XXXVII.

Nem vagyok képes leirni azon érzelmeket, melyek Lidenbrock tanár belsejében egymást követve dúltak: meglepetés, hitetlenség, és végre düh. Soha nem láttam embert sodrából ennyire kihozva, és ily ingerültségben. Az átkelés fáradalmainak, a kiállott veszélynek, mind ennek meg kellett volna ujulnia! Hátra mentünk volt, a helyett, hogy haladtunk volna.

De bátyám csakhamar ismét neki bátorodott.

„Ah! a végzet ily játékot üz velem!“ kiáltott; „az elemek esküsznek össze ellenem! A lég, a tüz és a viz egyesitik törekvéseiket, hogy haladásomnak gátot vessenek! Jól van tehát, ki fog tünni, hogy mennyi nyomatékkal bir az én akaratom. Nem engedek, nem hátrálok egy tapodtat sem és meglássuk, ki lesz a győztes: a természet vagy én!“

Ott állott Lidenbrock Otto az orom tetején, haragosan, fenyegetődzve, mint a dühödt Ajax, mintha az isteneket híná csatára. De én szükségesnek véltem közbeszólni és bátyám őrjöngő felindulását zabolázni.

„Hallgasson meg bátyám,“ szóltam szilárd hangon. „E földön minden nagyravágyás számára határ van kitüzve; nem küzdhetünk a lehetetlenség ellen; készülékeink nincsenek oly állapotban, hogy tengeri utra indulhatnánk; ötszáz mértföldnyire nem ily gerendákból összeütött rozzant tutajon, takaróból készült vitorlával, nem ilyen árboczczal indul az ember, főleg a hol ily viharok szoktak dúlni. Nem is kormányozhatunk, a szélvész csak ugy játszik velünk s ennélfogva őrültség lenne e lehetetlen átkelést még egyszer megkisérteni.“

E megczáfolhatatlan okadatolások hosszu sorozatát mintegy tiz perczig sororolhatám elő, a nélkül, hogy félbeszakittatnék; de ezt csak annak köszönhettem, miszerint a tanár nem hallgatott reám, és egész okoskodásomból egy szót sem értett meg.

„A tutajra!“ kiáltott végre.

Ez volt válasza. Hiába kértem, könyörögtem, indulatoskodtam; rémitő makacsságát nem tudtam megingatni.

Hans épen e perczben fejezte be a tutajon szükségessé vált kijavitásokat. Azt lehetett volna hinni, hogy e különös lény mindig előre találta ki bátyám szándokait. Néhány darab sourdarbrandurral toldotta meg a tutajt, visszaadva annak előbbi szilárdságát. Fölötte már ismét vitorla emelkedett, melylyel a szél játszott.

A tanár néhány szót szólt a kalauzhoz, mire ez rögtön a tutajra szállitotta podgyászunkat és mindent előkészitett az indulásra. A lég elég tiszta volt és a szél folyvást éjszak-nyugotról fujt.

Mit tehettem? Ellentállhattam volna-e kettőjöknek? Lehetetlen. Mégis, ha Hans hozzám csatlakozott volna. De ezt nem cselekedte. Ugy látszott, mintha ez izlandi minden egyéni akaratról lemondott és önmegtagadási fogadást tett volna. Semmi befolyással nem birtam ez emberre, ki csak bátyám akaratát ismerte. Haladnom kellett velök.

Már elfoglalni készültem tehát a tutajon szokott helyemet, midőn nagybátyám kezemet megragadva tartóztatott vissza.

„Csak holnap indulunk,“ szólt ő.

Megállottam, mint a ki már semmivel nem gondol.

„Nem szabad elhanyagolnom semmit,“ folytatá bátyám, „és miután a végzet a part e részére vetett ki bennünket, nem fogok innen távozni, minekelőtte a vidéket meg ne vizsgáltam volna.“

E felelet megmagyarázható, ha tekintjük, hogy bár az éjszaki partra jutottunk vissza, de nem épen kiindulásunk pontjára. Margit kikötője inkább nyugot felé lehetett. Ennélfogva természetes volt, hogy bátyám e partokat megvizsgálni kivánta.

„Jerünk tehát!“ mondám.

Hansot foglalatosságai közt hagyva, elindultunk. A sziklafal és a tenger széle között levő tér igen széles volt; egy félórai haladásba került, mig ama sziklákat elérhettük. Lábaink alatt számtalan különböző alaku és nagyságu csigahéjat zuztunk össze, melyekben a legelső korszakok állatai éltek volt. Roppant nagy teknőket, melyeknek átmérője olykor tizenöt lábnál több volt, láttam itt. Ezek a pliocenus korszak óriási glypthodonjának teknői voltak, melyeknek a jelenkori teknősbéka csupán apró másolata. Ezenkivül számtalan töredékkel volt a talaj boritva; éles, lapos, rendes vonalokban elhelyezett parti kavicsok voltak ezek. E körülmények azon meggyőződést költötték bennem, hogy e tért egykor a tenger boritotta. E szélylyelszórt és most száraz sziklákon, a hullámok félreismerhetlen nyomokat hagytak hátra.

