A CSAVARGÓ.

Dömsödi úr cselédeit nyak- és poflevesekkel szokta érdemdíjazni.

És Dömsödi úr, ha jól szemügyre veszszük a dolgot, nem is tehet máskülönben.

Dömsödi úrnak paripáit Meklenburgból, rókafogó sinkoránjait Angolországból kell hozatni. Dömsödi úrnak Bécsben és Milanóban kell telelni. Dömsödi úrnak franczia szakácsot és német páholyt kell tartani. Dömsödi úrnak fürdőkbe kell járni, magát kártyaasztaloknál mulatni. S hát még az olasz énekesnők, kiknek mennyi minden kell? Azt csak az annyi sok között egyedül nem kellő Dömsödi úr becses személye tudná megmondani.

Bizony szegény Dömsödi úrnak ezer a szüksége.

S ha ezeket jól meggondoljuk, egy perczig sem fogunk rajta csodálkozhatni, hogy Dömsödi úr cselédeit azon apró pénzzel fizeti, mely a hétköznapi világban ütleg név alatt ismeretes, s kisérleteket tesz velök, minőket az egyszeri czigány tett a lovával, ki, mint tudva van a történetbuvárok előtt, paripáját a koplaláshoz törekedett hozzá szoktatni, s e szándékát ki is vitte volna, ha a paripa éhség miatt el nem patkolandott ez árnyékvilágból.

Tehát legkevésbbé sem csodálkozunk.

Mint szinte Dömsödi úr sem csodálkozik harmadik izenete következtében azt a választ nyerve, hogy fentérintett, de minden további érintésektől idegenkedő kocsisa odébb állott a sátorfával, minek értelme az, hogy nyakába ölté az országútat, vagyis, hogy minden körülirás nélkül kimondjuk, búcsút vőn a kapufélfától.

Már ezt így szokták Dömsödi úr cselédjei.

S épen azért Dömsödi úr velünk együtt semmin sem csodálkozik. Nem, – nem is káromkodik, – de még a fejét sem vakarja, a falba sem veri, hanem néhányszor megcsóválja, egyet morog, a vállán kettőt von s végre sejtelem-terhes fejjel kiveri pipáját s a természetjog nem tom hányadik czikkelye ezen szavai szerint: magad uram, ha szolgád nincs, saját személyében kikullog az istállóba s miután széttekintvén, messze és közel egy árva lelket sem talált, kire ügyét bizhatta volna, lovait megitatja, az el nem fogyott abrakot zsákra szedi s négy pejlovát ugyancsak hozzákötözi hintaja rúdjához, zavara nőttön-növekedvén az által, hogy akárhol valamely lyukra tekinte a csárda körül, padlásablakra vagy pinczelyukra, mindenütt reá leső vad arczokat látott előnézni, hirtelen el-eltünőket, mihelyt őket észrevevé. Hozzájárult még azon gondolat is, hogy e puszta csárda és ennek környéke veszedelmes színezetben voltak előállítva a közhír ajkain, melyek rendkívül és borzalmasnál borzalmasabb dolgokat és eseményeket beszélnek e csárda lakosairól és szerencsétlenül járt utazókról, kik elveszvén, minden későbbi nyomozódások daczára sem kerültek többé elő.

– De bizony csak elmegyek innét, beszélget magában Dömsödi úr, dehogy maradnék itt éjjelre… a világ minden kincséért sem… nem én… inkább a szabad ég alatt; de nem, ott sem… be kell érkeznem H*-ra még világossal; a napok hosszúk, – a lovak jó bőrben vannak; H* ide már nem lehet több két állomásnál… el… megyek innét.

Miután ekkép elhatározta magát, a korcsmárosnét kikurjantotta, annak tartozását kifizette, a gyeplőszárat saját becses úri kezeibe fogván, magát a bakra felvetette; még egy íjedt pillantást vetve a csárda környékére, ostorát kiereszté, lovai közé vagdalt s könnyebbült lélekkel látá a félelmetes környéket háta mögött elmaradni.

