← Table of contents
Utazás a föld központja felé (2. rész)

XXXVIII.

Leo Beöthy translation

Utazásunk kezdete óta sok rendkivüli bámulatot tapasztaltam; ugy véltem, hogy többé nem lephet meg semmi és csodadolgokra nézve többé nem birok fogékonysággal. Mindamellett e háromszáz év előtt ide bevésett két betünek tekintetére eszem elállott. Nem csupán a tudós alchymista nevének kezdőbetüi voltak olvashatók a sziklán, hanem még a tőrt is, melylyel bevésettek, kezemben tartám. Valóban makacs hitetlenség lett volna, ha még most is kétségbe vontam volna, miszerint ez utazó létezett s ez utazást valóban megtette.

Mialatt fejemben ez elmélkedések váltották egymást, Lidenbrock tanár valóban költői rajongással dicsőitette Arne Saknussemm emlékét.

„Csodás lángész!“ kiáltott fel, „te nem feledtél ki semmit abból, mi más halandók számára megnyithatja a földkéreg utjait, és lábad nyomdokait három század eltelte után is feltalálhatjuk itt e sötét alagut fenekén! Te e csodadolgok szemléletét lehetségessé tetted mások számára is! Neved állomástól állomásra bevésve egyenesen czéljához vezeti az utast, ki elég merész arra, hogy kövessen, és a bolygónak központján is ott lesz a név, melyet kezed vésett be. Igen! én is be fogom vésni nevemet ez utolsó gránitlapra! E naptól kezdve ez általad látott előfok, itt az általad fölfedezett tenger mellett, örökké nevedet fogja viselni, legyen neve Saknussemm foka!“

E szavakat, vagy körülbelül ilyeneket, mondott bátyám, és a lelkesedés, mely szavaiban égett, rám is átterjedt. Lelkemben benső tüz kezdett lobogni! Mindent elfelejtettem, az utazás veszélyeit, és a visszatérés akadályait. A mit más megtett, azt én is meg akartam tenni, s nem akartam hinni, hogy mi ember számára lehetséges, rám nézve lehetetlen legyen!

„Előre, előre!“ kiáltám.

Már a sötét folyosó felé siettem, midőn a tanár megállitott és ő, ki különben oly könnyen el hagyta magát ragadni, ajánlott türelmet és hideg vért.

„Térjünk vissza elébb Hanshoz és vonjuk be a tutajt helyére.“

Önmegtagadásba került részemről, hogy bátyámnak engedelmeskedjem; gyorsan haladtam végig a part szikláin.

„Tudja-e bátyám, hogy a véletlen eddig különösen kedvezett nekünk!“

„Azt találod Axel?“

„Minden bizonynyal. Még viharnak is kellett keletkeznie, mely visszatéritett bennünket a czélunkhoz vezető utra. Áldott legyen e vihar, mely visszahajtott bennünket e partra, honnan a szép idő távoztatott el! Tegye fel bátyám, hogy hajónk orra, vagy helyesebben tutajunk orra, érintette volna a Lidenbrock-tenger déli partjait, mi lett volna belőlünk? Saknussemm neve nem jelent volna meg szemeink előtt és most elhagyatva lennénk ama parton, honnan ut nem vezet tova.“

„Ugy van, Axel, a gondviselés keze működött; ez hajtott vissza bennünket éjszak felé, Saknussemm fokához, mikor mi délnek tartottunk. E dologban van valami, mi csodásnál is több; oly tény, melyet megmagyarázni egyáltalában nem vagyok képes.“

„Ne gondoljunk vele! Ne magyarázgassuk, hanem használjuk fel a tényeket.“

„Minden esetre, de…“

„De most ismét éjszaknak vezető uton indulunk meg, és Europa éjszaki részei, Svéd-, Oroszország, Sziberia alatt fogunk elhaladni, a helyett, hogy Afrika sivatagai, vagy az Ocean hullámai alá hatolnánk! Elég ennyit tudnunk!“

„Igazad van, Axel, minden rendén van, miután e vizirányos tengert itt hagyjuk, melyen meg nem közelithettük volna czélunkat. Most lefelé fogunk haladni, lefelé, szüntelenül lefelé. Tudod e, hogy már csupán ezer ötszáz mértföld választ el bennünket a föld központjától!“

„Ah!“ kiáltám, „ez valóban szót sem érdemlő csekélység! Előre! Induljunk!“

Ez őrjöngő beszélgetést folytatva, érkeztünk vissza a vadászhoz. Minden elő volt készitve a rögtöni indulásra; a legcsekélyebb csomag is a tutajra volt már téve, melyen most mi is helyet foglaltunk, mire a vitorla kibocsáttatott, és Hans a Saknussemm foknak tartva, kormányzott.

A szél nem volt kedvező, főleg ily esetlen alaku járműre nézve. Sokszor vasas botjaink és rudak segélyével kellett előre tolni a hajót. Gyakran a vizbe messzire benyuló sziklákat kellett megkerülnünk. Végre három órai hajózás után, azaz esteli hat órakor, a kikötésre nézve kedvező helyre érkeztünk.

Én nagybátyámtól és az izlanditól követve, a partra ugrottam. E vizi ut nem csillapitott volt le. Sőt ellenkezőleg. Még azt is javaslatba hoztam, hogy tutajunkat égessük meg, a visszafordulást lehetetlenné teendők. De ezt nagybátyám nem engedte, miért én őt lanyhasággal vádoltam.

„De legalább,“ szóltam, „induljunk meg rögtön.“

„Rögtön indulunk, fiam; csupán megvizsgáljuk előbb e folyosót, megtudandók, hogy lesz-e benne szükségünk a hágcsókra.“

Bátyám müködésbe helyezte a Ruhmkorff-féle készüléket; a tutajt parthoz kötöttük és ott hagytuk; egyébiránt az alagut nyilása alig husz lépésnyire volt és mi késedelem nélkül oda indultunk, én legelől.

A bejárás, mely csaknem köralaku volt, mintegy öt lábnyi félmérővel birt; a homályos alagut szikla közt haladt, és oldalai tüzhányati anyagokkal voltak mintegy kárpitozva, melyek egykor e csővön át löveltek föl; alsó része épen a tutaj magasságában volt, minélfogva minden akadály nélkül be lehetett az üregbe lépni.

Az alagut talaja csaknem vizirányos volt; azonban alig hat lépést haladtunk, midőn roppant szikla akasztotta meg lépteinket.

„Átkozott szikla!“ kiáltám dühösen, midőn ez áthághatatlan akadály egyszerre megállitott haladásomban. Hiába kerestünk nyilást jobbra-balra, alul-fölül, sehol nem mutatkozott átjáró. A csalódás kellemetlen volt és sehogy sem akartam elhinni, hogy az akadály áthághatatlan. Lehajoltam és a sziklatömeg alá néztem; ott sem volt nyilás. Fölötte is a gránit domborodott. Hans a lámpa sugarait végig jártatta a fal minden részein; de ez mindenütt egyenlő tömörnek látszott. Le kellett mondanunk minden reményről.

Leültem volt a talajra, mig bátyám nagy léptekkel járt fel s alá az alagutban.

„De hát Saknussemm?“ kiálték.

„Igen,“ szólt nagybátyám, „őt is megakasztotta-e e bezárt sziklakapu?“

„Nem, nem!“ válaszoltam hevesen. „E sziklatömeg valamely rázkodtatás, vagy a földkérget meg-megingató delejtünemények következtében zárta el az utat. Sok év telt el Saknussem visszatérte és e tömeg leszakadása között. Világos, hogy e folyosó egykor a lávának szolgált átjáróul, és akkor a tüzhányati anyagok akadály nélkül bugyogtak fel belőle. Ama repedéseken, ott fenn az alagut boltozatán, meglátszik, hogy ujak; e boltozat összehalmozott roppant kövekből áll, mintha valamely óriás keze rakta volna össze azokat. Egyszer azonban, rendkivüli rázkodás alkalmával, e szikla, mely a boltozat kiegészitő részének látszik, lehullott a talajra és elzárta az utat. E véletlen akadálylyal Saknussemm nem találkozott, és ha el nem tudjuk azt háritani, nem vagyunk méltók arra, hogy a világ központjáig jussunk!“

Ekként szóltam e perczben! A tanár lelke mintha belém szállott volna. A fölfedezési szenvedély ihlettsége töltötte el lelkemet. Elfelejtettem a multat, nem gondoltam a jövővel. Számomra többé semmi nem létezett ama bolygó hátán, melynek mélyébe merültem, sem a városok, sem a mezők, sem Hamburg, sem a király-utcza, sem szegény Margitom, ki ekkor talán már azt hitte, hogy elvesztem a föld üregeiben.

„Jól van tehát!“ szólt nagybátyám, „ásókkal és csákányokkal utat törhetünk, és megdönthetjük ez akadályt!“

„Keményebb ez, semhogy ásó birhatna vele,“ kiáltottam.

„Ugy hát a csákány!“

„Vastagabb, semhogy csákánynyal lehetne megfúrni!“

„De…“

„Puskaporral dönthetjük meg egyedül, ássunk alá tüzaknát és repitsük a légbe.“

„Puskaporral!“

„Igen, hiszen csupán egy szikladarabot kell szélylyelzuznunk.“

„Hans, fogj munkához!“ kiáltott bátyám.

Az izlandi visszatért a tutajhoz, honnan csakhamar megjött, csákányt hozva magával, melynek segélyével aknát kezdett ásni. Nem csekély feladat volt ez. Akkora lyukat kellett furni, hogy ötven font lőgyapot férjen el benne, melynek robbantó ereje négyszer annyi, mint a lőporé.

Rendkivüli lélekizgatottságban voltam. Mialatt Hans dolgozott, én bátyámmal együtt nagy serényen készitettem egy hosszú kanóczot, mely vászonbélbe töltött nedves lőporból állott.

„Keresztüljutunk!“ szóltam.

„Keresztüljutunk,“ válaszolt nagybátyám.

Éjfélkor a munka tökéletesen be volt fejezve. A sziklába vájt üreg lőgyapottal volt tömve, és a kanócz, az alaguton végig vonulva, annak nyilásáig ért.

Egyetlen szikra képes volt most e borzadalmas készüléket tevékenységbe hozni.

„Holnap,“ szólt a tanár.

Meg kellett nyugodnom és még hat óráig várnom.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings