XXX.

Kezdetben semmit sem láttam; szemeim, melyek a világosságtól elszoktak, önkénytelenül lecsukódtak. Midőn képes voltam azokat felnyitni, meglepetésem leirhatatlan volt.

„A tenger!“ kiáltám.

„Igen,“ felelt bátyám, „a Lidenbrock-tenger; ugy hiszem, hogy e tenger fölfedezésének dicsőségét és azon jogot, hogy saját nevemre kereszteljem, egy hajós sem fogja elvitatni tőlem.“

Előttem nagy viztükör, valamely tó vagy tenger kezdete, terült el, a látkörön túl terjedve. A part, mely nagy öblöt képezett, finom homokkal szegélyezte a viztükört, a homokon sűrün feküdtek azon apró tengeri csigák, melyekben a teremtés első élő lényei laktak. A hullámok azon bizonyos mély morajjal törtek meg, mely csak zárt és roppant terjedelmü térben tapasztalható; a szél könnyü tajtékot hajtott s a megtörő hullámokból olykor ritka esőként fecscsentek apró cseppek arczomra. E nem igen meredek parton, mintegy száz ölnyire a hullámoktól, roppant sziklák töve volt látható; a sziklák behomorodva beláthatatlan magasba emelkedtek. Egynehány, megszakitva a part egyenlőségét, benyult a tengerbe s előfokot képezett, melyet a hullámok csapdostak. Távolabb a szem tisztán követheté e tömegeket, melyeket tökéletesen meg lehetett különböztetni a ködös látkörtől.

Valódi tenger volt ez; partjai szeszélyes kanyargásuak, mint a földszini tengereké, de puszták és rémitő zordon tekintetüek.

Hogy tekintetem e tengert messze befuthatá, ezt valami különös világosságnak köszönhettem, mely a legcsekélyebb részleteket is előtüntette. Nem a nap fénye volt ez, ragyogó sugárcsokorával és vakitó tüzkörével, sem a holdnak halvány, határozatlan fénye, mely csak visszavetett sugárból áll és nem melegit. Nem, e fénynek világitó képessége, rezgő szétterjedése, tiszta és ugyszólván száraz fehérsége, a hévmérsék alacsony volta, azon körülmény, hogy e világosság élénkebb volt mint a holdé, mindez világosan bizonyitá annak elektrikai eredetét. Olyanforma volt, mint az éjszaki fény; folytonos tünemény, mely e barlangot, mely tengert volt képes tartalmazni, tökéletesen megvilágositá.

A fejünk fölött domboruló bolt, melyet égnek mondhatunk, nagy fellegekből, ingó és változó gőzökből látszott állani, melyek bizonyos napokon kétségkivül vizzé váltak, és záporeső alakjában hullottak alá. Én eddig azt hittem, hogy a légkörnek ily erős nyomása alatt a viz nem gőzölöghet el, és mindamellett, valamely előttem ismeretlen természeti törvény folytán, terjedelmes felhők usztak a légben. E perczben azonban „szép volt az idő.“ Az elektrikai rétegek bámulatos szinképeket idéztek elő a magas felhőkön, melyeknek alsó részein árnyak éles körrajzai tüntek fel; gyakran két egymástól elvált réteg közől egyes sugár hatolt rendkivüli fénynyel hozzánk. De végre csak még sem volt ez nap, miután a világossággal nem járt meleg is. A tünemény szomoru és rendkivül méla hatást okozott. A ragyogó csillagokkal boritott kék bolt helyett, gránitbolthajtást éreztem magam fölött, ama fellegeken túl, s e bolthajtás rémitő súlylyal nehezedett rám; ez ür, bár mily roppantnak látszott is, a legszerényebb bolygó pályáját sem lett volna képes befogadni.

Ekkor eszembe jutott egy angol kapitánynak ama elmélete, mely szerint a föld üres golyó lenne, melyben a lég a nyomás következtében mindig világos, mig két csillag, Pluto és Proserpina, futja be rejtélyes pályáját. Valjon igazat mondott-e?