Dömsödi úrnak ugyan meg kell engedni azt az egyet, hogy hatalmas kocsis volt, virtuóz kocsis. Ha az utczán jövő-menők elgázoltatására, vagy a közel jutottak szemeinek ostorral kiverésére, vagy a bennülők mulatságos kitálalására került a sor: ezen esetekben Dömsödi úr ritkítá párját; csak az az ördögség, hogy K...től H*-ig nincs kikövezve az út, azaz ennyit mégis apodictice nem merek állítani, mert lehető, hogy ha a homokot elhordanák róla, más bizonyulna be, mint ez egy hazai városban is történt, melynek neve azonban nem akar eszembe jutni, hol egy utczából a megöröködött szemét kihordatván, az alatt a legdíszesebb kövezett találtatott; – hanem annyi igaz, hogy a ki jelenben K...től H*-ig akar jutni, azonfelül hogy az égi csillagokkal jó ismeretségben kell lenni, el ne felejtsen magával mágnestűt hordani, mert bizonyosan úgy talál járni, mint az Egyiptomból szaladó zsidók, kik negyven esztendeig keresték a pusztában a Kánaánt. – E hiányt Dömsödi úr is érzette, mindjárt érzette, a mint néhány száz lépésnyire félelme helyétől távozott, egyikén azon számnélküli térjmeg utczáknak, mik az alföldi kerékvágta s hozzájok mindenben hasonló kanyargós útak mellett futnak, velök majd egyesülnek és járatlan kocsinyomos ösvényt képezve, majd fűvel benőve, többnyire a csapáson, vagy egyes, rozzant, gyanús kinézésű tanyán, vagy a homok-tengerben vesznek el.

Dömsödi úr tehát nem tudta, merre tartson. Persze erősen feltette magában, hogy sem kérd, sem hall, hanem haladni fog torony irányában; de nagy szomorúan tapasztalá, hogy az a mily hosszú, ép oly széles láthatáron hagyján tornyot, de egy árva galagonyabokrot sem szemlélhetni.

Ez természetesen leverő volt rá nézve, annál leverőbb, minthogy a négy tátos egyátalában feltette magában egyet nem érteni. A két gyeplűszáras épen úgy akart tenni, mint két nyájas komaasszony, kik egy barátságos vigalomban egymás mellé jutva, merő udvariasságból egymásnak hátat fordítának; a rudasok pedig erőnek erejével meg akarták próbálni, könnyebb lesz-e a hintó által tolatni, mint azt húzni; minek oka az lehetett, hogy a lovak száján a zabla kelleténél erősebben meg volt szorítva, s ezek maguk összevissza cserélgetve; következése pedig az lőn, hogy Dömsödi úr hintaja a franczia négyes figuráinak azon nemét utánozta, melyet magyarul balanczirozásnak neveznek… milyen szívesen káromkodott volna ilyenkor, de nem volt kire.

– Te semmirekellő kamasz! Te varjak pecsenyéje, tökfilkó! fel akarsz dönteni? Részeg gazember! majd a nyakad közé rakok, hogy arról emlegetsz meg! a ki erre amarra! szamár! Mindezeket ily renddel és még nagyobb ékesszólással mondta volna el kocsisának Dömsödi úr, ha épen maga nem volt volna magának kocsisa; s méltán megbosszankodott, hogy amúgy törökösen fel nem pofozhatja azt az élhetetlen semmirekellőt, a ki így hajtja a lovakat, mert magát csak nincs kedve az embernek felpofozni.

