XL.

Ugy hiszem, hogy ekkor esteli tiz óra lehetett. Ez utóbbi kábitó esemény után érzékeim közől legelébb a hallás ébredt fel. Alig hogy feljutottam a viz szinére, hallottam, mint áll helyre lassanként a csend, és mint szünik meg lassanként a zúgás, mely órák óta töltötte be füleimet. Végre bátyám e szavait érthetém meg:

„Emelkedünk!“

„Mit akar ezzel mondani?“ kiáltám.

„Igen, emelkedünk! emelkedünk!“

Kinyujtottam karomat és a falat érintettem; kezem vérig zsuroltatott. Iszonyu sebesen emelkedtünk.

„A szövétneket meg kell gyujtani!“ kiáltott a tanár.

Hansnak nem minden nehézség nélkül sikerült azt meggyujtania, és habár a láng nem fölfelé égett, hanem emelkedésünk gyorsaságának következtében tökéletesen lecsapódott, világa mégis képes volt az egész környezetet földeriteni.

„Ugy van, a hogy gondoltam,“ szólt bátyám; „keskeny kutban vagyunk, melynek félmérője legfeljebb négy öl. A viz, miután az üreg fenekét elérte, most visszaemelkedik a szinvonalra s bennünket magával emel föl.“

„Hová?“

„Nem tudom, de mindenre készeknek kell lennünk. Rendkivül gyorsan emelkedik, ha nem csalódom másodperczenként két ölnyit, azaz perczenként százhusz ölnyit, vagyis óránként negyedfél mértföldet. Ekként haladva, hirtelen utazik az ember.“

„Igen, ha semmi utunkat nem állja, ha ez aknának fölül nyilása van; de ha nem volna, ha a lég a vizoszlop nyomása alatt lassanként összesajtolódnék, ha összezuzatnánk!“

„Axel“, szólt a tanár igen nyugodtan, „helyzetünk csaknem kétségbeesettnek mondható, de mégis van némi kilátás a megmenekülésre, és épen ezen gondolkodom. Igaz, hogy minden perczben elveszhetünk, de minden perczben menekülésre is nyilhat alkalom. Ennélfogva oly állapotban kell lennünk, hogy a legcsekélyebb körülményt is felhasználhassuk.“

„De mit tegyünk hát?“

„Együnk erőnknek helyreállitása végett.“

E szavak hallatára bárgyun tekintettem bátyámra. Mit eddig elhallgattam, most végre meg kellett vallanom:

„Együnk?“ ismétlém.

„Együnk, rögtön.“

A tanár még néhány szót mondott dánul, mire Hans fejét rázta.

„Mit!“ kiáltott bátyám, „élelmiszereink elvesztek?“

„Igen, csupán ez maradt meg belőle! Darabka száritott hus, hármunk számára!“

Nagybátyám rám tekintett, mintha szavaimat érteni nem akarná.

„Nos“, mondám, „hiszi-e még, hogy megmenekülhetünk?“

Nem nyertem választ.

Egy óra telt el. Rendkivüli éhséget kezdtem érezni. Társaim szintén szenvedtek és egyik sem merte érinteni ama nyomoru élelemmaradványokat.

Ezalatt folyvást sebesen emelkedtünk; olykor a lég sürüségének következtében lélekzetünk elállott, mint a léghajósoké, mikor túlsebesen emelkednek. Ezek azonban, minél magasabbra emelkednek a légkör felsőbb rétegei közé, annál nagyobb hideget éreznek, mi pedig épen ellenkező hatást tapasztaltunk. A meleg nyugtalanitólag növekedett s e perczben bizonyosan volt már negyven foknyi.

