A TÁBLABIRÓ.

Bálvándy úr táblabiró volt, és pedig egyike a legkövérebbeknek; s e jövedelmes czímhez őt egyedül csak bokros érdemei juttaták, miután egy szomorú kimenetelű tisztújítás alkalmával, melyben Bálvándy urat rendkívül erőltette a szolgabiróvá létel, sorsa jobb nemtője így szóla hozzá: mit neked azon csekély hivatalka! Mit neked a szolgabirói polcz!… föl veled a dicsőség fényhelyére, a zöld asztal mellé!… mit neked az a százötven forint!… nesze egy darab dicsőség: légy táblabiró! És lőn Bálvándy úr táblabiró, vagy akart, vagy nem.

Különben hasonlíthatlanul jó ember volt. Jó étvágygyal birt, aludni is jól tudott, s ha déli álmából föl nem verték, nem volt nálánál békességesebb ember egész Pannoniában. Ezenkívül tetemes bajusza és szakálla is volt, minélfogva még remetének is beillett volna. Azonban ő korántsem volt remete; egyes-egyedül élt ugyan a világon, nő és gyermekek nélkül, s örököse csak a királyi fiscus leendett: de kimeríthetlen jókedve, páratlan vendégszerető indulata s jó borai híresek valának országszerte; s kell-e mondanunk, hogy ezeknél fogva Bálvándy úr jó barátokban nem szűkölködött? Mindennap dáridó, minden este lakodalom, minden reggel tyúkverő fogadott lakánál boldogot, boldogtalant, ismerőst, ismeretlent, barátot és idegent. Egyetlen egy jámbor szenvedélye volt: más emberséges kétlábú állatot leitatni, s ha voltak halálos ellenségei, azok bizonyosan olyaskik valának, kiket nem volt képes asztal alá poharazni.

Különösen nagy patronusa volt a czigányművészeknek és a serdülő ifjúságnak. Amazoknak soha sem volt fogyatkozásuk a vörös nadrágban, vörös pruszlikban és vörös borokban s más ilyetén szinű tárgyakban, mik közül a vörös ütlegfoltok sem maradtak ki. Az utóbbiak pedig, t. i. a serdülő fiatalság, juridicai praxisra jára hozzá, hol bőséges alkalom nyilt az ifjak előtt a tránchirozás fölséges mesterségének megtanulására, a nevezetesebb ivodalmi celebritások megismerésére; mint szintén a tokaji és ruszti, szegzárdi és ménesi borok közti lényeges különbségek meghatározásában s egyéb ily fontos életbevágó jogkérdések megvitatásában bámulatosképen nagy gyakorlati előmeneteleket tehetének, neveztetvén ezen ismeretek, tanulmányok és előmenetelek egyetemessége egy szóval – patvariának.

Bizonyos elméncz úri ember ezen szót «patvaria» eme másik két szótól származtatá: «pati varia»; mely két szó annyit jelent, mint «szenvedni különb-különbféle állapotokat». Erről ugyan a Bálvándy úr legényei nem panaszkodhattak; nekik a föntebb említett foglalatosságokon kívül alig volt egyéb tenni valójuk, azon kivétellel, hogy lelkiismeretes kötelességök rovatába soroztaték még a táblabiró úr debrői dohánykazalját tehetségeik szerint fogyasztani.

Azonban a sok közül rendesen volt Bálvándy úrnak egy olyan választottja, kinek sorsa a többiétől, mostohaságra nézve, egészen elütött; kinek a korán felkelésen kívül számos és számtalan hivatalos kötelességek valának gallérjához varrva:

Ő tisztította ki s ő töltötte meg reggelenként a táblabiró úr pipáit, miknek száma legio volt, s mikbe egyszerre egy szita dohány belement.

Ő metélt fidibuszokat.

Ő hordta föl a borokat az ivók számára.

Ő vitte a lámpást a lovak előtt, ha estve volt és kátyulos az út.

Ő hordta a pöröket bőrtarisznyában a táblabiró úr után a procuratoriába.

Ő tisztította meg a csizmákat.

Ő szedte le a körtefákról a papmacskákat; s legvégül ő volt az, ki lekörmölte mindazokat, mik lekörmölendők valának: levelek, acták, replikák és folyamodások, és jegyzőkönyvek, és határozatok, és tudja a jó ég, még mi mindenféle lekörmölni valók. S ha olykor esetleg még fát is talált vágni, s a kertben a dohánycsemetéket megkapálgatta, azt bizonyosan önként, dilettantismusból s testgyakorlat végett cselekedhette. Talán mondani sem kell, hogy az ilyetén hivatalokra kipéczézett egyén rendesen olyasvalaki volt, ki sem inni, sem dohányozni, sem danolni nem tudván, ezen hiányai miatt az álladalomnak különben hasznavehetlen tagjául tekintetett s rövid czíme rendesen ekkép hangzott: «audiat».

Ilyetén hasznavehetlen «audiatja» lőn Bálvándy úrnak Körmös Pista, ki is, miután az *i collegiumban útifüvet kötöttek talpára s consilium abeundival ellátva, odább bocsájtották, itt vett rendkívüli, dupla leczkéket a türelemből; – de megtörte magát, ellentmondott tetteivel saját jellemének; engedelmes lőn, mint a bárány; nem történhet vala rajta oly bántalom, mit szó nélkül el nem viselt volna, nem oly méltatlanság, mely ellen felemelte volna fejét; – hallgatott és engedett, a ki őt csak most látta először, a gyávaságig türelmesnek tapasztalá. A rábizott dolgokban pontos, lélekismeretes, zúgolódástalan volt; kerülte a vigalmakat és a vigadókat, s éjféleken át penészes jogkönyvek s elefántnyi pöriratok között lehete őt elmerülve látni; szorgalmasan írt, tanult, s gyakran főnöke ügyeibe oly hozzáértő s alapos feleseléseket iktatott be, hogy az öreg úr maga is elcsodálkozott rajta s jutalmul három annyi dolgot bizott rá, mint különben.

– Nagyon jó fiú, szokta mondani a tekintetes úr, okos fiú, tanult fiú, szerény fiú, jó erkölcsű fiú, de még sem lesz belőle semmi, mert sem inni, sem pipázni, sem más embernek kedvében járni nem tud.

Ily állapotban három hónapot töltött el Pista, s az ügyvédi pálya sanyarúságaiba ide s tova beletörődött. Ekkor történt az, hogy egy reggelen az érdemes táblabiró urat szokatlanul korán felverték álmaiból. Egy világos-zöld, asztrakán prémű bekesbe öltözött, ragyás arczulatú férfiú toppana be szobájába, kiben a táblabiró úr, mihelyt szemeit kellőleg kidörzsölé, azonnal patrónusára s illetőleg cliensére, báró Dömsödi Jánosra ismert. Magukra zárták az ajtót, nehogy értekezésük folyama alatt hivatlan látogatóktól háborgattassanak, s hosszú két óráig sittegtek, suttogtak egymás közt s fújták a követ egy szögletbe bujva, mialatt Dömsödi úr zsebeiből több rendbeli hosszú iratok költözködtek a táblabiró úr asztalára, mire mindketten fontos képekkel bólintottak.

E beszéd alatt táblabiró úrnál vége-hossza nem volt a bajuszok pödrésének, míg a báró úr, számtalanszor körültekintgetvén, minden szóhoz kettőt köhintett s látszólag olyasmit iparkodott a táblabiró úrnak megmagyarázni, a mit épen nem akart a spectabilissel Isten igazában megértetni.

Végre a spectabilis megszólamlott s azt mondá, hogy «jól van».

A báró úr pedig felkerekedik székéről s mialatt ügyvéde iratait szedé össze, nagy csizmacsikorgások között kopog alá s fel a szobában.

A táblabiró úr irodája épen az ebédlőre nyilt, s az ebédlő ebéd idején kívül patvarista-raktárul használtatott, s ajtajára üvegablak volt alkalmazva, melyen át a szomszéd szobába lehete tekinteni.

Dömsödi úr csupa kiváncsiságból felemelé az ablakot rejtő függönyt s a szomszéd szobába átkémlelt.

Egy fiatal embert látott abban egy nagy könyvbe könyökölve…

Dömsödi úr arcza halaványabb lőn a tökmagnál…

– Ki ez a fiatal itt a másik szobában? kérdé reszketve a spectabilist.

– A juratusom.

– Kinek híják?

– Körmös István… Nagyon jó fiú, csakhogy igen is gyáva.

Dömsödi úr egy szót sem szólt többet, hanem kalapját vévén, magát ajánlotta, s úgy elment a Bálvándy úr házától, hogy soha sem látták többet ottan.

Bálvándy úr pedig kikiálta a szomszéd szobába:

– Audiat!

– Dignetur! volt rá a felelet s az audiat belépett.

– Ezt az executionalist fogja, audiat, exhibeálni a bennt megírt incattának, még pedig ma vagy holnap, szólt a főnök, egyikét a báró által átadott hosszú iratoknak Pista kezébe nyomva.

– Nem méltóztatnék megmondani, hogy hol lakik?

– Oda van írva: K... városában.

– Igen is, hanem K... városa nagy erdő!

– Hja, audiat, pedig azt magának kell felkeresni; én velem is úgy tett principálisom, mikor jurátus voltam, elküldött olyas valakihez, kinek még nevét sem hallottam soha, s ha kérdezém: merre lakik? azt felelte, hogy Pesten. S akkor aztán addig kellett lótnom, futnom, míg rá nem akadtam, s ha csakugyan nem akadtam rá, jól lekorpázott. Így tanulják az életrevalóságot, audiat.

Pista szépen megköszönte a vett utasítást; zsebébe dugta a kézbesítendő okiratot s eltávozott. Leült asztalához, elébe vette a Corpus jurist s bele nézett. De ezúttal sehogy sem akart működni a figyelmezés; a betűk összefolytak szemei előtt, s tartalma? mintha csak a háta mögé hányta volna! Minduntalan a szőke lányka szelid, bánatos arczára tértek vissza gondolatai; minden betűből az ő szomorúságát olvasta ki, regényes, ismeretlen, sötét okait örök bánatának, s azután azt az értő tekintetet, melylyel hozzá felküldött pillanataira felelt… Lassanként elvesztette lelkét eszméi délibábjai között; szárnyakat képzelt magának, melyekkel berepkedé az ég csillagos végtelenjét; utazni látá magát a szivárvány hídja fölött, beszélt az angyalokkal; megemelé azon lángkardot, melylyel az ördögök lepaskoltatának s agyon mennykövezett vele minden emberördögöt; eltörle minden élőt a föld szinéről s mélyen elásta azokat, hogy magvaik ki ne keljenek; azután látá a paradicsomot, virágzó berkeivel, az őszinte rókát, a szelid oroszlánt, a jó szívű farkast, a fulánktalan háládatos kigyót és képzelé, mintha ő volna az első ember, kibe a lelket még Isten lehelte – s a második a szőke kis leány, ártatlan angyal arczulatával, szemeiben az ég és a csillagok; s mintha az élő föld tőlök várná az újabb, nemesebb nemzedéket – – – – s midőn mindezt oly szépen elképzelé, s midőn immár szerelmét és benne a világot akarta átölelni, bekiált a principális:

– Audiat, copisálja csak le azt az executionalist, minekelőtte exhibeálná.

Így potytyan le az ember ábrándjai luftballonjából!

Neki könyökölt emberünk, kiterjeszté a végrehajtási levelet és írt.

Furcsa esemény volt előtte.

A mint az írás folytán kiveheté, bizonyos hitelező, kinek neve a túlsó lapon volt körülírva, tízezer forintot hitelezett, adóslevelét azonban az adós nejével és leányával is aláiratta, kik is nyilvános kijelentésökkel minden pörorvoslatokról lemondtak s e kötelezvényt a hitelező az adós bizonyos megnevezett gyárára betábláztatá. Az apa meghal, utána meghal az asszony. S a gyár földig leég. Ekkor a hitelező beperli a leányt; s miután a tökéletes vagyonhiányt kimutatta, annak személyét kéri odaitéltetni. – – S a törvények kezelője, – noha nyilvánvaló volt az ellenvetés, hogy szülei életében a leány magát semmire nem kötelezhette, azok hunytával pedig utánok semmiben nem örökölt: – mind a mellett is, a Hármas törvénykönyv III. 28; II. 68 és Mátyás VI. 29 értelmében, a leány személyét a hitelezőnek tizenöt napra odaitéli s elmarasztaltatása következtében a végrehajtást elrendeli.

Hogy a leány szép, fiatal és ártatlan, a hitelező buja, förtelmes gazember: azt a törvény tudni nem tartozik; a törvények kiszolgáltatója pedig annál kevésbbé, mentül gazdagabb a nyertes fél, ki mind e mellett mégis csak sajnálkozásra méltó, miután tízezer forintja fejében csak egy gyarló, veszendő fehérszemélynek jut birtokába.

E tény az ifju lelkét szörnyen leverte. A túlsó lapra fordított, hogy meglássa, ki azon átkozott, ki így nyert, s ki azon szerencsétlen, ki így elveszett?… De már ez nem verte lelkét… nem… ez már lángkorbácscsal csapott szíve idegeire! A világ egyet fordult vele… egyet fordult agyában minden gondolat; a vér forrni kezdett ereiben, míg a velő csontjaiban jegesült. Dühőrülten rohant az ajtónak, azt kitörte, szétcsapott maga körül; nem tudta mit tesz, nem halla szót, nem érzé, hogy ökle hová csapódik; keresztül rontott a principális szobáján (a jó úr, megijedvén, az iróasztal alá pusztult s a téntás üveget fejére döntötte); – tört, zúzott, míg valami volt előtte, azután úgy érzé, mintha nem volna többé föld lábai alatt; futott, s midőn kifáradva eszmélni kezde, künn a mezőn tövises kökénybokrok bozótjában lelé magát s nem ismert a napvilágra, mely vörösen ömlék el földön és égen; – azt gondolta, hogy a világ ég! Kezében volt az átkos iromány, magával ragadta azt, még egyszer elolvasá a ráirt neveket a vérfénynél; világosan olvasá: Dömsödi Góliáth János fölpörös, – alpörös Zilányi Janka…

Felszökött, neki rohant az avar pusztának, futott, mintha kergetné valaki, repülő hajzatával, tajtékzó ajkaival, kipirult homlokával, mint egy fiavesztett fenevad. – Hahó! hahó! ördögszekért hajtott előtte a szél…

* * *

Most szedjük össze az események fonalait.

Két elem áll harczban egymással; egyik sötét, ártó, ármánykodó; másik üldözött, szenvedő, de erős és nyilt csatákban győző.

Amott főhelyen báró Dömsödi János áll, kit családgyűlölség, hajlam és szenvedély embertársai dæmonává kentek fel; vad indulat, hóbortos szenvedély vezeti minden lépteit; ki, hogy egy lélekerejében meg nem ejthető leányt átkos vágyainak feláldozhasson, könnyelműen gyújtá fel annak egyetlen birtokát s egy várost leégetett miatta; ki saját gyermekét bűnvádi perben marasztalá el; üldözött mindenkit és nem szeretteték senkitől… Nehéz bűnök terhelik lelkét s a megtorló pallos hajszálon függ feje fölött.

Fia, az ifju Dömsödi, álnevek alatt bujdosik az apjától indított bűnper elől s e bujdosásiban Lillát megismeri, ki vele első unoka, s őrülten bele szeret; de szerelme nem értetik meg, s a kétségbeesett kisérlet, a lány elrablása, nem sikerülvén, a bosszúálló megfosztja a leányt őszinte kedvesétől, megfosztja pártfogójától és hitétől a lány testvérét.

Szemközt áll ezekkel az ifju Bálnai, egy sok keserűt tapasztalt fiatal misantrop, ki egyik kezével ront, a másikkal épít, de gyorsan hat és nyomot hagy mindkettővel; ő volt azon egy, ki látta, miként Dömsödi azon szeszgyárt, mely Janka anyjáé volt, önkezeivel gyújtá fel, s ki akkor személyében, később kedvese ellen tett ármánykodásainál nevében tanulta őt átkozni és gyűlölni. Ha eljön azon percz, melyben megtudja, hogy e két gyűlöletes eszme egy embert illet! Szenvedélyes, hajthatlan jellem; törik, de nem hajol, tűr, de nem felejt, s roppant ellenszenv bántja a magas rangúak ellen, – ki fog derülni, hogy miért. – Atyja viszontagságait részletesen ismeri. Jelszava: «todos contra io, io contra todos» (mindenki én ellenem, én mindnyájok ellen). Jaj annak, kit gyűlöl, az veszni fog. A kit pártfogása alá vesz: hatalom, rang, gazdagság nélkül, csupán lelkének erejével megvédi azt, s mintha egy világ lelke szorult volna belé, szakadatlan harczot küzd az egész világgal.

Mellette áldás nemtőjeként tünik fel az ifju Szilárdy, ki hogy atyja rokonérzelmű barátjának gyermekeit boldogítsa, őket felkeresé, polgári állásukhoz alkalmazott alakban, hogy részvéte a leereszkedés semmi színét ne viselje magán s naiv terve volt a lányt mint köznemes eljegyezni, s midőn nejévé tette, fényes elégtételt szerezni neki a kiállott szenvedésekért, de tervét Bálnai gyanakodó föllobbanása semmivé tette, noha lelke vonzalmain nem változtatott.

A két lányka még eddig igen szenvedő állásban maradt. Két különböző és mégis annyira összhangzó lelkület! Míg Lilla a világot csak a természetből ismeri s költői lelkét ennek képeivel gazdagítja, addig Janka a világot a legfekélyesebb oldaláról tanulta ismerni – az emberekből, s lelkének minden virágai: remények és örömek le vannak hervasztva. Lilla nyugvó szenvedélyivel, Janka éber bánatával költ bámulatot; amaz erőteljes, ez simuló, szelid jellem; – de magasztos, fenkölt lélek mindkettő, kik, az események bonyolódott hálózatában, ha ismernék, sem ragadhatnák magukhoz a vezérfonalat, melybe két oly szenvedélyesen küzdő kéz markolt, minő a két vérellenségé. – – –

* * *

Így álltak a viszonyok, midőn Bálnaira főnöke ráparancsolt, hogy Zilányi Johanna leányasszonyt hivatalosan értesítse a személye ellen intézendő birói foglalás felől.