XXXIX.

A következő nap, csötörtök augusztus huszonhetedike, földalatti utazásunkban emlékezetes nap volt. Nem gondolhatok e napra a nélkül, hogy szivem most is meg ne rendüljön rémületében. E percztől kezdve eszünk, saját tevékenységünk többé nem birt befolyással sorsunkra; e percztől kezdve a föld tüneményei és erői labdáztak velünk.

Reggeli hat órakor talpon voltunk. Közeledett a pillanat, melyben lőpor által voltunk utat törendők a gránitkérgen át.

Személyesen kivántam meggyujtani a kanóczot. Ennek megtörténte után, tervünk szerint, visszatérendő voltam társaimhoz a tutajra, melynek tartalma még nem tétetett ki a partra; ezután lehető leggyorsabban el fogunk vitorlázni a parttól, hogy elkerüljük a robbanás veszélyeit, melynek hatása talán nem csupán a sziklatömeg belsejében lesz tapasztalható.

A kanócznak, számitásunk szerint, tiz perczig kellett égnie, minekelőtte a lőgyapot-tömeget felrobbantaná. Ez időköz tökéletesen elég volt arra, hogy a tutajhoz visszatérhessek.

Nem minden izgatottság nélkül készültem szerepem betöltésére.

Miután reggelinket hirtelen elköltöttük, bátyám és a vadász a tutajra szállottak, mig én a parton maradtam. Égő lámpával voltam ellátva, melylyel a kanóczot voltam meggyujtandó.

„Menj fiam,“ szólt bátyám, „és azután rögtön térj vissza hozzánk.“

„Ne féljen bátyám,“ feleltem, „nem fogok utközben vesztegelni.“

Erre rögtön az alagut bejárása felé indultam. Felnyitottam a lámpát, és kezembe vettem a kanócz végét.

A tanár chronometrumját tartotta kézben.

„Kész vagy?“ kiáltott ő.

„Kész vagyok.“

„Ugy tehát, tüz!“

Hirtelen a lángba dugtam a kanócz végét, mely erre sziporkázni kezdett, azután futva tértem vissza a parthoz.

„Szállj be,“ szólt bátyám; „s azután hagyjuk itt a partot.“

Hans rudját a partnak feszitve, belóditotta tutajunkat a tengerbe. Mintegy husz ölnyire lehettünk a parttól.

A következő perczeket a legnagyobb izgatottságban töltöttük. A tanár az időmérő mutatóján tartotta szemét.

„Még öt percz,“ szólott. „Még négy. Még három.“

Ütereim rémitő gyorsan lüktettek.

„Még kettő. Egy!… Omoljatok össze gránitbérczek!“

Mi történt ekkor! A robbanás zaját, ugy vélem, nem is hallottam. De a sziklák alakja szemem láttára egyszerre megváltozott; szélylyelnyiltak mint valamely függöny. Feneketlen mélységet pillantottam meg, mely a partban támadt. A tenger, legmélyében felbolygatva, roppant hullámot képezett, melynek hátán a tutaj függőlegesen emelkedett föl.

Mindhárman a tutaj fenekére omoltunk. Egy pillanat alatt a világosságot a legmélyebb setétség váltotta föl. Ezután ugy tetszett, mintha nem ugyan lábaim alól, hanem a tutaj alól minden szilárd alap elveszne. Azt hittem hogy a jármü elmerül. De csalódtam. Szólni akartam bátyámhoz, de a viz iszonyu zúgása miatt nem érthetett volna meg.

Daczára a setétségnek, a zajnak, a meglepetésnek, a fölindulásnak megfoghattam, hogy mi történik.

A légbe röpitett sziklán túl nagy terjedelmü mély üreg létezett, a felrobbanás hatása valami földrengésformát idézett elő e repedésektől átszeldelt talajban; az üreg megnyilt és a tenger, zuhataggá változva, ragadott oda bennünket magával.

Azt hittem, hogy elvesztem.

Egy óra, két óra, isten tudja mennyi idő telt el igy. Egymáshoz szorultunk; kezen fogtuk egymást, hogy a tutajból ki ne vettessünk; rémitő erős lökéseket tapasztaltunk, mikor a tutaj a falhoz verődött. Ez azonban ritkán történt, miből azt következtettem, hogy az üreg szélesedett. Semmi kétség, hogy ez Saknussemm utja volt; de a helyett, hogy magunkban szálltunk volna le, vigyázatlanságunk következtében egész tenger rohant le velünk együtt.

Ez eszmék természetesen homályosan és határozatlan alakban tüntek fel elmémben ily körülmények között. Nehéz volt azokat észszerüen összefüzni, mialatt ily széditő sebesen ragadtatám tova. Az arczomat suroló lég után itélve, haladásunk felülmulhatta a leggyorsabb vasuti vonatok sebességét. Ily körülmények között szövétneket meggyujtani lehetetlen volt, utolsó elektrikai készülékünk pedig a felrobbanás perczében tört volt el.

Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn egyszerre világosságot tapasztaltam magam mellett. A fény Hans nyugodt arczára özönlött. Az ügyes vadásznak sikerült a lámpát meggyujtani, és habár a láng erősen lobogott s majd elaludt, mégis felderité némileg az éji homályt.

