XXIX.

Midőn magamhoz tértem, félhomályos helyen, vastag takarókon kinyulva feküdtem. Bátyám mellettem volt, és arczomon életjelt lesett. Mikor először felsóhajtottam, megragadta kezemet, mikor szememet felnyitottam, örömteljesen kiáltott fel:

„Él, él!“

„Élek“, válaszoltam gyenge hangon.

„Gyermekem“, szólt nagybátyám karjaiba szoritva, „meg vagy mentve!“

Mélyen meg voltam hatva azon kifejezés által, melylyel e szavak mondattak, és még inkább a gond és ápolás által, mely őket követte. Csupán ily események idézhettek elő a tanárban hasonló elérzékenyülést és ömlengést.

E perczben érkezett meg Hans. Kezemet bátyám kezében látván, szemei, bizton merem állitani, nagy megelégedést fejeztek ki.

„God dag“, szólt a kalauz.

„Jó napot Hans, jó napot“, suttogám. „És most, édes bátyám, tudassa velem, hogy e perczben hol vagyunk.“

„Holnap, Axel, holnap; ma még igen gyenge vagy; fejedre borogatót raktam; melyet nem szabad helyéről megmozditani; aludj most, fiam, holnap megtudsz mindent.“

„De legalább azt mondja meg bátyám!“, válaszoltam, „hogy hány óra van és mely nap.“

„Esteli tizenegy óra; ma vasárnap, augusztus kilenczedike van, és megtiltom, hogy folyó hó tizedike előtt többet kérdezősködjél.“

Csakugyan nagyon gyenge voltam; szemem önkénytelenül lecsukódott. Egy éjszakai nyugalomra volt szükségem; azon gondolat által foglalkodtatva, miszerint elszigeteltségem négy hosszu napig tartott, aludtam el.

Másnap, midőn felébredék, körültekintettem. Ágyam, mely minden uti takaróinkból volt összeszerkesztve, gyönyörü, szömölcskövekkel diszitett barlangban volt elhelyezve, melynek talaját finom homok boritotta. A barlangban félhomály uralkodott. Sem szövétnek, sem lámpa nem égett és mindamellett kivülről bizonyos, előttem magyarázhatlan világosság derengett be a barlang szűk nyilásán. Valami különös, határozatlan morajt is hallottam, mely a sziklán megtörő hullámok zajongásához és olykor a tengeren fujó szél süvöltéséhez hasonlitott.

Azt kérdeztem önmagamban, hogy valóban felébredtem-e, vagy hogy álmodom-e még és bukásom által megsértett agyam tisztán képzeleti neszt tapasztal-e. De még sem hihettem, hogy akár fülem, akár szemem ennyire csalódhassék.

„Im ott egy napsugár,“ gondolám, „mely a sziklahasadékon áthatol a barlangba! Ez a hullámok zugása! Ez a szél süvöltése! Álmodom-e, vagy a föld felszinén vagyunk ismét? Bátyám lemondott volna vállalatáról; vagy szerencsésen véghezvitte azt?“

E megfejthetetlen kérdésekkel foglalkoztam, midőn a tanár belépett.

„Jó napot Axel!“ szólt ő vidáman. „Fogadni mernék, hogy jól érzed magadat.“

„Igen jól,“ válaszoltam én, ágyamban felkönyökölve.

„Előre tudtam, mert nagyon nyugalmasan aludtál. Hans és én felváltva virrasztottunk melletted, és láttuk, mint javul állapotod észrevehetőleg.“

„Csakugyan sokkal jobban érzem magamat, s ennek bebizonyitásául reggelizni fogok.“

„Ehetsz fiam; a láz megszünt. Hans sebeidet valami kenőcscsel dörzsölte be, melynek titkát az izlandiak birják; és sebeid csodálatos gyorsasággal hegedtek be. Derék ember ez a mi vadászunk!“

Bátyám, mialatt beszélt, némi élelmiszereket rakott elém, melyeket hirtelen elköltöttem, daczára annak, hogy bátyám azt ajánlotta, hogy lassan, óvatosan egyem. Ezalatt kérdésekkel ostromoltam, melyekre ő készségesen válaszolt.

Ekkor tudtam meg, hogy egy csaknem függőleges alagból buktam le. Velem együtt köveknek egész zápora hullott alá, oly kövek, melyeknek legcsekélyebbike is összezúzhatott volna; ebből következtetni lehetett, hogy a felső talaj egy része velem együtt csúszott le. E borzasztó jármüvön jutottam bátyám karjai közé, vérezve és eszméletlenül.

„Valóban bámulatos,“ szólt ő, „hogy ezerszer meg nem haltál. De, istenemre, nem válunk el többé, mert ugy történhetnék, hogy soha nem látnánk egymást.“

„Nem válunk el többé!“

Utazásunk tehát még nem ért véget? Csodálkozásomban mereven bátyámra szegeztem szemeimet, mire ő rögtön kérdezé:

„Mi lelt, Axel?“

„Kérdezni szeretnék valamit. Ön azt mondja, hogy semmi bajom, nemde?“

„Ugy van.“

„Minden tagom ép.“

„Semmi kétség.“

„Hát fejem?“

„Fejed, néhány zúzást leszámitva, épségben, helyén, vállaidon van.“

„Én pedig attól tartok, hogy agyvelőm meg van zavarva.“

„Meg van zavarva?“

„Igen. Ugy-e nem tértünk vissza a föld szinére?“

„Nem.“

„Ugy hát megőrültem, mert napfényt látok, a szél süvöltését és a hullámzó tenger moraját hallom!“

„Ah! csak ez a baj?“

„Megmagyarázhatja ezt bátyám?“

„Én nem magyarázok meg semmit, mert a dolog magyarázhatlan; de meg fogod látni, meg fogsz győződni, hogy a földtan még nem érte el tökélypontját.“

„Menjünk hát ki!“ kiáltám hirtelen fölkelve.

„Nem, nem Axel! a szabad lég megárthatna.“

„A szabad lég?“

„Igen, erős szél fú. Nem engedhetem, hogy ekként koczkára tedd egészségedet.“

„De higyje el bátyám, hogy igen jól érzem magamat.“

„Légy kevés türelemmel, fiam. Ha ismét megbetegednél, nagy baj volna. Nem szabad az időt vesztegetnünk, mert az átkelés sok időt igénybe vehet.“

„Az átkelés?“

„Igen, az átkelés. Ma még nyugodj, holnap azután hajóra szállunk.“

„Hajóra szállunk!“

Ez utolsó szó felvillanyozott.

Hogyan? Hajóra szállunk! Tehát folyam, tó vagy tenger partján vagyunk? S valamely földalatti kikötőben hajó várakozik reánk?

Kiváncsiságom a legnagyobb mértékben fel volt ébresztve. Bátyám vissza akart tartóztatni, de hiába. Mikor látta, hogy türelmetlenségem oly nagy, miszerint ez inkább megárthat, mint kivánságom teljesülése, engedett.

Gyorsan felöltöztem és óvatosságból ruháim fölébe még egy takarót vettem, azután kiléptem a barlangból.