XLI.

Igen, megőrült! A tű egyik sarktól a másiknak szökkent; zavartan ide-oda ugrott, átfutott az egész körön és forgott, mintha szédülés fogta volna el.

Tudtam, hogy a legáltalánosabban elfogadott elméletek szerint a földgömbnek ásványkérge soha sincs tökéletes nyugvás állapotában; a belső anyagok bontakozása által előidézett módosulatok, a nagy hig árakból származó mozgalmak, a delejesség befolyása folyvást megrenditésére működnek, még akkor is, mikor a felszinén lakó lények e forradalmat nem gyanitják. E tünemény tehát egyéb ijesztő hatással nem lett volna reám, vagy legalább nem költötte volna fel bensőmben ama borzasztó eszmét.

De egyéb tények, bizonyos rendkivüli jelenségek, nem engedték, hogy csalódjam; a dörgések aggasztó erővel ismétlődtek és szaporodtak; olyanforma zaj volt ez, a minőt számos szekér okozna, mely gyorsan robog a kövezeten. Folytonos dörgés.

A delejtü őrült viselete, mely elektrikai tünemények által idéztetett elő, szintén szilárditotta véleményemet; az ásványos kéreg, mintha szélylyel akart volna szakadni, a gránittömegek, mintha egymásnak akarnának rontani, mintha a repedés, melyben voltunk, betömetnék, az ür megtelnék és mi, szegény parányok, e borzadalmas tömkelegben összezuzatnánk.

„Bátyám, bátyám!“ kiálték, „elvesztünk!“

„Mitől félsz már megint?“ felelt ő meglepőleg nyugodtan. „Mi lelt?“

„Mi lelt! Nézze e falakat, mint remegnek, e nagy tömegek kimozdulnak helyükből! E rémitő forróság, a viz forrása, a mindinkább sürüsödő gőz, ez eszeveszett delejtü, mindezek a földrengés jelenségei!“

Nagybátyám csendesen rázta fejét.

„Földrengés?“

„Az!“

„Azt hiszem, hogy csalódol, édes öcsém.“

„Hogyan! Ön nem ismeri föl e jelenségeket?“

„Földrengés jelenségeit? Nem! Ennél valami különbet reméllek.“

„Hogyhogy?“

„Tüzhányati kitörést.“

„Kitörést!“ mondám; „müködésben levő vulkán kéményébe jutottunk tehát!“

„Ugy hiszem,“ szólt a tanár mosolyogva, „ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“

Ennél nagyobb szerencsét! Megőrült bátyám? Mit jelenthettek e szavak? Mit jelentett e nyugalom és e mosoly?

„Hogyan!“ kiálték, „tüzhányó hegy kitörése hajt fel bennünket! A végzet az izzó láva, a tüzes sziklák, a forró viz, minden tüzhányati anyagok utjába vetett bennünket! Felhajtatunk, kivettetünk, kihányatunk, föl a magasba, a légbe, szikladarabokkal, hamuzáporral, izzó kövekkel, lángok özönével együtt! S ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“

„Igen,“ szólt a tanár, szemüvegei fölött nézve el rám, „mert csupán és egyedül ez uton juthatunk vissza a föld szinére!“

Nem irom le mindazon eszméket, melyek agyamban egymást üzték. Bátyámnak csakugyan igaza volt; soha még őt ily merésznek, ily meggyőződésteltnek nem láttam, mint e pillanatban, midőn tüzhányó hegy által való kivettetés eredményében bizott.

Ezalatt folyvást emelkedtünk; az egész éj igy telt el; a dörgés folyton növekedett; én meg voltam törve; ugy véltem, hogy utolsó órám közelit, és mégis különcz képzelőtehetségem valóban gyermekes buvárlatokra ösztönzött. De hiába, gondolataim uralma alatt állottam, nem én uralkodtam fölöttük.