Ez némileg megmagyarázhatta, hogy mint létezhet tenger itt negyven mértföldnyire a föld szine alatt. De az én véleményem szerint e viztömeg lassanként a föld mélyebb üregeibe folyt le, és nyilván az Ocean vizéből származott, mely valami hasadékon keresztül csorgott ide. Azt azonban el kellett ismernem, hogy ama repedés most be van tömve, mert különben e barlang, vagy helyesebben e roppant medencze igen rövid idő alatt egészen megtelt volna. Sőt talán e viz a földalatti tüzzel való küzdelmében részben el is párolgott. Innen voltak megmagyarázhatók a fejünk fölött függő fellegek, és a nagy mérvü delejesség, mely viharokat költött a földgömb belsejében. A látott tüneményeket ez elmélet elég világosan megmagyarázni látszott; bármily rendkivüliek legyenek is a természet csodái, physikai szabályok által mégis mindig megmagyarázhatók.

Most tehát a viz által alakitott televénytalajon haladtunk, melyet, mint e korszaknak a földön oly nagy mennyiségben található minden rétegeit, a viz alakitott volt. A tanár figyelmesen vizsgálta a sziklák közeit. Ha nyilás létezett valahol, szükséges volt, miszerint annak mélysége megméressék. Habár meg voltam győződve, hogy tökéletesen szűz talajon járok, mégis ugy rémlett olykor, mintha egynémely szikla a Margit kikötője környékén levőkre hasonlitana. A hasonlatosság olykor meglepő volt. A sziklákról száz meg száz patak és forrás hullott alá. Ugy tetszett, mintha ugyanazon sourdarbrandurokat látnám, valamint hű Hans-bachunkat, és a barlangot, melyben egészségemet visszanyertem; néhány lépéssel távolabb a sziklafal alakja, egy-egy patak megjelenése, vagy valamely különös alaku orom ismét kételyt költöttek bennem.

A tanár osztotta határozatlanságomat; nem tudta elhatározni, hogy ez egyhangu vidéket látta-e már valaha, ezt néhány szavából sejtettem.

„Világos,“ mondám, „hogy nem épen kiindulásunk pontján kötöttünk ki; de ha a parton haladunk, kétségkivül megközelitjük Margit kikötőjét.“

„Ez esetben,“ válaszolt bátyám, „fölösleges, hogy e vidéket közelebbről vizsgáljuk, és legjobb, ha visszatérünk a tutajra. De valjon nem csalódol-e Axel?“

„Bajos itt biztosan itélni, mert e sziklák mind nagyon hasonlitanak egymásra. Mégis ugy vélem, mintha felismerném azon előfokot, melynek tövében Hans tutajunkat készitette. Ugy hiszem, hogy közel vagyunk kis kikötőnkhez, ha ugyan nem épen ez az,“ szóltam egy kis öblöt vizsgálva, melyet felismerni véltem.

„Nem lehet. Legalább saját nyomainkkal kellene találkoznunk, és én nem látok semmit.“

„De látok én!“ kiáltottam egy a fövényen ragyogó tárgyra rohanva.

„Mi az?“

„Ime!“ válaszoltam, bátyámnak a földről felkapott tőrt mutatva.

„Hogyan!“ szólt a tanár, „te e fegyvert magaddal vitted volt hazulról?“

„Én nem, de valószinüleg ön!“

„Tudtommal nem; e tárgy soha nem volt enyém.“

„Valamint enyém sem.“

„Ez csakugyan különös.“

„Dehogy különös, sőt igen természetes; az izlandiak gyakran tartanak efféle fegyvert, és Hans, mert semmi kétség hogy övé e tőr, itt vesztette el…“

„Hans!“ kiáltott bátyám fejét rázva.

Azután ismét a kérdéses fegyvert vizsgálta.

„Axel,“ szólt a tanár komoly hangon, „e tőr tizenhatodik századbeli fegyver, valódi gyilok, milyet akkoriban a nemesek viseltek övükben és melylyel a kegyelemdöfést szokták megadni; e fegyver spanyol eredetü; se nem tied, se nem enyém, se nem a vadászé!“

„Bátyám azt állitja…“

„Nézd, pengéje nem sebeket ütve csorbult ki ennyire; vastag rozsda fedi azt, mely se nem egynapos, se nem egyéves, se nem egyszázados!“

A tanár szokása szerint lelkesedésbe jött és képzelőtehetsége által elragadtatni engedte magát.

„Axel,“ szólt bátyám, „nagy felfedezés nyomán vagyunk. E tőr itt hever a homokon száz, kétszáz, háromszáz év óta, és e földalatti tenger szikláin csorbult ki!“

„De e tőr nem magában jött ide!“ kiáltottam; „és nem magától görbült el igy! Előttünk már járt itt valaki!…“

„Igen, egy ember.“

„És ez ember?“

„Ez ember nevét e tőrrel véste a sziklára. Ez ember még egyszer jelezni akarta kezével a központ utját. Keressünk, nézzünk szét!“

Lázas érdekkel jártuk össze a sziklákat, megvizsgálva a legcsekélyebb hasadékokat, melyek alaguttá tágulhattak volna ki.

Végre oly helyre jutottunk, hol a part igen keskenynyé vált. A tenger csaknem a boltozatot viselő sziklafal tövét mosta, legfeljebb is egy ölnyi szélességü tért hagyva. A sziklának két kidomborodása között setét alagut bejárása volt észrevehető.

Ott gránitlapon két félig eltörölt rejtélyes betü tünt fel előttünk, a bátor és phantastikus utazó nevének kezdőbetüi:

„A. S.!“ kiáltott nagybátyám. „Arne Saknussemm! Mindig Arne Saknussemm!“