A NAGYNÉNE ÉS UNOKAHUGA.

Két évvel ama szomorú napok után, melyek K* városát elhamvaszták, egy földszinti sötét szobácskában agg nő haldokolt; szemeiben még akkor is végtelen és kiapadhatlan Istenben vetett bizalom tükrözé magát; nyugodtan látszék várni a halált, mint az élet megváltó angyalát. Kezei össze voltak téve mellén; nyugodt volt és boldog, pedig ágya mellett egyetlen gyermeke térdel, egy fiatal leány; szép leány, ki a boldog élet minden kényelmei közt neveltetett, kit túlérzékeny kebellel, nemes indulatokkal s magasztos érzésekkel vert meg a mostoha sors, s ki most egyedül és védtelenül fog maradni a világon, ezen a rossz világon, mely tele van csábbal és vétkezőkkel – ezen a nagy világon, melyben senkije sincs, a kiben bíznék, senkije, a ki egy falat kenyérrel megkinálja.

És a haldokló arcza mégis mosolyog és nyugodt.

A csendet nem háborítja semmi.

Késő este van.

A fiatal leány a haldokló vánkosaiba temeti arczát és nem sír.

Kis asztalkán halvány mécses ég, mellette egy úri hölgy ül s Voltairet olvassa. Egy kis fali óra egyhangú ketyegése osztja perczekre a csendesen folyó időt.

Az óra üt… Tizenegy óra…

Az úri hölgy nagyot ásít, leteszi könyvét és szemeit dörzsöli, azután felkel s a térdeplő leánykával suttogó hangon eme fontos észrevételt közli:

– Aber, Jeanette, mon coeur, hogy tudtok ilyen olajmécscsel ellenni? Miért nem tartotok egy csinos kis elegans argand-lámpát?

A fiatal lányka fölemeli fájdalmas arczát s a nélkül, hogy értette volna a madame szavait, halkan kéri, ne ébreszsze fel a csendesen szunnyadót.

– Doch, doch, ma chère, fel kell őt ébreszteni tout a coup; épen óra van, orvosságot kell bevennie; ha aluszik, tant pis pour elle. Tudod Gibicz úr, az orvos, az a honett fiatal ember, mondta, hogy nem kell őt sokat hagyni aludni, és minap is harminczhat óra hosszat nem ébredett fel.

A fiatal lány reszketeg ajkakkal sóhajtott s azután ismét a vánkosok közé rejtette arczát, kezeit homloka alá téve.

Az úri hölgy pedig az asztalhoz lengett, hol több különféle színű orvosságos üvegek állongtak félig, vagy egészen tele s egyet közülök felemelve, szóla:

– Jeanette, ma fille, rend moi le plaisir, sei so gut, keress egy ezüst kanalat, melylyel anyádnak az orvosságot beadjam; czinkanálba csak nem tölthetem; az Istenért, mon Dieu, ha czinkanál érne ajkaimhoz, az maga képes volna engem halálos betegségbe ejteni. C’est seulment pour les paysans! Das ist ja nur für Bauern!

A lányka vagy nem figyelt e fölszólításra, vagy czélszerűnek találta olyasmit nem keresni, mit, hogy találni nem fog, előre tudhatá, mozdulatlan maradt, s így az úri hölgy durczásan, beletölte holmit a gyógyléből a czinkanálba s ismét az ágyhoz lengve, egy grásziőz mozdulattal az agg nő fölé hajolt s kinálta az orvossággal.

A nő aludt.

– No édes lelkem,… vegyen be… ébredjen fel egy kicsit, biztatá őt, majd meglássa, milyen jót fog csinálni, egyszeribe meggyógyul tőle,… ébredjen fel.

A nő nem ébredett fel.

– Az Istenért, milyen mélyen aluszik ismét! Jeanette, jer, segíts őt fölkelteni; tudod, nem jó neki a sok álom.

– Kedves anyám! hangzék a lányka csengő hangja, kedves anyám! szólt s gyöngéden a beteg fölé hajolt, kedves anyám! rebegé harmadszor is s az alvó nő arczát megcsókolá.

