XXXIII.

Szombat aug. 15. – A tenger megtartotta egyhangu jellegét. Partot sehol nem látunk. A látkör nagyon távolnak látszik.

Fejem megnehezült ama lázas álom következtében.

Bátyám azonban nem álmodott, és igen roszkedvü volt; a környező végtelen ürnek minden irányában körülfuttatja távcsővel fegyverzett tekintetét, s azután boszankodva fonja keresztbe karjait.

Azt kezdem tapasztalni, hogy Lidenbrock tanár ismét oly türelmetlenné és hevessé kezd válni mint ezelőtt volt, s e tényt feljegyzem naplómba. Csupán a rendkivüli veszély és szenvedés, melyet kiállottam, volt képes szivében az emberség szikráját felszítani; de mióta felgyógyultam, jelleme is visszanyerte régi sajátságait. Pedig nem volt oka heveskedni. Utazásunk a legkedvezőbb viszonyok közt volt folytatható! A tutaj is valóban bámulatos sebességgel haladott!

„Bátyám nyugtalannak látszik?“ mondám, látva, hogy a távcsövet gyakran emeli szeméhez.

„Nyugtalannak? Nem.“

„Tehát türelmetlen.“

„Hogy ne lennék az!“

„Pedig nagyon gyorsan haladunk.“

„Mi haszna? Nem a gyorsaságot keveslem, hanem a tengert sokallom!“

Ekkor jutott eszembe, hogy indulásunk alkalmával a tanár harmincz mértföldnyire számitotta hozzávetőleg e földalatti üreget. Azóta pedig már háromannyi utat tettünk, és a déli part mindeddig még nem volt látható.

„Nem lefelé haladunk!“ válaszolt a tanár; „mennyi időt veszitünk ezzel; pedig én csakugyan nem azért jöttem ide, hogy csolnakon kirándulást tegyek e tón!“

Bátyám e vizi utat kirándulásnak nevezheté, és e tengert tónak!

„De“, mondám, „miután a Saknussemm által kijelölt utat követtük…“

„Ez kérdés. Valóban az ő utját követtük-e? Saknussemm valjon találkozott-e e viztükörrel? S átkelt-e rajta? Ama patak, melyet kalauzul választottunk, valjon nem vitt-e bennünket tévutra?“

„Semmi esetre sincs okunk megbánni, hogy ide jöttünk. E látvány felséges és…“

„Nem arról van szó, hogy mit látunk. Én kitüzött czélomat akarom elérni s azért ne dicsérd nekem e látványt!“

Megfogadtam a tanár szavát s azontúl nem igyekeztem őt vigasztalni, hadd rágja ajakát. Esteli hat órakor Hans bérét követelte, és bátyám kifizette neki a három tallért.

Vasárnap, aug. 16. – Semmi ujat nem tapasztaltunk. Az idő nem változott, csupán a szél lett alig észrevehetőleg hüvösebbé. Midőn felébredtem, első gondom volt arról meggyőződni, hogy a világosság meg nem szünt, mert folyvást attól tartottam, hogy az elektrikus fény kialszik. De ennek semmi nyoma: a tutaj árnyéka éles körrajzokban látható a viztükrön.

E tenger valóban határtalan! Nagysága egyenlő lehet a földközi, vagy talán az atlanti tengerével is. Miért ne?

Bátyám többször megmérni igyekezett a viz mélységét; a legnehezebb csákányok egyikét kötél végére kötötte, és azt kétszáz ölnyire bocsátotta le a vizbe, de nem ért feneket. Nagynehezen tudtuk mérónunkat visszahuzni.

Mikor a csákány ismét szemünk elé került, Hans annak felületén igen észrevehető benyomatokat vett észre s mutatott nekem. Azt lehetett volna hinni, hogy e vas erősen két kemény test közé volt szoritva.

A vadászra tekintettem.

„Taender!“ szólt ő.

Nem értém e szót. Bátyám felé fordultam, ki azonban tökéletesen el volt merülve gondolataiba. Nem szerettem volna őt háboritani s ennélfogva ismét az izlandira tekintettem. Ez többször egymásután feltátva és betéve száját, érteté meg velem gondolatát.

„Fogak!“ szóltam meglepetve, s figyelmesebben vizsgálva a vasrudat.

Igen. Csakugyan fogak lenyomata volt az, mi a vason meglátszott! Azon állkapcza, melyben e fogak gyökereztek, iszonyu erővel birhat! Talán a letünt fajokhoz tartozó szörnyeteg, falánkabb a czápánál, hatalmasabb a czethalnál, tanyázott amott lenn a mély vizréteg alatt? Nem voltam képes tekintetem levenni e félig összerágott vasrudról! Ugy látszék, hogy mult éjjeli álmom teljesedésnek indult.

