XLII.

Midőn szemeimet megnyitottam, a kalauz erős karja fogta körül derekamat; másik keze bátyámat tartotta. Nem voltam veszélyesen megsebesülve, de egész testem meg volt törve. Valamely hegynek lejtőjén feküdtem, alig két lépésnyire a tátongó őrvénytől, melybe a legcsekélyebb mozdulat következtében is belebukhattam volna. Hans megmentette volt életemet, mialatt én a tölcsér lejtőjén hengeregtem.

„Hol vagyunk?“ kérdé bátyám, ki nagyon ingerültnek látszott, midőn észrevette, hogy a föld felszinére jutottunk.

A vadász vállait vonta, annak jeléül, hogy azt nem tudja.

„Izlandban?“ kérdém.

„Nej“, válaszolt Hans.

„Hogyan! Nem?“ szólt a tanár felállva.

Utazásunk számlálhatatlan csodái után, még redkivüli meglepetés várt reánk. Azt hittem volt, hogy örök hóval fedett hegyoromra fogunk jutni, az éjszaki vidékek sivár pusztáinak közepette, a sarki nap halványsugárai alatt, túl a legmagasabb szélességi fokokon, és várakozásainkkal tökéletes ellentétben, bátyám, az izlandi és én a tüzével tagjainkat emésztő nap forró sugárai által megüvegesitett hegynek oldalában hevertünk.

Nem akartam hinni szemeimnek; de a roppant meleg, mely testemet sütötte, nem engedett kétséget. Félmezitelenül jutottunk volt ki a tölcsérből, s a ragyogó nap, melynek jótékonyságát két hónap óta önkényt nélkülöztük, valóban pazarló bőkezüséget tanusitott most irányunkban, vakitó sugarainak özönével, világossággal és meleggel öntve el bennünket.

Mikor szemeim hozzászoktak e fényhez, mely előttünk tökéletesen szokatlanná vált, legelőbb is a képzeletem által elkövetett hibákról győződtem meg. Azt hittem volt, hogy legalább is Spitzbergbe fogunk jutni, és alig voltam képes e meggyőződést megváltoztatni.

A tanár legelőbb szakitotta meg a csendet és szólt:

„E környék csakugyan nem hasonlit Izlandra.“

„Talán Mayen János szigete?“ válaszoltam.

„Arra ép oly kevéssé hasonlit. Ez nem éjszaki vulkán, nincsenek gránitdombjai, sem hófövege.“

„De…“

„Tekints körül, Axel.“

Fejünk fölött, alig ötszáz lépésnyire tőlünk tüzhányó hegy tölcsére volt látható, melyből negyedóránként, nagy dörgéssel, magas lángoszlopok, sziklatöredékek, hamu és láva omlottak. Érzém mint reng a hegy, mely czethalak módjára lélekzett, és roppant kopotyákjából időrőlidőre tüzet és gőzt lövellt. Alattunk a meglehetős meredek lejtőn, tüzhányati anyagok rétegei terültek el, mintegy hét–nyolczszáz lábnyi mélységben; e szerint a tüzhányó hegy magassága nem volt több háromszáz ölnél. A hegy töve zöld fák tömött koszorújából látszott kiemelkedni, melyek között olaj- és fügefákat pillantottam meg, valamint bibor fürtökkel terhelt szőlőtőket.

Kénytelen voltam megvallani, hogy e táj nem látszik éjszaki vidéknek.

E zöldelő sövényen túl a tekintet csakhamar gyönyörü tenger vagy tó tükrével találkozott, mely e bájos vidékből alig néhány mértföldnyi körületü szigetet alakitott. Kelet felé kis kikötő látszott, melyet néhány ház környezett és melyben néhány különös alaku hajó ingadozott a hullámzó kék viztükrön. Távolabb apró szigetek csoportjai tüntek ki a tengerből, oly nagy számmal, hogy valami nagy hangyabolyra hasonlitottak. Nyugot felé távol partok körrajzai tüntek fel a láthatáron; ezeknek némelyikén összhangzatos idomu kék hegylánczok vonultak végig, másfelé pedig, távolabb parton, rendkivül magas hegyorom emelkedett, melynek csúcsa gőzfelleggel volt koronázva. Éjszak felé nagy terjedelmü viztükör csillámlott a nap sugaraiban, melyen itt-ott árboczok csúcsai, vagy dagadó vitorlák voltak láthatók.

E látványnak váratlansága megszázszorozta annak csodás szépségeit.

„Hol vagyunk? Hol vagyunk?“ ismétlém alig hallhatón.

Hans közönyösen hunyta be szemeit, bátyám pedig vizsgálódva nézett szélylyel, de nem értette a dolgot.

„Bármi legyen e hegy neve,“ szólt végre bátyám, „annyi bizonyos, hogy nagyon meleg van rajta; a robbanások sem szünnek és csakugyan nem érdemes tüzhányati kitörés által sértetlenül felhajtatni, ha azután valami szikladarab üti agyon az embert. Menjünk le, és majd megtudjuk, hogy hová jutottunk. Egyébiránt majd éhen-szomjan halok.“

Bátyám csakugyan nem volt szemlélődő természetü ember. Én részemről felejtve a nélkülözéseket és fáradalmakat, itt maradtam volna e helyen talán estig, de igy követni kellett társaimat.

A tüzhányó hegy oldala némely helyütt igen meredek volt; olykor megkeményedett hamuból álló csatornákban csusztattuk alá magunkat, kikerülve a lávapatakokat, melyek tüzes kigyókként vonultak végig a hegyen. Ezalatt folyvást bőbeszédűn társalogtam, mert képzelőtehetségem sokkal telibb volt, semhogy szavakban nem csordult volna túl.

„Ázsiában vagyunk,“ kiálték, „Ázsia partjain, a maláji szigeteken, Oceániában! Áthatottunk a földgömbön, és Európa antipódjaihoz jutottunk.“

„De hát a delejtü?“ kérdé bátyám.

„Hm! A delejtü?“ szóltam zavarba jőve. „A delejtü szerint éjszaknak tartottunk volna.“

„Tehát hazudott?“

„Oh! hazudott?!“

„Hacsak nem ez az éjszaki sark!“

„Az éjszaki sark! Nem; de…“

A dolog magyarázhatlan volt. Nem tudtam mit képzeljek.

Ezalatt mindinkább közeledtünk a zöldelő virányhoz, melyen oly jól esett szemeinket legeltetni. Éhség és szomjuság gyötörtek. De szerencsére két órai járás után, gyönyörü ligetek közé értünk, hol olaj-, gránát-, fügefák és venyigék diszelegtek, melyeknek gyümölcseit sem őr, sem sövény nem védte. Helyzetünkben, kifosztva mindenből, kiéhezve, nem vettük fontolóra a tulajdoni jogot. Mily felséges élvezet volt e zamatos gyümölcsök levét színi, e biborszinü szőlőfürtökbe harapni! Nem nagy távolban, a fűben, fáknak hüvös árnyában, üde vizü forrás csörgedezett, melybe kéjesen mártottuk be arczunkat és kezeinket.

Mialatt ekként mindnyájan a nyugalom gyönyöreit élveztük, két olajfa között gyermek jelent meg.

„Ah!“ kiálték, „itt e boldog vidék egy lakója!“

Valami kis koldus fiunak látszott, rongyos öltözetü, beteges külsejü volt, és tőlünk nagyon megijedt; csakugyan igy félmezitelenül, bozontos szakállainkkal nem épen bizalmat gerjesztő lehetett tekintetünk. És ha csak ez ország lakói mind tolvajok nem voltak, meg kellett tőlünk ijedniök.

Azon pillanatban, midőn a kis ficzkó el akart szaladni, Hans utána futott és sikoltozása és rúgkapálása daczára erővel visszahozta.

Nagybátyám mindenekelőtt megnyugtatni igyekezett a gyermeket s azután németül szólt hozzá:

„Hogy hivják e hegyet, kis barátom?“

A gyermek nem felelt.