Oly hideg volt ez arcz…

A nő mélyen, igen mélyen aludt s nem ébredett fel.

Meg volt gyógyulva – örökre.

A lányka érzé, hogy egyedül van a világon; nehéz szédülés állta el minden tagjait; a kitörni nem tudó könyek a szívet készültek megfojtani. Két kézzel megragadta anyja kezét, azt a hült, hideg kezet; magasztos kínban remegő halvány arczát felemelve, úgy állt egy perczig, mint a fájdalom ideálképe, azután – összerogyott.

– Jézus Mária! már meg ez is elájul, és még csak egy cselédjök sincsen, kit segítségül kiálthatnék. No Jeanette geh’, ne tréfálj, ébredj fel, ez nem manier, ily igazán elájulni, évelődék az úri hölgy, s a lányka karját megfogta.

A kar lankadt volt, s lankadtan esett utána maga a lányka is; az úri hölgy le hagyta őt hullani a földre, s miután nem volt, kit közelében segélyül híhatott volna, két széket egymás mellé illesztve, főkötőjét s öltözete egyéb töredékeny részeit lerakva, illő óvatossággal maga is elájult s feküdt vagy egy fél óráig; s ekkori ájultában észrevevén, hogy a mécsnek igen megnőtt a hamva, felkelt, azt megkoppantotta, azután ismét illedelmesen elájult, nyakát félrehajtotta, két kezét alá lógatá és aludt.

Késő reggel volt, midőn fölébrede; a nap szépen besütött az ablakon s a halott arczára világított.

A felocsúdott lányka ágya szélén ült, a sok sírás és iszonyú főfájás miatt arczai lázasan ki voltak pirulva; de nem panaszkodott, hanem annál többet panaszkodott az úri hölgy, szegény! A más hajából készült hurkák, miket, midőn elájult, lerakni elfelejte, fején össze és vissza voltak nyomorítva, s arczának az a fele, melyen feküdt, jóval sárgább lett, mint a másik.

A lányka sajnosan zokogott anyja holtteste mellett.

Az úri hölgy egy ócska tükröt keresett elő s édes képeket hunyorgata belé.

A lányka szívében megtolult a fájdalom; érzé, hogy árva és hogy senkije sincs.

Az úri hölgy is közel volt a kétségbeeséshez; látá, hogy arcza egyik feléről lekopott a karmin, s tapasztalá, hogy közelségben még csak vörös répa sincsen, melylyel annak hajnalszínét helyre pirítsa.

A lányka lelke messze szárnyalt a jövőben: minő napok, minő élet vár reá ez idegen világban?

Az úri hölgy lelke is szerette volna tudni: mit csináljon összegyűrt dupéjével, hogy ismét ép és gömbölyű legyen?

E mindkét részrőli gyászos elmerengés mind addig tart, míglen a lányka fölemeli könyes arczát s két kezét összetéve, letérdel és imádkozni kezd; az úri hölgy pedig felteszi vendégfürteit s megszólamlik sürgető hangon, mondván:

– Jeanette, mon coeur, add ide a fogaimat.

A lányka megütközve, szentelt fájdalmai fellegeiből mintegy a földre visszarántatva, a nőre rápillant, mintha nem értette volna szavait.

– No tudod, hiszen rád bíztam azokat este, hogy tedd el valahova.

Erre a lány semmit nem felel, hanem a madame kezébe egy kis vízzel telt edénykét nyom, ki abból gyönyörű szép nyolcz darab elefántcsont fogat kiszedvén, azokat szappannal megmossa, kendőben megtörülgeti, s arany srófocska segedelmével kellő helyeikre felszorítja.

