A KEGYES FÉRFIU.

A fukart eltemették; eltemették emlékezetét is.

Senkit nem szeretett, őt sem szerette senki; jó szót nem adott a búslakodónak, kenyeret a koldusnak soha, s kiséret nélkül vitték ki a temetőbe.

Ott nem fogja őt siratni senki, keresztfáján nem fog lebegni fátyol, sírján virág nem fog virulni; le lesz az tapodva s benőve vad tövisekkel, keresztfáját legközelebbi télen felfűti a sírásó.

Hát a gyűlölség meghal-e? Eltemetik-e a boszút? s az üldözés ellen biztosít-e a sír? Tudja-e valaki gyűlölni a halottat?

Gyékény Márton késő este ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja; a világvégi negyven napok egyike lehete ehhez hasonlatos.

A jó ebet nem verik ki ilyenkor s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

Minden élő lény rejtekhelyét keresi, a bagoly odvába vonja magát, a farkas berke bozótjai közé, s az ember tűzhelye mellé.

Örül, ki szeretett családja körében megvonulva, nyugton hallgatja, mint zúg és tombol a kéményekben a zivatar – s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

A temetőhöz ér; vadul széllyel tekint, körül emberhangtalan éj, csak a zivatar üvölt és a halálmadár huhog; a temetői keresztek kisértő alakot öltenek, a sírok felett lidércz bolyong, meztelen koponyák vigyorognak itt-ott kékes phosphor fénynyel szürkítve; odvas sírok üregeiben a lecsorgó víz oly hangokat ád, mintha a sírlakók szuszogva és nyöszörögve fordulnának meg koporsóikban. Az ákászok vagy tán a holtak lelkei nyögnek, fohászkodnak a széltől ingatva. Ez nem azon idő, melyben a jó lelkek járnak.

Végre egy letapodott sírhoz ér az éj madara s ott megállapodik.

A sírt ma hányták föl, de ha az eső úgy akarja, holnap nem fogják nyomát megtalálni.

A sír még csak föl sincs hantolva.

A kegyes férfiu belevágja a sírba kapáját.

Ez ellenségének sírja, a fukaré.

Feldúlja a halmot.

Tán sajnálja tőle azon szomorú nyugodalmat, melyet annyiszor kívánt néki? Tán azt akarja, hogy a zápor mossa meg koporsója födelét? Tán még egyszer meg akarja őt átkozni alvó poraiban?

Nem, nem! a fukar halálának éjén ott leskelődött a kegyes férfiu szomszédja ablakán s most zivataros éjnek idején eljött a halottat megrabolni.

Sietve dúlta fel a sírt.

Izzasztó munkája közben sokszor széttekintett. Mi nem láttunk egyebet a sötétségnél, de ő lát rémes fenyegető alakokat, mik kezeikkel nyulnak felé; olykor úgy rémlik előtte, mintha hideg csontkezek czirógatnák végig arczát, s feléje hajló arczok susognának fülébe üdvetlen szavakat; de a kegyes ember megrögzött gonosztevő, s talál nyugtató gondolatokat fellázadt lelke számára – és tovább ás.

Már a koporsó tetejét korholja kapájával, ekkor egy gondolat villan meg agyán, – rémes, hajborzasztó, – mitől a lélek rázkódik meg belsejében.

– Ha még élni találna!!

De a kegyes ember tudja, hogy mit fogna tenni akkor és tovább ás.

A koporsó végre egészen ki lőn kaparva, a kegyes férfiu vésőt vőn elő és kalapácsot, hogy annak födelét fölfeszítse.

E perczben úgy tetszék, mintha kutyaugatást hallana.

Borzadva húzta össze magát és hallgatózott; – tompán ugatva közelge az eb s jól ki lehete venni, a mint a sírok között ugrálva, dühösen keresett valakit.

Azután egy emberi hang hallatszott, – a sírásó szava, a mint kutyáját hítta, s később, hogy az nem szünt meg ugatni:

– Ki van ott? kiálta.

Márton ijedten oltotta el lámpáját.

– Ki az? kiáltá újra a hang.

