XXXIV.

Szerda, aug. 19. – Szerencsére a szél erősen fujt, és igy gyorsan távozhattunk e küzdelem szinhelyéről. Hans folyvást a kormányon van. Nagybátyám, ki e tusa eseményei által felrázatott mély elmerültségéből, most ismét hallgatva, türelmetlenül nézi a tengert.

Utazásunk ismét egyhanguvá lesz, de nem kivánom, hogy ez egyhanguság a tegnapi veszélyek árán szakittassék meg.

Csütörtök, aug. 20. – Éjszak-keleti szél, változó. Hévmérsék meleg. Óránként három és fél mértföldet haladunk.

Déltájban távoli zaj hallatszott. Feljegyzem e tényt, a nélkül, hogy azt megmagyarázhatnám. E zaj folytonos bömbölésre hasonlit.

Valami távoli sziklán vagy szigeten törik meg a tenger.

Hans az árbocz csúcsára kúszott, de onnan sem látott semmit. A tenger sima volt s a látkörig nem tünt föl rajta semmi szikla.

Három óra mult el. A távoli zaj valami vizeséstől látszik származni.

Ez észrevételt közöltem bátyámmal, ki tagadólag rázta fejét. Én pedig meg vagyok győződve, hogy nem csalódom. Talán valamely zuhataghoz közeledünk, mely magával ragad bennünket a mélységbe? Meglehet, hogy a tanárnak az utazás ily módja tetszenék, mivel az függőleges irányban történnék, de én részemről…

De minden esetre néhány mértföldnyi távolban valami zajos tüneménynek kell véghezmennie, mert most a zúgás már nagyon erősen hallatszik. Valjon a légből, vagy a tengerből származik-e az?

Most szemeimet a légkörben függő gőzökre emeltem, és vastagságukat megitélni igyekeztem. Az ég csendes volt; a fellegek, melyek a boltozatig, a legnagyobb magasságig emelkedtek volt, mozdulatlanoknak látszottak, sőt az elektrikus fény látható sugárzása miatt csaknem láthatatlanokká lettek.

Ezután a tiszta és minden ködtől ment látkört kezdtem vizsgálni. Tekintete nem változott. De ha e zaj vizeséstől, zuhatagtól származik; ha ez egész tenger valamely alantibb medenczébe ömlik; ha e zúgás lerohanó viztömeg által idéztetik elő: ugy a viznek folynia kell, és pedig minél inkább közeledünk a veszélyhez, annál sebesebben. Megvizsgáltam, hogy a viz folyik-e és ugy tapasztaltam, hogy nem. Egy a tengerbe vetett üres palaczk, elmaradt tőlünk.

Négy óra tájban Hans felkelt helyéről, az árboczba fogódzott és felkúszott annak csúcsáig. Onnan tekintete befutotta ama körivet, melyet a tenger szine a tutaj előtt képezett; a kalauz szemei egy ponton akadtak meg. Arcza nem fejezett ki meglepetést, de szeme állandón egy pontra szegeződött.

„Lát valamit,“ szólt nagybátyám.

„Én is ugy hiszem.“

Hans leszállott és karjait dél felé terjesztve szólott:

„Der nere!“

„Ott lenn?“ válaszolt bátyám.

Az utóbbi megragadta távcsövét s egy perczig, mely előttem századnak tetszett, figyelmesen nézett azon keresztül.

„Igen, igen!“ kiáltott végre.

„Mit lát bátyám?“

„Roppant kévét, mely a hullámok fölé emelkedik.“

„Ismét valami tengeri állat?“

„Talán.“

„Ugy tartsunk inkább nyugot felé, mert most tudjuk, hogy mily veszélyes az ily özönvizelőtti szörnyekkel való találkozás!“

„Csak tartsuk meg az eddigi irányt“, válaszolt nagybátyám.

Hans felé fordultam, ki kormányrudját hajthatatlanul, ridegen tartotta.

Azonban, ha ily távolságra, mely ama állattól még elválaszt bennünket, és mely legalább tizenkét mértföldnyi, látni lehet az orrlyukaiból lövellt vizsugárt, termete csakugyan természetfölötti lehet. A legegyszerübb ész is beláthatná, hogy tőle menekülni kell. De ha egyszerü eszünk volna, nem jöttünk volna ide.

Haladtunk tehát az eddigi irányban. Minél inkább közeledtünk, annál inkább nőni látszott a vizsugár. Miféle szörnyeteg lehet az, mely ennyi vizet képes beszíni, és igy szünet nélkül tudja azt kilövellni?

