← Table of contents
Utazás a föld központja felé (2. rész)

XLIII.

Leo Beöthy translation

Ime, ez befejezése azon elbeszélésnek, melyet azok sem fognak elhinni, kik már semmin sem csodálkoznak. Azonban el vagyok készülve és pánczélozva az emberi hitetlenség ellen.

A strombolii halászok hajótörést szenvedetteket megillető tekintettel voltak irányunkban; elláttak bennünket ruhával és élelmiszerekkel. Negyvennyolcz órai várakozás után augusztus 31-én egy kis speronare Messinába vitt bennünket, hol néhány nap alatt kipihentük az ut fáradalmait.

Pénteken, september 4-én egy franczia császári póstahajóra, a Volturnóra szállottunk és három nappal később Marseillebe érkeztünk; ekkor már minden aggodalomtól megmenekültünk volt, és tökéletesen nyugodtak lettünk volna, ha a delejtüt illetőleg tapasztalt megmagyarázhatlan tény nem gyötörte volna lelkemet. September 9-én este Hamburgba érkeztünk.

Mártha asszony meglepetését, Margit örömét leirni képtelen vagyok.

„Most, miután hős vagy, édes Axelem,“ szólt hozzám szeretett jegyesem, „nem lesz szükséges, hogy többé elhagyj!“

Rá néztem. Margit mosolyogva sirt.

Képzelhetni, hogy Lidenbrock tanár hazaérkezte Hamburgban mily sensatiót okozott. Mártha asszony csacskaságának következtében azon hir, hogy a tanár a föld központjának indult, az egész világon elterjedt volt. Senki nem akarta hinni, s visszatérte után ép oly kevéssé hitték.

Azonban Hans jelenléte és Izlandból érkezett különféle tudósitások csakhamar megváltoztatták a közvéleményt.

Ekkor bátyám nagy emberré lett, én pedig a nagy ember unokaöcscse voltam; ez pedig nem csekélység. Hamburg városa tiszteletünkre ünnepélyt rendezett. A Johanneumban nyilvános ülés tartatott, melyen a tanár elbeszélte utazását, és csupán a delejtűre vonatkozó tényeket hagyta el. Ugyanaz nap tette le a város levéltárába Saknussemm okmányát és kifejezte, hogy mennyire sajnálja, miszerint a körülmények nem engedték, minden törekvései daczára, hogy az izlandi utas nyomdokait egész a föld központjáig kövesse. Szerény volt dicsőségében, mi hirét még növelte.

Azonban ennyi megtiszteltetés természetesen irigységet támasztott. Voltak, kik, miután határozott tényekre alapitott elmélete ellentmondott a tudománynak, a föld központi melegére vonatkozó elméletnek, tagadták azt; bátyám tollal és élő szóval harczolva, tartotta fel elméletét, és nevezetes vitatkozásokat folytatott különböző országok tudósai ellen.

Én részemről most sem ismerhetem helyesnek nagybátyámnak a meghülésre vonatkozó elméletét; daczára mindazoknak, miket saját szememmel láttam, most is hiszem és mindig hinni is fogom a központi meleget; de elismerem, hogy bizonyos, még meg nem határozható körülmények, természeti tünemények befolyása alatt módosithatják e törvényt.

Azon időben, mikor e kérdések iránt legnagyobb volt az érdekeltség, nagybátyámra nézve szomoritó esemény fordult elő. Hans, daczára nagybátyám kéréseinek, otthagyta Hamburgot; ez ember, kinek életünkért adósai voltunk, nem engedte, hogy tartozásunkat lerójuk. A honvágy fogta el őt.

„Faerval,“ szólt egy nap s ez egyetlen szóval búcsuzva, utnak indult és szerencsésen megérkezett Reykjawikban.

Nagyon megszerettük volt a derék dunnavadászt; mi, kiknek életét mentette meg, soha nem fogjuk őt elfelejteni és halálom előtt egyszer még minden esetre látni akarom őt.

Befejezésül még meg kell emlitenem, hogy ez „Utazás a föld központja felé“ nagy feltünést okozott a világban. Kinyomatott és minden élő nyelvre lefordittatott; a leghitelesebb hirlapok közölték annak legkiválóbb epizodjait, melyek kommentálva, megvitatva, megtámadva és védelmeztetve lőnek, egyenlőn szilárd meggyőződéssel a hivők és a hitetlenek részéről. Nagybátyám még élete folytán részesült a kiérdemelt dicsőségben, mi nagy ritkaság! Barnum nagy dijat ajánlott neki, ha pénzért mutogattatni engedi magát az éjszakamerikai egyesült államokban.

A dicsőség közé azonban egy kellemetlen, mondhatnánk gyötrelmes gondolat vegyült. A delejtűre vonatkozó tény magyarázhatlan maradt előttünk. Már pedig tudósra nézve az ily magyarázhatlan tünemény valóságos értelmi martyrium.

Egy nap, mialatt bátyám dolgozószobájában az ásványokat rakosgattam, megpillantám a delejtűt és figyelmesen vizsgáltam azt.

Hat hónapja volt, hogy a delejtű ott állott ama zúgban, nem gyanitva, hogy mennyi nyugtalanságot okoz.

Miután néhány pillanatig a delejtűre néztem, egyszerre meglepetve kiáltottam fel. A tanár elősietett.

„Mi baj?“ kérdé ő.

„E delejtű!…“

„Nos?“

„De hiszen hegyes vége dél felé s nem éjszak felé mutat.“

„Mit beszélsz?“

„Nézze! Sarkai szerepet cseréltek.“

„Szerepet cseréltek!“

Nagybátyám oda nézett, összehasonlitásokat tett s azután akkorát ugrott, hogy az egész ház rengett belé!

„E szerint hát,“ kiáltott bátyám, mikor a meglepetés szóhoz engedte jutni, „midőn Saknussemm fokára érkeztünk, ez átkozott delejtű delet jelezte és nem éjszakot?“

„Nyilván.“

„Igy tévedésünk megmagyarázható. De mely tünemény okozhatta, hogy a sarkok ekként cseréltek egymással.“

„Ez igen könnyen magyarázható.“

„Hogy-hogy?“

„A Lidenbrock-tengeren, a vihar folytán, ama tűzgömb, mely a tutaj minden vasát megdelejesitette, delejtűnk irányát megváltoztatta.“

„Ah!“ kiáltott a tanár hahotára fakadva, „e szerint hát az elektricitás űzött velünk játékot?“

E naptól kezdve bátyám a tudósok, én pedig az emberek legboldogabbika voltam, mert szeretett Margitom többé nem mint gyámleány, hanem mint unokahug és feleség szerepelt a király-utczai házban. Fölösleges kijelentenem, hogy nagybátyja, a hires tanár, Lidenbrock Otto, az öt világrész minden tudományos, geographiai és mineralogiai társulatainak levelező tagja volt.

Vége.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings