XXXI.

Másnap tökéletes egészségben ébredtem fel. Ugy véltem, hogy jót tenne ha megfürödném, s ennélfogva néhány perczre e földközi tenger hullámai közé merültem. E nevet minden esetre jobban megérdemelte, mint bármely más tenger.

Mikor visszatértem s reggelihez fogtam, rendkivüli étvágyam volt. Hans egyéb szép tulajdonai között, ügyes szakács is volt; itt vizzel és tüzzel rendelkezhetett, minélfogva rendes élelmünket némileg változtathatta. A reggeli végén néhány csésze kávéval is szolgált nekem s e felséges ital még soha ennyire nem izlett.

„Most,“ szólt bátyám, „itt a dagály órája; ne mulaszszuk el e tünemény tanulmányozását.“

„Hogyan, a dagály!“ kiáltám.

„Igen.“

„A hold és a nap befolyása tehát itt is érezhető?“

„Miért ne volna? Nincs-e minden testek összege alávetve az általános vonzerőnek? E viztömeg miért kerülné el e közös törvényt? Azért, meg fogod látni, hogy daczára a légkör által felszinére gyakorolt nyomásnak, csak ugy fog fölemelkedni, mint maga az atlanti tenger.“

E perczben már a part fövényén jártunk, s a hullámok lassankint továbbterjedni látszottak.

„Csakugyan a dagály kezdődik,“ kiálték.

„Igen, Axel, s a hullámok által itthagyott tajtékból láthatod, hogy szine mintegy tiz lábbal emelkedik.“

„Bámulatos.“

„Nem, természetes.“

„Hiába beszél nagybátyám, énelőttem mindez csodásnak tetszik és alig tudok szemeimnek hinni. Ki lett volna képes gyanitani, hogy a föld kérge alatt valódi Oceán legyen elrejtve, mely apálylyal és dagálylyal, szellővel és viharral bir!“

„Miért ne? Létezik természeti törvény, mely ezt tiltja?“

„Tudtommal nem, mihelyt a központi melegség elmélete meg van czáfolva.“

„Eddig tehát még igazolva van Davy elmélete?“

„Kétségkivül; és ez esetben semmi ellent nem mond a föld bensejében levő tengerek és vidékek lehetőségének.“

„Ugy van, de lakatlanok.“

„És miért ne lakhatnék e vizben valamely ismeretlen fajhoz tartozó hal?“

„Eddig még egyet sem láttunk.“

„Készitsünk horgot és fonalat, és meglátjuk, hogy lesz-e oly sikere mint a földszini tengerekben.“

„Megkisérelhetjük; megteszszük, mert ez ismeretlen vidékek minden titkaival meg kell ismerkednünk.“

„De hol vagyunk, bátyám? Ezt még nem kérdeztem, mióta ismét együtt vagyunk, bár önnek műszerei kétségkivül válaszolhatnak e kérdésre.“

„Vizirányosan háromszáz ötven mértföldnyire Izlandtól.“

„Oly messze?“

„Meg vagyok győződve, hogy számitásomban ötszáz ölet sem hibázok.“

„S a delejtü még folyvást délkeletinek mutatja utunk irányát?“

„Igen, tizenkilencz fok és negyvenkét percz nyugoti eltéréssel, épen mint a földön. A mi indinatióját illeti, különös tény lett tapasztalhatóvá, melyet a legnagyobb figyelemmel kisértem.“

„És mi az?“

„Az, hogy a delejtü, a helyett, hogy a polus felé lehajolnék, mint az éjszaki félgömbön szokta tenni, ellenkezőleg fölemelkedik.“

„Ugy hát azt kell hinnünk, hogy a delejes vonzerővel biró pont, a földgömb felülete és azon hely között van, melyre eljutottunk?“

„Ugy van és valószinü, hogy, ha a sarki vidékek alá érkezünk, mintegy a hetvenedik fok alá, hol Ross Jakab a delejsarkot fedezte fel, a delejtü függőlegesen emelkednék fel. E szerint hát e rejtélyes delejközpont nem nagy mélységben van.“

„E tényt csakugyan nem sejtette a tudomány.“

„A tudomány, édes öcsém, tévedésekből áll, de oly tévedésekből, melyeket elkövetni jó, mert általuk megtaláljuk végre az igazat.“

