VAKOK ÉRTEKEZNEK A SZINEKRŐL.

Ez az éj eltelt az így szerzett élelmi szerek elhelyezével. Tündérmese volt ez, olyan mint a «terülj meg abrosz!» regéje. El kellett fogadni, hogy igaz történet. – Hisz ennek az egész sziklaországnak a históriája maga sem más, mint a tüneményes regék halmaza, nem lánczolata.

Másnap Axamita nagy lakomát csapott a várban Milióra számára. A mit az meghagyott, elfogyasztotta ő: katona gyomra volt. Bor is került az asztalra, jó dalmata vörös bor. Abból Miliórának igen kevés kellett, Axamitának annál több.

A bortól beszédessé lett a két leány, előhoztak egyet is, mást is. Az uskókok rettenetes hatalmát, a rovinai lázárok nagy örömét, aztán a Deli Markót. Azt egyik jobban le tudta irni, mint a másik. Nagyon megnézték. A süvegtollától a himzett topánkájáig le tudták őt rajzolni. De a belső emberre nézve nagyon eltérők voltak a néző pontjaik. Axamita egy fenevad kalózt látott benne (őt árboczhoz kötözteté), Milióra ellenben egy fejedelmi nemesszívű lovagot.

– No, ilyenné lett, a mikor a kisasszonyt meglátta, hagyta rá Axamita.

– Oh bizony nem akkor. Mert még a szinemet sem látta, a mikor téged szabadon bocsátott s megalkudott veled a lisztre.

– No hát nem jól mondtam. Csak hallotta még a kisasszony szavát, arra juhászodott meg. De ez igaz. Mert hát úgy történt a dolog, hogy mikor én Fiumében partra szálltam, egyszerre körülfogtak az uskókok, én pedig nem tudtam róla semmit, hogy Fiumét elfoglalták. Azért, mert katonaruhában járok, s mert kardot rántottam, úgy védelmeztem magamat, mindjárt fel akartak kötni egy árboczra. Arra én megmondtam nekik, hogy leány vagyok; tudom, hogy az uskók, a ki leányt öl, meg van átkozva. Akkor aztán vezérük elé vittek. Deli Markó kikérdezett, hogy mi járatban vagyok? Én elmondtam neki mindent, hogy egy árva, elhagyott kisasszonyt szolgálok a Frangipani várban, annak akarok a pénzemen kenyeret vásárolni, meg a rovinoi nyomorultaknak, a kik éhen halnak. Láthatja, hogy ez az én pénzem, a hogy azt félreraktam mindenfelé való táborozás alatt, van közte olasz bajocco, francia sous, orosz kopek, bajor batzen, ereszszen utamra. Erre azt mondta a Deli Markó: «no majd meglátom, hogy igazat beszéltél-e? odaviszlek a Frangipani várhoz, s ha van ott elátkozott herczegkisasszony, meg pofátlan emberállatok, hát akkor annyi kenyérnek valót adatok a pénzedért, a mennyi elég lesz valamennyiteknek, de ha nem mondtál igazat, felhuzatlak az árboczra.» Azzal mindjárt kiköttetett s addig mindig fenyegetett, a míg a puntáról a kisasszony szavát nem hallotta. De olyan is volt az, mintha a mennyországból kiáltott volna alá valami Szerafim.

– No meg a rovinoi lázárok kiáltása is ott a háztetőkön.

– Az meg olyan volt, mintha egy pillanatra kinyitnák a pokol szelelő lyukát s az elkárhozottak üvöltése hallatszanék fel chórusban.

– Arra aztán mindjárt szabadon bocsáttatott, látod?

– Meg is alkudott velem könnyen, de mégis az egész dereglyét rakományával együtt csak akkor adta ki, mikor a kisasszonyt meglátta.

– S nem is pénzért akarta már adni, egy csókkal is beérte volna.

– De azt nem kapott a czudar!

– Te! ha erővel elrabolta volna tőlem azt a csókot, akkor én most kétségbe volnék esve miatta; de hogy önkényt nem adtam meg neki, mikor kérte, azért nagyon fáj a szívem.

– Az aztán nagy baj.

– Pedig hát én azt sem tudom, hogy mi az a valódi csók?

– Én sem.

– Édes az, hogy úgy kivánják? Éget az, hogy félni kell tőle? Mikor kimondta azt a szót, szívem oly sebesen kezdett el dobogni; csupa láng lett az arczom tőle, a másik pillanatban meg aztán reszketni kezdtem, még a fogaim is összeverődtek.

– Igézet az.

– Vajjon ha megcsókoltam volna, az történt volna-e, hogy az én lelkem ő vele megy, az övé meg itt marad?

– Tartok tőle, hogy az így is megtörtént.

– Hátha az ember csak úgy a lelkében csókolja meg a másiknak a lelkét, az is vétek-e?

– Úgy gondolom, hogy az.

– Hátha az embert álmában éri az, hogy megcsókol valakit, azért is megbünhődik-e?

– Álmában bizonyosan.

– De hát álmában az embernek nincsen esze. Aztán álmában nincs itt a Frangipáni várban, hanem szép-szép vidékeken jár, a hol minden férfi, asszony, skarlátpiros ruhát hord és balladákat énekel.

– Jobb abból fölébredni! Az embernek álmában még jobban tud fájni a szíve, mint ha ébren van.

Milióra elnevette magát.

– Tudod, hogy min kaczagok most? Hát olyan drága egy csók, hogy egész dereglyét rakományostól kinálnak érte?

– Biz az olyan.

– Hisz akkor én egy egész flottát szerezhetnék össze csupa csókból!

– Szent igaz. Én láttam is már olyan nőket, a kik azt meg is tették. Gyémántokat, palotákat, herczegi koronákat vettek csókokért. Többet ér az a föld minden kincseinél, többet ér a mennyei üdvösségnél. Legalább azt mondják.

– De hogyha jobb a mennyei üdvösségnél, akkor annak is jó a ki adja.

– Én is azt hiszem.

– De hát akkor a férfi miért kinál még árt is érte?

– Azért, mert a férfi a kérő, ezt úgy rendelte az Isten. A párisi tatár táborban gyémántokkal fizetik meg a csókot, az igazi tatár táborban tevékkel, juhokkal, de mindig a vőlegény a nagylelkű.

– Hát az nincs sehol, hogy a csókot csak csókért adják cserébe?

– Olyan országban még nem jártam.

– Miért van az?

– Azért, mert az arának csak egy kincse van, a mit odaadhat.

– A szépsége?

– Nem bánom, legyen a szépsége.

– De hisz a leány szemében a vőlegény még sokkal, sokkal szebb.

– Azt én nem tudom.

– Mit gondolsz? vissza fog-e ő még egyszer ide jönni?

– Félek tőle, hogy visszajön.

– Miért mondod, hogy félsz?

– No csak azért, mert Deli Markó lehet, hogy a maga sziklafészkében fejedelem, vajda, de a császár birtokában csak rablóvezér, harámbasa, a ki ide csak pusztítani, zsákmányolni, öldökölni jár.

– Mit vehetne el mitőlünk?

– Tőlem semmit, de más valakitől elvehetne valamit.

– Gondolod, hogy azt a megtagadott csókot? De én azt akkor sem adnám meg.

– Mondtam már, hogy az uskókok erőszakos emberek. Ők semmit sem úgy vesznek, a hogy más. A leánykérés sem járja náluk, hanem a leányrablás. Nem is menyasszony, a kit nem úgy ragadtak el erőszakkal. Hogy itt a Frangipáni várban nem fogja követelni a maga csókját a Deli Markó, a felől nyugodt vagyok; a Marguerita névtől az uskók is retteg, jobban, mint a csumától. A fejét nem félti, hanem a pofáját igen. A vallást nem tartja, hanem a varázslatot féli. Láthattuk, hogy még csak a partra kiszállni sem volt kedve a kétszáz rabló közül, de csak egynek sem, a kik pedig a pólai kikötő ágyúi torkának is neki mennek. De hogy ha egyszer a Deli Markónak eszébe jút betörni ebbe a várba, s igaz uskók leánykérő módjára nyalábra kapni a kiszemelt aráját s aztán elfutni vele a tengerre, vagy az erdők közé, a hol aztán már nincs hatalma a varázslatnak, hát az ellen nem tudom, hogy mi oltalmat ad Isten?

– Hát látod-e, Axamita: most mondok neked valamit. Én, a mióta ezt a férfit megláttam, nem tudok egyébről gondolkozni, mint ő róla; álmodni sem tudok egyébről, mint ő felőle. Olyan én előttem, mint egy csodatevő szent. Akárhova nézek, mindenütt őt látom, az ő szép szemeit, az ő gyönyörű arczát, az ő imádni való ajkait. Ezeket az ajkakat én százszor összecsókolom, az egész alakot karjaimmal átfonva tartom, magamtól el nem eresztem; mondok neki olyan szavakat, a miket jaj, ha meghallana ez a tiszta levegő! Hanem ha ez az ember idejönne hozzám hivatlanúl, engedelem nélkül s ha szemében, szájában a tündérek varázsát hordaná is, s ha magára a királyok pompáját felrakná is, s ha kivont karddal, tüzelő fegyverrel fenyegetne is, így kényszerítene, hogy menjek el innen vele, hát nem mennék el. Ha erőszakkal elragadna, védném magam a tőrömmel, a tíz körmömmel, még sem hagynám magam elragadni. S ha erővel elvinne magával, ha a kezeim megkötözné, a fogaim közé szorítanám ajkaimat, s addig fojtanám vissza a lélekzetemet, míg meghalnék bele, de még sem adnám meg neki azt a csókot, a mit nem akarok neki megadni.

– Ezt elhiszem, szólt Axamita. Ez egészen igaz. Én is úgy képzelem. Hanem ha egyszer úgy találna ide vetődni Deli Markó, mint üldözött földönfutó, megtépve, lerongyolva, megsebesítve, oltalmat, menedéket könyörögve a maga élő védszentjétől: hogy akkor ezzel a nyomorult földönfutóval nem fog-e a védszentje is elfutni innen? ezért nem merném a kezemet a tűzbe tenni!

Milióra nagy bámúlásra nyitotta fel sötét mélytüzű szemeit, mint a ki előtt egy látvány bontakozik ki. Valóban ilyen csábalakban még nem mutatták az álmai eszményképét… Rongyosan, véresen, futó vadként menekülve… Ez a legveszedelmesebb ábrándkép egy imádott férfialaknál. Jó volna nem álmodni róla!