E gondolatok egész nap izgatottságban tartottak, és képzelőtehetségemet alig hüthette le a néhány órai álom.

Hétfő, aug. 17. – A másodkorszak vizözönelőtti állatainak sajátságai fölött gondolkodtam; azon állatok fölött, melyek a puhányokat, kagylókat és halakat követték, s a földgömbön az emlősök megjelenését előzték meg. A világ ekkor a kétéltüeké volt. E szörnyek vetélytelenül uralkodtak a jurai tengerekben. A természet a legtökéletesebb szervezettel ajándékozta meg őket. Mily óriási termet! Mily iztózatos erő! A jelenkori gyikfajok, alligatorok és krokodilok, a legnagyobbak és legfélelmesebbek is csak jelentéktelen másai őskori eldődeiknek!

E szörnyetegek felidézése remegéssel töltött el. Soha emberi szem e lényeket élve nem látta. Ezer századdal korábban mint az ember, jelentek meg ezek a földön, de kövesült csontjaik, melyek azon agyagos mészkőben találhatók, melyet az angolok liasnak neveznek, lehetségessé tették, miszerint testük idomairól és roppant nagyságáról tökéletes fogalmat szerezhessünk.

A hamburgi muzeumban láttam ez óriásgyikok egyikének csontvázát, mely harmincz láb hosszú. Arra vagyok-e én, a föld lakója, kárhoztatva, hogy ez özönvizelőtti faj valamelyik képviselőjével álljak szembe? Nem! Ez lehetetlen. És mégis e vason tisztán meglátszik a rettenetes fogak helye, s e nyom alakjáról felismerhetem, hogy a fogak kúpalakuak mint a krokodiléi.

Rémülve szegeztem tekintetemet a tengerre, azt várva, hogy a hullámok alól fölmerül a tenger alatti barlangok valamely lakója.

Ugy hiszem, hogy Lidenbrock tanár osztja sejtelmeimet, ha nem is aggodalmaimat, mert, miután a csákányt megvizsgálta, tekintetét a tengeren jártatá körül.

„Mi a manónak is akarta megmérni a tenger mélységét,“ gondolám magamban; „bizonyosan valamely tengeri állatot háborgatott nyugalmában, és ha megtámadtatunk…“

Egy tekintetet vetettem fegyvereinkre és meggyőződtem, hogy használható állapotban vannak. Nagybátyám látva, hogy a fegyvereket vizsgálom, helyeslőleg intett fejével.

A hullámok felszinén tapasztalható mozgás már is bizonyitotta, hogy a mélyebb vizréteg felzavartatott. A veszély közeledik. Őrködnünk kell.

Kedd aug. 18. – Beesteledett, vagy helyesebben: elérkezett azon percz, mikor szemhéjainkat álom nehezíti, mert e tengeren nem létezik éj és a változatlan világosság mindegyre fárasztja a szemet, mintha a sarkköri tenger napja alatt hajóznánk. Hans a kormányon van. Mialatt ő virraszt, én elalszom.

Két órával később roppant rázkódás költött fel. A tutaj fölemeltetett a hullámok közől és leirhatatlan erővel vettetett husz ölnyire.

„Mi az?“ kiáltott bátyám; „parthoz jutottunk?“

Hans ujjával egy kétszáz ölnyi távolban látható feketés tömegre mutatott, mely hol fölemelkedett, hol lebukott. Odatekintettem és rögtön fölkiálték:

„Oriási delphin!“

„Igen“, válaszolt most bátyám, „és amott egy rendkivüli nagyságu tengeri gyík.“

„És távolabb egy iszonyu krokodil! Nézze roppant állkapczáit, minő fogakkal van fölfegyverkezve. Ah! most eltünt!“

„Czethal, czethal!“ kiáltott most a tanár, „látom roppant uszószárnyait. Látom a vizet és leget, mely orrlyukaiból lövell.“

Csakugyan két híg oszlop emelkedett jelentékeny magasságban a viz szine fölé. Mi bámulva, rémülve néztük a tengeri szörnyek ez egész csordáját. Nagyságuk természetfölötti, és közülök a legcsekélyebb is egy harapásra semmisitené meg tutajunkat. Hans a vitorlát tökéletesen kibocsátani akarta, hogy e veszélyes szomszédságból meneküljünk, midőn a másik oldalon ép oly rémes ellenségeket pillantott meg: negyven lábnyi tekenősbékát és harmincz láb hosszu kigyót, mely roppant fejét a hullámok fölé emelte.