Szegény Dömsödi urat, vagy akarta vagy nem, utolérte a philosophia: hinni kezdé, hogy csakugyan kell lenni sorsnak, mely e lovaknak parancsol, s mely nem akarja megengedni, hogy ő mai nap H*-ra jusson. Később az is hihető lőn előtte, hogy talán valami jó, vagy rossz szellem tesz úgy velök, mint egy híres próféta szamarával; továbbá az is rémlék agyában, hogy tán nem is a legistenesebb szándék az, mely őt H*-ra vezérli… Nos aztán… egy leány… mintha bizony… hát miért nem vigyázott magára jobban! Hiszen csak nem azért van a világon, hogy rá nézzen az ember! Ej! hány embert tettem én már koldussá, hány nőt szerencsétlenné, még is itt vagyok?! Ezen rövid logikai okoskodás tanusítja, hogy Dömsödi úrnak igen-igen szeretetreméltó életphilosophiája van, melylyel, ha az Isten sokáig élteti, elébb vagy utóbb nagyra fogja vinni.

Majd meglássuk.

Azonban száz szónak is az a vége, hogy Dömsödi úrnak le kellett szállani trónusáról, azaz a kocsiülésről s makranczos paripái elé saját becses személyét befogni s tulajdon lovait kantáránál fogva vezetni; minek az a kivánt eredménye lőn, hogy a Bucephalusok tökéletesen megnyugtatva ismét visszatértek a kerékvágásba s többé semmi ellenészrevételeket nem tőnek kötelességük teljesítése ellen. Hihetőleg megismerték Dömsödi úrban a ci devant nagyhírű Catalani kisasszony hintaja előfogatának egyik érdemes tagját – tekintélyes collegájokat.

Dömsödi úr ismét felült, kezébe vette a gyeplőt és ostort; ez utóbbit érintkezésbe hozta a két hátulsó dikhenczczel és repülének – mint a tekenős béka.

Lőn azonban, hogy a napnak jobb lovai volnának, mint Dömsödi úrnak s már ugyancsak közelgetnének Amerika felé, míg Dömsödi úr Zöldhalomtól H*-ig a fele útat hagyá vala hátra.

Itt kezdődik ama fatális homoktenger, roppant, messze terjedő, kietlen láthatárával. A futóhomok itt-ott roppant buczkákban torlik meg, míg másutt a tenger hullámait utánozza, egyes idetévedt özvegy jegenyéket majd úgy eltemetve, hogy csak hegyök látszik ki, majd bámulatos mélységig meztelenül hagyva töveiket; hosszú kötélnyi gyökerek, mint óriási kaszáspók lábai, nyulongnak a sivatagon át, melyen nehány félszáraz rekettyekórón kívül egyetlen fűszál sem tenyész, – messze, mennyire szem láthat, kietlenül sárga minden, mit a lemenő nap tűzfénye még kopárabbá, még sivatagabbá tészen.

Itt a pacsirta megszün énekelni, itt elmúlik a nyájak kolomphangja, a tanyai ebek ugatása nem hallik ide, itt ha a szél nem fú, néma minden.

Azonban napnyugatról hirtelen egy sötétsárga felhő kerekedik fel s egy ideig a napot álarczozza, mely a felhő szegélyeit fényes lángszínűre festi s haragos vörös fényt vet a sivár fövényhalmokra; később a felhő nagyobbodik és lilaszínt ölt magára, a nap feltünik, a látkörön hamuszínű fellegek kezdenek feltolakodni, távolról mindig erősbödő, ritkán megszaggatott dörgés hallatszik, az ég mindig sötétebb lesz, a homok megelevenedik, a minden oldalról feltámadt szelek csoportokat ragadnak fel a magasba, s velök fakósárgára festik a levegőt; – nem látni tíz lépésnyire, sőt egyáltalában nem látni, mert az embernek be kell csukni szemét, száját, ha homokot nem akar enni; a szelek ordítanak, a lovak toporzékolnak, Dömsödi úrnak szűk a világ.

Ekkor az átfeketülő látkörön nyugottól le éjszakig egy, színeiben a gyémántot meghaladó villanás hasítja át a fekete felhőkárpitot; rá egy menyrázkódtató csattanás, melynek utóhangjai mint omló hegyszakadás gördülnek végig a sivatagon, százszorosan verve vissza az ég sarkaitól.