Mit jelenthetett e változás? Mindeddig a tények igazolták Davy és Lidenbrock elméleteit, mindeddig a meleget visszatartó sziklák különös helyzete, az elektricitás, a delejesség, módositották a természet általános törvényeit, és mérsékelt temperaturát idéztek elő; mert én előttem a központi tüz elmélete még most is czáfolatlanul állott. Valjon oly környezetbe jutottunk most, melyben ama törvény teljes erőben van fenntartva és hol a forróság tökéletes olvadás állapotában tartja a sziklákat? Ettől tartottam, és ezt közöltem is a tanárral.

„Ha vizbe nem fulunk vagy össze nem zuzatunk, ha éhen nem halunk, ugy valószinüleg elevenen égünk meg.“

A tanár nem felelt, csupán vállait vonta és ismét visszamerült gondolataiba.

Egy óra telt el és leszámitva a hévmérsékben tapasztalható csekély emelkedést, semmi nem változott helyzetünkben. Végre bátyám megszakitotta a csendet.

„Határoznunk kell valamit,“ szólt ő.

„Mit határozhatunk mi?“ válaszoltam.

„Erőnket helyre kell állitanunk. Ha ez utolsó maradékokat kimélve, megkiséreljük életünknek néhány órával való meghosszabbitását, mindvégig elgyengült állapotban leszünk.“

„Igen, mindvégig, s ez már nincs messze.“

„Feltéve, hogy valami menekvési mód kinálkozik, mikor tevékenységre lesz szükség, nem lesz erőnk a cselekvésre, ha az éhség által elgyengittetni hagyjuk magunkat?“

„De bátyám, ha e darab hust megettük, nem marad semmink.“

„Semmink, az igaz; de azt hiszed, hogy szemeiddel, ha mindig ránézel is, több táperőt szíhatsz belőle? Ugy okoskodol, mint a kiben nincs akarat, nincs erély!“

„Hát bátyám még nem vesztett el minden reményt?“ kiálték ingerülten.

„Nem!“ válaszolt a tanár szilárdan.

„Hogyan! ön még lehetségesnek hiszi, hogy megmeneküljünk!“

„Igen! öntudattal és akarattal biró lénynek nem szabad kétségbe esnie addig, mig szive ver, erei lüktetnek, idegei éreznek!“

Mily szavak! Azon ember, ki hasonló körülmények között ekként tudott szólani, csakugyan nem mindennapi jellemü.

„De hát,“ szóltam, „mit tegyünk?“

„Együk meg élelmiszereink e maradványát az utolsó morzsáig és állitsuk helyre erőnket. Meglehet, hogy utoljára eszünk életünkben, de legalább a helyett, hogy végkép ki lennénk merülve, ismét férfiakká leszünk.“

„Együnk tehát!“ kiáltottam.

Nagybátyám előkereste a hajótörésből megmentett darab hust és kétszersülteket és azt három egyenlő adagban osztotta el közöttünk. Egynek-egynek körülbelül egy fontnyi tápszer jutott. A tanár gyorsan evett, mondhatni lázas szenvedéylyel; nekem éhségem daczára sem esett jól az étel és csaknem undorodva ettem; Hans pedig nyugodtan, mértékletesen apró falatokat vágott, és jóizüen rágta meg azokat, mint a kit a jövő aggályai nem nyugtalanitanak. A vadász tüzetes kutatás után talált volt egy fenyünedvvel még félig telt kulacsot; megkinált bennünket s e jótékony ital némileg elevenitő hatást gyakorolt reám.

„Forträfflig!“ szólt Hans, miután ivott.

„Felséges!“ válaszolt nagybátyám.

Ismét némi remény ébredt bennem. Azonban utolsó ebédünk el volt költve. Ekkor reggeli öt óra volt.

Az emberi természet sajátságai közé tartozik, hogy az egészséget csupán annak hiányából ismeri; mikor jóllaktunk, alig vagyunk képesek az éhség gyötrelmeit megérteni; hogy felfoghassuk, tapasztalnunk kell azokat. Most is e hosszas koplalás után néhány falat kétszersült és hus diadalmaskodott elmult fájdalmaink fölött.