„És mily mélyen vagyunk?“

„Harminczöt mértföldnyi mélységben.“

„E szerint,“ szóltam a földképet vizsgálva, „Skótország hegyes része fejünk fölött van és amott a Grampianhegyek emelik a magasba örök hófedte csúcsaikat.“

„Ugy van,“ szólt a tanár nevetve! „e hegyek kissé nehezek lehetnek, de a bolthajtás erős; a mindenség nagy épitésze tömör anyagból készitette azt, és soha ember nem lett volna képes ilyet alkotni! Mik a hidak ivei és a templomok boltozatai, e három mértföld magas boltozathoz képest, mely alatt tenger terül el és viharok fejlődhetnek?“

„Nem is attól félek, hogy az ég fejünkre szakadjon. De most bátyám, mi tervei vannak önnek? Nem szándékozik visszatérni a föld szinére?“

„Visszatérni! Mily gondolat! Ellenkezőleg, annyival is inkább folytatjuk utunkat, mivel az eddigi eredmény oly kedvező.“

„De nem látom át, hogy mint fogunk e folyékony síkság alá hatolni.“

„Ne félj, eszemben sincs, hogy a vizbe szökjem. De ha az Oceánok helyesebben mondva csak tavak, mivel föld környezi őket, annyival inkább áll ez e belső tengerről, melyet gránitfalak környeznek mindenfelől.“

„Erről semmi kétség.“

„És én meg vagyok győződve, hogy a tulsó parton kijárást, vagyis inkább bejárást fogunk találni.“

„Mily szélességünek hiszi tehát e tengert?“

„Harmincz vagy negyven mértföldnyinek.“

„Ah!“ szóltam, elgondolván bensőleg, hogy e hozzávetés helyességéről semmi sem kezeskedhetik.

„E szerint nincs vesztegetni való időnk és holnap megkezdjük vizi utunkat.“

Szemeim önkénytelenül keresték a hajót, mely bennünket átszállitandó volt.

„Ah!“ szóltam, „tehát hajóra szállunk. Helyesen! De hol találunk hajót?“

„Nem hajón fogunk átkelni, fiam, hanem jó erős tutajon.“

„Tutajon!“ kiálték; „hiszen tutajt késziteni itt ép oly lehetetlen, mint hajót, és nem látom, hogy…“

„Nem látod, Axel, de ha figyelnél, hallhatnád.“

„Hallhatnám?“

„Igen, hallhatnál bizonyos kalapácsütéseket, melyekből gyanithatod, hogy Hans már munkához látott.“

„Tutajt készit?“

„Azt.“

„Hogyan? Ő már fákat vágott?“

„Oh nem, a fák már le voltak vágva. Jer, és meglátod, mint dolgozik.“

Egy negyedórai járás után, az előfokon túl, mely természetes kikötőt képezett, Hansot dolgozni láttam; még néhány lépést tettem és mellette voltam. Nagy meglepetésemre félig már kész tutaj hevert a homokon; valami különös fa gerendáiból készült volt az; a föld számos vastag deszkával, hajóbordafával és gerendával a szó teljes értelmében boritva volt. Ezekből akár egész hajóhadat lehetett volna épiteni.

„Nagybátyám“, kiáltottam én, „miféle fa ez?“

„Ez fenyő-, hárs-, és egyéb toboztermő fa, mely a tenger befolyásának következtében megásványosodott.“

„Lehetséges-e?“

„Ez az, a mit „sourdarbrandur“-nak, vagyis kövült fának neveznek.“

„De ugy, mint egyéb kővé vált fa, kemény is lesz mint a kő; fog-e uszni a vizen?“

„Olykor usznak az ilyenek is; némely fa ugyan tökéletesen kővé válik; de mások, mint például ezek is, a kövülési átváltozásnak még csak első fokát érték el. Nézz oda“, veté után nagybátyám, e becses törzsök egyikét a tengerbe vetve.

A darab fa, miután a hullámok alá merült volt, ismét feljött a viz szinére, ide-oda hajtatván annak hullámzása által.

„Meg vagy-e most győződve?“ szólt nagybátyám.

„Főleg arról vagyok meggyőződve, hogy ez hihetetlen!“

Másnap este a tutaj készen volt, mit kalauzunk ügyességének köszönhettünk; hosszasága tiz, szélessége öt láb volt; a „sourdarbrandur“-ból készült gerendák erős kötelek által voltak egybekötve és szilárd talpot képeztek; e rögtönzött jármű, miután vizre bocsáttatott, csendesen uszott a Lidenbrock-tenger szinén.