Valóban roppant üregben voltunk. Szélességét nem lehetett megitélni, miután a partok mindinkább tágulva tértek el jobbra-balra és vesztek el szem elől; sem hosszaságát, mert tekintetünk némileg határozatlan vonalu látkör által volt megakasztva. Mi magasságát illeti, ez több lehetett néhány mértföldnél. Hol nehezedett ama bolthajtás a partot képező gránitfalakra? A szem nem vehette ki; de a légkörben felhő függött, melynek magasságát többre lehetett becsülni kétezer ölnél, vagyis magasabban volt mint a földi gőzök szoktak lenni, mi valószinűleg a lég sürüségéből származott.

E szó barlang nem fejezi ki e roppant tér fogalmát. De az emberi nyelv szavai nem felelhetnek meg annak, ki a földgömb belsejébe hatol.

Egyébiránt nem tudtam, hogy mely geologiai ténynek tulajdonitsam ez üreg eredetét. Idézhette-e ezt elő a gömb kihülése? Volt ugyan utazási leirásokból tudomásom néhány hires barlangról, de egy sem birt ekkora terjedelemmel.

Humboldt Sándor, ki meglátogatta a guacharai barlangot Columbiában, nem tudhatta ugyan meg a barlang valódi mélységét, de kétezer ötszáz lábnyira hatolt abban, s a barlang valószinüleg nem terjedt annál sokkal tovább. A mammuth roppant barlangja Kentuckiban, szintén óriási terjedelmü volt, miután boltozata ötszáz lábnyira emelkedik a feneketlen tó fölébe, és miután az utasok tiz mértföldnyire hatoltak benne, anélkül, hogy végét érnék. De mik voltak ez üregek ahhoz képest, melyet most bámultam, mely felleges éggel, elektricus sugározással birt és valódi tengert foglalt magába? Képzelőtehetségem röpte megbénult ezeknek láttára.

Mind e csodákat hallgatva szemléltem. Nem találtam szót, mely érzéseimet kifejezhette volna. Ugy tetszett, mintha valamely távoli bolygóban, az Uranusban vagy a Neptunban oly tüneményeknek lennék tanuja, melyekről „földi“ képzelőtehetségemnek nincs fogalma. Az uj érzelmeknek uj szavakra lett volna szükségük, és ilyenekkel képzelőtehetségem nem szolgált. Néztem, gondolkodtam, és bizonyos ijedelemmel vegyes meglepetést érezve, bámultam.

E váratlan látvány arczomra visszaidézte az egészség szineit; a csodálkozás gyógyitólag hatott, és egészségem ez uj orvoslati mód következtében helyreállni látszott; egyébiránt az igen sűrü lég, mely tüdőmnek több élenyt szolgáltatott, elevenitőleg hatott reám.

Bárki könnyen be fogja látni, hogy miután negyvenhét napig szűk alagutba voltam zárva, véghetetlenül jól esett e nedves, sós kigőzölgéssel telt üde leget beszínom.

Nem is volt okom megbánni, hogy setét barlangomat otthagytam.

Nagybátyám, ki e csodadolgokhoz már hozzászokott volt, többé nem bámulta azokat.

„Érzesz magadban erőt a járásra?“ kérdé bátyám.

„Érzek,“ feleltem én, „sőt nagyon jól fog esni.“

„Függeszkedj tehát karomba, Axel; kövessük a part kanyargásait.“

Nagyon örömest fogadtam el ez ajánlatot, és most ez uj Oceán szélén kezdtünk haladni. Balra meredek sziklák emelkedtek, tornyosodtak egymás fölött, rendkivüli hatásu óriási tömegekben. E sziklákból számtalan forrás csörgedezett elő, melyek tükröt képezve és csevegve hullottak alá; itt-ott egy szikláról a másikra szökdelő könnyü gőzfellegek jelezték a meleg forrásokat; mindezek patakokká egyesülve, folydogáltak csendesen a közös medencze felé, kellemesen csevegve a lejtőkön.

