AXAMITA LEÁNYASSZONY.

– No uram, ön mondhatom, hogy nagyon jó vásárt csinált, mondta az árverező tiszt, mikor a tollát az asztal lábához kiverte.

– Tudom, mondá a vevő. Jól ismerem a tárgyat.

– Jól ismeri a tárgyat? No hát gratulálok hozzá.

A tersatoi vár megvevője, a tábornok is kegyes volt megszólítani vevő kollegáját.

– Alászolgája uram. Még most kezet szoríthatunk egymással.

Kezet szorítottak.

Az idegen hideg mosolylyal felelt.

– Mert ha egyszer a váramat birtokomba vettem, akkor aztán nem nyujthatunk többé egymásnak kezet, ugyebár?

– Én legalább nem.

Az idegen meghajtá magát feszesen s a számvevő tiszthez fordult.

– Lakik most valaki a Frangipáni várban?

– Oh igen, uram. Egy felügyelő mindig van ottan hagyva. S ugyanazt, ha akarja ön, meg is tarthatja ott. Jó lélekkel ajánlhatom.

– Hogy hiják?

– Axamita leányasszony.

– Leányasszony?

– Már hiszen majd meglátja uraságod, hogy miféle leányasszony?

– Köszönöm, uram.

Babiagorai Riparievich Metell nem vesztegetett több szót az árverési helyen, hanem elindult legelébb is valami szekeret keresni a városba.

Hát az nem olyan könnyű feladat.

A francziák minden uri lovat elvittek magukkal, mikor itthagyták az országot.

A morlák parasztnak a lova a szamár, a szamara meg az asszony.

A kinek szamara van, az már nagy úr, de a kinek asszonya van, az is úr. Hetivásár alkalmával a tersatoi uton látja az ember, hogyan jönnek vándorolva a szénaboglyák Fiume felé. Eleinte azt képzeli az idegen, hogy azok a boglyák meg vannak babonázva, maguktól járnak; később aztán észreveszi, hogy alant a boglya fenekén két meztelen lábszár lépeget. Az egész boglya egy leánynak a hátára van felpoczkolva. Ez a jármű. Vásár után ugyanez a jármű viszi haza a vásárfiát: nyoszolya, láda, hordó, taposókád a menyasszony hátára felkötve; mellette ballag a vőlegénye, s a hosszúszáruból pipázik s ha aztán megtalált izzadni (nem a leány, hanem a férfi), akkor leveti a dolmányát s még azt is a menyasszonya hátára dobja.

Egyetlen egy kétlovas szekér volt az egész piaczon. Két rossz dikhencz egy összevissza pántolt szekérrel, a lovak tele csengővel, a gazdájuk körültüzködve handzsárral, pisztolylyal. Ez valami hajdani knéz ivadéka lehet, hogy még lovat is tart.

Metell odament hozzá s üdvözlé a maga nyelvén.

– Mennyiért vinnél el engem, meg a holmimat a szekereddel Fiuméból Porto Réig?

A szekeres leránczolta a tüske borostás szemöldeit s azt kérdezte:

– Hol van az a Fiume?

– Bomolj meg. Itt vagyunk benne a piacz közepén.

– Ez itt Riéka.

– No hát legyen Riéka. Már most bizonyosan Porto Rét sem tudod, hogy hol van.

– Nem tudom.

– Hanem Kraljeviczát tudod?

– Azt tudom.

– No hát az egyre megy. Hát mennyiért vinnél el engemet Riékából Kraljeviczába?

– Egy zechinóért.

A morlák még most is zechinóban beszélt. Szeret visszaemlékezni a velenczei gazdára, a ki az országát elpusztította, szép erdejét kivágatta, aztán eladta a török szultánnak, abból építette a hajóhadát, hanem aztán hagyta a knézeket egymással veszekedni, nem bántotta a szabadságukat; – ellenben gyűlöli a francziát, meg a németet, a ki utakat csinál az országon végig, s megfogdostatja a népszerű hősöket: azt mondja, hogy rablók. Azért még a pénzét sem szereti. Zechinóban beszél. Ellenben a falvak, városok neveit még olaszul sem tanulja meg: az marad a réginél.

Tehát egy zechino – nem sok – s csakis úgy érthető, hogy a szekeres maga is Porto Réba való, tehát egyenest hazamegy, s «most» nagy ritkaság a pénz.