Erre zsebéből egy czitromot keres elő, annak levével kacsóit megmossa, szemöldeit gombostűfokkal rendbeszedi, oldalait fűzője vas lemezei közé szorítván, abroncsos ránczalkotmányait magára alkalmazza. Legvégül a szobában található egyetlenegy bőrpamlagra behelyhezteti magát s annak hosszát saját szélességével tökéletesen elfoglalja. Mindezek után kezébe veszi Voltaire világhírű «Candid»-ját, abból a gyönyörűséges erkölcsi életnézeteket olvasgatja, miközben fogai között zsebéből szemenkint kiszedegetett riskásamagokat porczogat. És midőn azon helyre ér, a hol a marquisnő harisnyaszalagját fölvéteti Candiddal, nagyot nyujtózkodik, azaz csak akkorát, mekkorát szűk ruhájában nyujtózkodhatik, az ablakon kitekint, egy ott elmenő uracsot kellemes fejbólintással üdvözöl, azután unatkozott, álmos arczczal visszafordul s kérdi a lánykától:

– Jeanette, még is aluszik anyád?

A lányka fölrezzen; pillanatnyi öröm villan át arczán, mintha még tán lehető volna az álom; de egy tekintet az alvó arczára, meggyőzi őt az ellenkezőről s sóhajtva mondja az úrnőnek:

– Már nem alszik, mert – meghalt.

– Az Istenért! kiált fel az úri hölgy, kezeit összecsapva, hát miért nem mondod? Hisz így rögtön sietnem kell a boltba gyászruhákat, halottruhát, virágokat és gyertyákat vásárlani, aztán koporsót készíttetni. De ugyan miért is nem mondod elébb? mikor készülnek el a gyászruhák? Még szemfedőt is kell vennem… Oh ezer lesz ma a dolgom… Azt sem tudom, hol kezdjem, min kezdjem!

S azzal sietve hányta magára az úrhölgy kalapját, burkonyát s egyéb öltözékeit, de a mely sietség épen két annyi ideig tartott, mintha szép lassan vitte volna véghez a dolgot, annyit tudott emelgetni, szellőztetni, húzogatni, czirógatni minden ránczon, minden törésen.

– Ugyan Zsáni, szólt, visszasietve az ajtóból, melyik boltostul szoktatok ti vásárlani?

– Nem tudom, felele a leány.

– No mindegy; hitelez nekem akármelyik, jól ismernek, itt zárjelbe tehette volna: arról, hogy soha sem szoktam nekik megfizetni, s azzal kalapja fátyolát előrevágta s eltünt.

A lányka egyedül maradt.

Dehogy egyedül!

Mennyi dúló fájdalom, mennyi sejtelmes gond, mennyi keserűség maradtak ott vele!

Kinek nem volt volna halottja már? Ki ne érzette volna azt a fojtó keservet, melyet a behúnyt szemű kedves halott tekintete okoz? Ugy-e minő jól esik olyankor a vigasztaló szó? Milyen megnyugtató bizhatni az idő orvosló kezében s enyhülést várhatni a jövendőtől!?

Hajh! az árva lánykának nem volt mit reményleni az időtől! jövendője bús volt és fellegien-sötét!

Midőn a koporsót leszegezték, utolsó reményét szegezék a koporsóba.

Midőn betemették anyja sírját, utolsó vigaszát temették be vele.

* * *

Bókváryné egy nyugalmazott kapitány özvegye volt, ki ugyan (t. i. a kapitány) még életben vala, de neje odahagyta őt; (a gonosz világ azt beszéli, hogy a kapitány hajtotta el magától nejét. – Nem kell rá hallgatni!)

Igen szép lehetett valaha (születése előtt); de azóta is annyit volt alkalma saját maga által rendezett estélyein kellemei magasztalását hallani, hogy legalább is azt hitte, mikép mind a három grácziát egy maga képviseli, noha az első gráczia (Aglaja) nevének két első betűjén kívül, melyet napról-napra inkább kezde elérni, a többi kegyeleti sajátságok oly messze valának tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Egyébiránt igen ügyes módja volt az emberekkeli bánásban. Módtalanul kaczér levén, ki tudta találni minden ember szívének a nyitját, s hogy barátnéinak mindegyike sárkányul tudott rá haragudni, élő tanubizonysága annak, hogy férfiak irányában meglehetős szerencséje vala.

