XXXII.

Augusztus 13-kán korán reggel ébredtünk fel. Az ujnemü közlekedési eszköz felavatása e napra volt kitüzve.

Két összekötött rudból készült árbocz, szintén rudból készült vitorlafa, takaróinkból összetoldott vitorla képezték a tutaj hajtóeszközeit. Kötelünk volt elég s a jármű általában elég szilárd volt.

Hat órakor a tanár jelt adott az indulásra. Az élelmiszerek, a podgyász, a műszerek, a fegyverek és jelentékeny mennyiségü édes viz helyeztettek el a járműben.

Hans kormányt is készitett volt, melynek segélyével ez uszó készüléket irányozhatta. Ő a kormányrúd mellé ült, mig én eloldottam a kötelet, mely még a parthoz kötötte tutajunkat, mire gyorsan eltávoztunk attól.

Minekelőtte a kis kikötőt otthagytuk volna, bátyám, ki geographiai elnevezéseknek, ugy látszék, nagy fontosságot tulajdonitott, e kikötőnek is nevet akart adni, és pedig, többi közt, az enyémre akarta azt keresztelni.

„Én más nevet ajánlok, bátyám.“

„Melyet?“

„Margit nevét. Margit kikötője; e név igen jól fog illeni a földképre.“

„Legyen tehát Margit kikötője.“

Ekként csatolódott jegyesem neve és emléke kalandos vállalatunkhoz.

A szél éjszakkeletről fujt; egyenesen a szél irányában tartva, rendkivül sebesen hajtatánk. A légkörnek igen sűrű rétegei nagy erővel birtak és ugy hatottak a vitorlára, mint valamely erős szellentyü.

Egy óra multán nagybátyám már számot tudott adni haladásunk sebességéről.

„Ha folyvást igy haladunk“, mondá ő, „ugy huszonnégy óra alatt legalább is harmincz mértföldet teszünk meg és csakhamar a tulsó partra érünk.“

Nem válaszoltam s a tutaj elején foglaltam helyet. Az éjszaki part már-már eltünt a láthatárról; a partnak két karja mindinkább szélylyeltárult, mintha távoztunkat könnyiteni akarná. Szemeim előtt roppant tenger terült el; nagy fellegek sebesen lebbentek el fölötte, rávetve szürkés árnyaikat, melyek e homályos vizre nehezedni látszottak. Az elektrikai világosság ezüstös sugarai, melyek itt-ott egyes vizcseppekben tükröződtek, fényes pontokkal boritották jármüvünk oldalait. Csakhamar végkép elveszett szemeink elől a part, melynek nyomai tökéletesen eltüntek, és ha tutajunk nem vont volna maga után a vizben mulékony barázdát, azt hittem volna, hogy tökéletesen mozdulatlan.

Déltájban roppant terjedelmü tengeri növények lettek láthatókká a viz szinén. Ismertem e növények tenyészeti erejét; olykor tizenkétezer lábnyi mélységben gyökereznek, négyszáz légkörnyi nyomás alatt keletkeznek és gyakran oly jelentékeny zátonyokká alakulnak, miszerint a hajók haladását akadályoztathatják.

Tutajunk három–négyezer láb hosszu fucusok mellett siklott el, melyek roppant, a látkörön túl terjedő kigyókra hasonlitottak; tekintetemmel követtem e végnélküli szalagokat, minduntalan azt hivén, hogy már végüket érem, és órákon át hiába vártam ezt.

Mely természeti erő teremhetett ily növényeket, és milyen lehetett a föld tekintete, alakulásának első századaiban, midőn a meleg és a nedvesség befolyása alatt egyedül csak a növényország fejlődhetett ki felszinén!

Az est elérkezett, és mint ezt már a mult éjjel is tapasztaltam volt, a világosság semmit sem csökkent. Folytonos tünemény volt az, melynek állandóságára bizton számithattunk.

Vacsora után az árbocz tövében feküdtem le és csakhamar álomba merültem.

Hans, ki mozdulatlanul ült a kormányon, haladni engedte a tutajt, mely egyébiránt hátsó szél által hajtatván, még irányozást sem igényelt.

Mióta Margit kikötőjéből eltávoztunk, Lidenbrock tanár engem bizott volt meg a hajózási napló vezetésével, melybe feljegyzendők voltak a legcsekélyebb észleletek, valamint az érdekes tünemények, a szél iránya, haladásunk gyorsasága, az ut hossza, szóval: e rendkivüli hajózás minden eseményei.

Itt közlöm tehát e mindennapi jegyzeteket, melyeket ugyszólván az események diktáltak tollamba; bennök átkelésünk a leghivebben vázoltatik.

Péntek, aug. 14. – Folyvást éjszak-nyugoti szél. A tutaj gyorsan és egyenes vonalban halad. A part harmincz mértföldnyire maradt el tőlünk. A látkörön semmi sem tünik fel. A világosság változatlanul tartja fenn magát. Az idő szép, vagyis a fellegek nagyon magasan vannak, nem igen sűrűek és fehér légkörben vannak mintegy fürösztve, megolvadt ezüstre hasonlitván.

Hévmérő: 32 fok 0 felett Cels.

Délben Hans horgot kötött egy fonal végére, a horogra darabka hust tűzött és azt a tengerbe vetette. Két órája, hogy a horgot kivetette és nem fogott semmit. E tenger tehát lakatlan? Nem. A fonal megrándult. Hans kihuzza a fonalat a vizből és vele együtt erősen ficzkándozó hal kerül szemeink elé.

„Hal!“ kiáltott nagybátyám.

„Tokhal“ kiáltottam én, „kisded tokhal.“

A tanár figyelmesen vizsgálta az állatot és nem osztá nézetemet. E halnak lapos, kerekded feje volt; testének hátulsó része csontos pikkelyekkel volt boritva; szájában nem volt fog, és mellén eléggé kifejlett úszószárnyak voltak láthatók, farkkal nem birt. Ez állat minden esetre azon osztályba tartozik, melyhez a természettudósok a tokhalat számitják, de sok tekintetben lényegesen különbözik attól.

Bátyám nem csalódott és elég rövid vizsga után szólott:

„E hal századok óta kihalt családhoz tartozik, melynek nyomai csak kövesedésekben találhatók a devoni földrétegben.“

„Hogyan!“ szóltam, „mi ez ős tengerek egy élő lakójának birtokába jutottunk volna?“

„Igen,“ válaszolt a tanár, vizsgálódásait folytatva, „láthatod, hogy ez őskori halaknak semmi azonosságuk a jelenkori fajokkal. Ily állatot élve birni oly szerencse, minőről más természettudósok álmodni sem mernek.“

„De mely családhoz tartozik?“

„A ganoidok rendéhez, a cephalaspidok családjához, és a…“

„Nos?“

„A pterychtisek fajához; meg mernék erre esküdni; ezen azonban rendkivüli sajátságot veszek észre, mely, mint mondják, a földalatti vizekben élő halaknál szokott előfordulni.“

„Mi az?“

„Vak!“

„Vak?“

„Nem csupán vak, de egyáltalában nem bir a látás szervével.“

Csakugyan ugy volt, mint bátyám mondta. De ez talán rendkivüli eset volt. A horogra tehát ismét csalétek tétetett, mire ismét a vizbe vetettük azt. E tengerben ugy látszik temérdek hal lakik, mert két óra alatt számos pterychtist fogtunk, valamint egy szintén kihalt családhoz, a dipteritákhoz, tartozó halakat is, melyeknek faját bátyám azonban fel nem ismerhette. Mindnyájuknál hiányzott a látás műszere. E váratlan halászat megszaporitotta élelmiszereinket.

Az tehát bizonyosnak látszik, hogy e tenger csak őskori fajokat tartalmaz, melyek között a halak ugy, mint a kétéltüek is, annyival tökéletesebbek, minél régibb teremtetésük.

Talán találkozunk valamelyikével ama gyikfajoknak, melyeknek alakját a tudomány képes volt kiegésziteni egy csonttöredék nyomán.

Szememhez illesztettem a látcsövet és körültekintettem e tengeren, mely azonban puszta volt. Valószinüleg még igen közel vagyunk a partokhoz.

Felnéztem a levegőbe. Miért is ne csapkodhatnák szárnyaikkal e nehéz légrétegeket ama madarak, melyeknek alakját a halhatatlan Cuvier irta le? A halak élelmiszerül szolgálhatnának neki. Szélylyelnéztem a magasban, de a lég lakatlan volt, mint a partok.

De képzelőtehetségem megnépesité e tájat, s a palaeontologia csodás hypothezisei eszembe jutottak. Ébren álmodtam. Látni véltem a viz felszinén ama roppant őskori tekenősbékákat, melyek uszó szigetekre hasonlitottak. Ugy tetszett, mintha az elhomályosult parton az őskor nagy emlősei jelennének meg; a lepthotherium, mely Brazilia barlangjaiban található, a merikotherium, mely Szibéria jeges vidékeiről került. Távolabb a vastagbőrű lophiodon, ez óriási tapir, búvik el a sziklák mögött és kész martalékáért megküzdeni az anoplotheriummal, e különös állattal, mely hasonlit a szarvorrúra, a lóra, a nilusi lóra és a tevére is, mintha a teremtő, a világ kezdetkorában, sietségében több állat tulajdonait egyesitette volna egynek alakjában. Az óriási mastodon orrmányát forgatja és agyaraival összezuzza a part szikláit, mig a megatherium roppant lábait szélylyelvetve vágja fel lefelé hajló agyaraival a földet, és orditásával felkölti a gránitsziklák viszhangját. Feljebb az őskor majma, az első négykezű, mely a földön élt, kúszik a fák ágaira. Még magasabban a pterodactilus, melynek első lábaiból szárnyak nőttek, szeli át, mint valamely nagy szárnyas egér a sürű levegőt. Végre a legfelsőbb rétegekben roppant madarak, hatalmasabbak a kazuárnál, és nagyobbak a strucznál, terjesztik ki hosszú szárnyaikat, és neki röpülnek a gránitboltozatnak.

Az egész vizözönelőtti világ ujra született képzelőtehetségemben. Visszamentem a teremtés bibliai korszakaiba, mikor az ember még meg nem született volt, mikor a tökéletlen földön még el nem élhetett volna. Álmaim ekkor túlhaladták az élő lények korszakát. Előbb az emlősök tünnek el, azután a madarak, ezek után a másodkorszak kétéltüi, végre a halak, a kagylók, a puhányok, az átmeneti korszak növényállatai szintén visszatérnek a semmiségbe. Az egész földön csupán én élek, csak az én szivem ver e lakatlan világban. Évszakok többé nem léteznek, sem éghajlatok; a földgömb tulajdon melege megsemmisiti a napsugarak befolyását. A tenyészet túlzott; ott járok-kelek e fa-nagyságu mohák között, bizonytalan lépteim nedves márgából és tarka homokkőből álló talajon visznek; óriási tobozfák törzseinek támaszkodom; lefekszem a száz láb magas sphenophyllek, asterophyllek és lykopodok árnyékában. A századok telnek oly gyorsan, mintha napok volnának. Még távolabb megyek a föld átalakulásainak sorozatában; a növények eltünnek; a gránitsziklák megszünnek kemények lenni; a rémitő forróság befolyása alatt minden anyag meghigul; a viz felbugyog a gömb fölszinén; majd forrni kezd és a légbe emelkedve, gőzalakban környezi a földet, mely már most nem egyéb izzó gázból álló golyónál, oly nagy és oly ragyogó, mint a nap!

E gőztestnek, mely ezernégyszázszorta nagyobb ama gömbnél, melyet egykor képezend, e gőztestnek közepében én vagyok s vele repülök a bolygók által áthasitott ürben; testem megfinomul, megritkul, és gáz alakban, mint súlylyal nem biró parány vegyül ama roppant gőztömegek közé, melyek a végtelen ürben rohannak lángoló pályájukon!

Minő álom! Hová ragadtatám? Kezem lázasan jegyezte a papirra mind e különös részleteket. Mindent elfelejtettem, a tanárt, a kalauzt és a tutajt! Elmém hallucinatio uralma alá jutott…

„Mi bajod?“ szólt bátyám.

Szemeim, bár nyitva és bátyámra függesztve voltak, nem látták őt.

„Vigyázz Axel, a tengerbe esel!“

Ugyanazon pillanatban érezém, mint ragad meg Hans erős keze. Ha ő nincs, álmodozásom befolyása alatt a hullámok közé rohantam volna.

„Megbolondult e fiu?“ kiáltott a tanár.

„Mi baj?“ szóltam végre, eszméletre térve.

„Beteg vagy?“

„Nem, egy perczre hallucinatióba merültem, de ez most elmult; egyébiránt semmi baj?“

„Semmi! a szél kedvező, a tenger nyugodt! Gyorsan haladunk, és ha e tenger szélességét illetőleg nem csalódom, csakhamar ki fogunk kötni.“

E szavak hallatára felállottam és a látkört vizsgáltam; de a viz vonala még mindig a fellegek határvonalával vegyült össze.