E patakok között felismertem hű utitársunkat, a Hans-bachot, ki oly nyugalmasan tartott a tenger felé, mintha soha, a világ teremtése óta, egyebet nem tett volna.

„Ezt nélkülözni fogjuk ezután,“ szóltam én sóhajtva.

„Bah!“ felelt a tanár, „akár ez, akár más patak, mindegy!“

E feleletet kissé hálátlannak találtam.

De e pillanatban figyelmem, váratlan látvány által, másfelé vonatott. Mintegy ötszáz lépésnyire, magas előfok kanyarulatánál, magas és sürü erdő tünt fel szemeink előtt. Ez erdő középnagyságu, szabályos, esernyő alaku, valóban geometriai körrajzokkal biró fákból állott; a szellő, ugy látszék, nem volt képes lombozatukat megmozditani; mely, daczára a légfolyamnak, mozdulatlan maradt mint valami megkövült czédrus-erdő.

Gyorsitám lépteimet. Nem voltam képes e különös növények számára nevet találni. Valjon nem tartoztak-e ama kétszázezer eddig ismeretes növényfaj közé, és különös helyet foglaltak-e el a mocsári növényzet sorában? Nem. Midőn e fák árnyékába érkeztünk, meglepetésem bámulatra változott.

Csakugyan a föld terményei voltak ezek, de óriási minta szerint készültek. Bátyám azonban rögtön eszembe juttatá nevüket.

„Nem egyéb ez gombaerdőnél,“ mondá.

És valóban nem csalódott. Képzeljük el, hogy mint fejlődtek ki itt e növények, melyek a meleg és nedves helyeket szeretik. Tudtam, hogy a „lycoperdum giganteum“, Bulliard szerint nyolcz-kilencz láb átmérőjüre nő meg; de itt fehér gombákat láttunk, melyeknek magassága harmincz–negyven láb és kalapjuk átmérője ugyanannyi. Ezerenkint találhatók voltak; a világosság nem hatolhatott át az általuk vetett sűrű árnyékon, s e közvetlenül egymás mellett, valamely afrikai város kerek háztetőihez hasonló boltozatok alatt tökéletes sötétség uralkodott.

Mindamellett tovább akartam hatolni. E növények fagyos hideget terjesztettek. Mintegy félóráig tévelyegtünk e nedves, setét helyeken, és azután oly jól esett visszatérni a világosságba, a tenger partjára.

De e földalatti vidék növényzete nem csupán e gombákból állott. Valamivel távolabb csoportokban számos halvány lombozatu fa volt látható. Könnyü volt ezeket felismerni; a felszin szerény bokrai voltak, csakhogy itt rendkivüli terjedelemmel birtak; száz láb magas farkaslábak, óriási fa alaku harasztnövények, melyek itt az éjszaki vidékeken termő fenyők magasságára nőttek, hengeralaku kettős tővel biró lepydodendronok, melyek hosszu, durva szőrrel fedett levelekben végződtek.

„Bámulatos, nagyszerü, pompás!“ kiáltott bátyám. „Ime a föld második korszakának, az átmeneti korszaknak összes viránya. Itt vannak kerteink ama szerény növényei, melyek a földgömb első századaiban fákká fejlődtek! Nézzed, bámuld ezt, Axel! Soha még botanikus ily látványnak nem örvendhetett!“

„Igaza van, bátyám, ugy látszik, mintha a gondviselés e földalatti növényházban megőrizni akarta volna mindazon vizözönelőtti növényeket, melyek alakjáról a tudósok oly helyesen adnak számot.“

„Jól mondod fiam, valódi növényház; de még helyesebben mondanád, ha még utána vetnéd, hogy talán állatsereglet.“

„Állatsereglet?“

„Ugy van. Nézd e homokot, melyen járunk, e csontokat, melyek a földet fedik.“

„Csontok!“ kiáltám. „Igen, valóban vizözönelőtti állatok csontjai!“

A legnagyobb érdekkel kezdtem vizsgálni e megsemmisülhetlen ásványanyagból (vil-éleksavas mész) álló évszázados maradványokat. Habozás nélkül neveztem meg ez óriási csontokat, melyek kiszáradt fatörzsökre hasonlitottak.