Egész élete az élvezetek, gyönyörök, kicsapongások és mulatságok szakadatlan lánczolata volt, egy határ szerelmes levél s rászedett imádók ajándékba hordott csecsebecséi maradtak fenn emlékül kalandos élete hagyományiból.

Hajfürteit addig-addig ajándékozgatá jobbra-balra, míglen magának semmi sem maradt belőle; s az élvezett édességek kiférgesíték szájából a fogakat, kiférgesíték a szívét kebeléből.

Szerény örökének még fiatal korában kiment a könyökén s mégis, noha nem szántott, sem vetett, a kis város hautevoléei tónadója tudott lenni; fény és csillogás környezte, közkedv fogadta mindenütt; – ezek megtartására többszerű eszközökkel birt mindenha. Fiatalabb korában, míg kellemes tánczáról s szemei csábító tüzéről városszerte híres vala, – míg imádókban bövőlködött s bővölködő imádóit szép szerével ki tudta zsebelni, könnyen kimagyarázható vala fényűzése, kitalálhatók forrásai; – később azonban, hogy az ifjuság kezde hátat fordítani kellemeinek, ezen források siralmasan kiapadtak s egyebekről kelle gondoskodnia.

Azok sem maradtak sokáig feltalálatlanul.

Mindent tűrő, mindennek hizelgő kedélye, azon jó szokása, hogy a mások finom tapintattal kinyomozott gyengéit, szemtől szembe, mily édesen tudta simogatni, míg hát mögött mulattató hangon birta azokat kárörvendő irigyek előtt fel-feltakarni, – kész tanácsai minden kényes helyzetekben, – arczának nagy mértékbeni elpirulhatlansága, – lelkületének módosítható volta, mindvégig fentarták számára a közméltánylatot és elismerést, mely által azon kedvező állapotba helyeztetett, miszerint legnagyobb szerencséjének tartotta akárki is azon megtiszteltetést, ha Bókváryné asszonyság által elébb csak hallgatag intéssel, de ha meg nem értetett, érthetőbb kijelentés által is, irántai csekély áldozattételre felszólíttatván, azt nyakrafőre teljesíthette; s teljesítette is, ha jó hírét, nevét egészségben akarta megtartani.

Ide járult még azon szép tulajdonsága is az említett úrhölgynek, mely szerint nagy szenvedélylyel birt adósságokat csinálni s azokat soha meg nem fizetni, – araszszal mérhető ősi jószágait három vevőnek egyszerre eladni s a divatos iparlovagság mindennemű ágait össze-vissza gyakorolni; mikért, ha olykor kérdőre vontatott, oly szépen ki tudta magát könyörögni, – ha executióval mentek rá, úgy tele tudta rimánkodni biró, ügyész és pörösfélnek a füleit, miként azon vették észre magukat, hogy semmit sem tudtak végrehajtani.

Ő azért naponként suhogó selyemben járt; ha kéménye olykor hétről-hétre nem füstölt is, zongorája minden perczben üttetett, veretett; bárha a reggelizés idejét gyakorta édes álommal, az ebédet regényolvasással passzolta is el, de esténként annál sűrűbben következének a piqueniquei dáridók, s ez volt megélhetésének főfő csatornája.

Az ő háza volt közös légyottra rendelő helye minden tisztességes embernek, hol mindazok, kik különben egymásnak látogatásokat nem tehetnek, vagy azokat el nem fogadhatják, vagy saját lakukban alkalmatlan őrszemektől gátoltatnak, egy oly alkalmas helyre találtak, melynél az ember sem saját, sem a más jó hírét-nevét nem koczkáztatja, mind a mellett is igen kellemes kalandokat rendezhet saját tetszése szerint, találkozhatik, kivel kedve tartja s bizton éldelheti a paradicsom valamennyi tiltott almafáinak gyümölcsét; miután az említett estélyeken sem a morgolódó férjeknek, sem az argusszemű mamáknak nem volt szokásuk megjelenni, vagy ha igen, úgy ők rendesen a whist-asztal mellé, vagy (úgy mint a férjek) a pipázóba lőnek számkivetve, hogy a társaság ártatlan örömeinek ne lábalattlankodjanak.

Sőt – mint a rossz világ beszéli – madame Bókváryné még attól sem volt idegen, ha bizonyos uraknak egy némely tapasztalatlan leánykára, vagy szende menyecskére talált a foga fájni, hogy azokat csupa emberbaráti nézetekből egymáshoz közelebb fűzze; vagy ha bizonyos szemérmes hölgyeknek kebleit titkos vágy epeszté holmi egyenruhák és kardos vitézek iránt, ezen vágyaknak tápot szerezzen s az erény útján botorkáló ártatlanság szemeit felnyissa s azt az igazi életörömekkel hintett ösvényre visszavezesse, egymást szeretőket és nem szeretőket együvé hálózzon, mely működésnek a világ előtt meglehetősen rossz neve szokott lenni, de annál jövedelmesebb foganatja az öntudat előtt…

És ez volt azon nő, kinek körében Jankának ezentúl kelle élnie; ilyen volt a gőzkör, melybe oly tiszta, oly mocsoktalan lelkületével sűlyedni kellett, – sűlyedni az egyszerű jámbor szegénységből – a czifra nyomorúságba.

Bókváryné Janka atyjának testvére volt s így Jankának legközelebbi rokona, ki a mindentől elhagyatott leányt nemeslelkű hűséggel vevé pártfogása alá, méltányos elismerésére mindazoknak, kik a művelt világ nemeslelkű érzelmeit közelről nem ismerik.

De meg is jutalmazta őt erényes tetteért az igazságszerető sors, magából a jótettből származtatván a jutalmat. Mióta Jankát magához vevé, messze városokból lőnek látogatottak estélyei s nem egy földesúr és quintli mágnás akadt horogra, kik jól átlátták, hogy mindenek előtt a kincset őrző sárkány torkát kell áldozatokkal betömni s így Bókváryné unokahugában oly szép capitalisra tett szert, mely a reá tett költségeket száz- és ezerszeresen téríté vissza.

Volt azonban egy igen nagy hiánya az árva unokahugnak, egy nagy neveléshiány, melyet a tapasztalt nagynéne hiába igyekezett kiegyenlíteni, s e hiány volt: az erénynek oly túlságos szeretete, mint a mily túlságos vala benne utálata mindennek, a mi bűn; s e nyavalya – mint azt a nagynéne nevezé – annál aggodalmasabb befolyású vala a lányka kedélyére, minthogy az legkisebb hajlamot sem tüntetett fel magában a könnyelműségre, legkevésbbé sem lőn megragadva az ujdonszerű csillogás káprázatitól s lelke tisztasága nem az ártatlanság tapasztalatlan voltán, hanem keserű szenvedésekben megerősült elveken alapult.

Az a szelid, mosolytalan búskomolyság, melyet semmi föl nem deríthetett; az az ábrándos fájdalom, mely typusát a legzajongóbb orgiák közepett is meg tudta tartani, valának azon át nem törhető ægis, melynek talizmáni védelme alatt lelke tisztasága a förtelem minden lehelletétől ment maradt, mert a szomorúság nem termő földe az érzéki vágyaknak.

A leghevesebb szenvedély, midőn bánatos bűvkörébe lépett, szánalmas rokonérzetté alakult; a kéjsovár szív tilos vágyait egy tekintete lehangolá; s kit arcza bájai szerelemőrültté tevének, az lelke fenkölt bánata előtt térdre hullt és imádta őt néma szenvedésiben.

Nem tetszett a nagynéninek e hatás. Környezete nagyon józan és szilárd jellemet kezde magára ölteni, ez erényes színezet aggodalmas kilátásokra szolgáltatott alkalmat.