„Ugy látszik, hogy nem vagyunk Németországban.“

Ugyanazon kérdést angolul ismétlé.

A gyermek most sem felelt. Kiváncsiságom tetőponjára hágott.

„Néma ez a gyerek?“ kiáltott a tanár, ki kevélykedve nyelvtudományával, francziául ismétlé a kérdést.

A gyermek hallgatott.

„Ugy kiséreljük meg az olasz nyelvet,“ folytatá bátyám s e nyelven szólott:

„Dove noi siamo?“

„Igen! Hol vagyunk?“ ismétlém türelmetlenül.

A gyermek konokul hallgatott.

„Eh! nem tudsz beszélni?“ kiáltott bátyám, ki dühbe kezdett jönni; a gyermek fülét rángatva szólott:

„Come si noma questa isola?“

„Stromboli“, felelt a kis pásztorfiu, kiszökve Hans kezei közől, s az olajfa-ligetben tünve el szemeink elől.

Nem vettük üzőbe; egyébbel voltunk elfoglalva; Stromboli! Mily benyomást gyakorolt képzelőtehetségünkre e váratlan név! Itt voltunk tehát, a földközi tengeren, a mithologiailag emlékezetes aeoli szigetcsoport közepette, a régi Strongylosban, hol Aeolus tartotta zár alatt a szeleket és viharokat. S ama kék hegyek, melyek amott kelet felé emelkedtek, Calábria hegyei voltak! És ama vulkán, mely a déli láthatáron meredt föl a magasba, az Aetna volt, a szilaj Aetna.

„Stromboli! Stromboli!“ ismétlém.

Nagybátyám ugyanazon mozdulatokat tette, és ugyanazon szavakat ismételte, melyeket én. Azt lehetett volna hinni, hogy kardalt énekelünk!

Mily utazás! Mily csodás utazás! Egyik vulkánban leszállottunk, és másikon jöttünk föl, és e másik több mint ezerkétszáz mértföldnyire volt a Sneffelstől, és Izland sivár, a világ véghatárára vetett földétől! Vándorlatunkban, a véletlen által vezérelve, a föld legszebb vidékeire jutottunk! Az örök hó vidékeit az örök virány büvös tájaival cseréltük föl, és ott hagytuk fejünk fölött a fagyos égőv szürkés ködét, és följöttünk Sicilia azur ege alá!

Gyümölcsből és fris vizből álló felséges lakoma után ismét utnak indultunk Stromboli kikötője felé! Nem véltük tanácsosnak elmondani, hogy mi uton érkeztünk e szigetre: e babonás szellemü olaszok aligha nem a pokol által kiköpött démonokat láttak volna bennünk. Azt határoztuk tehát, hogy hajótörést szenvedtünk. Ez ugyan nem oly rendkivüli és dicsőséges, de a már emlitett okoknál fogva biztosabb volt.

Utközben hallám, mint mormog bátyám fogai között:

„De a delejtű! a delejtű, mely éjszakot mutatott! Mikép magyarázzuk meg e tényt?“

„Sohse törjük rajta fejünket,“ szóltam én.

„Ugy ám! Az volna csak szép; Johanneumbeli tanár, ki egy kozmikus tüneményt ne tudna megmagyarázni; hallatlan szégyen volna.“

Bátyám, mialatt félmezitelenül, erszényül szolgáló bőrövét viselve dereka körül és pápaszemét órrára helyezve, ekként szólott, ismét a mineralogia rettentő tanárává lett.

Egy óra multán, miután az olajerdőből kijutottunk, San-Vicenzóba, Stromboli kikötőjébe érkeztünk, hol Hans tizenharmadik heti szolgálatának bérét kérte, melyet nagybátyám forró kézszoritások között adott át neki.

E perczben a kalauz, ha talán nem is osztotta könnyen magyarázható elérzékenyülésünket, mégis oly küljelekkel tolmácsolta érzelmeit, melyek őbenne rendkivülieknek voltak mondhatók.

Ujjhegygyel könnyedén megszoritotta kezeinket, és elmosolyodott.