Az alagut széles volt. Nem csalódtam tehát, mikor ilyennek gyanitottam. A lámpa halványan derengő világában nem voltunk képesek a két oldalfalt egyszerre megpillantani. A bennünket villámsebesen tovaragadó viz lejtője felülmulta meredekségre nézve Amerika hajózhatatlan ragadó folyamaiét; a viz felszine egy csomó, hig anyagból készült nyilhoz hasonlitott, mely rendkivüli erő által hajtatik. Nem találok ennél helyesebb hasonlitást, a rám tett benyomás kifejezésére. A tutaj, olykor örvények fölébe érve, gyorsan forogva sikamlott tovább. Mikor az alagut oldalfalához közeledett, rá vetettem erre a lámpa világát, és ilyenkor haladásunk sebességét megitélhettem arról, hogy a szikla kidomborodásai vonalokká látszottak változni és azt lehetett volna hinni, hogy mozgó vonalak hálózatába vagyunk zárva. Hozzávetőleg óránként harmincz mértföldre számitottam haladásunk sebességét.

Nagybátyám és én meredt szemekkel bámultunk magunk elé és az árbocz csonkjához támaszkodtunk, mely a robbanás pillanatában eltört volt. Hátat forditottunk a légnek, hogy meg ne fuljunk e mozgás gyorsaságának következtében, melyet emberi hatalom nem lett volna képes megakasztani.

Az órák multak. Helyzetünk nem változott, egy esemény azonban még bonyolultabbá tette azt.

Némileg rendbe hozni igyekezvén podgyászunkat, azt vettem észre, hogy a velünk volt tárgyak legnagyobb része eltünt a robbanás perczében, midőn a tenger oly rémitő erővel kapott el bennünket. Tudni akartam tisztán, hogy miből áll még készletünk, és a lámpát kezemben tartva, keresgélni kezdtem a tutajban. Műszereink közől csupán a delejtü és a chronometrum maradtak birtokunkban. Hágcsóink és köteleink közől egyetlen darab maradt meg, mely az árbocz csonkja közé volt tekerve. Sem ásó, sem csákány, sem kalapács, és mi legszomorubb, egy napra való élelmünk is alig volt!

Összekutattam a tutajt képező gerendák közeit, a legcsekélyebb nyilásokat, melyek a deszkák közt maradtak. De sehol semmit nem találtam. Nem volt egyéb élelmiszerünk egy darab száritott husnál és néhány darab kétszersültnél.

Bárgyuan tekintettem körül. Nem akartam helyzetünket megérteni! És mégis hogy gondolhattam most ezen veszélylyel? Ha hónapokra, évekre való élelmiszereink lettek volna is, de miként juthattunk volna ki ez örvényből, hová ellenállhatatlanul ragadott e zuhatag? Minek tartsunk az éhség gyötrelmeitől, mikor a halál annyi más alakban fenyeget? Hiszen rá sem érünk az éhenhalásra!

Képzelőtehetségem magyarázhatatlan különczségénél fogva, megfelejtkeztem a jelen percz veszélyeiről, és csupán a fenyegető jövővel voltam elfoglalva, mely rémesen tünt fel előttem. Egyébiránt talán megmenekülhetünk a zuhatag dühétől és visszatérhetünk a föld felszinére. Mikép? Nem tudom. Hol? Mit bánom! Ezerszer valószinübb, hogy e zuhatagban elveszünk, mint hogy kimenekedjünk; de ez még sem tökéletesen lehetetlen; mig ellenben az éhenhalás legkisebb, legparányibb reményt sem engedett.

Eleinte mindent meg akartam mondani bátyámnak, meg akartam neki mondani, hogy mennyire ki vagyunk fosztva mindenből, és pontosan ki akartam számitani, hogy még mennyi ideig élhetünk. De ellentállottam és leküzdöttem a beszéd ösztönét. Nem akartam a tanárt megfosztani hidegvérüségétől.

E perczben a lámpa lángja hirtelen fogyni kezdett és végre tökéletesen kialudt. A bél elégett volt benne. Ismét mély homály környezett bennünket. Nem remélhettük többé, hogy ez áthathatatlan setétséget felderitsük. Volt ugyan még egy szövétnekünk, de ezt a léghuzam rögtön eloltotta volna. Ekkor, mint a gyermek, behunytam szememet, hogy ne lássam a setétséget.

Bizonyos idő multán rohanásunk sebessége megkétszereződött. Ezt az arczomat korbácsoló lég erejéről vettem észre. A viz rémitő meredeken sietett alá. Valóban azt hiszem, hogy a tutaj már nem is sikamlott, hanem hullott, nekem legalább ugy rémlett, mintha csaknem függőlegesen buknánk le. Nágybátyám és Hans kezei, jobbról balról, erősen fogták karjaimat és benntartottak a tutajban.

Egyszerre, nem tudom mennyi idő eltelte után, erős lökést éreztem. A tutaj nem ütődött ugyan kemény testbe, hanem hirtelen megállott bukásában. Roppant hullám boritotta el a tutajt. Azt hittem, hogy a vizbe fulok.

E hirtelen történt elmerülés, vagy elöntetés azonban nem sokáig tartott. Néhány pillanat mulva ismét a viz szinén voltunk és teli torokkal szíhattam be a levegőt. Nagybátyám és Hans ugy szoritották karomat, hogy az majd összetört; még mind a hárman a tutajon voltunk.