A ZIVATAR ÉJE.

Deczember 31-dike volt, Sylvester éje és iszonyú hideg…

A madarak megfagytak a levegőben…

Szakadatlan hóförmetegek dühöngtek egész heteken át, háza falai közé száműztek minden embert, s olykor reggelenként mély hófuvatok alól kelle kiásni a házak ajtait.

Néptelenek és zajtalanok voltak az utczák és vásárterek; rajtok egyedül farsangolt végig a havas zivatar, be-bekiáltva a kéményeken s végig söpörve a házak fehér tetőin.

Boldog, ki meleg keblet, vagy csak meleg kályhát ölelhet is ilyenkor; boldog, kit tollas fekhelyén kedélyes rokkahang szenderít önelégült álomra; boldog, ki úri kandallója mellett, lágy karszékében végig nyújtozva, kénye szerint ásíthat az idő rovására.

A k*i vásártér közepén áll egy sajátszerű épület; négy rongált oszlopon egy még rongáltabb tető, melynek hegye egy össze-vissza görbült bádog szélvitorlában végződik.

E födél alatt mély, igen mély kút van ásva; belőle hajdanában lánczczal húzták fel a vizet, most egészen ki van száradva; a láncz vedertelenül lóg le a mélységbe. A kút oldalai bedüledeztek.

Fenekéről gyakran csecsemősírás hallatszik fel. Borzasztó dolgokat beszélnek e kút felől.

Ez ó-kúthoz közel állt húsz évvel ezelőtt egy rozzant emeletes ház; a mohlepte cserép-zsindelyes tetőre mészszel volt kirajzolva az 1722. évszám. Tehát száz évesnél több volt a ház s igen ősszerű kinézésű.

Ezen vad éjszakáján a zivatarnak, midőn minden jó lélek első gondjának tartotta a lefolyt évet, melynek csak néhány perczei valának hátra, az idők urának megköszönni, e kietlen éjszakán is víg mulatság hangjai zsibongtak e sárga ház emeletében; harsogó zene és pohárcsengés, tánczdobogás és kicsapongó kedvujjongatások zajgottak le innét; olykor poharak és tányérok repültek ki az ablakon, vagy egy fekete alak állt az ablakhoz, vad tivornyadalt rikoltva le a zivataros éjbe.

Ki tartja lakodalmát Sylvester éjszakán?

Ama kútoszlopok alatt, éjen át, rendesen betyárok s más népsöpredék szokott tanyázni; de most azok is bátrabb menhelyet kerestek a bűzös csárdákban, vagy a városon kívüli szemétdombok melegében.

Csak egy sötét alak áll mostan ott, a kút párkányához támasztott kezére nyugtatva fejét.

Arcza mozdulatlan, tagjai mozdulatlanok; szemeit le nem veszi a vigalom háza ablakairól, ott áll és számlálja az óra-ütéseket.

Ez az ifju Bálnai.

Körülötte sötét, vihartele az éj, de szívében még viharosabb.

Reménye nincs.

Elhagyta minden ember. Barátai elárulák. Ellenségei diadalmaskodtak fölötte, az ég nem hallgatta meg imádságait.

Jámbor volt és a rosszak itéletet hoztak fölötte. Eszes volt és az ostobák megbírálták. Erős volt és a gyöngék megelőzték.

Milyen magasztos képzeletekkel volt eltelve leendő néplelkészi pályája felől! s mily durva-prózaian rántotta alá képzelt egéből a való!

Mily emberszerető buzgalommal lépett később az ügyvédi pályára, s minő tényekkel kelle mindjárt első lépésénél találkoznia!

Hideg, hideg az éjszaka, mint az emberek szíve…

Éjfél után lankadni kezde a zaj a vigalom házában; a vendégek csoportonként eltávozának, vigalmaik utóhangjait dudolva útjokban; itt-ott távozó lámpások tünedeztek el a házak között.

Két férfi köpenybe burkolva haladt el a kút mellett, következő párbeszédet hallatva:

– Mit szólsz e vigalomhoz?

– Azt, hogy nemsokára másszerű zenét is fogunk e háznál hallani.

– Nevezetesen?

– Dobszót.

– Hát arra a szemérmes kis halvány hölgyre mit mondasz?

– Sajnálom, mint afféle áldozatra vezetett bárányt…

S tovább menének, lépéseik alatt ropogott a hó.

– Mi ez itt az útban? kiálta az egyik, valamiben megbotolva.

A másik odavilágított a lámpással; egy nő volt, félig a hótól eltemetve, ott feküdt mozdulatlanul s ölében tartá csecsemőjét.

Meg volt fagyva.

– Jól járt szegény! mondának s tovább mentek.

A sárga háznál lassanként minden fény kialudt; csak egy földszinti szobácska ablakán égett még a gyertya, s szerte a város minden ablakai feketék voltak.

Aludt minden lélek.

Ekkor Bálnai a kivilágított ablakhoz ment, s rajta bekoczogtatott.

– Ki az? kérdezé egy remegő hang.

– Osztályos rokon a fájdalom nevében, mondá jelszavát az ifju.

– Miért jösz? kérdé egy kedves női arcz, az ablakot felnyitva s azon kitekintve.

– Nézd, az éj minő embergyűlölő! Hét óra óta várok itt az ablakodnál; fogd ez irást és olvasd.

Az ablak újra bezáródék.

Bálnai visszament a kút szobrai alá.

Nem sokáig kelle várnia.

Midőn legsűrűbben hullottak a hópelyhek alá, midőn legveszettebbül tépte a szél a fellegeket, feltárult hirtelen a sárga ház ajtaja; sebesen suhant ki abból egy szellemien gyöngéd alak, könnyű fehér ruhában; szőke selyem haja a zivatarban lebegett, arcza halavány volt és tündöklő.

– Jankám! kiálta az ifju, karjaiba fogva fel őt s merően arczába tekintett, azon arczba, melynek tekintetét kiállani nehéz emberi szemnek, mert semmi sem tudja úgy kifejezni a kétségbeesést, mint egy különben szelid arcz vonásai.

A hölgy bágyadtan hagyta magát átölelni; majd rémült exaltatióval akarta magát kedvese karjaiból kiszakítani, de ez erősen és hévvel ölelé magához a pihegő keblet és arra gondolt, hogy ezen éj könyörületlen.

– Bocsáss, bocsáss, esenge szívreható hangon a szegény leány; üdvedre kérlek, bocsáss!

Az ifju elgondolá, hogy neki már nincsen üdve, s nem bocsátotta a leányt, hanem még közelebb vonta magához, ily szókat sugdosva fülébe:

– Él az Isten, hogy az én kezeim megvédnek téged; bízzál bennem, én elrejtelek oda, hová ember szeme nem lát, védeni foglak vérem utolsó cseppjével is, felháborgatom a földet és a poklot, hogy megmentselek.

A hölgy feltekintett az ifjura, meglepetve nézett sokáig szemeibe, mintha kérdené:

– Ki vagy te?

Soha sem szólt még előtte az ifju szerelemről.

Bálnai még akkor szép ifju volt; nagy olajszín szemei és finom ajkai voltak, arcza vonásaiban sokszerű szerencsétlenség által megtisztult nemesség tükrözé magát; a kiállott csapások nem tették őt kislelkűvé.

– Sors üldöz, emberek üldöznek engem; megátkozott engem anyám, mikor szült, megátkozott az Isten, mikor az életet adta és senki sincs a széles földön, a ki szeretne. Oh bízzál bennem, én oly szerencsétlen vagyok, mint te…

Igaza volt, – csak az érti a szenvedő panaszát, ki maga is szenved.

És a hölgy bízott benne.

Neki sem volt senkije a széles világon.

Miért ne bízhatnának a szerencsétlenek egymásban?

A boldogság eltávolítja a szíveket, – a keserűség órái összekapcsolják azokat.

Azonban a hölgy ruházatja még fehérebb lett a hótól.

Az ember minden nyomon érezni kénytelen, hogy a földön jár; éhség, szomj, hideg, ösztönök gyakran lerántják őt egéből, hová kenyeret, bort és bundát vinni elfelejtett.

Az ifju levetette saját köpönyegét s vele kedvesét betakarta; azután kezébe fogta kezét, biztatólag rámosolygott, s a hölgy követte őt; mit bánta ő, bárhova; hiszen midőn a vigalom tanyáját elhagyá, tudta, hogy csak a zivataros éj van oda künn és nem gondolkozott. Merően szorítá kezébe azon iratot, melyet Bálnai adott át neki. – Az a végrehajtást hírül adó levél volt.

A mint végig siettek egyedül a városon, azt képzelte volna az ember, hogy két lélek bujdosik karöltve: az egyik fehér, a másik sötét, bús mind a kettő.

Bálnai tanyája kívül volt a városon, a szőlők között, nem messze a b*i kaputól.