Erre sötét lett minden.

A zápor elkezdett omlani, mintha szapulóval öntenék; a homok ezt fel sem véve, felkapott a forgószél hátára, megjárta a fellegeket s mint boldog emlékű daraleves hullott vissza Dömsödi nyaka közé. Dömsödi úrnak pedig nem tetszett a zuhanyolás.

Kalapját az operentiákra vitte a szél; két első lova elszántan visszafordult, a hátulsók egyike túltett a rúdon, míg a másik hámja kötelein próbálgatta erejét; – a rúd emelkedett, – a rúddal emelkedett a hintó, – a hintóval Dömsödi úr s Dömsödi úrnak emelkedtek a hajaszálai.

Ezen criticus pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a szakadatlan villámfénynél a rohanó zápor és homokfuvat között egy fekete árnyék tünnék fel meg-megjelenve és eltünve, a mint azt a villámoktól félbe szaggatott egyiptomi sötétségnek kedve tartá; – olyatén volt, mint egy szertelenül hórihorgas emberalak s gyors közeledése gyaníttatá, hogy nem darab fa.

Dömsödi úr szorongva kereste pisztolyait oldalzsebében s érzé, hogy azok össze vannak ázva s félelmetes zsibbadtság állta el minden tagjait.

E közben mindinkább sötét lett, oly sűrű és massiv sötétség, hogy hátát vethette neki az ember; a villanások s a tőlök elkésett mély morgadalmak mindig tovább haladtak, alig múlva fel a szél és zápor egyhangú kellemetlen süvöltését; ekkor egy hang szólalt meg a sötétségben közel Dömsödi úrhoz. Tartalma körülbelül ez volt:

– Instálom alássan a dominus spectabilist, én egy szegény candidatus theologiæ vagyok, ki már három nap óta nem ettem az Isten igéjén kívül egyebet, – legyen könyörülő!

Bármily jámbor értelme legyen is e szavaknak, Dömsödi úrnak ezek hallatára minden vitézlősége a csizmaszárába hanyatlott, annyival inkább, minthogy a setétségtől nem hallhatta, honnét ered e különös időben és helyen tett folyamodás, – nézett szerteszét, majd kinézte szemeit, de semmi kivehető alaknak nem tudott a setétségben nyomára akadni; végre úgy tetszett neki, mintha mellette valaki köhécselne. Hirtelen arra fordult, erősen neki czélzott mindkét fegyverével a hang eredetének; lőtt, egyik pisztoly elsült, a másik nem. Amaz is csak azért sült el, hogy lobbanásával megmutassa Dömsödi úrnak, miszerint a köhögő és agyonlövendő személy egy lompos komondor volt s a félelmetes emberalak épen a túlsó oldalon foglalt helyet. A villámoktól a nélkül is elvadult lovak e hátok mögött történt lövésre hirtelen elragadták a kocsit s Dömsödi úr kiszökkenve az útra, egyedül maradt a nem látott alakkal.

Futni akart, de attól félt, hogy épen karjaiba fog futni az alaknak és csendesen viselte magát, olykor négykézláb mászva félre az útból és fejét vállai közé húzva, mint egy ugrani nem tudó béka.

A mint így nagy rettegések között mászik, mászik, mászik, a feje fölött ismét megszólamlik e hang.

– Vigyázzon uram, ott egy széles gödör van, bele ne essék.

– Ki lehet ez ember, ki még a gödröt is meglátja a setétben? gondolá Dömsödi úr s nem merte szemeit kinyitni.

– De talán valami sérülést szenvedett a spectabilis, hogy nem tud felkelni a földről? Adja kezét, majd fölemelem; szólt fölötte a hang.

Dömsödi úrnak sajátságos ötlet akadt a fejébe.

– Ugyan mit tekintetes uraz kegyelmed, szól nyöszörgő nevetéssel a látatlanhoz, hisz vehette észre, hogy a bakon ültem; én csak szegény cseléd vagyok, kinek semmim sincs e rajtam valón kívül, egy szegény kocsiscseléd.