Ez ebéd után mindegyikünk gondolataiba merült. Mire gondolt Hans, a legszélső nyugot fia, kinek hideg elszántsága fölülmulta a végzethivő keletiekét? Mi engem illet, gondolataim csak emlékekből állottak, melyek lelkemet visszavitték a földgömb szinére, melyet bár ott ne hagytam volna soha sem! A königs-strassei ház, szegény Margitom, a jó Mártha asszony, mint megannyi vizio vonultak el szemeim előtt és a baljóslatu dörgést, mely körülöttünk e sziklaüregben tombolt, ábrándaimban a föld városai zajának véltem.

Bátyám pedig most is szakmájába vágó dolgokkal volt elfoglalva; kezében tartva a szövétneket, figyelmesen vizsgálta a földréteg jellegét; helyzetünket az egymás fölé emelkedő telepek állásából felismerni igyekezett. E számitás, vagy helyesebben e hozzávetés csupán megközelitő lehetett; de a tudós mindig tudós, azaz addig, a mig hidegvérü marad, hidegvérüség pedig Lidenbrock tanárban nyilván rendkivül sok lakott.

Hallottam, amint geologiai tudományos szavakat mormolt magában; megértettem e szavakat s önkénytelenül érdek ébredt bennem e végtanulmány iránt.

„Tüzhányati gránit,“ szólt ő; „még mindig az ős rétegben vagyunk; azonban emelkedünk! Nagyon emelkedünk! Ki tudja?“

Ki tudja? Ő még mindig remélt. Kezével tapogatta a függőleges oldalfalakat és néhány pillanat mulva ekként folytatá:

„Ime a csillám! És itt a palacsillám! Helyes! Csakhamar az átmeneti korszakba érünk és akkor…“

Mit akart a tanár? Képes volt-e megmérni a fölöttünk levő rétegek vastagságát? Lehetett-e módszere, mely által ezt kiszámithatta? Nem. A sürüségmérő hiányzott és ezt semmi becsü nem pótolhatja.

A hévmérsék azonban gyors arányban növekedett és a légkör csaknem izzóvá lett. Azon meleget juttatá eszembe, melyet az olvasztó kemenczék terjesztenek maguk körül müködésük idejében. Hans, bátyám és én kénytelenek voltunk kabátainkat, utóbb mellényeinket is levetni; a legcsekélyebb öltöny is alkalmatlanná vált, csaknem szenvedést okozott.

„De hát valami izzó tüzhely felé hajtatunk?“ kiálték egy pillanatban, midőn a forróság megkettőződni látszott.

„Nem,“ válaszolt nagybátyám, „ez lehetetlen! egyáltalában lehetetlen!“

„És mégis,“ szóltam a falat érintve kezemmel, „e szikla tüzes!“

Azon pillanatban, midőn e szavakat ejtettem ki, kezem véletlenül érintvén a vizet, hirtelen visszarántottam azt.

„E viz forr!“ kiálték.

A tanár most már nem válaszolt, csupán egy dühtelt mozdulattal.

Ekkor legyőzhetetlen rémület fogta el lelkemet és többé el nem hagyta. Valami nagy esemény közeledtét éreztem előre, olyast, minőt a legmerészebb képzelőtehetség sem, tudna teremteni. Egy gondolat keletkezett bennem, eleinte határozatlan, bizonytalan volt, azután meggyőződéssé változott. El akartam űzni agyamból, de makacsul tért vissza; de kiejteni nem mertem azt. Néhány akaratlanul tett észlelet még szilárditott e meggyőződésben; a szövétnek kétes világában szokatlan, szabálytalan mozgalmat vettem észre a gránitrétegekben; nyilván valami tünemény ment véghez, melyben az elektricitás nagy szerepet játszott; és azután e rendkivüli meleg, e forró viz!… Megvizsgáltam a delejtüt.

A delejtü megőrült.