A kutya mindig közelebb szaglászott, ekkor nehézkes léptek hallatszottak, kisérve dörmögő hangoktól, mintha valaki a sáros fűben, a sírok között árkon, bokron keresztül törtetne; a kutya előtte futott, mindig élesebben hangzott nyugtalan, ijesztő csaholása, már-már a feje felett hallá azt szuszogni a kegyes férfiu s tagjai megzsibbadtak a félelemtől.

A lépések követték a kutya nyomát, hirtelen azonban megfordítá irányát az eb, dühös csaholással csapott el a dúlt sír mellett s egy az árokparton álló ákásznak rohant, arra dühösen felugatva.

A temető-őr is elhaladt a sír mellett, a nélkül, hogy a sötétben annak szétdúlt állapotját észrevette volna, ha egy lábnyommal odább lép: bizonyosan bele fogott volna esni.

Márton szabadabban kezde lélekzeni, a hogy a távozó lépteket hallá, s vizsga fejét vigyázva felütve a sírból, félénken utána nézett a sírkerülőnek.

Az eb folytonosan ugatott egy ákászfát, melyről néhány varjú látszott lomha repüléssel odább szállani.

– Ejnye no, bomlott kutyája! hogy ugatja azt a varjút, azt gondolom, tolvajt érez! Czoki haza! dörmögé a sírásó s valami nyomatékos okkal oldalba hajítván az ebet, az vonítva szaladt haza, a sírásó pedig folyvást czammogott utána. Még azután sokáig hallatszott fenyegető üvöltése a bezárt ebnek.

Márton úrnak roppant ellenszenve volt az ebek iránt, kivált most, midőn minden hangról azt hitte, hogy az ő árulója.

Ismét meggyujtotta lámpását, azt a koporsó mellé letevé s elkezdé annak födelét felfeszíteni.

A födél engedett, a szegek kijöttek s a koporsó feltárult.

Egy félig elfojtott rikoltás tört ki a halottrabló ajkán.

Ellensége, az eltemetett, kinyilt szemekkel, kinyilt ajkakkal feküvék ott; mintha a jégszemekkel ő reá tekintene, mintha e szinehagyott ajkak hozzá akarnának beszélni; a halott két keze fejéhez volt emelve és haja szétkuszálva.

Első pillanatban azt hitte a kegyes férfiu, hogy az ember él, oly valami túlvilági, kisértetszerű volt le nem csukott szemei tekintetében, s őrült ijedtséggel kapott annak melléhez.

Az a hörgő halotthang, mely e nyomásra annak nyitott ajkain felszállt, mint egy elmaradt utóhang az elköltözött élet szavaiból, valami rémületes volt; végre meggyőződék felőle, hogy az ember meg van halva s iparkodék annak szemeit lecsukni.

Hanem a balszem, valahányszor lecsukta, mindannyiszor ismét lassan felnyilék s reá bámult.

Azt mondják, hogy a mely halottnak a szeme kinyilik, az még valakit vár maga után.

Végre sikertelen törekvései után kivette Márton a halottat koporsójából, arczczal a földre fektette, hogy rá ne lásson többé, s kihúzta alóla a pénzzel telt párnazsákot, azt dereka körül kötötte, azután a holtat ismét visszafekteté, homokot szórt arczára, s a koporsófedelet újra leszegezé.

– Holtod után is boszúmat állom rajtad! susogja magában, azzal lámpáját kioltja, sötétben marad, s még egyszer magasztosan ingerült félelemmel visszatekintve a sírba, sietve készül abból felkapaszkodni, midőn hirtelen a sír fenekéről egy erős kéz, erős, mint a halálé, megragadja öltönye szárnyát, s egy iszonyú kiáltással visszarántja a koporsóra.

Az embert ott ütötte meg a guta ijedtében.

Midőn a koporsófödelet leszegezte, hosszú kaputja szárnyát odaszorította, és nem jött ki többé élve onnan.

A mint ez megtörtént, sietve mászott le egy alak amaz ákászfáról, melyre a sírásó ebe felugatott, s a sírhoz rohanva, a felett megállt, éles hangon kiáltván:

– Sírásó! ide, egy sírban két halott van!!

Ez volt Bálnai Körmös István.

Gyékény megleste őt, de ő is megleste a kegyes férfiut.