XXVIII.

Mikor eszmélni kezdettem, arczom könyekkel volt elárasztva. Nem tudnám megmondani, hogy meddig tartott ájulásom. Többé nem tarthattam számon az időt. Soha még az enyémhez hasonló magány nem létezett, soha ily elhagyatottság.

Bukásom után sok vérem elfolyt. Véremmel voltam elázva. Mennyire sajnáltam, hogy meg nem haltam, hogy a halál még előttem állott! Többé nem akartam gondolkodni. Mintegy kizárni lelkemből igyekeztem az eszméket, és a fájdalom által végkép kimeritve, az alagut túlsó falához csúsztam.

Már éreztem az ájulást, mely ismét erőt kezdett venni rajtam, és vele közeledett a tökéletes megsemmisülés is, midőn erős zörej érkezett füleimhez. Távoli hosszas égzengésre hasonlitott, s a mély hanghullámok lassanként vesztek el az üreg mélyében.

Honnan származhatott e zaj? Kétségkivül valamely tüneményből, mely a föld belsejében ment véghez. Talán gáz robbant fel, vagy a földgömb valamely hatalmas sziklaboltja dőlt be.

Figyelve hallgattam.

Tudni akartam, hogy e zaj ismétlődni fog-e. Egy negyedóra telt el. Tökéletes csend uralkodott az alagutban. Többé szivem dobogását sem hallottam.

Egyszerre ugy rémlett, mintha fülemet, mely véletlenül a falhoz volt támasztva, határozatlan, felfoghatatlan, távoli szavak ütnék meg. Összerezzentem.

„Hallucinatio!“ gondolám.

De nem, mert a mint figyelmesebben oda hallgattam, csakugyan mormogó hangokat hallék. Azonban kimerültségem, gyengeségem nem engedték, hogy megértsem mit mondanak. Pedig csakugyan beszéltek. Semmi kétség.

Egy pillanatig attól tartottam, hogy a szavak, melyeket hallék, saját, a viszhang által visszahozott szavaim. Talán tudtom nélkül kiáltottam volt? Erősen összecsuktam ajkaimat s fülemet ismét a falhoz fektetém.

Igen, ugy van, beszélnek! beszélnek!

A fal hosszában néhány lépést haladván, még tisztábban hallottam. Sikerült bizonytalan, különös, megérthetetlen szavakat felfognom. Ugy érkeztek hozzám, mintha lassan, ugyszólván suttogva, ejtettek volna ki. E szó „förlorad“ többször ismételtetett, és pedig fájdalom kifejezésén.

Mit jelenthetett az? ki mondta ki? Nyilván nagybátyám vagy Hans. De ha én hallottam az ő szavaikat, ők is hallhatták enyémet.

„Ide!“ kiáltám teljes erővel, „ide!“

Hallgatództam, figyelve, hogy nem hallok-e valami feleletfélét, egy felkiáltást vagy sohajt. De nem hallatszott semmi. Néhány percz mult el igy. Lelkemben eszméknek egész világa nyilt meg. Majd azt hittem, hogy meggyengült hangom nem juthatott el társaim füléig.

„Csak az ő szavukat hallhatom,“ ismétlém. „Ki más járhatna itt, harmincz mértföldnyire a föld alatt!“

Ismét hallgatództam. Fülemet a falon ide-oda jártatva, azon mathematikai pontra akadtam, melyen a hangok legerősebben hangzottak. Ismét hallám e szót „förlorand“ s utána ama mennydörgés formát, mi az imént elzsibbadásomból felébresztett volt.

„Nem,“ mondám magamban, „nem. E hangok nem e sziklatömegen keresztül jutnak hozzám. E fal gránitból van és a legerősebb dörgést sem bocsátaná át! E zaj magán a folyosón át érkezik hozzám! Valamely akusztikai sajátság következménye lehet!“

Ismét hallgatództam és most, igen! most tisztán hallám saját nevemet, a mint az üregben visszhangzott.

Bátyám ejtette ki nevemet! Ő a kalauzzal beszélt, s e szó „förlorad“ dán szó!

Ekkor minden világos volt előttem. Hogy ők is megérthessék szavaimat, közvetlenül e fal hosszában kell beszélni, mely a hangnak vezetőül szolgál, mint a sodrony az elektriczitásnak.

De nem volt vesztegetni való időm. Ha társaim néhány lépéssel tovább mennek, az akusztikai tünemény hatása megszünik. A falhoz közeledtem tehát és a következő szavakat a lehető legtisztábban ejtettem ki.

„Lidenbrock bátyám!“

Roppant aggodalom között vártam. A hang nem bir rendkivüli gyorsasággal. A légréteg sürüsége sem növeli sebességét, csupán erejét. Néhány másodpercz, rám nézve századok, mult el, mig végre e szavak érkeztek fülemhez:

„Axel, Axel! te szólasz?“

– – – – – – – –

„Igen! igen!“ válaszoltam én.

– – – – – – – –

„Szegény gyermekem, hová lettél?“

– – – – – – – –

„Eltévedtem, a legmélyebb sötétség környez!“

– – – – – – – –

„Hát a lámpád?“

– – – – – – – –

„Kialudt.“

– – – – – – – –

„Hát a patak?“

– – – – – – – –

„Eltünt.“

– – – – – – – –

„Axel, szegény Axelem, ne csüggedj!“

– – – – – – – –

„Várjon kissé, ki vagyok merülve; többé nem vagyok képes felelni. De szóljon hozzám!“

– – – – – – – –

„Bátorság,“ válaszolt bátyám; „ne szólj most, hallgass reám. Kerestünk, hol fölfelé, hol lefelé menve a folyosóban, de lehetetlen volt rád akadnunk. Megsirattalak, szegény fiam! Végre azt hivém, hogy még mindig a Hans-bach mentén vagy; puskáinkat elsütve mentünk ismét lefelé. Hogy pedig most egymás hangját hallhatjuk, ez tisztán az akusztika hatása; egymás kezét nem érinthetjük! de azért ne ess kétségbe, fiam, már az is ér valamit, hogy egymással szólhatunk!“

– – – – – – – –

Ez idő alatt gondolkodtam volt. Reménysugár, bár még igen határozatlan, kezdett lelkemben derengeni. Egy kérdés érdekelt mindenek fölött. Ajkamat a falhoz értetve, szóltam tehát:

„Nagybátyám!“

– – – – – – – –

„Fiam?“ válaszolt ő néhány pillanat mulva.

– – – – – – – –

„Mindenekelőtt azt kellene tudnunk, hogy mennyire vagyunk egymástól.“

– – – – – – – –

„Ez könnyü.“

– – – – – – – –

„Megvan az időmérő?“

– – – – – – – –

„Meg.“

– – – – – – – –

„Jegyezze meg tehát pontosan a pillanatot, melyben szólni fog hozzám. Én ismételni fogom amit mondott, és jegyezze meg azután azon pillanatot is, melyben feleletem oda érkezik.“

– – – – – – – –

„Helyesen, az én kérdésem és a te feleleted közt levő idő fele ki fogja mutatni, hogy hangom mennyi idő alatt érkezik hozzád.“

– – – – – – – –

„Ugy van bátyám.“

– – – – – – – –

„Készen vagy?“

– – – – – – – –

„Igen.“

– – – – – – – –

„Ügyelj tehát, nevedet fogom kimondani.“

– – – – – – – –

Fülemet a falhoz szoritottam s amint e szó Axel hozzám érkezett, rögtön válaszoltam: „Axel“, és azután vártam.

– – – – – – – –

„Negyven másodpercz,“ szólt ekkor bátyám, „negyven másodpercz mult el a két szó között; a hang tehát husz percz alatt érkezik hozzám. Ezer husz lábat számitva másodperczenként, ez összesen huszezer négyszáz lábat, vagyis másfél és egy nyolczad mértföldet tesz.“

– – – – – – – –

„Másfél mértföld!“ mormogám.

– – – – – – – –

„Nem mérhetlen távolság!“

– – – – – – – –

„De fel menjek-e vagy le?“

– – – – – – – –

„Le, és pedig a következőknél fogva: mi roppant üregbe érkeztünk, melybe számos alagut torkol. Az, melyben jelenleg tartózkodol, szintén csak ide vezethet, mert ugy látszik, hogy mind e hasadások, a földgömb e repedései, azon roppant barlangból sugárzanak ki, melyben mi vagyunk most. Ne csüggedj és folytasd utadat. Járj s ha járni nem tudsz, vonszold magad, ha szükség, csusztassad alá magadat a meredek lejtőkön s utad végén tárt karjaink fognak fel. Utra fiam és előre.“

– – – – – – – –

E szavak visszaadták bátorságomat.

„Isten önnel bátyám!“ kiáltám, „indulok. Többé nem fogunk egymással beszélhetni, mihelyt innen távozom. Azért isten önnel!“

– – – – – – – –

„Viszontlátásra Axel, viszontlátásra!“

– – – – – – – –

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket hallottam. E meglepő társalgás, mely a földtömegen keresztül folytattatott, e reménytelt szavakkal fejeződött be! Hálaimát bocsátottam istenhez, mert ő a sötétség országában azon pontra, talán az egyetlenre, vezetett, melyről az én hangom és társaimé közlekedhettek.

Ez akusztikai tünemény, bár igen meglepő, a természettan törvényei által mégis könnyen megmagyarázható, a folyosó alakjából és a szikla hangvezető voltából származott; számos példa létezik arra, miszerint a hang igen távol pontokon meghallatszik, mig a közbeeső helyeken nem. Emlékezem, hogy e tünemény sok helyütt tapasztaltatik, többek között Londonban, Szent-Pál temploma belső fólyosójában s főleg ama különös szicziliai barlangokban, ama kőüregekben Syrakus táján, melyeknek legnevezetesbike e név alatt „Dyonisius füle“ ismeretes.

Mindez emlékek fölébredtek bensőmben és beláttam, hogy miután bátyám hangja hozzám érkezett, közöttünk nem létezhetett semmi akadály. A hang utját követve, okvetetlenül hozzája kellett jutnom, ha erőm addig el nem hágy.

Fölkeltem tehát és megindultam. Inkább vonszoltam magam, semmint jártam. A lejtő elég meredek volt; csúsztattam tehát magamat.

Lecsúszásom sebessége csakhamar aggasztó mérvben növekedett és fenyegetőleg kezdett bukáshoz hasonlitani. Többé nem voltam képes megállani.

Most elveszett lábaim alól a föld. Éreztem, hogy függőleges folyosónak, valóságos kutnak szakgatott, egyenetlen oldalfalán hengeredem alá. Majd hegyes sziklába ütődött fejem, mire eszméletem elveszett.