A mint az utolsó ház is hátuk mögött maradt, a mint a város árkán az országútra kiértek, az ifju reszketni érzé kezében a lányka kezét.

– Fázol, szívem? szólt a gyöngéd kezet lehelletével melengetve.

– Egy kevéssé, válaszolt a hölgy s szorosabban simult vezetőjéhez.

– Kevés percz mulva ott leszünk, hol az üldözők keze el nem érhet, szólt biztatóan hozzá az ifju. Lilla is ott van.

E névre bágyadt mosoly vonult végig a lányka arczán.

Az ifju gyöngéd vigyázattal vezette őt a hófermeteges időben.

Egy kutya sem ugatott a városban, azok is meghúzták magukat; csak a szőlők között hallatszott néha a farkasok kellemetlen, szilaj üvöltése, a mint messzünnen egymásnak felelgettek.

Fehér szemfödél teríté be a halott földet; semmi mozgás, semmi zaj, csak a fergetegé; semmi hold, semmi gyertyafény…

Messze, messze haladtak így, midőn egyszer a hölgy léptei csendesedni kezdtek. Az ifju érzé ellankadni a kedves kezecskét s ijedten reá tekintett.

– Oh, én álmos vagyok, suttogá a lányka s szőke szép fejét ifja vállára nyugtatá.

– Az Istenért, kiálta ez, el ne aludjál, csak most, csak még néhány perczig ne, az volna a halál!…

A megfagyást álom szokta megelőzni…

A szép lányka szemei elhunytak, karjai lankadtan siklottak le kedvese nyakáról s bágyadt feje annak keblére rogyott.

– Isten! Isten! kiálta az ifju.

Az ifju karjaiba érzé őt hanyatlani. Oh hányszor álmodta őt így karjai között! Az élet minden viharai keresztül jártak rajta; beteg volt és nem volt ápolója; üldözött volt és nem volt védelmezője; szegény volt és kicsúfolták érte; tűrt, megadta magát és sorsa nem engesztelődött; imádkozott és nem hallgatta meg őt az ég; de mindezeket megbocsátá a sorsnak, – csak egyszer ölelhessem őt karjaimba, így szóla reményei tetőpontjára helyezve magát, s minden fájdalmaid legyenek elfeledve, nyomorú lét! Azok nem érnek fel egy ily pillanat gyönyörével!

És a sors meghallgatta őt, ölelnie adá az imádott leányt; de e pillanat fájdalma nagyobb volt minden eddig érzett fájdalmainál. Karjaiban érzé őt haldokolni.

Oh ez a természet, ez a zivatar oly érzéketlenek! Nem kimélték ezek a gyermekien gyöngéd tagokat, nem kimélték azon keblet, mely finom volt és oly érzéstele; vadul tépdeste a vihar a könnyű lenge ruhákat, a hosszú selyem haj havasázottan lobogott a szélben s hattyú nyakáról a hóvíz csorgott alá.

Az ifju ölébe vette őt, arcza arczához ért, de nem merte megcsókolni. Félt. Tudta, hogy ezen álom csak néhány perczig tart, azontúl – a halál.

Lakását a rövid idő alatt, hanyatló ereje és a töretlen út miatt elérnie lehetetlen vala.

Ekkor gyertyafény ötlött szemébe, s ez az országúttól kétszáz lépésnyire eső csárda mécsvilága volt, mely csárdában a legaljasabb népsöpredék szokott éjente tanyázni.

Gondolkozott; vajjon meg hagyja-e fagyni kedvesét az országúton, vagy oda vigye? Mégis önzőbb volt, mint hogy szerelmesét meg hagyta volna halni s erősebben köpenyébe burkolva, karjaira vette azt, mint egy gyermeket, s letérve az útról, a magas hófuvatban a világosság felé kezdett törtetni.

A szél némely helyen ház magasságnyira torlasztotta a havat; iszonyú nehéz volt benne kedves terhével együtt előre hatolni. A szél élesen csapkodta arczába az égető havat, olykor egy fekete holló csapott el, vészt károgva feje fölött.

A lányka keble fokonkint lassabban kezdett pihegni.

Lélekzetfogyottan érkezett az ifju a rossz hírű csárda ajtajához; belökte azt, nehéz borgőz és rekedt, részeg tivornyahang tolult elébe…

Belépett.

– Segítsetek, emberek! kiálta, lánykáját egy tört padra ereszté le s maga térdre omolt mellé.