XXXV.

Péntek, aug. 21. – Másnap a nagyszerü geyser eltünt szem elől. A szél valamivel erősebb, és gyorsan távoztat el bennünket Axel szigetétől. A zúgás lassanként megszünt.

Az idő, szabad legyen ekként kifejeznem magamat, rövid időn változni fog. A légkör gőzökkel telik meg, melyek magukba zárják a sós viz kigőzölgése által keletkezett elektricitást; a fellegek mindinkákb mélyebbre ereszkednek, és olajszin árnyalatot öltenek; az elektrikus sugarak alig képesek áthatolni e sűrű függönyön, mely leereszkedik a szinpadra, hol csakhamar a viharok drámája fog eljátszatni.

Kedélyem különösen nyomott volt, mint a földön minden élő lényé szokott lenni nagy viharok közeledtekor. A dél felé tornyosuló kerekded fellegek aggasztó tekintetüek; ama „kérlelhetetlen“ kifejezéssel birnak, melyet gyakran tapasztaltam szélvész közeledtekor. A lég nehéz, a tenger csendes.

A távoli felhők nagy gyapotcsomagokra hasonlitottak, melyek festői rendetlenségben vannak összehalmozva; lassanként feldagadnak és több kisebb felhő egy roppant nagygyá olvad össze; oly nehezek, hogy nem képesek a látkörtől elválni; de most erősebb szél kezd fujni, s a felhők lassanként felvonulnak, setétebbé válnak és csakhamar az egész látkört elboritják, rémes látványt képezve; olykor egyes, még világos gőzréteg tünik fel e szürkés függönyön, de csakhamar ez is eltünik a setét tömegben.

A légkör nyilván elektricitással van tele; testemet is betölté az és hajam égnek mered, mint az elektrikus gépezet érintésekor. Ugy vélem, hogy ha társaim most érintenének, erős rázkodást tapasztalnának.

Reggeli tiz órakor a vihar jelenségei még határozottabbakká váltak; azt lehetett volna hinni, miszerint a szél megpihen, hogy azután annál nagyobb erővel dúlhasson; a felhő roppant tömlőhez hasonlitott, melyben a szélvészek gyülnek.

Még nem akartam hinni a fenyegető előjeleknek és még sem állhattam ellent, hogy ne szóljak:

„Az időjárás kedvezőtlen fordulatot vesz.“

A tanár nem felelt. Azon körülmény, hogy a tenger végtelenül terült el szemei előtt, irtózatos roszkedvüvé tette. Szavaimra csak vállait vonva felelt.

„Vihar támad,“ mondám kezemet a láthatár felé nyujtva; „e fellegek leereszkednek a tengerre, mintha összezuzni akarnák azt!“

Csend uralkodott. A szél elhallgatott. A természet hullára hasonlitott és többé nem lélegzett. Az árboczon, melynek csúcsán már a Szent-Elm tüzét láttam, nagy redőkben hull alá a vitorla. A tutaj mozdulatlanul áll a sima, hullámot nem vető tenger közepette.

De ha már nem haladunk, minek tartogatjuk e vitorlát, mely a vihar első rohamára vesztünket okozhatja?

„Vágjuk le az árboczot,“ mondám én; „ez tanácsosnak látszik.“

„Nem, ördög és pokol!“ kiáltott nagybátyám. „Százszor nem! Hadd ragadjon meg bennünket a szél, hadd hordjon el a vihar! Csak megláthassam végre valamely part szikláit, bárha tutajunk ezer darabra törne is rajtuk!“

Alig mondta ki bátyám e szavakat, midőn a déli láthatár tekintete egyszerre megváltozott; a megtolult gőz egyszerre vizzé változott, s a lég, mely az ekként támadt, ürt betölteni sietett, szélvészt képezett. A lég a barlang legtávolabb részeiből rohant elő. A setétség mindinkább növekedett. Már alig voltam képes néhány tökéletlen jegyzetet irni naplómba.

A tutaj felemelkedik és olykor nagyokat szökik. Nagybátyám a rázkodás következtében a tutaj deszkáira vettetett. Én térdeimen hozzácsusztam. Bátyám erősen fogódzott egy kötél végébe, és gyönyörüséggel látszott szemlélni a duló elemek által nyujtott látványt.

Hans nem moczczant. Hosszú hajzata, melyet a szélvész kuszált, és változatlanul rideg arczára borzalt, különös kifejezést kölcsönöz vonásainak, mert minden szálon egy-egy apró láng égett. Arcza valóban ijesztő volt és valamely vizözönelőtti emberének lehetett volna azt hinni, ki az ichthyosaurus és megatheriumnak kortársa volt.

Az árbocz ellentállott. A vitorla megdagadt mint valamely hólyag és csakhogy ki nem csattant. A tutaj kiszámithatatlan gyorsasággal halad, de mégsem oly gyorsan, mint ama vizcseppek, melyek alatta helyüket változtatják, és melyekből a gyorsaság szabályos, egyenes vonalakat alakit.

„A vitorlát, a vitorlát!“ szóltam jelekkel mutatva, hogy bocsássuk le.

„Nem!“ válaszolt bátyám.

„Nej!“ mondá Hans csendesen rázva fejét.

Az eső orditó zuhatagot képezett, mely elfedte szemeink elől ama láthatárt, melynek irányában őrültekként rohantunk. De még minekelőtte az eső hozzánk érkezett volna, a felhő meghasadt, a tenger felforrott és a felsőbb rétegekben véghezmenő vegyészeti tünemény által előidézett elektricitás hatalmas szerepet kezd játszani. Irtózatos dörgés hallatszik s a boltozat lángba borul; számtalan villámsugár vegyül össze és metszi egymást, rettentő dörgés között; a gőztömeg mintha megtüzesednék; az eszközeink vagy fegyvereink vasára hulló jégdarabok szintén fényt lövellnek; a magasra emelkedő hullámok mindannyian tüzhányó hegyeknek látszanak, melyek alatt benső tüz lobog, és melyek csúcsán lángcsokrok jelennek meg.

Szemeim kápráznak a vakitó fénytől, és a dörgés irtózatos zaja csaknem megsiketit; az árboczba fogódzóm, melyet nádként hajtogat a dühös orkán.

(Itt utijegyzeteim nagyon tökéletlenekké válnak. Csupán néhány futólagos és ugyszólván gépiesen leirt észrevételt találtam naplómban. De rövidségük, sőt homályosságuk is tökéletesen vázolja az izgatottságot és felindulást, mely rajtam erőt vett, és inkább mint emlékezetem adhat számot arról, mit ama helyzetben éreztem.)

Vasárnap aug. 23. – Hol vagyunk? Leirhatatlan sebességgel hajtatunk tova. Az éj borzasztó volt. A vihar nem csillapult. Folytonos zaj közepette, folytonos dörgés közt élünk. Füleinkbe vér szivárog. Egy szót nem válthatunk.

A villámok nem szünnek. Egynémelyik, miután ide-oda czikázva villant lefelé, hirtelen megfordul és irányt változtatva a gránitboltozatba csap. Ha e bolt leszakadna! Más villámok két ágra szakadnak, ismét mások tüzgömb alakját öltik és mint a bomba robbannak szét. Ez azonban nem növeli az általános dörgést; a zaj ereje tulhaladta azon határt, melyen innen az emberi fül képes a zaj erejének fokát megitélni, és habár a világ minden puskapora itt robbanna fel, „ennél többet hallani képesek nem volnánk.“

A felhők közől folyvást ömlik a fény; az elektrikus anyag szüntelenül válik el parányaitól; a lég és a gázok rettentő forradalmon mennek át; számtalan vizoszlop szökell a magasba és tajtékozva hull vissza.

Merre visz utunk?… Nagybátyám a tutaj végén kiterülve fekszik.

A melegség nőttön nő. A hévmérőre tekintek, mely… (a fokok száma ki van törülve.)

Hétfő aug. 24. – Ennek soha nem lesz vége! E sürü légkör állapota, miután e változáson ment keresztül, talán mindig ez állapotban fog maradni.

A fáradság megtört bennünket. Hans nyugodt, mint rendesen. A tutaj folyvást délkeletnek tart. Mióta Axel szigetét elhagytuk, kétszáz mértföldet haladtunk dél felé.

Az orkán dühe megkétszereződött; a tutajon levő tárgyakat tartani kell, hogy a vizbe ne hulljanak. Magunk is árboczba, kötelekbe fogódzunk. A hullámok fejünk fölött rohannak el.

Három nap óta lehetetlen egy szót váltanunk. Szánk megnyilik, ajkaink mozognak, de hangot nem veszünk észre. Még ha egymás fülébe kiáltunk sem hallunk semmit.

Bátyám hozzám közeledett. Néhány szót szólott. Ugy rémlik, ezt mondta: „elvesztünk.“ De nem tudom bizonyosan.

Lehetetlen lévén szólni, e szavakat irtam és mutatám neki: „huzzuk be a vitorlát.“

Bátyám intett, hogy beleegyezik.

De még rá sem ért, hogy fejét, melyet igenlőleg meghajtott volt, felemelje, midőn a tutaj fölött tüzes karika jelent meg. Az árbocz és a vitorla egy pillanat alatt tüntek el; láttam, mint emelkednek föl szédítő magasba, mint valamely pterodactylus, ez őskori phantastikus madár.

Rémület fagylalta vérünket; a tüzgolyó, mely félig fehér, félig azurszinü, és egy tiz hüvelyknyi bomba nagyságával birt, lassan lengedez ide-oda, mialatt a szélvésztől ostorozva meglepő sebességgel forog saját tengelye körül. Most hozzánk közelit, már a tutajon van, az élelmiszereket tartalmazó zsákra szökken, erről legurul, megugrik, a puskaporos ládát érinti. Iszonyat! Légbe repülünk! De nem. A ragyogó gömb tovább szökken; most Hanshoz közeledik, ki mereven rátekint; majd bátyámhoz, ki térdre bukik, hogy azt elkerülhesse; és végre hozzám, ki sápadozom és reszketek iszonyu ragyogásának és melegének hatása alatt; lábam mellett kezd forogni; fel akarom emelni lábamat, de erre képes nem vagyok.

Salétromos gázszag tölti be a levegőt és az ember gégéjébe, tüdejébe hatol. Majd megfulunk.

De miért nem tudom felemelni lábamat? Mintha oda volna szegezve a tutajhoz! Ez elektrikus tüzgömb tutajunkra szökkenvén, minden rajta lévő vasat megdelejesitett; a műszerek, az eszközök, a fegyverek egymásnak szöknek és csörömpölve surlódnak össze; a csizmámban lévő szegek erősen a tutaj gerendáit összefoglaló vaskapocshoz tapadtak; ezért nem tudom felemelni lábamat!

Végre, minden erőmet megfeszitve, visszarántom lábamat, épen azon pillanatban, midőn a forgó tüzgömb megragadta volna és engem is magával rántott volna, ha…

Ah! Mily iszonyu fény! A tűzgömb szétpattan! Lángok özönébe merülünk!

Azután kialszik a tüz. Még ráértem, hogy bátyámat a tutajon elterülve lássam. Hans folyvást a kormányt fogja és a testét átható delejességnek befolyása alatt tüzet szórni látszik mindenfelé!

Hová jutunk? Hová jutunk?

– – – – – – – –

Kedd, aug. 21. – Hosszas ájulásból ébredek; a vihar folyvást tart; a villámok kigyók seregeként rohannak végig az egész látkörön.

Még mindig tengeren vagyunk? Igen, és mérhetetlen sebességgel hajtatunk tova. Elhaladtunk Angolország, a Manche csatorna, Francziaország, talán egész Európa alatt!

– – – – – – – –

Ismét ujnemü zaj hallatszik! Nyilván a tenger törik meg sziklákon!… De ez esetben…