Világos volt, hogy kitörés által hajtatunk föl; a tutaj alatt forró viz volt és e viz alatt egész lávaréteg és szikladarabok, melyek a tölcsér csúcsán minden irányban szélylyel fognak szóratni. E szerint csakugyan tüzhányó hegy kéményében voltunk. Erről már semmi kétség.

Ez azonban nem kiégett vulkán volt, mint a Sneffels, hanem teljes müködésben levő hegy. Azon kérdés merült föl bennem, hogy mely hegy lehet ez, és hogy a föld mely részében fogunk kihányatni.

Mindenesetre éjszaki vidéken, erről nem lehetett kétség. A delejtü, minekelőtte megbolondult volna, e tekintetben mindig egyet mutatott. A Saknussemm foktól kezdve egyenesen éjszaknak ragadtattunk volt, több száz mértföldnyire. Valjon Izlandba tértünk-e vissza, talán a Hekla tölcsére által fogunk kihányatni, vagy a sziget hét egyéb tüzhányó hegyeinek egyike által? Nyugot felé ötszáz mértföldnyire e szélességü fok alatt csupán éjszaknyugoti Amerika kevéssé ismert vulkánai léteznek. Kelet felé egyetlen egy létezik a nyolczvanadik szélességi fok alatt, az Esk, Mayen János szigetén, nem messze Spitzbergtől. Bizonyos, hogy tüzhányó tölcsér van a földön elég, s közöttük oly tágasak, melyek akár egy egész sereget kihányhatnának! De melyik szolgáland nekünk kijárásul? Ezen törtem fejemet.

Reggel felé az emelkedési mozgás gyorsult. Hogy a meleg, mikor a földgömb felszinéhez közeledtünk, nőtt, a helyett, hogy csökkent volna, ez tisztán helyi okoknak, vulkanikus befolyásnak tulajdonitható. Haladásunk módja ez iránt többé semmi kétséget nem engedett; roppant erő, több száz légkörnyi erő, mely a föld méhében levő gőzök megtolulásából származott, ellenállhatlanul hajtott bennünket. De mennyi számtalan veszélynek tetettünk ki ez által!

Csakhamar fakó viszfény lett itt-ott láthatóvá a mindinkább szélesedő függőleges aknában, jobbra-balra mély folyosókat vettem észre, melyek roppant alagutakra hasonlitottak és honnan sűrű gőz tódult ki; a falakat lángok nyaldosták és szikrák pattogtak bennök.

„Nézze, nézze bátyám!“ kiálték.

„Nos, mi van ebben! Kénkőlángok. Igen természetes, hogy kitörésben effélével találkozik az ember.“

„De hát ha belénk kapnak?“

„Nem fognak belénk kapni.“

„De megfulunk!“

„Nem fulunk meg, az akna szélesedik és ha szükséges lesz, itt hagyjuk a tutajt és valami hasadékban keresünk menhelyet.“

„De hát a viz, a felbugyogó viz?“

„Nincs itt többé viz, Axel; hanem valami lávatömegféle bugyog fel és fog bennünket a tölcsér torkolatáig emelni.“

A vizoszlop csakugyan eltünt volt és elég sűrű, habár forró tüzhányati anyagok foglalták el helyét. A hévmérsék kiállhatatlanná kezdett válni, és a hévmérő a légkörben kétségkivül legalább hetven fokot mutatott volna! Testemről verejték özönlött. Ha nem emelkedünk oly sebesen, kétségkivül megfultunk volna.

A tanár azonban nem létesitette azon javaslatát, hogy a tutajt ott hagyjuk és ezt jól tette. E néhány összetoldott gerenda elég szilárd alapot képezett, és támpontul szolgált, mit egyebütt nem találhattunk volna.

Reggeli nyolcz óra tájban tapasztaltunk legelőször egy ujnemü tüneményt. Az emelkedés hirtelen megszünt, és a tutaj tökéletes mozdulatlanul állott meg.