– Te magad ásod alá szerencsédet; majd megbánod akkor, mikor már nem teheted jóvá; rosszul vagy nevelve, az a bajod; ily Magdolna-képpel mai világban nem messze mégy; alkalmazd magadat, e kellemek, ez ifju báj nem azért vannak adva, hogy önként apáczává neveld magad; úgyis megjön az idő, mikor majd senki rád sem néz, minek sietteted jövetelét? Hogy tudsz ragaszkodni czéltalan, polgárszagú elveidhez? ne félj, semmi sem vétek, a mi titokban történik…

Jaj, de nekem számtalan tollakkal kellene birnom, ha a nemeskeblű nagynéni erkölcsi útmutatásait mind le akarnám irni, s attól félek, hogy nem sok ujdonságot mondanék velök…

Egy negyedév folyt le Zilányiné halála után; e negyedév épen elég volt arra, hogy Janka teljesen meggyőződhessék, miként ez a föld csak azoknak édes anyja, kik már meghaltak. Miket kellett látnia, miket éreznie! Vásárra vitték az erényt… dobra ütötték, elárverezték! Szégyenkőre állíttattak a szív nemesebb érzelmei; minden ajkról a becsület szent neve hangzott, míg arcza szenynyel fertőztetett; anyaszív vezette a gyermekártatlanságot a vágószékre s diadalt kaczagott a csábító az elesett fölött; kigúnyoltatott a szerencsétlen; a boldog örömpoharába pókmérget csepegtetett az irigység; szemben csókolt, hát mögött mart a tettetés; eladta az önzés legjobb barátja üdvét egy percznyi örömért s a könnyelműség széttépett szívek vonaglásaival mulatta magát.

És neki egyedül kell lennie a világon! Senkitől nem értetni, senkiben nem bízhatni, hanem félni mindentől, kinek szívét emberi álarcz takarja.

Egy este, midőn ábrándos elmélázással ült zongorája mellett, nem hangjegyekben irt phantasiákat verve rajta, midőn elfeledé maga körül a világot s szabadon hagyta lelkét szárnyalni a vágyott ideálok honába: hirtelen s véletlenül egy égető ajk forrott gyöngéd fehér kezéhez. A leány felsikoltott. Előtte Dömsödi János állt, gyűlöletes, lángoló arczulatával. – – – Még nem volt gyertya gyujtva a szobában s a félhomályban úgy tetszett, mintha kisértő jelent volna meg tűzszemeivel. – Az ember irtózatosan mosolyogva, a szék karján keresztül felé hajlék s kezével a lányka vállát érinté.

– Hatalmas Isten! kiálta ez, rémülten felszökve, midőn a szoba sötétéből, hol eddig tőle észre nem véve ült, Bókváryné előlengett s affectált negéddel kezdé pirongatni a lánykát:

– Ugyan Zsani, mondd, van neked jó dolgod? akkorákat sikoltani, mintha békára léptél volna. Tán már nem is ismered báró Dömsödit, ki családotoknak egykori jótevője, most pedig neked kegyes pártfogód leszen?

A lányka sértett haragosan törlé le karjáról a csók nedves nyomait; az úrhölgy pedig kaczagva mondá czélozva:

– Úgy kell! minek ábrándozol, jól tette, ha megijesztett, hihihi, hozta Isten, méltóságos úr!

Azonban, ha olykor esténként lenéze ablakából, egy karcsú ifju alakot láta az előtt elsuhanni, ki hosszan várt ott, míg végre az ablakot megnyílni nem látván, nagy, lelkes szemeivel érzékenyen tekinte fel oda; oly rokonszenvű bánat ült az epedőnek minden vonásiban!

Névnapján a lányka egy keleti gyöngyfűzért és virágfűzért kapott. Amazt érzelgő patchouly-szagú levél mellé csatolva, Dömsödi küldte neki; a virágfűzért gyopár-, vasvirág- és perennisből, egy levélkével együtt félve lopá fel ablakába az ismeretlen ifju, ki magát az egyszerű levélkében így nevezé:

Osztályos rokon a fájdalom nevében.

A gyöngyfűzért nagynénjének adta, a virágfűzért felakasztá ágya fölé; Dömsödi levelét elégeté, az ismeretlenét keblében hordozá.