– Megtoldom még borravalóval is, mondá Metell, hanem egész a Frangipani várig kell engem szállítanod. Tudod, hol van?

– Nem tudom.

– Dehogy nem, ott van mindjárt a városon kívül, a tengerparthoz közel: az a négytornyú vár.

– Aha! A szkriljevo spital!

– Ha neked úgy szebben hangzik, azt sem bánom. Mit fizetek odáig?

– Egy zsák zechinót.

– Ne bolondozz, atyámfia.

– Én nem vagyok atyádfia. Bolond volt az öregapád. A szkriljevo spitalig nem viszlek el, ha magad aranynyá válsz is.

Azzal övébe dugta a pipáját, végig huzott az ostornyéllel a két lova hátán s úgy elzakatolt onnan, hogy hátra sem nézett.

Metell úrnak más alkalmatosság után kellett nézni.

Tán a tenger felől könnyebben hozzájárulható lesz a megvett várkastély. Felkereste a kikötőt, s beszédbe ereszkedett az olasz hajósokkal. Azok meg túlságosan is nyájas emberek. Egyet hítt, s tizen ugrottak ki a szavára; ladik, csónak, dereglye készen állt a szolgálatjára. Majd megsiketült, úgy ajánlkoztak a világ minden részét beutazni vele.

– Nekem egy tágas kutterre volna szükségem, négy evezővel.

Mind valamennyinek a jármüve kész volt kutterré változni.

– Bútort akarok szállítani a Frangipáni várhoz Porto Réba.

Erre a tiz közül kilencz meghátrált: egynek sem volt ehhez való kuttere. Mind föltették a süvegeiket s eloldalogtak onnan.

Csak egy vén, meggörbült hátú, ravasz képű olasz maradt meg az alkudozás terén.

– Oh az én kutteremben elfér minden.

– Mit fizetek?

– Majd megegyezünk. Nem kérek én sokat.

– Tudod, hol van a Frangipáni vár?

– Óh, hogy ne tudnám? Ott van a Castello Vecchio közelében, a Contrada Davarsi alla Chiesa mellett; nem messze a Punta della Forterezzától, épen a Rovina előtt; ott kell kikötni a Porticchioban, a hol nagyon mulatságos látni, mikor az asszonyok mossák a fehér ruhát a Perillon, ott a Valle di Drazsiczában igen jó «preze» van a hajók számára, oda én igen szépen elszállítalak téged, uram, minden bagázsiástul.

A hajós hét nevet elmondott Metell urnak; csak magát a Frangipáni várat nem ejtette ki azok között.

– Bútoraim vannak, a miket oda akarok szállítani.

– Oh azok mind elférnek az én kutteremben. Hordtam én bútorokat a francziák számára Voloscába, Buccariba, Abbaziába. Oh, értek én ehhez nagyon.

– A tengerpartról azután majd fel lehet azokat hordatni emberekkel a várba.

– Egy ember felhordhat mindent, uram! Ohó! Mi nálunk nem szokás, hogy egy darab collot két ember emelgessen. Un, duo. Fenn van a vállon!

Metell úrnak volt rá gondja, hogy felpénzt adasson magának a hajóssal. Az a szokás, nem megfordítva.

Azután visszament a városba a zsibárús-boltot fölkeresni, a hol bútorokat árultak.

A franczia urak után maradt itt sok minden. A kanapéra nem lehetett ráülni, mint a lóra, hogy lovagoljon rajt az ember. Azt mind itt hagyták veszendőbe.

Az olaszok kiváncsiak, kivált az ilyen kis városban, a hol minden ember szemmel tartja egymást, s mind valamennyien az ott ögyelgő idegent. Még el sem hagyta Metell úr a boltot, már elszárnyalt a híre, hogy a legfinomabb bútorokat vásárolta össze, még fortepianot is vett és valamennyi megkapható hangjegyeket hozzá; azután a mi csak olvasni való regény volt a zsibárusnál, azt mind összevásárolta; de különösen a németeket válogatta; a francziákat félredobta; a derék vidám Boccacciot pedig épen a fejéhez hajigálta a nagyon kinálgató boltos legénynek. Mindezekből olasz észszel könnyen ki lehetett okosodni, hogy a Frangipani várban valami fiatal leány fog lakni, a kinek még naiv világnézetei vannak.

Ez több az elégnél, hogy érdeket költsön.

Metell úr délutánig készen volt a bevásárlással, felhordatott mindent a dereglyére, s épen kedvező szele levén, megindult Porto Ré felé.