„Mi ez?“ kérdém e hirtelen megállapodás által megrenditve, mint valamely lökés által.

„Megállapodás“, válaszolt nagybátyám.

„A kitörés szünik?“

„Reménylem, hogy nem.“

Fölállottam s körültekinteni igyekeztem. Talán valamely kiálló sziklaorom akasztotta meg a tutajt, mely pillanatra ellentállhatott és visszatarthatta a felbugyogó tömeget. Ez esetben minél hamarább ki kellett azt szabaditani.

Azonban csalódtam. A hamuból, lávából és sziklatöredékekből álló tömeg maga szünt meg emelkedni.

„Megszünik a kitörés!“ kiálték.

„Ah! öcsém“, szólt bátyám fogait összeszoritva, „te tartasz ettől; azonban ne félj, a pillanatnyi nyugvás nem tarthat sokáig, már öt percze hogy állunk és rövid idő alatt ismét a tölcsér torkolata felé fogunk haladni.“

A tanár, mialatt igy beszélt, folyvást időmérőjén tartotta szemeit; jóslatát most is igazolták az események. A tutaj csakhamar ismét emelkedésnek indult; sebesen és egyenlőtlenül haladt fölfelé mintegy két perczig, azután ismét megállott.

„Tiz percz mulva ismét meg fog indulni,“ szólt bátyám órájára tekintve.

„Tiz percz mulva?“

„Igen. Oly vulkánban vagyunk, melynek kitörése meg-meg szokott szakadni; mintha pihenne, és ezalatt bennünket is pihentet.“

Bátyámnak igaza volt. Az általa kitüzött perczben rendkivüli gyorsasággal hajtatánk ismét fölfelé; erősen a tutaj gerendáiba kellett fogódznunk, hogy ki ne vettessünk. Ezután ismét megállott a tüzhányati tömeg.

Azóta sokat gondolkodtam e különös tüneményen, de nem voltam képes azt tökéletesen megmagyarázni. Mindamellett bizonyosnak vélem, miszerint a tüzhányó hegynek nem főkéményében, hanem valamely mellékcsatornában voltunk, mely a főkémény visszahatásának volt alávetve.

Nem tudhatom pontosan, hogy e tünemény hányszor ismétlődött; csak arra emlékszem tisztán, hogy valahányszor ujra mozgásba helyeztettünk, a hajtó erő mindannyiszor nagyobb volt, s ugy vitt fel bennünket, mintha puskából lövetnénk ki. A szünetek perczeiben majd megfultunk; a fölhajtatás ideje alatt pedig lélekzetünket vágta el a forró lég. Eszembe jutott, hogy mily kéjes lesz, ha majd valamely éjszaki vidéken, harmincz fokos hidegben, vettetünk ki; túlizgatott képzeletemben Szibéria hófedte sikjain jártam, és forrón vágytam azon perczre, mikor a sarknak jégtalaján fogok hencsereghetni! Lassanként azonban eszméletem, az agyamat megrengető ismételt zökkenések következtében, megtört. Ha Hans nem tartott volna, nem egyszer zúztam volna össze fejemet a gránitfalazaton.

Arról tehát, mi a következő órákban történt, pontosan számot nem adhat emlékezetem. Homályosan emlékezem a folytonos dörrenésekre, a sziklatömegek rengésére és arra, hogy a tutaj egyszerre gyorsan forogni kezdett; lávahullámokon inogott, hamuzápor közepette; mindenfelé zúgó lángok környezték. Valamely orkán, melyről azt lehetett volna hinni, hogy roppant szellentyüből ered, szította a földalatti tüzet. Még egyszer pillantottam meg Hans arczát a tüznek piros viszfényében, s azután minden eszméletem bizonyos kábult rémületre szoritkozott, milyet az ágyu elé kötött elitéltek érezhetnek azon pillanatban, midőn az ágyu elsül s tagjaikat a légbe szórja.