesztve, feküdt testvére ölén keresztül és susogá:

– Minő hideg van!

Többet nem szólt, hanem igen igen halavány lőn.

Pista lefekteté őt az ágyra s hideg-komoran Leanderhez lépett, lassú hangon kérdé tőle, mialatt élesen markolt annak karjába:

– Ugy-e, ez a leány becstelen?

Leander arcza hirtelen kigyulladt; büszke haraggal vállán ragadta az ifjut, s herkulesi erővel megrázva, oly tekintetet vetett rá, melyből lelkének egész tiszta fenköltsége látható volt; egy káromlott arkangyal tekintete lehete ilyen, azután vad-bánatos arczát lecsüggesztve, ércztelen hangon de kemény határozottsággal szólt:

– Ezen ég alatt mi nem találkozunk többet.

Azután kínosan felsóhajtva, megrázta fejét s kifutott a szobából. Pista pedig visszatért hugához, ki ott fekvék aléltmerevenen s annak hideg kezeit búsan megcsókolgatá, majd mintha mámoros volna, fölkelt, támolygott, kitántorgott, ki a holdvilágos szabadba; kereste foglyát, a bárót, de az már nem vala ott; körülbámulva magát, úgy tetszék lelkének, mintha álmodnék s nem látna tisztán.

Ekkor az olajfa túlsó oldalán egy emberi alakot vőn észre, ülve és aludva; hozzá ment és látá, hogy tanulótársa, alattomos, ármánykodó ellensége, a százgallér alszik ott, kezében egy csomó tolvajkulcscsal.

– Hah! kiálta rá álom-ijedten, te vagy itt? s megrugta az alvót, mire az feldőlt. Lehajlott hozzá, felemelte s látá, hogy annak koponyája hátul halálosan össze van zúzva. Talán még sem volt egyetértés? talán még sem volt alakoskodás, gondolá magában, de nem birt összefüggést, nem megnyugvást szerezni megháborodott lelkének.