A nyári alkonyat sokáig tart, még akkor elég világos volt, mikor a dereglye vitorláit behúzták, s aztán evezővel odavontatták a hajót a matrózok a Punta della Forterezzához.

Útközben a görbe hajós megeredt nyelvű közlékenységgel sietett megismertetni Metell urat új szerzeményével. Jól ismeri ő azt, sokszor hordott oda franczia urakat. A Punta della Forterezza még hozzá tartozik a várhoz. Ezt Metell úr még nem is tudta. Hogy ilyen jó vételt tett? Az ám. A várhoz van csatolva magas kőfallal az a tengerbe benyúló sziklanyelv, a minek a hegyén épült egy kis erősség, vámház és tán világító torony is a franczia urak alatt. Az egész épület sárga téglából van, úgy világít a messzeségből, mintha egy darab arany volna. Most abban lakik a vár felügyelője: Axamita leányasszony. Onnan közelebb esik neki lejárni a tengerre halászni.

– Tehát halászmesterséget folytat a leányasszony? kérdezé Metell úr.

– Az ám. Abból él. Aztán meg a maga hét krajczárjából.

– Kitől kapja azt a hét krajczárt?

– Hát kitől kapná? A császártól.

Metell úr kezdett magasabb fogalmakat táplálni Axamita leányasszony felől, a kit ő mint fundus instructust vett meg a várral együtt kilencz forinton.

A mint a Perillónak nevezett félhold alakú kőpadnál kikötöttek, Metell úr azt parancsolá a hajósoknak, hogy a bútorokat szállítsák utána, majd ő azalatt előre megy Axamita leányasszonyt fölkeresni.

A hajós azt szerette volna megtudni, hogy meddig marad itt az uraság. Mikor megmondták neki, hogy holnap reggelig, akkor elkezdett szabadkozni, hogy ő nem maradhat, vissza kell térnie Fiumébe, inkább reggelre ismét visszajön az uraságért, most fizesse ki. Metell úr birt annyi gyakorlati észszel, hogy az igért borravalót a bútoroknak a várba felszállításáért visszatartotta. Azt majd otthon kapják meg.

A parttól sziklába vágott lépcsők vezettek föl a Punta della Forterezza sárga épületéig, a minek egyetlen vasajtó vezetett a belsejébe. Az az ajtó azonban bízvást lehetett volna fából is, mert be sem volt téve, s a kilincsére felfutott folyondár azt árulta el, hogy nem is szokott az betéve lenni soha.

Metell úr a vasajtón át egy tornáczba jutott, a minek nyitott folyosója a tengerre nézett. Ennek a boltíve alatt szokott valamikor a vártán álló őr alá s feljárkálni, mutatják a kikoptatott téglák a padlaton. Most már nem jár ott senki, mutatja a téglák közeiből felburjánzott vad zsálya.

Innen is egy nyitott ajtón át lehetett belépni a belső szobába. Ablak is volt azon; de üveg nélkül.

Abban a szobában sem volt senki.

Egy nehézkes lágyfa-asztal volt a közepén, azon egy dohányvágó deszka, kardpengéből készült aprítóval; az ablakkal átellenben egy hárságy, leterítve egy viseltes durva katonaköpenyeggel. Egy falbavert szegen függött egy medvebőrös granátos-süveg s az ágylábhoz volt támasztva egy nagy szuronyos mangaléta, ráakasztva a tölténytartó.

Mindezek a tárgyak azt az elővéleményt költötték Metell úrnál, hogy Axamita leányasszony nem lehet valami nagy ellenszenvvel az egyenruhaviselők iránt. – Minden szétnézegetése daczára sem fedezett fel semmit, a mi női toilettehez tartozó tárgy volna, még csak egy tükröt sem. Egy nagyon kicsiny kis Máriakép bronzkeretben, függött az ágy fölött, s ugyanazon a szegen egy erősen megkopott olvasó ezüstfeszülettel. Ez meglehet, hogy már női tulajdon.

Talán a szobából nyíló konyhácska többet mutat?

Ott látott Metell úr egy kis tűzhelyt, a min még pislogott a parázs. Egy pár mázatlan fazék volt a tűzhelyen. Az egyikben tengeri só volt, a másikban olaj. Egy hosszú zsineg volt keresztül húzva a gerendákon, ezen lógtak mindenféle szárított halak. A konyhaablakban volt még látható egy bádog-casserol, a milyenben a katonák szoktak főzni, annak az oldala lyukas volt. Hanem a tartalma azért nem csurgott ki belőle. Tele volt az rakva az elmult két évtized valamennyi korszakának és nemzetének apró pénzeivel, rézzel és ezüsttel, a hogy azokat egy takarékos katona a zsoldjából félrerakosgatta. Katona és takarékos.

Metell úr mosolygott és bámult.

Ezt a sok éven szerzett kincset, azzal a sok füstön szárított hallal együtt ugyan ellophatná innen akárki. Nem őrzik, még az ajtók is mind tárva-nyitva.

De hát hol van az, a ki itt lakik?

Metell úr elkezdte fenhangon hívni nevénél a keresettet.

– Axamita leányasszony!

Semmi nesz sem támadt a kiabálására.

Utoljára megsejtett egy csapó-ajtót a tűzhely mellett, a minő a dalmata házaknál szokott lenni. Azt felemelte a vaskarikánál fogva, s az alatt talált egy hágcsót, a mi az épületből levezetett. Lemászott rajta. Az épület mögött azon a hosszú keskeny sziklanyelven volt egy kis kert. A jó televényföldet megvédték a magas falak, hogy a Bóra el ne hordja, s e falak oltalma alatt fügefa, olajfa díszlett, szőlővenyige futott fel a párkányzatba kapaszkodva, tele hosszú fürtökkel. Az út rozmarinnal volt szegélyezve. Egy szögletbe megkötve mekegett egy kecske, annak a bizonyságául, hogy itt nem ő a kertész. A rozmarin-bokrok mögött végre egy emberi alakot látott meg Metell úr, a ki azzal volt elfoglalva, hogy valami ismeretlen növénybokor körül magas kupaczokba töltögette fel a földet hosszúnyelű kapájával. – Azt az akkoriban még idegen növényt ma úgy hívják, hogy «burgonya».

Magas, csaknem öles alak volt az, széles vállakkal és erős csontokkal. Öltözete a császári granátosok egyenruhája: a fehér frakk, sárga hajtókával, kék magyar nadrág, fűzött bakancscsal, fején a felhajtható úgynevezett holczmüczli. Az egyenruha mellére van varrva a nagy tenyérnyi bronz vitézségi érem, a miket a napoleonlegyőző sereg veteránjai kaptak, meg egy kisebb arany érdemkereszt; a hajtókán levő három csillag jelzi, hogy a vitéz hadfi őrmesteri ranggal kvietált.

Arcza a katonás alaknak napbarnította bronzszinű, kemény, merev szögletekké redősült vonásokkal, sűrű szemöldei elszántan villogó fekete szemeket árnyékoznak be, se bajuszt, se szakált nem visel, hanem a helyett egy pár kardvágás forradáshelyét az arczán, megvetően lefelé vonuló száját még jobban lehúzza a kurtaszárú pipa.

– Hej, vitéz őrmester! jó napot! üdvözli őt a látogató úr.

Erre a katona abbahagyja a kapálást, s kezét süvegéhez emelve tiszteleg; s azután mind a két kezével a kapanyelére támaszkodva, azt kérdi, mi tetszik?

– Bocsásson meg, hogy szorgalmatos munkájában háborítom.

– Mit keres itt az úr?

– Engedje meg, hogy legelébb is megmondjam, hogy ki vagyok. Én mai nap ezt a várat minden hozzá való fekvőségekkel együtt megvettem. Tehát én vagyok a vár ura mától fogva.

– A hogy vesszük. Felelt a katona.

– De nem «a hogy vesszük»; mert én azt rögtön birtokomba is akarom venni. Azt mondják, hogy az ingatlanok mellé még valami ingóság is van átveendő: valami házfelügyelőnő, vagy micsoda.

– Ugy van.

– A kit Axamita leányasszonynak hínak.

– Úgy híják.

– No hát én azt az Axamita leányasszonyt keresem.

– Akkor nagy szerencséje van az úrnak a keresésben, mert az Axamita leányasszony itt van. Én vagyok az.

– Pardon! Én azt hittem, hogy egy vitéz strázsamesterhez van szerencsém.

– Hát az vagyok. Strázsamester Axamita leányasszony a Kronprincz Ferdinand granátos zászlóalj első compániájából, ez idő szerint obsittal kegyelmesen fellábozva. Hát mi különös van ezen, hogy az ember ezért a bajuszával az égbe bámuljon?

– Most már emlékezem, mondá az uraság. Hogyne emlékezném, hányszor olvastam az ujságokban…!

– … Meg a hadi bulletinekben, uram.

– És a hadi bulletinekben, a vitéz dalmata amazon hős tetteit. Érdemrendet is kapott.

– Kettőt: egyet Austerlitznél, másikat Wagramnál. Tisztté is lehettem volna, ha irni, olvasni tudnék – jól. Bejártam Moszkvát, Nápolyt, Párist, – gyalog, puskával a vállamon. Most pedig kapok a császártól hét krajczár lénungot naponkint, és holtig való lakást a Frangipani várban, akárki veszi meg. Együtt járok vele. Ha baj az úrnak, nem tehetek róla.

– Ellenkezőleg, strázsamester Axamita.

– Tegye hozzá «leányasszony». Leány vagyok, az is maradok.

– Strázsamester Axamita leányasszony! Én nemcsak, hogy nem sajnálom kendtől a váramban lakást, sőt inkább még én is teszek a lénungjához naponkint másik hét krajczárt, s nagyon örülök rajta, hogy kenddel összeköttetésbe jöhettem.

– Itt akar az úr lakni?

– Magam nem. Hanem valakit akarok idehozni, a ki itten marad, mindaddig, míg egyszer ismét olyan idők jönnek, hogy elhagyhassa a várat.

– Nekem tudnom kell, hogy ki az? Mert ha csempész, bojnyik, összeesküvő akarja itt felütni a tanyáját, engemet az én császáromnak adott esküm, azután meg a Dienstreglement kötelez, hogy azt a Platzkommandónak azonnal feljelentsem.

– Legyen kend megnyugodva; se csempész, se rabló, se összeesküvő nem szándékozik itt megtelepedni.

– Azonkívül azt is megmondom, hogy semmiféle boszorkánymesternek, prikulicsnak, hamis pénzverőnek, méregkeverőnek itt helyet nem adok. Igaz hitű vagyok, meg nem rontom a vallásomat. Ördögnek nem szolgálok.

– A kit kend szolgálni fog, az nem férfi, hanem leány.

Axamita a holczmüczlijére ütött a tenyerével.

– Ohó, uram! Ez veszedelmes dolog. Leány? Mennyi idős?

– Tizennyolcz éves.

– Tizennyolcz? Aztán szép?

– Igen szép.

– Ahhoz meg épen nagyon rossz hely a Frangipani vár. – Átkozott vár ez uram! (Axamita a pipája csutoráját, a zápfogára szorítva, dörmögé oda Metell fülébe:) Ebben a várban nem szabad csókolódni.

– Azt is tudom. – Minden ember tudja, hát előttem sem lehet titok. A Frangipani várban nem szabad egy férfinak megcsókolni egy nőt. – Az a leány nekem testvérem.

– Az már más.

– Azonkívül is én csak minden évben egyszer, legfeljebb kétszer jövök ide azért, hogy megmondjam neki, mi történt az alatt a világban? Senki ő hozzá más ide nem jön.

– De már arról bizonyos vagyok, uram.

– Azért mondom, hogy én rám nézve igen nagy nyereség az, hogy kendet is itt tarthatom. Így a szegény hugom mellett lesz egy nőszemély, a ki szolgál neki, a kivel elbeszélget; s ugyanazzal egy személyben egy vitéz, bátor katona, a ki őt megvédelmezi.

– Bizonynyal az leszek, uram; erre már kezemet adom.

S e szónál Axamita őrmester leányasszony odanyujtá a tenyerét Metell úrnak, a minél izmosabb, kérgesebb tenyere soha sem volt granátos őrmesternek. Metell úr megigérte neki, hogy még egy bál dohánynyal is megjavítja a bérét, ha jól viseli magát.

– S már most menjünk fel a várba, nézzünk körül, melyik része volna a legalkalmasabb lakóhelynek? Az egész várat nem akarom bebútorozni; elég lesz, ha három szobát lakhatóvá teszünk.

– Majd én egyenesen rávezetem az urat arra a három szobára, a többinek aztán hagyjunk békét.

Axamita bement az őrházba, előhozta a nehéz kulcscsomagot, meg egy bedrótozott lámpást, a miben már égett a gyertya; a kardja is az oldalára volt kötve.

– Majd én előlmegyek.