– Épen nem úgy van, szólt az alak. Méltóságos báró Góliáth Jánost a bakon is meg lehet ismerni.

Dömsödi úrral elfordult a világ.

E perczben egyet villant a láthatár, bágyadt kék fénynyel öntve el a vidéket s hirtelen átvillanó fénye egy arczot láttatva a peregrinuséban, melyet csak egy perczig kell látni, hogy teljes életében fogvaczogva emlékezzék rá az ember.

Víztől ázott göndör haján magas, gyűrött köcsögkalap ült, fekete szemöldeire mélyen lenyomva, szeme fehére körül kilátszott; arcza szőrtelen volt és sovány, igen sovány és sárgazöld, mint egy halotté, színehagyott ajkai fenyegetően voltak összenyomva.

Álmaiban szokott az ember ilyen arczokat látni, – félig emberé, félig hyénáé, – mikor szívére fekszik s felébredve lélekzetét érzi visszafulni tüdejében. Hozzá a magasnak tetsző száraz termet, a süvöltő síri hang s kezében görcsös husáng.

Úgy hasonlított ez ember ama nyavalyatörőshöz és még valakihez, a kit már látott évek előtt Dömsödi úr, de a kiről nem mert gondolkozni.

– Tessék felkelni, méltóságos uram; szólt a peregrinus a holtra ijedt emberhez, keressük fel eltévedt lovait, vagy ha jobban tetszik, majd én elmegyek értök, addig tessék itt engemet bevárni, majd én elvezetem uraságodat egy emberséges vendégszerető, tanult emberhez, kinek tanyáján magam is szoktam olykor dégálni; – addig is tessék türelemmel lenni és jó reménységben.

Ezzel elindult a peregrinus, Dömsödi urat magára hagyva, ki kapva az alkalmon, futott, futott, míg csak ki nem fáradt, s végre nehány magas, szomorú kinézésű homokbuczkák közé jutva, ott egyiknek tövében meghúzta magát s hitte, hogy ha soha nem is, de most az egyszer tökéletesen el van rejtve.

Ekkor lehetett mintegy esti kilencz óra, tehát három éjfél előtt.

Az eső szünni kezdett, a felhők felszakadoztak, a táj világosodott.

Mintegy óranegyedig várhatott itt rejtekében Dömsödi úr iszonyú rémképektől gyötörve, s a mint ott összehúzódva feküdt, félelmei közben meglepte az álom, – elaludt és álmodott rémséges dolgokat.

Azt álmodta, mintha vérrel mázolt arczok keresnék élesre köszörült késekkel és kiabálnák nevét és szaglálnának utána. Ő pedig elrejtőzve a föld gyomrába, egy mély sírban hallgatja, a mint keresik és nem találják; – ekkor jön egy halavány alak, kinek szemei keresztül látnak a föld gyomrán s lábával azon sírra toppantva, hova ő rejtve van, azt mondja reszkető hangon:

– Itt keressétek, itt kell neki lenni!

Felébredt; a mint szemeit felvetette, álmát látta valósulni: a halavány, száraz termet előtte állt.

– Itt van a hintó, nagyságos uram! szólt az ember.

Dömsödi úr azt hitte, hogy az ördögökkel van dolga, – az eszébe sem jutott, hogy a csavargót a vele volt kopó hozhatta nyomára, reszketve huzódott tőle.

– Tessék felülni, majd én hajtom a lovakat, az idő szépen kitisztult, egy óra mulva helyben leszünk, tessék felülni.

Ekkor lehetett tizedfél óra éjjel.

Dömsödi úr lankadtan, tehetetlenül hagyta magát karjánál fogva felemelni s vezetni kocsijához.

A peregrinus felemelte őt ülésébe, a kocsiajtót becsapta, s felülve a bakra, a lovak közé vagdalt, s vitte Dömsödi urat ismeretlen irányban és ismeretlen helyeken keresztül.