„Ime a Mastodon állkapczája,“ mondám, „ezek itt a Dinotherium fogai; e lapoczka csupán az állatok legnagyobbikáé, a Megatheriumé, lehetett. Igen, valódi állatsereglet, e csontokat semmi esetre sem vizözön hozhatta ide. Az állatok egykor itt laktak e földalatti tenger partjain, e fa-nagyságu növények árnyékában. Ime, itt egész csontvázak hevernek. És mindamellett…“

„Mindamellett?“ szólt bátyám.

„Nem értem, hogy létezhettek e fajta négylábu állatok e gránitbarlangban.“

„Miért nem?“

„Mert állati élet a földön csupán a másodkorszakban létezett, midőn ama réteg már megalakult volt a sziklákról mosott parányokból, s igy az ős korszak izzó szikláit váltotta fel.“

„Ez ellenvetésedre igen egyszerüen azt lehet felelni, hogy e talaj itt másodkorszaki talaj.“

„Hogyan! Ily mélyen a föld felszine alatt?“

„Kétségkivül; e tény geologiailag megmagyarázható. Bizonyos korszakban a föld csak igen vékony és ruganyos kéregből állott, mely fölfelé és lefelé váltakozó, az attractio törvényéből eredő mozgalmaknak volt alávetve. Valószinü, hogy ez időben a talaj néha alámerült és hogy az átmeneti réteg egy része elnyeletett a hirtelen megnyilt örvény által.“

„Ez meglehet. De ha vizözönelőtti állatok éltek valaha e földalatti rétegben, mi biztosit, hogy e szörnyek valamelyike nem jár-e még itt valahol e sötét erdőben, vagy ama meredek sziklák mögött?“

E gondolat következtében ijedten tekintettem körül a láthatáron; de a puszta, sivár parton nem jelent meg élő lény.

Kissé el voltam fáradva és leültem egy kinyuló fok végcsúcsára, melynek tövében a hullámok zajongva törtek meg. Innen tekintetem befuthatá ez egész öblöt, mely a part bekanyarulása által képeztetett. Az öböl végében kis kikötőt képeztek a gúla alaku sziklák. A tenger vize ott csendes volt, szél nem érhette. Egy brigg, és két vagy három goelette ott kényelmesen elfértek volna. Szinte vártam, hogy kifeszitett vitorlákkal valami jármű fog onnan kiindulni és a déli széltől hajtva a sík tengernek tartani.

Ez illusio azonban csakhamar eloszlott. Mi voltunk e földalatti világ egyetlen élő lényei. Ha olykor lecsillapult a szél, a sivatag csendénél is mélyebb csend ereszkedett le nyomasztólag e sivár sziklákra és a tengerre. Ilyenkor tekintetemmel áthatolni igyekeztem a távoli ködön, meglebbenteni e fátyolt, mely a látkör rejtélyes hátterét fedé el. Minő kérdések támadtak ajkamon? Merre volt e tenger vége? Hová juthatunk rajta? Elérhetjük-e valaha a túlsó partot?

Nagybátyám ebben legkevésbbé sem kétkedett. Én részemről egyszersmind kivántam, hogy ugy legyen, és féltem is attól.

Miután egy órát töltöttünk e csodás látvány szemléletével, visszaindultunk a parton, a barlang felé, hol a legkülönösebb gondolatoktól ringatva szenderültem mély álomba.