Lehetetlen volt menekülnünk. A szörnyetegek közeledtek; oly sebességgel forogtak a tutaj körül, minőre a leggyorsabb gőzmozdony sem lenne képes; mindinkább keskenyedő körvonalban forogtak körülöttünk. Felfogtam fegyveremet. De mi hatást lehetett golyótól várni, mely ez állatok testét fedő pikkelyeken meglapult volna?

A rémület elnémitott bennünket. Ime most közelednek! Egyfelől a krokodil, másfelől a kigyó; a többi szörnyeteg eltünt. El akartam sütni fegyveremet, de Hans meggátolta szándékomat. A két szörnyeteg a tutajtól mintegy ötven ölnyire haladt el és egymásra rohant; dühökben bennünket észre sem vettek.

A küzdelem a tutajtól mintegy száz ölnyire kezdődött. Tisztán kivehettük, mint dulakodik egymással a két szörnyeteg.

De most ugy rémlett előttem, mintha a többi állat is részt venne a harczban: a delphin, a czethal, a gyík és a tekenősbéka; hol egyiket, hol másikat láttam feltünni. Mutattam őket Hansnak, de ő tagadólag rázta fejét.

„Tva,“ szólt az izlandi.

„Hogyan! kettő? Hans azt állitja, hogy csupán két állat…“

„Igaza van,“ kiáltott bátyám, ki nem vette le szeméről a távcsövet.

„Hogyhogy!“

„Igen! E szörnyetegek egyike a delphin orrával, a gyík fejével, és a krokodil fogaival bir és e körülmény csalt bennünket. Ez a vizözönelőtti kétéltüek legszörnyübbike, az ichthyosaurus!“

„És a másik?“

„A másik tekenősbéka teknőjébe rejtett kigyó, az elébbinek irtózatos ellene, a plesiosaurus!“

Hans csakugyan igazat szólott. Csupán két állat zavarta meg igy a tenger felszinét; az őskori Oceanok két lakóját szemlélhetém. Láttam az ichthyosaurus véres szemét, mely akkora mint egy ember feje. A természet ez állat szemét rendkivüli erejü optikai készülékkel látta el, mely képes volt ellentállani a vizréteg nyomásának, ama roppant mélységben is, hol ez állat tanyázni szokott. Helyesen nevezik a gyíkok czethalának, mert ez utóbbinak sebességével és gyorsaságával bir. Ez, melyet itt látok, száz láb hosszu; nagyságát akkor itélhetem meg, mikor a hullámok fölé emeli farkának függőleges uszószárnyait. Állkapczája rémitő nagy és a természettudósok szerint száznyolczvankét fogat tartalmaz.

A plesiosaurus teste hengeralaku, farka rövid, és lábai evezők alakjával birnak. Egész testét teknő boritja, és nyaka, mely hajlékony mint a hattyu, mintegy harmincz lábnyira emelkedik a hullámok fölé!

Ez állatok leirhatatlan dühvel támadták meg egymást. Egész vizhegyeket támasztottak, melyek a tutajig terjedtek. Számtalanszor kellett attól tartanunk, hogy jármüvünk elmerül.

A két szörnyeteg összeölelkezett. Többé nem tudtam megkülönböztetni egyiket a másiktól! A győztes dühétől tartottunk.

Egy, azután két óra mult el igy. A tusa folyvást egyenlő dühvel folyt. A küzdők hol közeledtek a tutajhoz, hol eltávoztak attól. Mi mozdulatlanul állottunk, fegyvereinket lövésre fogva.

Egyszerre az ichthyosaurus és a plesiosaurus eltüntek, valódi örvényt támasztva a viz hullámaiban. Néhány percz mult el. A tenger mélyében fog-e befejeztetni a küzdelem?

De most egyszerre roppant fő merült fel a viz alól, a plesiosaurus feje. A szörnyeteg halálosan meg volt sebesitve. Roppant teknőjét többé nem láttam. Csupán hosszu nyaka emelkedett fel, hol lecsapódott, hol ismét felemelkedett, meghajolt, a hullámokat verte mint valami óriási ostor, hajlongott mint a ketté vágott féreg. A viz messzire szétfecscsent és szemeinket elboritotta. De a szörnyeteg halálküzdelme végéhez közeledik, mozdulatai gyengülnek, vonaglása csendesedik és most a hosszu kigyóalaku csonk élettelenül terül el a lecsillapult hullámokon.

Nem tudtuk, hogy az ichthyosaurus visszatért-e földalatti barlangjába, vagy ismét megjelenend a tenger felszinén.