Esteli nyolcz órakor már alig két mértföldnyire voltunk tőle. Roppant terjedelmü, feketés, domboru teste szigetként terül el a tengeren. Képzelőtehetségemnek, vagy az ijedelemnek volt-e ily nagyitó hatása, vagy helyesen láttam, hogy hosszasága valóban több ezer lábnál? Miféle czetfaj lehet ez, melyről sem Cuviernek, sem Blumenbachnak nem volt fogalma? A szörnyeteg mozdulatlan volt, mintha aludnék; ugy látszott, mintha a tenger nem volna képes őt fölemelni, s a hullámok oldalán törtek meg. A vizsugár, mely ötven láb magasra lövellt, eső alakjában, kábitó zajjal hullott alá. És mi őrültek módjára közeledtünk ez iszonyu tömeghez, melynek egynapi tápláléka ki nem kerülne száz czethalból.

Rémület fogott el. Nem akartam messzebb menni! Kész voltam a vitorlát tartó kötélzetet átmetszeni! Lázongani kezdtem a tanár ellen, ki heves szavaimra nem válaszolt.

Most egyszerre feláll Hans és ujjával a fenyegető tárgyra mutatva, szól:

„Holme!“

„Sziget!“ kiáltott bátyám.

„Sziget!“ ismétlém vállaimat vonogatva.

„Természetesen az,“ szólt a tanár hahotára fakadva.

„De hát ama vizsugár?“

„Geyser,“ szólt Hans.

„Persze hogy az,“ szólt nagybátyám, „geyser, épen olyan, mint az izlandi geyserek.“1)

Sokáig nem akartam hinni, hogy ennyire csalódtam, és egy szigetet tengeri szörnyetegnek néztem volna! De végre kénytelen voltam erről meggyőződni és tévedésemet bevallani. A mit láttunk, valóban nem egyéb természeti tüneménynél.

Minél inkább közeledtünk, annál nagyszerübbnek látszott a légbe lövellt vizsugár. A sziget meglepőleg hasonlitott valami roppant bálnára, melynek feje tiz ölnyire emelkedik a hullámok fölé. A geyser (e szó izlandi eredetü, s e nyelven geysir-nek mondatik, mi annyit jelent, mint „düh“) méltóságteljesen emelkedett a sziget végén. Időről időre tompa dörgés hallatszik, és a roppant sugár, mintha csakugyan haragudnék, rémitőn megrázza gőzből álló fövegét és fellövel egész a fellegek alsó rétegeig. A geyser magányos volt, sem gőzfellegecskék, sem meleg források nem környezték, és az egész vulkáni erő benne összpontosult. Az elektrikus világosság sugarai e vizkévébe merültek, melynek egyes cseppjei a szivárvány minden szineiben csillogtak.

„Szálljunk ki,“ szólt a tanár.

De gondosan el kellett kerülnünk a lehulló viztömeget, mely egy pillanat alatt lemeritette volna a tutajt. Hans ügyesen kormányozva, e sziget tulsó végére juttatott bennünket.

Kiugrottam a sziklára; bátyám gyorsan követett, mig a vadász helyén maradt, mint a kit semmi meg nem lep és semmi nem érdekel.

Kovás darázskővel vegyes grániton haladtunk, a talaj lábaink alatt remegett, mint a gőzkatlan teteje, mely alatt forró gőz szorul össze; a szikla csaknem izzó volt. Majd kis, központi medenczéhez értünk, melyből a geyser emelkedett. E vizbe, mely forrva csorgott le, hajlott hévmérőt mártottam, és a higany százhatvanhárom fokra emelkedett.

E viz tehát izzó mélységből emelkedett fel. Ez megczáfolni látszott Lidenbrock tanár elméletét. Nem voltam képes e megjegyzést elhallgatni.

„Nos,“ mondá ő, „bizonyithat-e ez elméletem ellen?“

„Nem,“ válaszoltam szárazon, látván, hogy ily makacsság ellen hiába küzdenék.

Mindamellett nem tagadhatom, hogy eddig a szerencse különösen kedvezett, és hogy utazásunk eddig rendkivüli hévmérséki viszonyok között folyt; de az világosnak látszik, sőt bizonyosnak, hogy elébb-utóbb eljutunk azon rétegekbe, melyekben a központi forróság tetőpontját éri el, és a hévmérő fokozatán túl emelkedik.

Majd meglátjuk.

Ezt szokta mondani a tanár, ki, miután e vulkáni szigetet öcscse nevére keresztelte, a tutajra szállott, hová én követtem.

Még néhány perczig szemlélhettem a geysert és észrevettem, hogy szökkenése és ereje nem mindig egyenlő; hol veszit erejéből, hol ismét megujul, mit én a belsejében levő gőzök változó nyomásának tulajdonitottam.

Végre ismét utnak indultunk, a sziklának igen meredek déli oldalát kerülve meg. Hans ez idő alatt a tutajon némi javitásokat tett. De minekelőtte ott hagynánk a partot, az áthaladott távolság kiszámitására néhány észleletet tettem, és ezeket naplómba jegyzem. Mióta Margit kikötőjét elhagytuk, kétszáz hetven mértföldet tettünk a tengeren; Izlandtól pedig hatszáz mértföldnyire, következőleg Angolország alatt vagyunk.