XXXVI.

Itt végződik az, mit uti naplónak neveztem, és mit hajótörésünkből szerencsésen megmentettem. Folytatom elbeszélésemet, mint elébb.

Nem mondhatom meg, hogy mi történt, mikor a tutaj a part szirtjeihez csapódott. Csak azt éreztem, hogy a hullámok közé merülök; hogy a halált elkerültem, hogy testemet az éles sziklák szélylyel nem szagkatták, tisztán csak Hans erős karjának köszönöm, mely kiragadott az örvényből. A bátor izlandi kivitt a hullámok közül, és letett a forró fövényre, hol bátyám mellett terültem el. Hans azután visszatért ama sziklákhoz, melyeken a dühödt hullámok törtek meg, és hajótörésünkből, mit lehetett, megmentett. Beszélni nem tudtam; az indulatok és fáradalmak minden erőmet megtörték; egy óráig tartott, mig némileg magamhoz tértem.

Az eső azonban folyvást esett, de épen abból, hogy e zápor mily sürün, sürübben mint elébb hullott, lehetett következtetni, hogy a szélvész végéhez közeledik. Néhány fölöttünk domboruló szikla megótt bennünket az égről hulló zuhatagtól. Hans élelmiszerekkel kinált meg, melyeket azonban nem is érintettem és csakhamar mindnyájan, ki lévén merülve e háromnapi virrasztástól, kinos álomba merültünk.

Másnap az idő gyönyörü szép volt. Az ég és a tenger mintegy közös megegyezéssel csillapultak le. A viharnak semmi nyoma nem maradt. A tanár vidor szavakkal üdvözölt felébredésemkor. Bátyám jó kedve valóban irtózatos volt.

„Nos öcsém!“ kiáltott ő, „hogy aludtál?“

Azt lehetett volna vélni, hogy a király-utczai házban vagyunk, hogy nyugodtan ülünk a reggelihez, és hogy szegény Margitommal való egybekelésem e napra van kitűzve.

Ah! ha a vihar tutajunkat kissé keletnek hajtotta, ugy talán Németország alatt, az én kedves szülővárosom Hamburg és azon utcza alatt, azon ház alatt, mely magában foglal mindent, mit e világon szeretek, haladtunk el. Akkor csak negyven mértföldnyire voltam tőle! De negyven mértföld, függőleges irányban, gránitfalon keresztül, ez több mint ezer mértföld a föld szinén!

Mind e fájdalmas gondolatok egy pillanat alatt ébredtek fel agyamban, minekelőtte bátyám kérdésére feleltem volna.

„Hogyan!“ ismétlé bátyám, „nem válaszolsz? Nem mondod még, hogy aludtál?“

„Igen jól,“ feleltem én; „még meg vagyok törve a fáradságtól, de ez el fog mulni.“

„El fog mulni, csekélység az egész.“

„De bátyám ma reggel igen jókedvünek látszik.“

„Boldog vagyok, édes öcsém! Tökéletesen boldog! Megérkeztünk.“

„Utazásunk czélján?“

„Nem, hanem e tengernek, mely végtelennek látszott, tulsó partján. Most ismét száraz földön fogunk utazni, és a földgömb valódi mélyébe fogunk hatolni.“

„Szabad egy kérdést koczkáztatnom?“

„Tessék.“

„Hogy térünk vissza?“

„Vissza! Te már a visszatérésre gondolsz, még minekelőtte utunk czélját elértük volna?“

„Nem; csupán tudni szeretném, hogy mikép fogunk visszatérni.“

„Nagyon egyszerüen. A földgömb központjához érkezvén, vagy találunk más utat, melyen visszatérhetünk a föld szinére, vagy pedig arra térünk vissza, a merre jöttünk. Kötve hiszem, hogy ez ut elzárassék mögöttünk.“

„Ez esetben a tutajt annak idejében ki kell javitani.“

„De hát élelmiszerünk marad-e annyi, hogy e hosszu utra elegendő legyen?“

„Minden bizonynyal. Hans nagyon ügyes fiu és meg vagyok győződve, hogy hajónk tartalmának legnagyobb részét megmentette. Erről egyébiránt rögtön biztos tudomást szerezhetünk.“

Ott hagytuk ama tágas nyilásu barlangot, melyen a szél keresztül járt. Volt még egy reményem, mely azonban egyszersmind aggodalom is volt; lehetetlennek véltem, miszerint azon rémitő erő, mely tutajunkat a parthoz csapta, azt a rajta levő tárgyakkal együtt meg ne semmisitette volna. Csalódtam. A partra érve, ott láttam Hansot és körülötte számos, rendbe rakott tárgyat. Nagybátyám forrón, hálásan szoritotta meg a kalauz kezét. Ez ember, kinek emberfölötti elszántsága valóban példátlan, dolgozott volt, mialatt mi aludtunk és életét koczkáztatva mentette meg a ránk nézve legbecsesebb tárgyakat.

Mindamellett nem mondhatnám, hogy elég érzékeny veszteséget ne szenvedtünk volna; többi közt fegyvereink is hiányoztak, de ezeket könnyen nélkülözhettük. A puskaporkészlet azonban megvolt, miután a viharban kicsi hija, hogy fel nem robbant.

„Ha nincs puskánk, nem vadászunk,“ kiáltott a tanár.

„De hát a műszerek?“

„Itt a sűrűségmérő, a legbecsesebb, melyért a többit mind odaadtam volna! Ezzel kiszámithatom a mélységet és tudni fogom, hogy mikor jutunk a központra. Ha ez birtokunkban nem lenne, megtörténhetnék, hogy túl mennénk a czélon és Ausztráliában bukkannánk fel a földből!“

Bátyám szilaj jó kedvében volt.

„De hát a delejtü?“ kérdém.

„Itt van, e sziklán, és pedig tökéletes jó állapotban, valamint az időmérő és a hévmérők is. Hans valóban megbecsülhetetlen ember!“

Kénytelen voltam megvallani, hogy a műszerek közől nem hiányzik semmi sem. Mi az eszközöket illeti, ezeket is ott láttam a fövényen, ott hevertek a hágcsók, kötelek, csákányok, stb.

Azonban még az élelmiszereket illetőleg nem voltunk tisztában.

„Hát az élelmiszerek?“ mondám.

„Lássuk az élelmi szereket“, válaszolt bátyám.

Az élelmiszereket tartalmazó ládák ott állottak sorban a parton, tökéletes sértetlen állapotban; a tenger legnagyobb részüket megkimélte, és mindent összevéve, kétszersülttel, besózott hussal, fenyőnedvvel és száraz hallal, szóval szokott élelmiszereinkkel még négy hóra voltunk ellátva.

„Négy hóra!“ kiáltott a tanár, „ennyi idő alatt oda és vissza kényelmesen eljutunk és még marad is élelmiszereinkből annyi, hogy belőlök nagy ebédet adhatok, melyre minden Johanneumbeli kollegáimat meghivom!“

Régen hozzászokhattam volna bátyám különös kedélyéhez, és mégis ez ember most is csodálkozást költött bennem.

„Most pedig“, szólt a tanár, „vizkészletünket megujitjuk az esővizből, mely mind e gránitmedenczékben megállott; következőleg nem tarthatunk a szomjuságtól. Mi a tutajt illeti, meg fogom mondani Hansnak, hogy azt javitsa ki a mennyire lehet, habár azt hiszem, hogy többé nem lesz rá szükségünk.“

„Hogyhogy?“ kiálték.

„Az jutott eszembe, öcsém uram, hogy talán nem arra megyünk ki, a merről lementünk.“

Kétkedve tekintettem a tanárra, azon kérdés merült fel bennem, valjon nem őrült-e meg.

„Reggelizzünk“, válaszolt ő.

Követtem bátyámat, ki a tenger felé emelkedő sziklaoromra ment, miután a vadásznak néhány szót mondott. Ott igen jó étvágygyal ettünk száritott hust, kétszersültet és theát; talán soha életemben ebéd nekem ily jól nem esett. Az éhség, a szabad lég, annyi izgalom után végre nyugalom, mindez együtt rendkivüli étvágyat gerjesztett volt bennem.

Reggelizés közben azon kérdést intéztem bátyámhoz, hogy valjon megtudhatnánk-e, hogy jelenleg hol vagyunk.

„Ezt ugy hiszem bajos lesz kiszámitani“, mondám.

„Pontosan kiszámitani bajos“, válaszolt nagybátyám, „miután e háromnapi szélvész alatt nem jegyezhettem meg haladásunk gyorsaságát, sem utunk irányát, de mindamellett hozzávetőleg szerezhetünk némi fogalmat hollétünkről.“

„Az utolsó észleleteket a Geyser szigetén jegyeztük volt fel…“

„Axel szigetén, fiam. Ne utasitsd vissza azon megtiszteltetést, mely szerint a föld belsejében fölfedezett legelső sziget nevedet viseli.“

„Legyen! Mikor az Axelszigethez értünk, tengeren mintegy kétszáz hetven mértföldet haladtunk volt, és több mint hatszáz mértföldnyire voltunk Izlandtól.“

„Jól van. Vegyük tehát e pontot számitásunk alapjául; a négy napig tartó szélvész alatt aligha huszonnégy óra alatt kevesebbet haladtunk nyolczvan mértföldnél.“

„Én is ugy hiszem? E szerint a szélvész tartama alatt háromszáz mértföldet haladtunk.“

„Ugy van s a Lidenbrocktenger partjait egymástól e szerint hatszáz mértföld választja el! Tudod-e Axel, hogy e tenger nagyságára nézve versenyezhet a földközivel?“

„Igen, főleg ha szélességében metszettük át!“

„Mi nagyon könnyen meglehet!“

„És az a legfurcsább,“ vetém utána, „miszerint ha számitásaink nem csalnak, a földközi tenger most fejünk fölött van.“

„Igaz!“

„Igaz, mert Reykjawicktól kilenczszáz mértföldnyire vagyunk!“

„Jó darab, valóban szép utazás; de azt, hogy a földközi tenger, és nem Törökország vagy az atlanti tenger alatt vagyunk, csak ugy állithatjuk biztosan, ha utunk iránya nem változott.“

„Nem változott, a szél állandónak látszott; azt hiszem tehát, hogy e part Margit kikötőjétől délkeletre esik.“

„Erről könnyü lesz meggyőződnünk, csupán a delejtüre kell tekintenünk. Lássuk a delejtüt!“

A tanár azon sziklához sietett, melyre Hans a műszereket rakta volt. Nagybátyám jókedvű, vidor volt; kezeit dörzsölgette, fejét magasra emelte és egészen megifjodott! Szemeim követték és kiváncsian vártam visszajöttét, mert tudni akartam, hogy gyanitásom nem csal-e.

A sziklához érve, bátyám fölemelte a delejtüt, vizirányosan helyezé el, és azután a tüt nézte, mely, miután sokáig ide-oda ingadozott, végre megállott a delejes befolyás alatt.

Nagybátyám reá bámult, azután szemeit dörzsölte, és ismét a türe nézett. Végre csodálkozást eláruló arczát felém forditá.

„Mi az?“ kérdém.

Bátyám intett és a műszerre mutatott. Meglepetve kiáltottam fel. A delejtü azon irányban mutatta az éjszakot, merre mi delet gondoltunk. A tü hegye a part felé fordult, a helyett, hogy a tengerre lett volna irányozva.

Megmozgatám a delejtüt, és sokáig vizsgáltam. Bármely irányba forditottuk is azt, mindig visszatért előbbi váratlan helyzetébe.

E szerint tehát többé semmi kétség, hogy a vihar alatt a szél megfordult, a nélkül, hogy észrevettük volna, és a tutajt visszahajtotta azon partra, melyet bátyám hite szerint messzire hagytunk volt.